Monster Love
7.rész Közeledés
Miyako:
- Ott van! Elkapni!
- Kapjátok el azt a szörnyszületett!
- Nem élhet! Megölni! Öljétek meg!
Megszoritotta a pisztolyt a kezében, majd lassan elkezdte felemelni és meghuzta a ravaszt. Pillanatok alatt történt minden. Ott voltam a tömeg közepén, vele szembe álltam. Neki támadhattam volna, hamarabb végezhettem volna vele, mint ő velem, mégsem birtam megmozdulni. Mindennek ellenére mégsem tudtam rá támadni. Biztam benne, volt még egy szikra bizalmam feléje. A golyó egyenesen felém tartott, nem birtam megmozdulni, mintha földbe gyökerezett volna a lábam.
- Miyako! Miyako!
- Miyako! Miyako! Miyako, ébredj fel! Ébredj fel! - szemeim kipattantak és egyből felültem tettre készen, mintha az álom újra valóság lenne, mintha ismét szembe kellene néznem vele. A pisztolyával, a golyóval és mintha az a pisztoly, most már nem csak elslisszanna mellettem. - Miyako! Miyako! - valaki óvatosan rázogatott, mellette egy kellemes, kissé rekedtes hang szólítgatott. Mire újból nem válaszoltam, a hang tulajdonosa tenyerét az arcomra tette. Olyan meleg ez a kéz. Gondolkodás nélkül kaptam a kezemmel a kéz után és fogtam meg. Olyan kellemes ez az érintés. - Miyako?
Most már a szólogatóm felé fordultam és egy meleg, lágy barna tekintettel találkoztam. Milyen rég nézett rám, valaki ilyen szeliden, aggódva. Míg jobb kezemet továbbra is az ő kezén tartottam, bal kezemet felemeltem és én is megérintettem az ő arcát. Ősz haját kissé füle mögé simitottam és úgy pihentettem arcán kezemet. Meglepődött, de nem vette le. Percekig csak néztünk egymás szemébe, miközben halovány fény szűrödött be a kis ablakokon és a bejáraton. A nap éppen felkellőbe van. Valahogy azt akartam, hogy ez a pillanat most megálljon. Itt akartam maradni, ebbe a békés, megnyugtató pillanatban, vele és senki mással. Kiakartam zárni mindent, a világot, a múltat, a jelent és jővőt. Nem kellett semmi, csak ő. Úgy éreztem ennyi elég. Kell a közelsége, a melegsége, a kedvessége. Mindaz, amit oly kevéssszer kaptam meg, oly régen. Nem arról van szó, hogy Daigo vagy Aemi nem volt kedves hozzám, de ez, valahogy nagyon más. Mindaz amit ő ad, amit a jelenléte MÁS!
- Miyako, minden rendben? - szólalt meg újból, mire végre észbe kaptam, hogy hol is vagyok és éppenséggel mit is csinálok.
- Igen! - vettem el gyorsan a kezeimet és elhúzodtam tőle és elfordítottam a fejemet, mert éreztem, hogy vörös leszek mint paradicsom. - Ne haragudj, rám én csak... - bakker, most mit kellene mondjak? Vakartam meg a tarkomat. Biztos, hogy idiótának gondol. Valaki aki éppen rá mászott? Bakker Miyako, mégis mi járt a fejedben?!
- Rosszat álmodtál?
- Tessék? - tekintettem vissza rá.
- Kiabáltál álmodba, mocorgtál és izzadtál. Jól vagy? - nyúlt ismét felém, de megint csak éreztem, hogy zavarbajővők így elhuzodtam érintésétől.
- Igen! Jól vagyok! Sajnálom! Nem akartalak felkölteni. A többiek is?
- Nem ők még alusznak. Aemi fent van a fedélzeten játszik. - körbe néztem a szobába és valóban, mindenki mélyen aludt. Fent meg hallottam ahogy valaki egy labdát pattogtat. - Ne haragudj rám én csak...
