A tenger félhomálya
14.rész Önmarcangolás
Shun:
- Shun nyugodj már le!
- Ah! - felvoritottam egy széket ami épp utamba került, a diákok akik körülötte voltak felszökkebtek ijedtségükben.
- Shun!
-Nem tudok megnyugodni! Legalább addig nem, amig nem beszélek Maoval. Beszélnek kell vele! - sarkon is akartam fordulni, hogy újból szembe kerülhessek vele, de Benjiro megfogott.
- Először nyugodj meg, ha ilyen állapotba oda mész csak rontsz a helyzeten. Amúgyis, nem hiszem, hogy sikerülne beszélned vele... mert...- eltekintett, nem fejezte be a mondatát.
Nem válaszoltam semmit csak rá mordultam és villámokat szortam a szemekkel.
- Shun, ne légy már dühös!
- Már, hogy ne lennék dühös?! Beszélnem kell Maoval, tisztáznom kell vele a dolgokat...
- Megértem, hogy ezt akarod és meg kell tenned. De először hagyd, hogy elnyugodjanak a kedélyek. Hrtelenjében sok midnen történt, kiderült az a dolog, nem beszéltél szépen Maoval és aztán meg ez...
- Higyjétek el, hogy borzasztóan sajnálom a történteket... - bevágtam magam a fotelbe. Közben az ebédlőbe sétáltunk. Benjiroék úgy tartották, hogy jobb ha itt nyugszom le. - Igazatok volt, megkellett volna beszéljem vele az elejétől. Csak kiakasztott, hogy azt mondta, szereti azt a srácot...
- Igen, össze van zavarodva, de Shun, látszott rajta, hogy téged jobban szeret, hogy számára te vagy az első. Másképp szerinted összejött volna veled azok után? Szerinted tényleg kitett volna ennek? Vagy szerinted egyáltalán hazajött volna veled abban az esetben?
- Igen... igen... igaz! - szöktem fel. - De most mi tévő legyek? Elszurtam... alig rémlenek valamik az estéről...
- Hát nem csodálom, ahogy kiütötted magad. Sosem láttalak ennyit inni.
- Fogalmam sincs mi ütött belém... - ültem le ismét és arcomat a tenyereim közé temettem.
- Féltékenység, az őrületbe tud kergetni! - veregette meg a vállam Okyoito. - De tudom, hogy ti képesek lesztek megbeszélni és megoldani.
- Elkell mennünk a bárba!
- A bárba? Mégis miért?
- Megkell találnom azt a lányt!
- A lányt?
- Igen, beszélnem kell vele, elkell mondja Maonak, hogy semmi sincs köztünk, hogy az egész egy tévedés.
- Hoho! Te komolyan azt akarod, hogy találkozzanak és ő mondja el?
- Ez olyan rossz ötlet?
- Ez borzalmas ötlet!
- Jó, akkor mondok más okot. Nem tudom megmagyarázni, de muszáj vissza mennem, van egy olyan érzésem, hogy az este ott még volt valami...
- Mi? Shun te meg az a lány...
- Nem! Nem úgy értem! Oké hogy sokat ittam az este, de valamiért úgy érzem, hogy itt még volt valami.
- Azt akarod mondani, hogy az a lány... - lepődtek meg a fiúk, mire bólintottam.
Természetsen ez csak egy megérzés, lehet téves, de valamit mindenképpen azt suttogja, hogy mennem kell, hogy megkell még egyszer néznem mi is történt pontosan. Valami furát érzek.
A nap további részében sem sikerült Maoval beszélnem. Folyton elkerült és Jin mellette volt. A tűzlépcsőnél is vártam, de ott nem bukkant fel. Beszélek vele ugysem adom fel. Iskola után rögtön elmentünk a fiúkkal a bárhoz, de az zárva volt, így nem jártunk sikerrel. Egyelőre! Ezután a fiúk elhívtak, hogy menjünk billiárdozni, de egyáltalán nem volt kedvem rá, így én haza mentem.
Anyám már nem volt otthon, a komrnyik szerint már tovább is állt, munka ügyben. Nem bántam, egyedül akartam lenni. Másképp tuti, hogy Maoról kérdezett volna és, hogy mutassam be neki. Neki is jókor jön az eszébe, hogy van egy fia és lehet, hogy pont érdeklődik a lányok iránt. Szeretem a szüleimet nem arról van szó és megértem, hogy nem akárkik vagyunk mi, nem akárki családban származunk, de néha rá kérdezhetnének, hogy mi újság velem. Csak egy kérdés, nem több szó.
Jin:
Milyen egy idióta! Még neki áll fenebb? Neki?! Hát mégis kinek hiszi magát! Ő szurta el ezt az egészet! Ő! Senki más ő!
