20.rész Barátban kétkedni?

 

Monster love

20.rész Barátban kétkedni?

Bem:

Ki volt az a férfi? Miért mondta, hogy "Nem is álltok olyan messze az igazságtól" és, hogy "Hamarosan találkozunk!" Kellene valahonnan ismerjük? Ismer minket és olyan volt, mintha tudna rólunk. De valahonnan ismerős is volt az arca. Ismerős... de hon... az újság cikk! Ogato professzor társa! Ez nem lehet igaz! Rögtön előkotortam a zsebemből a cikket és rá pillantottam a képről:

    - Ez ő... - vállam fölött Bela is megpillantotta a képet és ugyanarra a meggyöződésre jutott, mint én.

    - Ő? - Miyako és a többiek is körém gyültek és megnézték az újság cikket.

    - Pont ugyanúgy néz ki! - állapította Belo is meg.

    - Életben van! - villantak fel Bela szemei örömtelien. - Tudunk beszélni vele! Megtudjuk kérdezni, hogy mi történt azon a nap, miért vagyunk itt és... Megkell keresni! Azonnal menjünk és keressük meg!

Igen, beszélnünk kellene vele. Kiderítnei a történetünket, hogy mit tud rólunk, a születésünkről, miért hoztak létre, mi történt, mi volt a cél, hogy kerültünk az erdőben. Millió egy kérdés, ami ébredésünk óta megfogalmazodott bennünk és választ keresünk rá. Itt most a küszöbön állunk, hogy meg is kapjuk ezeket. Úgy érzem... úgy érezzük, mintha ebben a pillanatban csak egy kar nyújtásnyira lennénk mindentől, hogy értelmet nyerjen, hogy felvilágosodjunk és tovább léphessünk ebből a keresési útvesztőből. Ezzel pedig elindulhat a közös életünk Miyakoval, míg Beláék megérthetik és akár még el is végezhetik, hogy hogyan legyenek emberek. Igen, előttünk út, menni kell csak rajta. Illetve, meg kell találni azt az embert, aki itt volt. De volt egy olyan érzésem, hogy hamarosan újra találkozunk. Biztos!

Máskülönben, kicsit furcsának tűnt Miyako. Amióta azzal a férfival találkoztunk, nagyon mérte. Megkell kérdeznem, hogy mi volt ez. Vagy csak ő is felismerte?

Már épp tovább terveltünk volna, hogy mit is tegyünk a következőkben, merre menjünk amikor is:

    - Neeee! - egy sikitásra lettünk figyelmesek.

Összenéztünk a többiekkel, majd Miyakoval egyszerre indultunk neki. Szaladás közben meglendítettem botomat, hogy átláthassam a terepet. Egy férfit láttam, fejét fogta és üvöltött, mint aki fél valamitől vagy valakitől, még beszélt is hozzá.

   "- Ne! Hagyjon békén! Menjen el!"

Ám senki nem volt még a közelében sem. Mi ez? Miyako értetlenül nézett felém, de már meg is érkeztünk a helyszínre úgy maga is láthatta mi történik és mit is furcsálok annyira. Közben beértek a többiek is és mindannyian a férfit figyelték.

    - Ez...

    - ... megbabonázták! - fejezte be Daigo mondatát Miyako.

    - Dehogyan? Ki?

    - Vannak démonok akik képesek erre.

    - És mit lehet tenni?

     - Megtudom oldani... csak elkell kapni. De vigyázzunk, ne sebesítsük meg, ellenkezni fog és arra is legyünk rések, hogy talán itt van a közelben még a démon.

Ezzel Miyako lassan előre kezdett lépni. A többiekkel összenéztünk és bólintottuk, követtük. A férfi észrevett és elkezdte jobban rázni a fejét és kiabálni, hogy hagyják békén. Elkezdett hátra fele araszolni.

    - Nincs semmi baj! Nem bántani akarjuk!

    - Menjetek el! Hagyjatok békén!

A férfi hadoválni kezdett karjaival... Miyako és Daigo ért először oda, bólintottak és előre léptek, hogy elfogják. De erőlködött, hadovált, hogy kiszabaduljon.

   -  Ah! - és ekkor belenyúlt a Miyako szemében. Azonnal odaszaladtam, Bela pedig odasietett, hogy segítsen a férfi lefogásán, de már nem kellett ugyanis Daigo hátba verte és elvesztett az eszméletet. - Ezt meg miért kellett?

    - Túl sokat hadovált és téged is megütött.

     - Belenyult a szememben de jól vagyok... - fogta a jobb szemét.

    - Ja persze... mi lett volna ha a másikat kapja el! - durcásan Daigo felé nézett.