- Nincs amiért bocsánatot kérj. Ez bárkivel megesik, a rémálmok velünk jönnek. Bár valahogy érdekes, hogy egy szörnynek rémálmai legyenek. - kuncogott fel. - Jaj, ne haragudj nem úgy értettem!
- Dehogyis, nem kell bocsánatot kérj. Megértem, szerintem is valóban vicces dolog. Egy szörny, mint én félhet bármitől is? - hátrébb huzodtam és intettem a kezemmel, hogy üljön le az ágyra. - Tudod, azt hittem, hogy valóban semmitől sem félek. - öleltem át térdeimet karjaimmal. - És sokáig így is volt, minden őrültséget megtettem, nem féltem semmitől, ahogy a legtőbbünk sem fél. Persze ez okozhassa a vesztedet is. Ahogy nekem is majdnem... - ismét képek villantak be arról a napról és megremegtem. A pokroc után kaptam és megszoritottam. De ekkor egy kéz nyúlt az enyém után és megszoritotta bátorításképpen. Ismét feltekintettem arra a lágy barna szempárra. Csak nemrég találkoztunk és te már ilyen kedves vagy velem? Miért?
- Nincs abban semmi rossz ha félsz valamitől.
- Te félsz valamitől? - egy pillantra eltekintett. - Hát persze, gondolom semmitől.
- Nem akarom elvesziteni a szeretteimet. - érdeklőve fordultam vissza feléje, ő közben Belo ágyát nézte, majd pillantása átsiklott Beláéra. - Együtt kezdtük el ezt az utat és együtt akarom végig vinni.
- Van mód rá, hogy elveszitesd őket? - kérdeztem kíváncsian. - Jaj, ne haragudj ha valami olyant kérdeztem ami...
- Semmi gond. Magam sem tudom, de attól a félelem bennem van. - huzta egy féloldalas mosolyra ajkait.
- Megtudom érteni az érzést. Én sem akarnám elveszteni azokat akik közel vannak hozzám.
- Elmondod, hogy mit álmodtál? - ránéztem, szemei csak úgy ragyogtak. Valóban, érdekelte, aggódott értem... ez mégis miért esik ilyen jól?
- Azt a bizonyos napot... - vallottam be. - Még most is hallom a pisztoly lővést, még most is érzem ahogy földbe gyökerezik a lábam és nem tudok megmozdulni előtte. Pedig hidd el, hogy előtte nem egy elől már eltértem. Azelől mégsem tudtam... - könnyek szökkentek a szememben. - Hittem benne, hittem hogy utolsó pillanatban is megáll. De amikor láttam a felvillanó fegyverét, amikor hallottam, hogy megdördül, nem mozdultam. Pedig még láttam azt a port is.
- Hogy... hogy végül csak elment?
- Daigo és Aemi kiabálni kezdett. Szólítgatott, mondták, hogy álljak félre. Torkuk szakadtából kiálltottak... aztán valahogy elért a tudatomig és utolsó pillanatban megmozdultam. De az a por... - újabb könnycseppek gördültek le. - a szemembe ment és láthatód a következményét... - simitottam hátra a hajamat ahol megvillant a vörös szemem. - Szóval, igen azóta félek a pisztolyoktól, hogy ilyen por jön velük együtt, hogy az a por talán... - mondandómat nem tudtam befejezni ugyanis ismét arcomhoz ért és letöröte legördülő könnyeimet.
- És te mégis Bella elé szöktél, a golyó elé. - hangja is lágy volt, végig futott a borzongás és azt kívántam bár örökkévalóságig hallgathatnám ezt a hangot. - Köszönöm! Nagyon bátor vagy!