- Ne haragudj Jin!
- Az ég világon nincs amiért neked bocsánatot kelljen kérned. - mosolyogtam Mao felé.
- FÁj? - mutatott a szám sarka felé.
- Nem! - simogattam meg az arcát.
- De ha lesz fotozásod, akkor... a menedzsered tuti pipa lesz...
- Férfiak vagyunk, megértsük majd egymást! Ne aggódj értem, inkább szedd össze az erőd!
Mao haloványan felém mosolyodott, majd bólintott. Olyan rossz így látni. Ah... bár feltöröltem volna a padlót az Oguri gyerekkel. Hogy bánthatta meg ennyire Maot! Idióta! Én sosem tudnék neki ártani. És még ő volt dühös... oh komolyan kirobbanok! Idióta! De nem fogom engedni, hogy Mao közelébe kerüljön az biztos! Nem fogom engedni, hogy még egyszer megbántsa. A suliban alig hagytam el Maot, aztán haza is kísértem, de ott már megkért, hogy hadjam kicsit magára. Bár nem szerettem volna, hallgattam rá és hazamentem. Apám éppen az ebédet főzte. Köszöntem neki.
- Jól láttam, hogy Maot kísérted haza?
- Igen! Mi jót főzöl,
- Ez kedves tőled!
- Igen, ez természetes, te neveltél, udvariasnak kell lennünk.
- De...de... - de valamiért aggasztott az arckifejezése, miközben ezt mondta.
- Apa mi a baj?
- Fiam, azt hiszem beszélnünk kellene.
- Igen, apa? - fordultam apám felé aki elég komolyan tekintett vissza rám az ajtóban.
- Vissza kellene fognod magad.
- Miről beszélsz?
- Látom, hogy nézel Maora fiam, de ő és Shun együtt vannak. Már nagyon régóta szeretik egymást és a kapcsolatuk most kezdődött. Ne kavarj be!
- Apa... figyelj...
- Nem, ne kezdj semmi apát! Ez az ő kapcsolatuk, ne tedd tönkre!
- Tényleg azt hiszed, hogy tönkre tenném, ha azt látnám, hogy boldogok?
- Miről beszélsz fiam, ők boldogok együtt ez messziről meglátszik már rajtuk!
- Nem, apa ez mostani kép, de én tudom, hogy nem illenek össze... - talán nem jó a mostani idő, hogy elmondjam mi is történt köztük. És nem is az én feladatom.
- Fiam! - csattant fel apám hangja. Sokszor hallottam már mérgesnek, gyerekkoromban is, ahogy mesélte lázadozó voltam, leszidott, de ez mégis valahogy más volt ez a szigor, határozottság ami a hangjából hallatszodott. Kissé meg is szeppentem! - Ne beszélj badarásgokat! Ezt nem döntöd el, ha lesznek is problémáik, nekik kell megoldaniuk. Ha megtudják tovább lépnek ha nem ők kell kimondják. És meg ne halljam, hogy ezt várod!
Ezzel meg sarkon fordult és magamra hagyott. Sajnálom apa, de már nem vagyok gyerek. Tudom mit kell tennem. Nem adom fel és látom, hogy Mao és Shun között ez nem fog menni. Nem tartoznak egy világban. És Shun már elrontotta. Én sosem fogom megbántani Maot! Nem vagyok azért tapló, nem fogok egyből rástartolni, megvárom, hogy essen át ezen és utána átbeszéljük. Shun nem Maonak való. Egy gazdag idióta, fogalma sincs, hogy milyen amikor nincs semmid, amikor csak magadra utalhatsz és onnan huzodkodhatsz fel. Én és Mao tudjuk. Mi összeillünk, sok a közös bennünk! Shun ezt mind nem érti, csak egy olyas valaki aki arany kanállal született a szájában. Nem voltak nehéz percei, minden megvan és mindig is így volt. Csak csettintenie kelett és mindent megkapott. Ő nem tartozik a mi világunkban és erre Maonak is előbb útobb rá kellett jönnie. Nem volt egy szép felfedés. De jó lesz így! Mao erős, átesik ezen.