Elé léptem és tenyereim közé fogtam arcát:

    - Hadd nézzem meg! - lassan kinyitotta szemét, ami könnyezett, de szerencsére semmi baja nem volt. Lassan odahajoltam és megpusziltam amikor lecsukta újból. - Jól van! Legközelebb majd hadd rám az ilyent.

    - Ez ugyanúgy veled is megtörténhetett volna...

    - Igen, de veled történt és azt még rosszabbul tudom bírni.

    - Bem...

     - Ez gyors volt! - ez a hang? - mindannyian egyszerre fordultunk vissza és pillantottuk meg ismét azt a férfit akivel korábban az erdőben találkoztunk. Ott állt, előttünk!

    - Maga... - de már épp, hogy tett volna egy lépést Bela el is tűnt a szemünk előtt. - Ez meg mi? Hogy tűnhetett el csak így hirtelen?

Senki sem értette. Legközelebb megkell állítsuk, hogy így eltűnjön. Beszélnünk kell vele. De miért volt itt? És már megint az a mondat... Valami itt nagyon furcsa. 

Végül elindultunk visszafele a hajóhoz. De alig, hogy jöttünk néhány métert összefutottunk Vanessával. Mind meglepődtünk, hogy mit keres erre fele. Csak nevetett, hogy micsoda vénetlen és jött velünk. Érződött, hogy itt valami van. Vajon Miyako is észrevette? Nos, mindenestre amikor visszaértünk Vanessa már rögtön elhuzodott egyedül és ekkor Daigo hangot adott, hogy Miyako vegye észre magát, mert itt valami nincs rendben. Bela is csatlakozott, először elmondva, hogy ő ebbe a nőben nem bizik. És bár én nem mondtam semmit, Miyako látta az arcomon, hogy egyetértek, valami nem stimmel. Kissé mérges lett és kiment a szobából. Beszélnem kell vele. Ő is látta, hogy mit tett és látom Miyakon, hogy valójában ő is kételkedik egy kicsit, a történtek utána ami vele és velem történt. Nem beszélt annyit Banessával azóta. 

Miyako:

   - Vanessa! - arra lettem figyelmes, ahogy fel értem a fedélzetre, Vanessa megint elndult a park irányában. Utána siettem.

    - Igen, Miyako? Segíthetek valamiben?

    - Én csak... gondoltam beszélgethetnék.

     - Ne haragudj, de most mennem kell! Talán, majd mikor visszajövök! - kicsit felgyorsította a lépteit.

    - Én örülök, hogy újra találkoztunk!

    - Miyako... - állt meg és felém fordult egész testével. - Természetesen én is örülök, hogy ismét találkoztunk!

    - Igen, de neked nincs egy olyan érzésed, hogy valami megváltozott?

     - Ez csak természetes, hogy megváltozott! - csapta össze tenyereit, mint akinek ez annyira világos. - Hiszen szerelmes a mi kis Miyakonk! Sajnálom, hogy a múltkor úgy rá másztam Bemre, idióta voltam. Csak tréfáltam!- tapsolt izgatottan.

    - Igen... de nem erről beszélek. Hanem kettőnkről... - persze nem felejtettem el azt csak...

     - Nem zavar, ne aggódj, hogy ennyi időt töltesz Bem-el. Nyugodtan! Ez az első, az egyetlen megértem! Az első időszak ilyen...

     - Nem figyelj...

     - Most ne haragudj, de mennem kell! - megveregette a vállamat majd fordult is meg, hogy tovább menjen. 

    - Vanessa kérlek hallgas meg! - emeltem fel egy kicsit a hangom. Nem értettem, most miért nem hallgat meg, miért kerüli a tekintetem, miért nem beszél hozzám, mint régen. Magam is észrevettem, hogy az útobbi időben mindig el el tűnt, nem beszélt velem, olyan furán viselkedett. Hiába éreztem, hogy itt van, hogy válltunk szót, mégis nem volt olyan mint régen. Mi történhetett az évek alatt Vanessával? - Tudod, hogy itt vagyok számodra és meghallgatlak.

     - Természetesen, mire akarsz kilyukadni?

     - Olyan érzésem van, hogy megváltoztál az évek alatt és...

     - Hát változik az ember az évek alatt, ez normális.

     - De történt valami?

     - Dehogyis! Jó pár év telt el amióta utoljára láttuk egymást, szerintem ez tök normális, hogy megváltoztam. Jártam a világot, fedeztem fel a különböző részeket, ismerkedtem a világ nézeteivel. Hidd el, hogy ez megváltoztat.

     - Azt elhiszem de...

     - Mint, hogy a kastélyban üldögélj, a megszokott környezetben. Biztos unhatod már, de mehetünk egyszer majd együtt is és akkor...

     - Miért tűnsz el folyton? - vágtam közbe mondandójában és egyenesen a tárgyra tértem. - Nem beszélünk ugyanannyit mint régen, nem is ugyanúgy, hiába vagyunk egymás mellett, egy fedél alatt. Ez nekem fura...

    - Sajnálom! Ezt teszem ugye? Annyira sajnálom! Én azt hittem, hogy minden olyan, mint rég. De igazad van nem beszéltünk annyit. Csak nem akartam nagoyn betolakodni, hiszen most jöttetek össze Bemmel... és... na érted.

     - Igen, de te a barátnőm vagy nem akarlak elhanyagolni!

     - Nem hanyagolsz mondtam már, hogy minden rendben! Nyugi! - veregette meg a vállaimat. - Na de most tényleg mennem kell. Később tali!

Ezzel intett egyet és el is szaladott. De arra a kérdésre továbbra sem válaszolt, hogy miért tűnik el. Direkt kikerülte volna a kérdést? Miért? Tényleg kellene kételkednem Vanessáról? Hogy valamit nem mond el? Hogy valamiről titkolozik? Lenne itt valamiről szó? Én... én... most először kételkedem egy barátban, Vanessában. Felsóhajtottam és legugoltam, majd egyszerűen lehuppantam a földre.

    - Miyako...

    - Milyen ritka, hogy a nevemen szólítasz! - mosolyodtam el és tanítványom felé fordultam, aki a park közepén álló fa háta mögül lépett elő.

    - Én csak gondoltam...

    - Gyere, ülj le mellém! - paskoltam meg mellettem a helyet a fűben.

Elmosolyodott, a szokásos csibész mosoly, amit annyira szerettem látni, a tipikus lázadó, de jóképű fiú. Tuti, hogy lábai előtt hevernek a hölgyek. Nem egyszer ezt felhoztam neki, de mindig csak elterelte a témát vagy mondta, hogy nem így van. Pedig szerintem igen is így!

    - Sajnálom, hogy olyan rég beszélgettünk kettesben. - mosolyodtam el haloványan. Nem kellene egy barátban kétkednem. De mégis... Én oktatom Vanessát, de ugyanazt tettem Shouta-val amióta újra itt van, alig alig beszélgettem, alig tanítottam. No nem mintha már nem lenne elég ügyes, nem nagyon van mit tanítsak neki. Ügyes! Jó volt a mestere! Hahaha! Na jó nem! Nem csak ez, nem dicsekszem magammal, nem tartom fent az orromat, szerény vagyok. Többé kevésbé! De tényleg! Megvannak a hibáim, igyekeztem átadni, mindent amit tudtam és kell, de tudom, hogy nem sikerült minden a terveim szerint. Viszont, Shouta ügyes, remekül harcol, okos és stratéga ember. Könnyen vette a tanultakat, hamar fogott az esze. Nem volt nehéz tanítanom. Remek tanítvány és ahogy mindig is most is látom, hogy jól megállja a helyét és ha kell a tronra is lépne. Persze, most jöhet a kérdés, hogy lemondok e róla, mert lett párom. Bem-el lesz e gyerekünk? Mert akkor ő kellene tovább vigye a tront. Vagy inkább visszelépünk és meghuzodunk egy kis házikóban, éljük mindennapjainkat békében és távol ezektől a hullámoktól. Tudom, én mondom ezt aki még korábban azzal volt el, hogy ő biza nem mond le trónról. Megvannak a kötelességeim és nem is akarok lemondani. De ha Bem azt akarná, ha neki ez sok lenne. Aj! Nem értem magam! Mit akarok? Egyáltalán Bem vajon szeretne gyereket? Oh, már itt tartok?! Erről még nem is beszéltünk! 

    - Minden rendben? - lebegtette kezeit Shouta előttem.

    - Oh, igen! Ne haragudj! - annyira elvesztem a gondolataimban, hogy teljesen kizártam a külvilágot és észre sem vettem, mikor ült le mellém. - Mit is mondtál?

     - Semmi gond! Megértem, hogy most ilyen idők járnak. De minden rendben? Jól vagy? Annyira magad elé dermedtél. Csak nem valami ros...

     - Nem, nem dehogy! Csak elgondolkoztam... - a jövőbeli gyerekeinknek Bemmel, de ez olyan ciki lenne kimondani hangosan. Aj! - Te jól vagy? Minden rendben? Nem unod...

    - Nem unom, hogy kell figyeljelek titeket az árnyékban! - válaszolta is meg a kérdésemet, amit még fel sem tettem.

    - Hah! Ismersz már! - nevettem el magam.

     - Nem kell értem aggódj, jól vagyok! Örülök, hogy segíthetek és... hogy melletted lehetek! - a mondata végére eltekintett.

     - Ugyan, én örülök, hogy újból velünk vagy! Velem! Drága kis tanítványom! - borzoltam össze a haját.

     - Na! Nem vagyok már gyerek!

      - Tudom, tudom! Nem, azt már én látom! Remek férfi lett belőled! - fura fényt gyult fel szemeiben. Vagy csak rosszul láttam?

     - Ezt csak neked köszönhetem...

     -Ja, pláné az útobbi időszakban mi?!

     - Nem! Az... az az én hibám volt én...

     - Nem! Ne kezd! Ami volt megtörtént, ez van! A lényeg, hogy itt vagyunk! - tettem kezem a vállára és megveregettem. - És minden rendben! Mindketten tévedtünk, ne ragadjunk ott le. Rendben? - bólogatott. - Egész jó időnk van! Nem gondolod?

    - Te és Bem... szóval...

    - Igen! Kedvesek nem? Annyira örülök, hogy találkozhattunk velük.

    - Igen... ez igaz... és...

     - Nem kedveled őket? Ne kezd te is, mint Daigo. Jó emberek, mutánsok és ezt ti is már láthattátok.

     - Nem arról van szó... hogy nem kedvelem. - elfordította a fejét és a mondata végére lehalkította hangját. Értetlenül néztem felé, összekuporodott, felhuzta térdeit és átölelte karjaival, szemeiben ott villogott valami, valami bánat? Bátorság? Kettőnek a keveréke. Ajkaiba harapott. - Én... kedvelem őket, de téged jobban! - egy pillantra lefagytam, nem tudtam mire akarja modani, de aztán kapcsoltam.

    - Ugyan már Shouta! - ütöttem meg a hátát. - Nem veszitesz el engem. Nem vesznek el senkitől. Ettől ne félj! - olyan aranyos, hogy attól fél, hogy Bemék felé fordulok és róla megfeledkezem. De ahogy mondtam Daigoéknak is ez nem fog megtörténni. Sosem tudnám elfelejteni őket, hátat fordítani nekik nem vólnék képes, szükségem van rájuk. Nagyon aranyos, és az előbb még férfi volt, most már egy kisfiú. Aranyos!

    - Nem! - meglepődve felkaptam a fejem, ahogy felemelte a hangját hirtelen. - Vagyis nem arról van szó, hogy félek hogy elvesznek. Vagyis igen vagyis nem!

    - Miről beszélsz Shouta? Nem értem!

     - Miyako az igazság az, hogy én... én szeretlek téged! Én... én jobban kedvellek, mint bárki mást, mert úgy tekintek rád mint egy nőre. Mint ahogy egy férfi tekinthet egy nőre! - mit mondott?

    - Shouta ez... hálás vagy nekem, mert befogadtalak és...

    - Nem! Nem! - indulatosan felállt. - Ne kezd nekem azzal, hogy egy gyerek vagyok és valamilyen anyai képet keresek magamnak! Mert ez nem így van!

    - Nem anyai... testvéri... -felálltam és megakartam érinteni de ellépett előlem.

    - Nem! Nem! Miyako én szeretlek téged! Már nagyon régóta! - ezzel pedig megfogott a derekamnál fogva és magához ölelt.

    - Shouta... 

    - Én... nekem annyira fáj, hogy azzal a fiúval vagy pedig csak hónapok óta ismeritek egymést... miközben én... én...

    - Shouta! - próbáltam ellökni magamtól, de erősen tartott. - Shouta! Én nem megbántani akarlak, de én mindig is egy öccsként tekintettem rád, tanítványom, valaki aki esetleg majd utánam léphet és...

    - Tudom! Tudom! De sosem gondolátl rám másképp? Mint egy férfi? Mint... - nem fejezte be a mondatát, csak a szemembe kellett néznie. Csalódás csillant fel a szemeiben. - Mi van meg Bem-ben, ami bennem nincs?

    - Shouta...

     - Én... én... - arra lettem figyelemes, hogy közeledik felém, lecsukja szemeit és... megakar csókolni!

    - Shouta! Shouta! - elfordítom a fejem és elkezdek karjaiban mozgolodni, de erősen tart, már már fáj ahogy magához ölel. - Shouta! Eressz el!

De meg sem hallja, ajkai továbbra is vészesen közelednek felém. Shouta... te nem vagy ilyen. Tényleg szeretsz engem? És én ezt észre sem vettem. Mióta? De akkor is te nem lennél ilyen erőszakos. Te nem... te... Shouta...

A következő pillanatban éreztem ahogy Shouta lendülettel hátra megy, karjai elengednek, majd azt látom ahogy Bem dühösen rátekint és beüt neki egyet.

    - Bem!

     - Azt mondta, hogy ereszd el! - meglepődtem, még sosem láttam ilyennek Bemet, olyan tűz égett a szemében, mint eddig még soha.

    - Végre ki mutatod a fogad fehérjét?

    - Shouta, azt mondtad, hogy nem tennél olyant soha amit Miyako nem akar!

    - Neked ehhez semmi közöd! - ezzel Shouta felállt és bevert Bemnek egyet, akinek a kalapja leesett.

    - Shouta!

A következő pillanatban a két fiú összeverekedett. Hiába szóltam rájuk, hiába próbáltam közéjük állni, nem tudtam. Mint valami két vadmacska, akik karmai egymást fogják. Aggódtam, mindkettőjükért. Miért verekednek?

   - Fiúk! Fiúk! Álljatok le! Bem! Shouta! - álltam közéjük, de szinte éreztem ahogy összenyomnak. Hát ezek a túlfütött férfiak! Mindjárt mindkettőjüknek lenyomok egy taslit! De mielőtt meg is tehettem volna megéreztem egy démont a közelben...

19.rész Az ismeretlen

 Monster Love

19.rész Az ismeretlen

Miyako:

Bem arcán láttam, hogy megörül a hírnek és rögtön karjaiba is zár. Annyira jó, hogy itt lehetek a karjaiban! És mennyire jó, hogy vele lehetek! Hogy az érzéseim visszonzásra leltek és a páromnak nevezhetem! Hogy elfogadta, hogy velem jön majd a kastélyban. Hogy nem akar ember lenni. Hogy velem akar lenni. Természetesen, Beláék mellett is marad, de mellettem akar lenni, építeni akarja a kapcsolatunkat. Persze, meg sem fordult a fejemben, hogy elválasszam őket, hogy bármilyen féle választás elé állitsam. 

Ilyen érzés a szerelem? Ilyen varázslatos örmöt okoz! Az érzelmeim választ kaptak, elértek hozzá és visszonzásra leltek. Olyan boldog vagyok! Alig hiszem el! Szerintem ha valaki most látna, teljesen meglepődne, hogy én a démon úrnő, milyen fellegekben járok. Megtaláltam életem párját! Ez hihetetlen! 

    - Daigo! Daigo! - siettem le a szobában, hogy elmondjam a többieknek is. - Daigo! - Daigo az egyik ágyon volt hátra feküdve és az újságot olvasta, amint megjelentem az ajtóban, egy pillantra emlete fel a tekintetét, majd felült lecsapta az újságot és már szedelőzködött is. - Daigo... - néztem rá bánatosan. - Ne csináld! - fogtam meg, ahogy ellépett mellettem a csukloját.

De dühös pillantást vetett rám és elrántotta kezét a fogásomból.

    - Daigo! - szóltam rá erőteljesebben, mire az első lépcső fokon megállt. Értem én, hogy haragszik rám, tudom, még mindig magamat hibáztatom az esetért ami Aemivel történt. De most muszáj ennyire elzárkoznia tőlem? Szükségem van rá! - Ne csináld ezt! Tudom, hogy hibáztam és ezt a pecsétet magammal viszem örökkön örökké. Így is rosszul érzem magam, ne csináld, hogy elfordulsz tőlem. Szükségem van rád! Daigo... hibáztam bevallom és sajnálom, felelőtlen voltam. De ezt már hányszor elmondtam, hát nem látod hogy bánom a történeteket. Magam sem értem, hogy hogy kerekedhettem ide.

    - Ha már ilyen őszinte vagy! - jelent meg lendülettel és felém indult, egy pillanatra meg is inogtam, hiszen nem számítottam erre. Bem tett felém egy lépést, de felemeltem a kezem, hogy nincs semmi baj. - Akkor hadd legyek én is őszinte. Mert szerintem totál nem bánod már a történteket! Teljesen megfeledkeztél róla! - teljesen ledöbbentem a mondatain. - Ugyanis a 8-dik fellegben jársz!

    - Daigo... - szólt rá komoran Bem.

    - Nem! Együtt vagytok, rendben elfogadtam nem mondtam semmit. Annak ellenére, hogy tudod az elején nem voltam el vele. Megbarátkozunk, de hogy már kapcsolatbaq is menjünk. De jó! Nem mondtam semmit, elfogadtam ezért a farkasos dologért vagy miért... de ne mondd már, hogy bánod a tetted, még mindig amikor napok óta nem látok mást csak hülye vigyort az arcodon!

    - Fejezd be! - ragadta meg a karját Bem és szurosan rá tekintett.

    - Én aggódom! - lépett közelebb hozzám, már csak pár centi választott el minket. De ezzel egyetemben Bem is közelebb lépett. - Aggódom, hogy ez a hülye fellegekben járás elveszi az eszedet!

    - Nem veszi el az eszemet! - már kiabáltam én is. 

    - El is felejtetted a célunkat!

    - Nem felejtettem el! Daigo hallgass meg! - egy pillantra megrendült az arca, hogy ilyen erősteljesen és kicsit parancsolóan rá szólok. Nem szoktam ezt a hangnemet használni vele szemben soha.

    - Parancsolni akarsz nekem, úrnőm?

    - Nem erről szó sincs. Csak azt szeretném ha meghallgatnál. - csökkentettem le újra a hangerőmet. - Attól, hogy megtaláltam a páromat...

    - Amiről igazából elején nem is akartál hallani...

    - Végig hallgatnál kérlek szépen? - elhallgatott. - Igen, nem akartam hallani, mert nem gondoltam volna, hogy megtörténhet velem. De megtörtént és nem akarom elengedni a kezét. - pillantottam Bem felé. - Igen itt a farkasos dolog is, de nem csak erről van szó. Ez... nem is tudom, olyan leírhatatlan érzés. Őrizni akarom, védeni és nővekedni ezt az érzést. Bem-el akarok lenni! DE - hangsúlyoztam ki. - ettől eltekintve a kötelességeimet, feladatimat nem felejtem el. És természetesen titeket sem. Hogy felejthetnélek el? Mellettem álltatok amikor a legnagyobb szükségem volt rá. És ezért nem lehetek eléggé hálás. Mellettetek maradok, segítek nektek és nem is akarom, hogy eltávolodjatok tőlem. De hadd, legyen a részem Bem is, ahogy a többiek is. - tekintettem hátra Belára és Belora is és feléjük mosolyogotam. - Tudom ki vagyok és nem felejtem el soha! Nem hagyom a népet! Teszem amit tennem kell. De ekkor probléma lenne, hogy boldog legyek? És, már hogy felejthetném el azt amit történt. Nyilván bánom. De most ragadjak le nála? Inkább azon vagyok, hogy ne történjen meg és Aeminek is könnyítsek az emlékein. - azóta nem egyszer leültem Aemivel és igyekeztem elterelni a gondolatait, sőt magam is beálltam, hogy segítsek neki ereje irányításán. Eddig csak Daigo tanította! - Nem tudom hátra hagyni mindazt, amim van és nem is fogom! Nem is kérnék mást sem, hogy ilyent tegyen. - Bemre pillantottam, de csak lágyan elmosolyodott. - Kérlek Daigo, bocsáss meg nekem! - fogtam meg a kezeit. - Kérlek!

Láttam, hogy küszködik magában így ajkaim szegletében egy kis mosoly már is bújkált.

    - Miyako nem akart rosszat... - jelent meg Aemi is. - Néha mindannyiunknak akadhat gondja. Olyan pillanatok, amikor egyedül akarunk lenni... és tisztázni akarjuk a dolgokat. Miyakonak miért ne adodhatna ilyen? Mert az úrnő? Ő nem pihenhet meg egy pillantra? Nem törödhet egy kicsit önmagával? Tudod te is jól, hogy mindig is első sorban másokat tesz maga elé. És én tudom, hogy valójában igyekezett hozzám... és első sorban az én hibám, mert eltekeregtem. Miyako nem akarna nekem rosszat, nem feledkezne meg rólam... - elmosolyodtam a kislány szavain és megsimogattam a fejét. - Daigo ne légy morcos!  - rázta meg a kislány karját.

Daigo felé nézett, még mindig szinte semmi mondó arcot vágott, majd felsóhajtott:

    - Nagyon jól ismersz! Nem tudok sokáig haragudni rád és természetesen tudom, hogy még mindig töröd magad az eseten. Ne haragudj, hogy úgy odavágtam neked. Örülök, hogy boldog vagy és megtaláltad a társad. - tekintett ekkor Bem felé. - Tudom, nagyon is jól ismerlek én is és tudom, hogy nem vagy az a típus, aki önzően csak magára gondoljon. Örülök, hogy boldog vagy! És nem kell rosszul érzed magad. Ahogy mondta Aemi is, megesik, hogy az embernek néha tisztáznia kell egy két dolgot. Nem a te hibád, hogy Aemi elkoborolt én is elvihettem volna magammal, megkereshettlek volna vagy megvárhattalak volna és a terveimet későbbre teszem...

    - Nem kommunikáltunk megfelelően! - veregettem meg a vállát.

    - Ami gien sozkatlan köztünk! - felnevettünk.

    - De a lényeg és a legfontosabb, hogy Aemi jól van és tanultunk a hibából!

    - Így van! És ha már ezt megbeszéltük. Köszönö Bem, hogy Miyako mellett vagy! - fordult az említett felé. - És, hogy boldoggá teszed. De ha valamikor bántani mered, esküszöm, hogy megverlek!

    - Soha nem bántanám! - fogadta el a felé nyutjtott kezet Bem.

    - Akkor gondolom, csatlakoztok a kastélyhoz, majd amikor megjelnik és velünk fogtok élni.

     - Tessék? - hallatszott hátulról Bela hangja. 

    - A kastélyhoz. Bem és Miyako együtt vannak, azt gondoltam, hogy ez lesz a normális, hogy nem akarnak majd elvállni és összeköltözünk.

    - De miért nem ti járjátok velünk a világot és a megoldást, a kérdéseinkre? - közeledett Bela felénk.

     - Ezt elmondtuk, hogy segítünk és mellettetek állunk. De szerinted utána mi lesz? Nem mehetünk folyton el, föleg ha megjelnik a kastély. Nem hallottad az előbbi beszélgetésünket? Miyakonak kötelezettségei vannak.

    - Igen, én hallottam, de ehhez nekünk semmi közünk!

    - Bela...

     - Nem! Ne próbálj csititgatni! Ilyenről nem volt szó! Mi lesz velünk? Mi lesz a terveinkkel?

     - A válaszokat megkapjuk így is és...

     - És? Jó megkapjuk a válaszokat és mi lesz azzal a tervünkkel, hogy a könnycseppek emberré változtatnak.... Te már nem akarsz ember lenni!

    - Nem! - bár Bela kijeletette a mondatot, Bem válaszolt. - Örültem amikor megtudtam, de miattatok. Az első pillanattól kezdve, bizonytalan voltam. Először nem tudtam, hogy miért de végül rádöbbentem, hogy Miyako miatt. Ha ember leszek nem tudom megvédeni, mint most.

    - Szerelmesek, ez természetese Bela, hogy vele akar lenni. - jelent meg Belo is közöttünk. - Én nagyon örülök nektek! De Bem ez akkor azt jelenti, hogyha mi emberek leszünk akkor mi már nem találkozhatunk?

    - Természetesen nem arról van szó! Már, hogy felejtenélek el titeket és hagynálak hátra. - tette kezét a fejére. - Miyako sem akarja, hogy elválasszon tőletek és magam sem. Mellettetek vagyok és leszek mindig!

    - Nincs semmi esély, hogy ti emberekké alakuljatok? - tekintett kis, kerek, ragyogó barna szemeivel fel rám. 

    - Sajnálom, kisöreg! - most rajtam volt a sor, hogy kezemet fejére helyezzem. - Aki démonnak született az is marad élete végéig! De ahogy mondta Bem is, én nem akarom elvenni tőletek. Ő dönti el, hogy merre akar menni. Én szeretem és nem akarok rá erőltetni semmit. Ha ember akar lenni én azt is elfogadom, ha veletek akar maradni azt is... csak természetesen látogassatok meg!

     - Nem akarok önző lenni! - szólalt egyből meg Bem, ahogy befejeztem a mondatom. - Miyako mellett akarok lenni, de titeket sem akarlak elhagyni! Attól ugyanúgy támogatlak és veletek vagyok és amikor csak kell segítek.

    - Ha te kastélyban, de mi nem. Akkor honnan tudod, hogy segítség kell? - tette fel a kérdést Bela, nem tekintett rám, se Bemre csak maga elé dermedt.

Nos tudom, ezeken a beszélgetéseken már rég túl kellett volna legyünk. Örültek, hogy együtt vagyunk, de nagyon sok nem szó esett róla. A mi hibánk, akkor lekellett volna üljünk és megbeszéljük a dolgokat. Nyilván, ahogy Daigoéknak, Beláéknak is megfordult a fejében, hogy hogyan változik ezzel az életünk. Nos, nem mintha nem akartunk volna így is együtt maradni, barátokként, de nyilván az más, mint így, hogy Bem az én párom. Megnyugtatni és támaszt adni, hogy nem változnak drasztikusan a dolgok.

     - Ott leszek. Nem változik semmi, közöttünk!

     - Most ezt mondod, de...

     - Elakarod őket választani? Most nem értem, hogy mi a bajod...

     - Daigo...

     - Megbeszéltük, hogy egy csapat leszünk, hogy megyünk tovább közösen az úton! - nézett rá kimérten Bem és kissé bánatosan, hogy ennyire nem akar mellénk állni. Nem számítotam erre. Feszült voltam. Nem örül, a kapcsolatunknak. Nos, elsőre is ő volt a legtovább ellen, hogy egy csapatot alkossunk. De akkor is. Én azt hittem, hogy azóta Bela-al jóban vagyunk és barátok leszünk.

    - Jól van na! Elhiszem! - szólalt fel hirtelen Bela mosolyogva. - Nem vagyok én a gonosz, aki elválasztja a szerelmeseket. Ej te! - ezzel pedig leverte Bem kalapját és összeborzolta a haját. - Tudtam, hogy előbb útobb ez lesz a vége. Kövesd azt, amit a szíved mond! Mi meg leszünk, nem tudjuk, hogy mit hoz még a jövő, mit akarunk de rá állunk majd valamire. 

    - Itt leszek nektek! - mosolygott Bem.

     - Tudjuk!

Hátulról átkaroltam Bemet és mosolyogva néztem a kis csapatunkra. Igen, azt hiszem, hogy jól össze szokott már a csapatunk, számíthatunk egymásnak és együtt is maradunk, amennyire csak lehet. Bárhogy is alakuljon, válljon is el az utjaink, ugyis keresztezi majd egymást. Összejött egy kapocs és ez már elválaszhatatlan.

    - Na de ha már itt tartunk, hadd mondjak el egy jó hírt! - mindenki érdeklődve tekintett felénk. - Holdfogyatkozás lesz, pontosan 1 hónap múlva! 

Daigo és Aemi szemei rögtön felcsillantak:

    - Ez azt jelenti, hogy megjelnik a kastély?!

    - Így van!

     - Ez remek! Örülünk nektek! - mosolygott felénk Bela.

     - Mit szólnátok ha elmennénk körbe nézni az erdőben?

     - Menjünk! Az még nekünk is segít! Induljunk el a kérdések megválaszolásán és a válaszaink megtalálásán.  - helyeslően bólintottunk Bela mondatára.

Itt volt az idő, hogy mindannyian megkapjuk a válaszainkat. Azt amiért elindultunk ezen az uton. Nekik, hogy megtudják, honnan jöttek és nekünk, hogy visszamenjünk oda, ahová jöttünk.

Elindultunk az erdő felé. Végig sétáltunk a városon, fel a kis dombon, ahonnan belehetett látni a várost és végül megérkeztünk az erdőben. Kissé hűvös szellő sűvített végig, megsuhogtattva a fákat. Valahogy egy érzés fogott el, mintha óvatosak kellene legyünk. Ezt továbbítottam is a többieknek. Bem, aranyosan tett felém egy lépést, hogy megvédhessen. De másik kezeivel Belo felé nyúlt és Bela felé intett, hogy jöjjön közelebb. Így kis csoporttal mentünk egyre beljebb és beljebb az erdőben, hogy feltérképezzük a helyet. 20 perc után, talán az erdő szívéhez érhettünk.

     - Ez a hely, olyan ismerős! Nektek nem? - kérdezte Bela és körbe nézett a fák között.

     - Itt ébredtünk fel! - válaszolta Bem.

     - Tényleg? - tekintettünk feléjük, mire bólintást kaptunk válaszul.

 A három érintett elkezdett körbe, körbe járni hozzá értek egy egy fához, legugoltak és megérintették a fűvet. Mindhárman elgondolkoztak.

    - Itt... itt van egy kunyó! - kiáltott fel Aemi, mire mindannyian egyszerre fordítottuk felé a fejünket.

Aemi néhány lépéssel odébb állt és egy ösvény felé mutatott. Azaz, jelenleg nem volt ösvény, csak régi nyomokat mutatot a ritka fű, hogy valamikor az volt. Odasiettünk és már magunk is láttunk egy rozoga kus kunyhot. Sötét barna fából készült, ami már korhadt volt, mutatta, hogy nem kis ideje állhatott már ott. Viszont ahhoz képest még elég stabilnak látszott. Bem és Daigo ment be először. Nem volt senki be. Besétáltunk és megdöbbentünk. Ugyanis ez a hely, tele volt üvegecskékkel, fecskendőkkel, mozsár törővel, poharakkal, kannákkal, tálakkal, késsel, kanállal... mind olyan eszközök amik kisérletezésre használnak. Ez a helye! Nem lehet... a három érintett felé néztem, akik ugyanilyen döbbenettel mérték fel a terepet. Biztos voltam benne, hogy ugyanaz a gondolat jár a fejükben, mint mindannyiunkéban. 

    - Ez lehet a kísérlet helyszine! - hozta fel először Daigo.

    - Nem is álltok olyan messze az igazságtól! - de mielőtt bármit is mondhatott volna bárki is, egy rekedtes, idős hangot hallottunk meg mögülünk.

Hátra pillanatva egy idős embert figyeltünk meg, kalapot viselt és kezében bot volt. Arca szigoru és tekintélyes volt. Illetve valahonnan ismerős is.

    - Te... - ám mielőtt Bemék mondhattak volna bármit, a férfi egyszerűen sarkon fordult és elsétált.

Bemék azonnal utána szaladtak, de mi sem tétlenkedtünk és követtük őket.

    - Várjon! - kiáltott Bem, ahogy kiértünk a kis kunyhoból.

Az ismertelne férfi megállt és hátra pillantott, egy mosoly kuszott ajkaira:

     - Hamarosan találkozunk! - ezzel pedig köddé vállt, szó szoros értelmeben.

Mindannyian döbbenten álltunk ott. Ki volt ez a férfi? De ez az érzés... az érzés ami elfogott, amikor megpillantottuk az a férfit, egyértelmű démoni aurát árasztott.