Összeszorítottam az ajkaimat, újabb könnycseppek gördültek le, azok helyébe amit letörölt. De ezek már boldogság könnyei voltak és gondolkodás nélkül Bemhez hajoltam és átöleltem, szorosan hozzá bújtam a mellkasához. Éreztem ahogy meglepődik, ahogy nincs megszokva a helyzettel, viszont nem lökött el magától. Ezért később tuti, hogy szemébe sem fogok nézni, oly annyira zavarba leszek. De valahogy ez kellett most, érezni akartam a közelségét és ezzel is megköszönni, hogy ilyen kedves hozzám. Percekig úgy ültünk, boldog mosoly diszelgett ajakimon, amit nem lehetett volna letörölni. Aztán néhány perccel készőbb arra is figyelmes lettem, hogy bal karját lassan körém helyezi és visszaölel. Nagyot szaltozott a szívem erre és legszivesebben üvöltettem volna. Csak egy ekkora gesztus, milyen boldoggá tud tenni. Ekkora gesztu tőle, Bemtől.
- Azt hiszem, még feküdjünk vissza. - köszörülte meg a torkát és kissé hátrébb húzodott. Ekkor döbbentem rá én is a helyzetre így zavarbajőve csak bólogattam.
Visszafeküdtem az ágyba, sőt hátat is fordítottam neki de ennekellenére, többet nem tudott álomra csukodni a szemem, ugyanis a szívem folyamatosan őrült tempóba zakatolt. Így egy olyan fél óra múlva, nem birtam már tovább, magamra kaptam a pokrocot, felhuztam a cipőmet és kisétáltam a fedélzet orrához és leültem. A nap már javában fent volt, de még azért elég hűvös volt. A tenger csendesen hullámzott és hátam mögött a város zaja egyre erősödött. Aemi hangját hallottam vagy 3 hajóval arébb ahogy ugrándozik és énekel. Milyen aranyos, gondtalanul... ezt akarom megőrizni neki. Bár ilyen élete lett volna eddig is.
- Nem tudtál aludni? - amikor a hang közvetlen megszólalt mögöttem kissé megijedtem, majd a hang tulajdonos a kabátját helyezte rám és leült mellém, a jobb felére. Ez az... ez az ő illata... Szippantottam mélyen be, ahogy rám került. Bem volt, már összekötött hajjal, kezébe a kalapja.
- Nem... - vallottam be őszintén és reméltem, hogy nem kérdi meg mi volt az oka.
- Az álom a hibás? - na persze nem tudjuk el kerülni.
- I... igen! - nevettem fel kissé harsányan és reménykedtem, hogy ezt ő nem veszi észre. - Te?
- Csak kedvem volt felkellni. - nem tekintett rám, mégis valami azt sugallta, hogy miattam van ébren, hogy miattam nem aludt vissza. Vagy ez akkor képtelenség?
- Kellemes itt! - tekintettem fel az égre és mélyen beszippantottam a levegőt. A hűvös szél nem csak a sós tenger illatát sodorta felém, hanem a mellettem lévő személyét is, amitől valahogy feltöltödtem. - Szeretek csak így üldögélni és nézni a tájat, elmerengeni, hogy minden milyen békés vagy éppen élettel teli. Hogy bár egyszer az egész világon megtapasztalnák a gondoknélküliséget. Csak azt tennék ami boldoggá teszi őket, békéssé. Nem háborogtatná fel senki a másik életét. De ez persze nagy kérés...
- Hasonlóan vélekedek. - szólalt meg néhány perc után, mire rá kaptam a tekintetem. Továbbra is a messzeséget figyelte. - Egyetértek veled, bár mindenki megállna egy pillantra és felnézne az égre és nem gondolkodna semmit, nem tenne semmit csak élvezné.
- Köszönöm... örülök, hogy valaki osztja a véleményem. - mosolyogtam felé, miközben rám emelte a tekintetét. - Daigo sokszor túlzásnak nevezi ezt.
- Nem hisz ebben?
- Hinni akarna, de nem megy egészen. Tudja, hogy a világ tele van keserűséggel, bánattal és ha még szörny is belevegyül ott csak katasztrofa lehet.
- De te nem így véled. - bólintottam.