Mao:
Becsukodott magam mögött az ajtó, álltam és álltam... majd lecsusztam a padlóra. A kezemből a táska kiesett és érintkeztem a hideg földdel. Shun arca rajzolodott ki újból és újból, a mosolya és a szívem egyszerűen összefacsarodott. Miért történt mind ez? Miért? "Ez az egész egy félreértés! Én nem akartam megcsókolni! Nem azért volt, hogy visszadjam az egészet" Ezeknek a szavaknak hihetek? Oké, nem azért tette, hogy visszadja de akkor mégis, hogyan? Miért? Ő nem ez a tipus aki elmegy egy bárban részegre issza magát és lesmárol egy csajt. Nem! Ő nem ez! Akkor, mégis mi történt?! Mi történt Shun? Miért változtál meg ennyire, amióta összejöttünk? Miért érzem azt, hogy megváltoztál, amióta megismerted Jint? Én hibáztam valamit? Én tettem ellened valamit és...
- Kopp.... kopp... - de mielőtt befejeztem volna a gondolataimat, kopogtattak.
Először nem akartam kinyitni, de újból és újból kopogtak. A szívem heves dobogásba kezdett és azt remélte, hogy az ajtó túl oldalán ő áll. A kezem már a kilincs felé lendült, kissé remegett hangosan vettem a levegőt. Lenyomtam a kilincset és kinyitottam az ajtot...
- Kawanari...
- Szia! Hallottam, hogy mi történt Emikotól. - zsebre dugott kézzel állt előttem, úgy tűnt nem nagyon tudja mit mondjon. Mindig is ilyen volt, de nem érdekelt, mindig próbálkozott, sokszor olyan csajos témákban is amikhez nem is értett. Ott volt mellettem, mindig!
- Egyedül szeretnék lenni!
- Azt nem hagyom! Ismerlek! Rágnád magad! Nem hagyom, hogy rágd magad, ugyanis te semmi rosszat nem tettél. De nem kell beszélj ha nem akarsz... - felemelt egy epres jogurtos italt, gyerekkorunkban nagyon sokat ittunk együtt ilyent. A suliból mindig hozzám sietett, hogy igyunk egyet. Elmosolyodtam és elvettem a kezéből, majd kiléptem a teraszra, hogy ott fogyasszuk el, mint régen.
- Shun egy igazi barom! Csak szórakozni akart...
- Kawanari...
- Bocsánat... - tudom, hogy ezzel azt akarta mondani, hogy a mi világunk és az ővé nem fér össze, ahogy korábban is mondták. Egy fajta "megmondtam". Persze, nem megbántani akart csak, felnyitni a szemem. Nem mindig tudja, hogy mikor mit kell mondjon. Bár próbálkozik.
Csendben ittuk meg a jogurtjainkat, majd figyeltük a tájat és hallgattok a tenger hullámainak hangját.
- Jól van! - pattant fle a helyéről és összecsapta a tenyerit, majd nyujtozkodott egyet. - Kicsit úgy érzem, hogy be vagyok rozsdásodva. Egy kis mozgás? - nyújtotta felém a kezét.
Feltekintettem rá, hatalmas vigyor volt az arcán, mire nekem is mosolyognom kellett. Megfogtam a kezét és felhuzott, hogy menjünk a tranbulinhoz. Ott Emiko várt. Mondta, hogy már egy ideje itt várt, igazán odajöhetett volna hozzánk. Majd hárman közösen ugrándoztunk, ahogy mindig is. Ebben a pillanatban elfelejtettem minden bajom és egyszerűen csak élveztem azt amit szeretek. Nem is tudom mennyi idő telthetett el, de órák... Viszont mégis a bajok nem tűnnek csak úgy el, ott maradnak és előbb útobb felevenednek. Ahogy ugránzodok Shun alakja rajzolodik ki ahogy minket néz nem messze, aggodó tekintete ami végig követ engem... mozgassa a száját, mondania kar valamit de... de előtt terem a csaj, akivel láttam és lesmárolják egymást.
- Mao! Mao! Egy kicsit nyugoj meg! Mao!
- Mao meg fogsz sérülni! - hallottam Kawanari és Emiko hangját, de ügyet sem vetettem rájuk.
- Mao lassabban!
Csak gyorsabban és gyorsabban szaltoztam és ugráltam a tranbulingon, szemeim előtt újra és újra leforgott a csók és olyan volt, mintha egy kést döftek volna belém ismét és ismét. Mérges akartam lenni rá, gyülölni akartam őt, de képtelen voltam rá... szeretem, annyira de annyira szeretem. Újabb könnycseppek gördültek le az arcomon, látásom kezdett elhomályosodni, de mégsem álltam le. Azt akartam, hogy ne érezzem így magam, hogy ne érezzem azt, hogy az én hibám ami történt... de mégis folyton az ordult meg a fejemben, hogy én vétettem valamit amivel ezt érdemeltem ki. Miért szeretem Jint is? Miért vagyok ennyire bizonytalan? Hogy engedhettem meg, hogy valaki más is beférközzön a szívemben? De... de... akkor is, én... én Shunt szeretem a világon a legjobban! Shun... Shun... Shun...
