Monster Love
6.rész Eredet
Miyako:
Kellemes töltöttük el a délelőtti időt, nem történt semmi említésre méltó, egész nyugodt volt a terep. Valahogy kicsit túl nyugodt is... Olyan, vihar előtti csend. Vajon ez azért van, mert Bemékkel találkoztunk? Paranóiás lennék? Nem tudom, de nagyon olyan érzésem van, hogy hamarosan valami lesz. De mi? Senpai? Nem hiszem, hogy keresni fog. Önmagától soha... akkor hát mi?
- Minden rendben? - térített vissza a valóságban egy kissé rekedtes hang, de annál csilingelőbb volt a füleimnek. Oldalra tekintettem és Bem barna szempárjával találkoztam.
- Csak elgondolkoztam. - mosolygtam el halványan és a fülem mögé helyeztem a bal felemen a hajamat. Miért lettem a közelségétől ilyen ideges?
- Fáj?
Meglepetten fordultam felé és mire válaszolhattam volna az arcomra került és ujjával körbe simitott a szemem körül. Borzongás futott végig rajtam, milyen meleg az érintése, olyan rég éreztem ilyent. Percekig nem válaszoltam, de ő sem kérdezett újra, csak mélyedtünk egyre jobban egymás szemében. Mintha ebben a pillanatban megszünt volna az idő és csak mi lettünk volna e tájékon, ő és én. Még az érintése is olyan kedves...
- Hogy mi fáj? - törtem meg végül a csendet.
- A szemed. Néha olyan mintha ordítana, mintha borzasztó kinokon menne át... - remegett meg az arca mikor ismét lassan körbe rajzolta a szememet.
- Valóban? - néztem kissé meglepetten. - Jól van, nem fáj. Néha, bizonyos alkalmakként ha belemegy valami, de ez azért van mert emberi alakban vagyok. De lényegben ez... - mutattam a szememre. - az igazi alakom. Ijesztő? - Bem felkuncogott.
- Azt kérded egy mutánstól ha te ijesztő vagy?
- Nos úgy tűnik... - nevettem el én is magam.
Lassan ballagtunk a többiek mögött az estéli csendben. Egy kis utcán jártunk végig, messze a főúttól, de még így is hallottam az autok motrainak a morgását, a az aszfalton járó kerekeket, az embereket akik haza igyekeztek vagy éppen azokat akik nyakuba akarták venni az éjszakát. Aemi és Belo elöl ugrándotak vidáman és hevesen meséltek. Vajon valamikor kifogynak a témából?
- Szerinted te vagy az ijesztő vagy az aki egy formátlan, embertelen ször...
- Ne... - tettem a mutató ujjamat az ajakira. - Ne mondd ezt magadra.
- Nem tagadhatom meg azt ami vagyok!
- Nem vagy az. Az emberknek segítesz, véded őket, jobb világot akarsz amibe elélhettek. Csak nem rég találkoztunk, de már azt tudom mondani, hogy csodálatos vagy! - mosolyogtam rá. Nem is tudom mi volt ez az egész, de amióta megismertem Bem-et valahogy mellette minden olyan kellemes és békés.
- Te is az vagy! - fogta meg kissé tétován a bal kezemet, majd csókot lehelt rá.
Várj! Ez meg mi?! Miért dobog ilyen hevesen a szívem?! Miért lett hirtelen ennyire melegem?!
- Miyako, minden rendben? - hallottam valahonnan Daigo hangját, de nem nagoyn tudtam fokuszálni. - Miyako?! - érintette meg a vállamat, mire feleszméltem.
- Tessék?! Mit mondtál?! Persze, ... persze hogy minden rendben van. Miért ne lenne?! - hadartam. - Miért nézel így? Csak hirtelen melegem lett ennyi az egész?!
- Jól van... - nézett rám értetlenül. - Csak azért kérdeztem, mert úgy lemaradtatok Bemel.
Bem Daigo mellett állt, de most nem nézett engem, a földet bámulta.
- Azt hittem, hogy valamit érzékelsz...
- Nem! Semmit! - próbáltam vissza kapni a hangom. - Menjünk inkább?!
Indultam el gyorsabb tempóban. A többiek is megálltak és minket néztek, de reméltem, hogy nem veszik nagy dobra az egész viselkedésemet. Hiszen még magam sem tudtam mi ez az egész. Mi ez az érzés és hirtelen miért tört rám?!
- Miyako... Miyako! - termett előttem szupergyorsasággal Aemi percekkel késöbb.
- Igen?! - remélem, hogy a kislány sem kezd itt kíváncsiskodni.
- Mi lenne ha ma este Beloéknál aludnánk? Légysziiiiii! - nézett rám kis kutyus szemekkel. Hogy lehet nemet mondani?
- Nem! Nem! Nem! - lépett közelebb Daigo. - Nem aludhatunk náluk!
- Már miért nem? - fordítottam felé a fejemet. - Miért ne aludhatnánk?
Itt Daigo egy kissé megszeppent, szerintem nem tudott valami jó indokot mondani.
- Hát... biztos nincs elég helyük...
- Bőven elfértek, kérlek nyugodtan gyertek hozzánk! - lépett közelebb Bem és Belo vállaira helyezte kezét aki időközben szintén csatlakozott. - Így legalább még jobban megismerhessük egymást. Mesélhettek a világotokról is. Mit szóltok?
Bár mindannyiunknak szegezte a kérdést, tekintet az enyémbe mélyedt. Mosolyogva bólintottam.
- Köszönjük szépen! Akkor elfogadjuk.
Ezzel a kikötő felé vettük az irányt. A minap már voltam náluk, bár igaz be nem mentem a hajóba ahol laktak. Kis idő múlva a sötét utcán meg is pillanottuk a folyót, a rajta pihenő hajokkal. Egy közepes méretű vöröses, fehér hajó felé indultunk. A legtávolabbi volt. Rozsdás, látszott, hogy amúgy nem használják kihajózásra. Remek kis hely. Bár a raktárunknál szűkebb. Bela ment elől, nem várva meg minket, elég szótlan volt. Talán még egészen nem fogadta el a helyzetet. Őt követték a kicsik, majd Bem, én és Daigo. Bem segített felpattanni a fedélzetre, majd le a hajó kabinja felé invitált minket. Követtük, a kis vas lépcsön lefele. Lent Belo már nagyba mutatta a kis helyét, Bela a saját helyén üldögélt és egy tükörbe nézegett magát. Most alaposan szemügyre vettem a helyet. Valóban nem volt olyan tágas mint a raktár, sőt így belülről kissé szükös volt 6 személynek, de megértem, hogy miért választották ezt a helyet. Nem volt feltünő, régi roncs hajó, amit nem használtak, legtávolabbi ponton. Az emberek nem hiszem, hogy nagyon közeledtek volna erre. Sötét volt bent, alig szürődött fény be két kisebb ablakból, illetve a fedélzetről. Néhány kis szék, valamint vas ágyak keretei helyezkedtek el különböző szögletegben. Zöld poszton pokrocok hevertek az ágyakon és párnák, ezeken látszott, hogy kivoltak rázva és mosva. Egy kis asztal volt a szoba közepén. A falak, a padló vasból volt, bár jól látszott, hogy az idő ezt sem kímélte. Bela, Belo és Bem otthoniasan mozogott a helyszínen. Belo levette szemüvegét, Bela köpenyét, Bem a kalapját és a kabatját így mindhármuknak egy egy jel felbukkant, hogy nem emberek. Bem az ágyánák támasztotta a botját is.
- Tetszik a házatok! - értem az asztal mellé és körbe néztem. - Jó sötét! - mosolyogtam Bem felé.
- De nem látok elég helyet nekünk...
- Ugyan miért kellene aludni?! Bulizzunk egész este! - kiáltott fel Aemi és összecsapták a tenyereiket Beloval.
- Aemi... - léptem mellé és elé térdeltem. - A házigazdáinknak is kell aludniuk. - Aemi lebiggyesztette ajkait.
- Te nem szoktál aludni?! - lepődött meg Belo.
- Aemi vámpir, a vámpirok nem alszanak. - válaszoltam kedvesen felé.
- De akkor mit szokott csinálni éjszakánként?
- Gyakorolni, hisz nem tudja irányítani erejét. - lépett közelebb Daigo, majd szempillantás alatt megszúrta az ujját melyből kibuggyant a vörös vére.
Aemi elé lépkedett és hozzá tartotta az ujját. Mindenki halkan figyelt... Aemi szemei kikerekedett a vér illatát megérezve és megnyalta az ajkait. Közvetlen elé tartotta, Aemi végtagjai megmozdultak de csak éppen egy kicsit, emberi szemmel nem is vehette volna észre senki.
- Daigo... - szóltam rá. Ne kezdjük már így a barátkozást, hogy tesztelgessük itt a vámpirt mennyi önuralma van... Mert ha megizleli... Vajon Bemék vére csábitsa Aemit?
Aemi nem mozdult, de folyton Daigo ujját tekintette, ahol egy kicsit elindul a vér az ujján. Miért kell most tesztelgetni komolyan? Nem lett volna elég egy válasz. Daigo valóban éjszakánént sokáig tanítsa Aemit, majd néhány órára lefekszik és hagyja, hogy Aemi mindent átgondoljon. De ezt most nem kellene itt... Bela is felállt és érdeklődve nézte az eseményt.
- Aemi mit csinálsz? Kívánod?! - nézett határozottan a kislányra, szemrebbenés nélkül.
- Daigo elég! - pattantam gyorsan fel és megragadtam a karját és lendülettel maga mögé helyeztem. - Fejezd be! - suttogtam neki.
Daigo ellépet mellőlem és felemelte a kezeit védekezően, majd lenyalta az ujján lévő vért.
- Szerintem jobb ha sétálsz egyet! - utasítottam és szuros tekintettel.
Nem mondott semmit, kiment. Mély csend telepedett ránk, Aemi lehajtott a fejét, de rátettem a kezem és rá mosolyogtam. Intettem, hogy menjen Beloval játszani, azonnal fel is derült az arca.
- Elnézéseteket kérem! - fordultam Bela és Bem felé. - Néha túlságosan belejön ebbe az egészbe.
- Nincs semmi gond. - válaszolta Bem. - Aemi meglepően jól birta az egészet.
- Talán mert Daigoról volt szó. Nagyon sokat számítanak egymásra, hiszen ő vette szárnyai alá, ő tanította és ő óvta. Bármennyire is erős legyen a csábítás, szerintem sosem bántaná. - néztem Aemi felé aki önfeledten nevetett.
- Téged bántott? - tette fel a kérdést kissé halkan, talán csak gondolataiba tervezte elmondani Bem.
- Igen. Minden hamar törént de már jó pár éve. Megsebesült a karom, amikor összetalálkoztunk egy démonnal, kigyóemberrel. A sebem begyogyul, de nyilván időbe telik... Aemi megérezte a vérem és gondolkodás nélkül rajtam termett. Lenyalta a kicsorduló véremet és elővillantotta a fogait... de mielőtt belém mélyesztette volna megigéztem. Daigo megleszedte rólam. - fejeztem be röviden.
- Tehát minket is bánthat? - gondoltam, hogy Bela felteszi ezt a kérdést.
- Nem tudom. Nem tudom mennyire csábíthassa a véretek, hiszen soha nem találkoztunk még hozzátok hasonlóval. - tekintettünk egyszerre a kisebbek felé. - De ne aggódjatok, barátaink vagytok, türtőztetni fogja magát...
- Akkor téged anno miért támadt meg? - elmosolyodtam, nem néztem Bela szemében.
- Hibáztam. Nem biztam az erejében, ennyi az egész. De nem kell aggódjatok, szivébe zárt, nem fog bántani, ahogy Daigot, úgy titeket sem.
Barátságosan, kedvesen mosolyogtam feléjük. Végül Bem törte meg a csendet és invitált az asztalhoz bennünk. Beszélgetésbe egyeledtünk:
- Akkor mesélsz a démonokról?! - tette fel rögtön a kérdést Bela.
- Bela, ne légy udvariatlan! - szólt rá Bem.
- Nincs semmi gond! Nem is tudom... mi lenne ha kérdez - feleleket játszanánk, én is kérdeznék és ti is?
Csend telepedett ránk és mindenki maga elé dermedt, közben Belo és Aemi is közelebb férköztek.
- Hogyan születtetek? - tette fel az első kérdést Bem.
- Hogyan keletkeztek a démonok, gondolom erre vagy inkább kíváncsi. A legenda úgy tartja az első szörnyek valami különös erő ébresztette fel, amikor az egyik ember többre vágyott, nagyobb hatalomra, gyorsaságra, erőre. Egy bizonyos követ keresett, a Holdkövét. Mint a mesék, rémtörténetek is mondják a szörnyek éjszaka a legelevenebbek, tehát mi mástól nyerhetik az erőt. Évekig kutatott míg végül megtalálta és neki kezdhetett az erő kiszabadítására. Az erő kiszabadításával fura némelyik állathoz hasonlított, némelyik emberhez, de mégis volt valami különbség hasonlított, némelyik pedig teljesen más formájú, felépítésű szörny volt. Azt hitte, hogy magának ad erőt de nem, a világra szabadította a szörnyeket, akik először romboltak, pusztítottak. Hiszen fel nem tudták fogni, mi a jó és mi a rossz, miért vannak ők ott, mi a feladatuk. Csak vágyaikat, a belső gondolataikat eresztették el. Az emberek féltek, menekültek, de ilyen teremtmények elől nem tudtak messzire jutni.
- Aztán mi törént? Hogy tudtak felülkerekedni? - vágott közbe Bem. Megragadta a történet.
- Egy ember elég bátor volt és felikálltott, hogy ez így nem mehet tovább. - tért vissza Daigo. Rámosolyogtam örültem, hogy visszakerült és még ő is mesél. Átgondolta a dolgot. - Egyik nappal mikor rá akart támadni egy démon Lázadást szitott, az ők területük volt, támadjanak hát ellen. Fegyvereket kovácsoltak, ezüstöt, karot minden féle fegyvert, hiszen a szörnyek nem voltak halandók. Éppenseggel a legtöbb. És ki használtal a kiskaput, hogy a szörnyek éjjel aktivabbak. Nappal támadt rájuk, miközben pihentek. Nem voltak felkészülve rá a szörnyek, szétcsaptak köztük, megsebesítették, megöltek jó párat. Szétszéledtek, elmenekültek...
- Az emberek újongtak, nem féltek többé rájöttek a szörnyek gyengepontjára, innen kezdve nem volt megállás. - vettem át a szót. - A szörnyek először őrjöngtek, visszakellett volna húzodniuk te túl büszkék voltak. Aztán rájöttek a hibára, egy vezér alakat kell nekik, mint ahogy az embereknél is volt. Királyt kerestek maguknak. úrat, úrnőt. Aki megmondhatta mit tegyenek és mit ne, aki vezethette volna őket. Miután ez a személy meg is lett a szörnyek visszahuzodtak és inkább arra törekedtek, hogy éljenek az árnyékba bár, de éljenek a saját útjukat. Ezt irányította az uralkodó. Hogyan hogyan születtek továbbá a szörnyek ki ahogy. Van akinek mindkét szülője szörny, mint nekem vagy Daigonak, van aki átváltoztatás által lett az... - tekintettem Aemire.
- Hogyan választótok egy uralkodót? - örültem, hogy Bela is felengedett és érdekli a történet.
- Mi sehogy. Ugyanis ez már akkor eldölt, hogy kik lesznek és annak utódai kerültek az évszázadok során a tornra. Csak akkor kellene ujjat ha az a bizonyos szörnyfaj kihalna.
- Tehát, akkor te közvetlen leszármazott vagy az első utódnak? - kérdezte Bem és kissé előre dölt. A halovány fény megvilágitotta a fején kidudórodó szarvait. Vajon milyen megérinteni? Kemény, nyálkás?! De bármi is legyen különleges, szép! Bem észrevette, hogy mit nézek és kissé visszahúzodott a sötétségben. Barátságos mosolyt küldtem felé és karba tettem a kezem.
- Igen. Ugyanis az akkor kiválasztott uralkodó vérfarkas volt. Hogy lett kiválasztva? Nyilván az jár a fejetekbe, hogy hát a szörnyek lázadóak, saját akaratuak, önfejüek, vadak... hogyan követhetnének egyetlen egy valakit? Nos úgy, hogy az a valaki bebizonyitotta a helyét. De ha nem gond nem firtatnám, hogy hogyan is... Nyilván számított az erő és a bölcsesség, az, hogy jól állja a helyzeteket és... még valami. - de erről inkább elakartam terelni a figyelmet. Tudtam, hogy nem fog tetszni a válasz, talán el is ijesztem őket vagy még jobban taszítani fogja a világunk őket. Elég így is ez a harc emberek és démonok között... hogy mondhatnám el, hogy az első király a lázadó emberek vezérét vette célbe és megölte kegyetlenül. Bár utána megbánta tettét és inkább ő maga parancsolta, hogy lépjenek árnyékba. - Ti, hogyan lettetek ezek? - válltottam gyorsan témát.
- Kisérlet által. Nem tudjuk, hogy ki alkotott vagy miért alkotott minket. Erdőbe ébredtünk mindhárman egyszer csak ebben az alakban, ruháink szétszakadva és csak egy valami volt mellettünk egy...
- Egy újság darab, de nem volt semmi rajta csak az aznapi dátum. - vette át a szót Bela, Bem-től. Bem egy pillantra furcsán nézett rá, mire Bela gyors szúros tekintetet küldött felé. Ez nem az igazság, nos de nem várhatom el, hogy bizzanak bennünk már az első pillanattól. - Mióta uralkodsz? - válltott témát most Bela.
- Hmmm, amióta betöltöttem a 18-adik életévemet. Akkor adta át nekem az apám.
- És egy nagy kastélyba éltünk amíg az emberek ránk nem találtak! - vágott közbe Aemi és hevesen kezdett gesztikulálni.
Daigo kissé felmoruldt, nem tetszett neki, hogy így felfedi a titkunkat.
- Az emberek rátok támadtak? - szükitette össze a szemeit Bem.
- Igen, elüldöztek. - válaszoltam kissé halkan.
- Akkor szerezted a sebet... - állapította meg, bólintottam.
- Nem tudtatok volna visszamenni a kastélyba?
- Nem, eltűnt a csata során.
- Eltűnt?! - néztek mind hárman meglepetten.
- Igen. Mikor veszélybe van eltűnik és csak a következő hold töltekor jelenik meg újra teljesen más helyen.
Mindhárman meghökkenve néztek. Kissé jót is nevettem rajtuk, nagyon nem erre vártak szerintem.
- Azt hiszem mára elég volt... - állt fel Daigo. - Aemi gyere!
Aemi kissé bosszusan de követte Daigot, hogy az éjszakai edzésnek neki kezdhessenek.
- Szerintem is, térjünk nyúgovóra. - állt fel Bela is. - Belo!
Belonak szerintem kedve lett volna Aemivel lenni, de ez nem volt ajánlatos. Mondjuk nem adott hangot neki. Mindketten saját ágyukra feküdtek le.
- Nyugodtan foglald el az én ágyamat. Daigonak majd készítek egy helyet...
- Oh, nem turhatlak ki az ágyadból! - szabadkoztam Bemnek.
- Kérlek, fogadd el! - fogta meg a hadakozó kezeimet. - Én majd elleszek itt hidd el!
Érintésétől valahogy perzselt a bőröm, különös pillangokat éreztem a gyomromban és azok barna szemek, oly gyöngédek voltak. Még soha nem láttam ilyen gyöngéd szemeket, megnyugtattak.
Miután még egy kicsit ellenkeztem, bele kellett menjek a dolgokba és Bem ágyát foglaltam el ami a leghátrább volt. Bem nem messze tőlem ült le a földre egy pokrocra és hátát a hajó falának támasztotta. Lecsukta szemeit és aludni készült... én egyelőre nem tudtam, valahogy folyton rajta járt a tekintetem. Őt néztem.... A halovány fény megvilágitotta, mintha direkt nekem játszan a hold úgy esett, hogy őt lássam. Hosszú ősz haját kibontotta és most vállaira esett, feje kissé oldalra esett. Hosszú szempillái voltak, amiket még így is láthattam sötétben. Erős álla volt, férfias vonásai, teste nem volt olyan kidolgozott emberi formában, de mégis sugárzott belőle a bátorság és a jóság. Sosem hittem volna, hogy ilyen valakivel találkozom.