- Ahogy már említettem, mindenkinek adni kell egy esélyt. Egy esélyt a megélhetésre, egy esélyt helyre és egy esélyt a... családra... - kuprodtam össze miközben térdeimen rejtettem el az arcom. Egy elég zavarbaejtő gondolat kuszott a fejemben, ahogy egy család vagyunk én és Bem. Ahogy mellettem ül a kastélyomban, rám mosolyog, felém nyújtsa a kezét, megfogja az enyémet és megszorítsa. Egek, mégis mi van velem?! Mik ezek a gondolatok? Mik ezek az érzések?!
- Nem vagytok egyedül! - válaszolta határozottan. - Segíteni fogunk! Egy a célunk!
- Köszönöm! Legyen így! Én... nagyon örülök, hogy találkozhattunk! - tettem a kezem, az ő jobb kezére, mosolyogva.
Bem:
Ismét ez a közvetlenség, ismét az érintkezés. Hozzám búj, megfogja a kezemet, megérinti az arcomat... miért csinálja ezeket a tetteket? Miért néz rám ilyen kedvesen, ilyen boldogan, ilyen ragyogó tekintettel, amikor még soha senki nem nézett így rám? És mégis mi ez a frucsa érzés? Miért esik ez ennyire jól nekem? Miért akarom, hogy ne engedjen el? Hogy megfogjam és soha többé ne engedjem el? Hogy mindig így nézzen rám és soha ne gördüljön le róla egy könnycsepp sem?
Nem esett jól, amikor arra ébredtem, hogy kiabál. Először azt hittem, hogy valaki megtámodott, aztán felébredtem és láttam, hogy csak kiabál és mozgolódik. Amikor elmesélte a történteket, amikor könnycseppek gördültek le, a szívembe mintha egy kést fordítanának, fájt. Fájt így látnom. És ő még ezek után is képes volt Bela elé ugrani, hogy megvédje. Olyan bátor, mindezek ellenére képes felállni és így mosolyogni, így védeni az embereket és jobb utra terelni mindenkit. Lenyűgöző, elképesztő! Nem tudtam semmi kedveset visszamondani neki, hirtelen nem tudtam mit és hogyan kellene, mert az ő szavai "nagyon örülök, hogy találkozhattunk" , "örülök, hogy valaki osztja a véleményemet", "esélyt a megélhetésre, egy esélyt egy helyre és egy esélt a... családra", a szívemig hatolnak. Egy mutáns kaphat ilyen gyöngéd és szép szavakat? Önző vagyok? De nagyon jól esnek. A tettei, a szavai... Kissé félénken ám megforditottam a kezemet és tenyerembe vettem a kezét. Láttam ahogy meglepődik, de nem húzodott el. Együtt ültünk ott, nem is tudom mennyi ideig és néztük a csendesen hullámzó tengert, miközben beszélgettünk, jobban megismerve egymást.
- Remélem, hogy segíthetünk majd egymásnak. Egymás céljainak! - bólintottam, tudom, hogy Bela még nincs megenyhülve velük, na meg az ők részükről Daigo sem, de tudom, hogy ez a kis csapat előre fog haladni együtt és végül mindenki elfogadja egymást és egy közös célünk lesz, míg a sajátunkat együtt véghez visszük.
Csend telepedett ránk, mindketten az ég felé emeltük a fejünket, az ég kissé felhős volt, de nem mutatott esőre.
- Hé! Hé! Te kislány! Állj meg! Te kislány!
Miyako azonnal rám kapta a fejét, ahogy én is. Egyszerre álltunk fel, Miyakoról leesett a pokroc és a kabátom is, én meg magamra tettem a kalapom, majd egyszerre kezdtünk szaladni a hang irányában, ugyanis nem volt kérdés, hogy akivel éppen vitatkozott egy férfi az Aemi.
- Állj meg már! Mit keresel itt egyedül?! Hol vannak a szüleid?! Válaszolj! Nem biztonságos egy ilyen kislánynak, itt játszani! - egy szerelő ruhában öltözött férfi ragadta karon, Aemi kiakart szabadulni de a férfi nem engedte.
- Eressze el! Mégis mit képzel?! - értünk oda egyszerre Miyakoval. A férfi ebben a pillanatban engedte el Aemit, aki hozzánk szaladt. Miyako és én is mögénk helyeztük és dühösen meredtünk a férfira.
- Kik önök? A szülei? - kérdezte a férfi összehúzva a szemöldökét. - Hogy vigyáznak rájuk? Itt ugrándozott egyedül. Mi van ha beleesik a vízbe? Vagy felmegy az egyik hajóra és valami baj lesz?
- Itt voltunk a közelben, nagyon is jól láttuk, hogy hol van! - vágta vissza Miyako. Ön erőszakoskodott itt, ahelyett, hogy nyugodtan érdeklődött volna felőle.
- Jól van na, most miért kell így felkapni a vizet? Csak a kislány hiába szóltam rá és kérdeztem akármit nem válaszolt! De értettem, ezentúl aztán nem az én felelőségem ha itt látom a lányukat, történjen vele valami, nem az én bajom lesz! - morogta és elindult az ellenkező irányban. Az orra alatt még morgolodott, de nem valami értelmes dolgot.
Miyako idegesen kifujta a levegőt. Hát igen, nem volt valami kedves ember, ezzel egyet kell értsek.
- Aemi jól vagy? - térdelt le Miyako, megérintve Aemi két vállát. Én is leguggoltam hozzájuk. Aemi bólintott. - Nem kellett volna ennyire elkoszálj, tudod jól, hogy ahogy egyre távolabb mész, egyre több emberrel találkozol. - lehajtotta fejét. Miyako ismét felsóhajtott, de ez már az az "elengedem" sóhajtás. - Nagyon büszke vagyok rád! - simogatta meg a fejét. - Ügyesen visszatudtad tartani az erőd, valóban nagyon úgy tűnt, hogy annál a férfinél gyengébb vagy. - Aemi arca felderült. Oh, igaz Aemi vámpir, akinek az egyik képesség, hogy erősebb az embereknél.
- Valóban le a kalappal előtted, pici! - veregettem meg én is a vállát. - De legközelebb ha akarsz valahová távolabb menni játszani, majd szólj rendben? Én majd elmegyek veled! - mosolyogtam a pici lány felé. Nagyon aranyos kislány volt. El sem hiszem, hogy nem fog többet öregedni, hogy ebbe az állapotba marad. Vajon ezzel kapcsolatban ő, hogy érzi magát?
- Rendben! - csillant fel a szeme, majd karjaiba zárt engem is és Miyakot is.
Meglepődtem ezen a tetten. Nem az, Belo is volt, amikor megölelt. De valahogy, hogy más legyen, olyan fura, de boldog fura. Ha van ennek a két szónak így együtt értelme. Miyakoval összenéztünk, egymásra mosolyogtunk majd egy-egy karunkkal mi is megöleltük a pici lányt.
- Jól van, akkor menjünk vissza, mert hamarosan a többiek is... - de ebben a pillanatban erős sziréna járta be a terepet, majd felharosogott a tűzoltok szirénája is. Tűz volt!
Mindhárman felkaptuk a fejünket:
- Aemi, menj gyorsan szólj a többeiknek! Mi addig, oda megyünk! - egyetértően bólintottam.
Miyako el is kezdett szaladni, mire én utána.
Egyre csak közeledtünk a helyszinre. Nem volt olyan messze, egy lakóház. A tűzoltók már elkezdték az eloltást és a menekítést. Miyakoval hátulról mentünk be az épületbe.
- Vigyázz magadra! - tekintett felém Miyako mielőtt szétvállthattunk volna.
- Te is! - szorongás fogta el a szívemet, hogy elkell vállnunk. Hirtelen az is megfordult a fejemben, hogy szóljak menjünk egyszerre.
De Miyako csak fogta magát és neki futott az egyik irányba. Felsóhajtottam, ez a nőszemély! Ajkaim szegletébe mosoly bújkált. Viszont elkellett nekem is indulnom. Felindultam a lépcsőn igyekezve kivéve a hangokat. Fel alá járkáltak a tűzoltók, mire én beléptem az egyik lakásba, karomba kaptam egy gyereket aki a sarokba sírt és kiléptem bele, akkorra vettek észre.
- Te meg ki vagy? Mit keresel itt? - nem válaszoltam, csak a gyerekkel elindultam lefele.
Kint már egy jócska tömeg gyült, akik az épületből voltak kiszabadítva már a mentősök mellett voltak betakarva. Mindenki zokogott, reszketett, félt... egy nő szaladt rögtön elém, amikor meglátott rögtön hozzánk szaladt és kivette a kezemben lévő kisfiút, majd hálálkozva hajolt meg előttem. Gondolkodás nélkül fordultam vissza a következőért, közben az uton Miyakoval is találkoztam aki egy nőt hozott ki. Felém kacsintott. Aranyos! Nagyjából a harmadik embert hozhattuk mindketten ki, amikor megjelentek a többiek is. Bela a két kisebbel maradt és megfigyelte az embereket, ha mindenki megvan-e. Daigo azonnal a segítségünkre sietett. A tűz még tombolt, nem sikerült telejsen eloltani, bár igyekeztek. Mindenki sietett, igyekezett, tett-vett, hogy ennek a szerencsétlenségnek vége szakadhasson és mindenki épségben legyen. Kint már riporterek gyülekeztek és kezdtek kérdezősködni, miközben a rendőrök az embereket próbálták a szalag mögött kérni. Kissé köhögni kezdtem, ahogy egy újabb emeleten egy összesett kismamát találtam. Megpróbáltam felkölteni, de nem sikerült. Karomba kaptam.
- Siessenek! A gépház! A gépház, felfog robbani! Siessenek! - kiáltotta az egyik tűzoltó.
Gyorsan lesiettem, ahol két tűzoltó is segített nekem kivenni, kint a férje szaladott elénk és ölelte magához.
- Mindenki itt van? - kérdezte gondolom a tűzoltó kapitány.
Én közben a tekintetemmel a többieket kerestem, Bela a korábbi édesanyának segített, Belo és Aemi távolabb álltak meg, hiszen nagyon furcsa lett volna ha itt segédkeznek. Daigo a rendőrökkel beszélgetett. De akit látni akartam, sehol sem találtam.
- Miyako hol van? - léptem közelebb Belahoz, aki megrázta a fejét.
- Anyám! Kérem, segítsenek, nem látom anyámat! - esett térdre a kapitány előtt. - Nem hozták ki?! - kérdezte aggódva.
- Robbani fog! Vigyázzatok! - kiáltott ismét egy tűzoltó, aki kijött, majd nemsokára utána egy újabb is. Ugye nem?
Ugye nem, maradt ott? Az épületben?! Kikerekedett a szemem és félelem suhogott át a testemen. Miyako!
- Állj! Mit csinál?! Várjon! - fogtak le két tűzoltó, miközben elindultam befele. - Nem mehetsz oda be! Hamarosan robban!
- Engedjenek! Ott, ott bent van! - erőlködtem, hogy kiszabaduljanak, még két férfi érkezett lefogni, mert másképp tuti kiszabadulok. - Ne! Ne! - csak az épületet néztem, ahonnan komolygott a füst, majd egy-egy helyt nagyobb lángok csaptak fel. Miyako, Miyako! Nem, nem! Ez nem történhet meg! Nem most! Most találkoztunk csak, most beszélgettünk... most... most.... nem volt még esélyem, hogy elmondjam mennyire örülök én is, hogy találkozhattunk. - Miyako! - és ekkor robbant az egyik emeleten a gázház.