- Mao vigyázz!
De késő volt, mire már észbe kaptam túl közel voltam a tranbulin pereméhez és csak azt vettem észre, hogy közeledek a földhöz...
- Mao!- és minden elsötétül.
Shun:
Egész délután a szombába gubbasztottam, kedvetlenül, unottan és folyton Mao és Mao mosolygos arca rajzolodott ki előttem, ahogy a nevemen szólít. Látni akarom, karjaimba akarom tartani, átölelni, érezni az illatát ésmegcsókolni. Idióta vagyok!
- Na jól van! Megmagyaráznád mi ez az egész?
- Shizuka! - tört be a szobámba, rögtön felpattantam. - Te meg, hogy kerülsz ide?
- Benjiroék hívtak, hogy jöjjek ide hozzád, mert teljesen nem vagy önmagad és rázzalak meg!
- Mi?
- Shun... mi történt? - tekintett felém aggódva. Valamikor ez a tekintet igen sokat jelentett, de most más. Maot szeretem és nem őt.
- Hibát vétettem, egy nagy hibát vétettem! - hajtottam le a fejem, mert szégyeltem magam. Shizuka felém sétált megérintette a vállam.
- Meséld el! Nem fogok ítélkezni tudod jól...
Felsóhajtottam és belekezdtem onnan kezdve, hogy Maoés Jin beszélgetését meghallottam, az estéli lerészegedésemig és azzal a csókig.
- Shun...
- Tudom, tudom barom voltam! Egy óriási barom! De hidd el, hogy ki akarom javítani! Megakarom beszélni és oldani!
- Shun... - leguggolt elém és megfogta a kezeimet. - Tudom, hogy megfogjátok oldani. Láttam, hogy hogy néz rád szeret, nagyon de nagyon szeret. Lehet, hogy azt másik fiút is szereti, de nem biztos, hogy ugyan olyan szeretet mint amit feléd érez. Sőt valószínüleg, hogy nem ugyanolyan. Lehet csak hálás, hogy a nehéz időkben, egy idegen helyen mellette volt. Tudod, hogy Mao milyen kedves midnenkivel. Neki sokat jelent az ha valaki felé nyújtsa a kezét. De hidd el, téged szeret!
- Tudom... tudom... elhiszem! Tévedtem, órási idóta voltam! - pattantma fel az ágyból. - Nem tudom mi ütött belém. Én nem ez vagyok....
- Szerelmes vagy! Ez normális! az örömteli pillantokkal, jönnek a keserűk is. Félted, aggódsz érte, féltékeny vagy, minden szembe jövő férfiban ellenséget látsz. Ez normális! Viszont... meg kell tanulnod uralni magad és biznod Maoban.
- Én bizom benne, csak... Jinben nem!
- Maonak kell tisztáznia az érzéseit, de neked mellette kell állnod, bármi is történjék. Tudod jól, szüksége van rád, rád van a legnagyobb szüksége. Maonak nem egyszerű az élete. Te voltál az első személy, aki egy teljesen új világot mutaott meg, kellesz neki, szükséged van rád, támasza vagy és ereje. Hidd el, hogy így van!
- Én elhiszem csak...
Igaza van, teljesne igaza van! Elszurtam! Elszurtam! Mellette kellett volna lennem. Mellette kellett volna maradnom, nyugodtan megbeszélnem vele és meghallgassam. Automatikusan az első találkozás jutott eszembe, majd ahogy megtudtam, hogy milyen éltetet is és ismét Mao mosolygos arca. Olyan erős, de mégis olyan törékeny. Lenyűgözött ez a lány, ahogy küzdött, ennek ellenére, ahogy haladt előre és elvarázsolt. Mire már észbe kaptam szerelmes voltam belé, még ha nem is akartam volna magamnak bevallani. Sokkal korábban szerettem már, talán már első látásra is? Ott a tenger mellette a félhomályba megindult valami és folyamatosan erősödött.
- Rendben leszel! Szeretitek egymást! Megfogjátok beszélni! Gondolj csak egy olyan helyzetre, ami fontos nektek kettőtöknek. Ahol nyugodtan tudtok beszélni, őszintén... - automatikusan a tenger part jutott eszembe félhomáylban.
- Hát persze! hogy eddig miért nem gondoltam rá?! Köszönöm Shizuka! - öleltem meg jó barátomat, majd elkaptam az ágyamon heverő kabátomat és szalandi kezdtem. Ez miért nem jutott eszembe, korábban! Hát persze! Biztos, hogy ott van! Biztos, hogy ott kell legyen! És ott ketten leszünk csak, mert az a mi helyünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése