Monster Love
19.rész Az ismeretlen
Miyako:
Bem arcán láttam, hogy megörül a hírnek és rögtön karjaiba is zár. Annyira jó, hogy itt lehetek a karjaiban! És mennyire jó, hogy vele lehetek! Hogy az érzéseim visszonzásra leltek és a páromnak nevezhetem! Hogy elfogadta, hogy velem jön majd a kastélyban. Hogy nem akar ember lenni. Hogy velem akar lenni. Természetesen, Beláék mellett is marad, de mellettem akar lenni, építeni akarja a kapcsolatunkat. Persze, meg sem fordult a fejemben, hogy elválasszam őket, hogy bármilyen féle választás elé állitsam.
Ilyen érzés a szerelem? Ilyen varázslatos örmöt okoz! Az érzelmeim választ kaptak, elértek hozzá és visszonzásra leltek. Olyan boldog vagyok! Alig hiszem el! Szerintem ha valaki most látna, teljesen meglepődne, hogy én a démon úrnő, milyen fellegekben járok. Megtaláltam életem párját! Ez hihetetlen!
- Daigo! Daigo! - siettem le a szobában, hogy elmondjam a többieknek is. - Daigo! - Daigo az egyik ágyon volt hátra feküdve és az újságot olvasta, amint megjelentem az ajtóban, egy pillantra emlete fel a tekintetét, majd felült lecsapta az újságot és már szedelőzködött is. - Daigo... - néztem rá bánatosan. - Ne csináld! - fogtam meg, ahogy ellépett mellettem a csukloját.
De dühös pillantást vetett rám és elrántotta kezét a fogásomból.
- Daigo! - szóltam rá erőteljesebben, mire az első lépcső fokon megállt. Értem én, hogy haragszik rám, tudom, még mindig magamat hibáztatom az esetért ami Aemivel történt. De most muszáj ennyire elzárkoznia tőlem? Szükségem van rá! - Ne csináld ezt! Tudom, hogy hibáztam és ezt a pecsétet magammal viszem örökkön örökké. Így is rosszul érzem magam, ne csináld, hogy elfordulsz tőlem. Szükségem van rád! Daigo... hibáztam bevallom és sajnálom, felelőtlen voltam. De ezt már hányszor elmondtam, hát nem látod hogy bánom a történeteket. Magam sem értem, hogy hogy kerekedhettem ide.
- Ha már ilyen őszinte vagy! - jelent meg lendülettel és felém indult, egy pillanatra meg is inogtam, hiszen nem számítottam erre. Bem tett felém egy lépést, de felemeltem a kezem, hogy nincs semmi baj. - Akkor hadd legyek én is őszinte. Mert szerintem totál nem bánod már a történteket! Teljesen megfeledkeztél róla! - teljesen ledöbbentem a mondatain. - Ugyanis a 8-dik fellegben jársz!
- Daigo... - szólt rá komoran Bem.
- Nem! Együtt vagytok, rendben elfogadtam nem mondtam semmit. Annak ellenére, hogy tudod az elején nem voltam el vele. Megbarátkozunk, de hogy már kapcsolatbaq is menjünk. De jó! Nem mondtam semmit, elfogadtam ezért a farkasos dologért vagy miért... de ne mondd már, hogy bánod a tetted, még mindig amikor napok óta nem látok mást csak hülye vigyort az arcodon!
- Fejezd be! - ragadta meg a karját Bem és szurosan rá tekintett.
- Én aggódom! - lépett közelebb hozzám, már csak pár centi választott el minket. De ezzel egyetemben Bem is közelebb lépett. - Aggódom, hogy ez a hülye fellegekben járás elveszi az eszedet!
- Nem veszi el az eszemet! - már kiabáltam én is.
- El is felejtetted a célunkat!
- Nem felejtettem el! Daigo hallgass meg! - egy pillantra megrendült az arca, hogy ilyen erősteljesen és kicsit parancsolóan rá szólok. Nem szoktam ezt a hangnemet használni vele szemben soha.
- Parancsolni akarsz nekem, úrnőm?
- Nem erről szó sincs. Csak azt szeretném ha meghallgatnál. - csökkentettem le újra a hangerőmet. - Attól, hogy megtaláltam a páromat...
- Amiről igazából elején nem is akartál hallani...
- Végig hallgatnál kérlek szépen? - elhallgatott. - Igen, nem akartam hallani, mert nem gondoltam volna, hogy megtörténhet velem. De megtörtént és nem akarom elengedni a kezét. - pillantottam Bem felé. - Igen itt a farkasos dolog is, de nem csak erről van szó. Ez... nem is tudom, olyan leírhatatlan érzés. Őrizni akarom, védeni és nővekedni ezt az érzést. Bem-el akarok lenni! DE - hangsúlyoztam ki. - ettől eltekintve a kötelességeimet, feladatimat nem felejtem el. És természetesen titeket sem. Hogy felejthetnélek el? Mellettem álltatok amikor a legnagyobb szükségem volt rá. És ezért nem lehetek eléggé hálás. Mellettetek maradok, segítek nektek és nem is akarom, hogy eltávolodjatok tőlem. De hadd, legyen a részem Bem is, ahogy a többiek is. - tekintettem hátra Belára és Belora is és feléjük mosolyogotam. - Tudom ki vagyok és nem felejtem el soha! Nem hagyom a népet! Teszem amit tennem kell. De ekkor probléma lenne, hogy boldog legyek? És, már hogy felejthetném el azt amit történt. Nyilván bánom. De most ragadjak le nála? Inkább azon vagyok, hogy ne történjen meg és Aeminek is könnyítsek az emlékein. - azóta nem egyszer leültem Aemivel és igyekeztem elterelni a gondolatait, sőt magam is beálltam, hogy segítsek neki ereje irányításán. Eddig csak Daigo tanította! - Nem tudom hátra hagyni mindazt, amim van és nem is fogom! Nem is kérnék mást sem, hogy ilyent tegyen. - Bemre pillantottam, de csak lágyan elmosolyodott. - Kérlek Daigo, bocsáss meg nekem! - fogtam meg a kezeit. - Kérlek!
Láttam, hogy küszködik magában így ajkaim szegletében egy kis mosoly már is bújkált.
- Miyako nem akart rosszat... - jelent meg Aemi is. - Néha mindannyiunknak akadhat gondja. Olyan pillanatok, amikor egyedül akarunk lenni... és tisztázni akarjuk a dolgokat. Miyakonak miért ne adodhatna ilyen? Mert az úrnő? Ő nem pihenhet meg egy pillantra? Nem törödhet egy kicsit önmagával? Tudod te is jól, hogy mindig is első sorban másokat tesz maga elé. És én tudom, hogy valójában igyekezett hozzám... és első sorban az én hibám, mert eltekeregtem. Miyako nem akarna nekem rosszat, nem feledkezne meg rólam... - elmosolyodtam a kislány szavain és megsimogattam a fejét. - Daigo ne légy morcos! - rázta meg a kislány karját.
Daigo felé nézett, még mindig szinte semmi mondó arcot vágott, majd felsóhajtott:
- Nagyon jól ismersz! Nem tudok sokáig haragudni rád és természetesen tudom, hogy még mindig töröd magad az eseten. Ne haragudj, hogy úgy odavágtam neked. Örülök, hogy boldog vagy és megtaláltad a társad. - tekintett ekkor Bem felé. - Tudom, nagyon is jól ismerlek én is és tudom, hogy nem vagy az a típus, aki önzően csak magára gondoljon. Örülök, hogy boldog vagy! És nem kell rosszul érzed magad. Ahogy mondta Aemi is, megesik, hogy az embernek néha tisztáznia kell egy két dolgot. Nem a te hibád, hogy Aemi elkoborolt én is elvihettem volna magammal, megkereshettlek volna vagy megvárhattalak volna és a terveimet későbbre teszem...
- Nem kommunikáltunk megfelelően! - veregettem meg a vállát.
- Ami gien sozkatlan köztünk! - felnevettünk.
- De a lényeg és a legfontosabb, hogy Aemi jól van és tanultunk a hibából!
- Így van! És ha már ezt megbeszéltük. Köszönö Bem, hogy Miyako mellett vagy! - fordult az említett felé. - És, hogy boldoggá teszed. De ha valamikor bántani mered, esküszöm, hogy megverlek!
- Soha nem bántanám! - fogadta el a felé nyutjtott kezet Bem.
- Akkor gondolom, csatlakoztok a kastélyhoz, majd amikor megjelnik és velünk fogtok élni.
- Tessék? - hallatszott hátulról Bela hangja.
- A kastélyhoz. Bem és Miyako együtt vannak, azt gondoltam, hogy ez lesz a normális, hogy nem akarnak majd elvállni és összeköltözünk.
- De miért nem ti járjátok velünk a világot és a megoldást, a kérdéseinkre? - közeledett Bela felénk.
- Ezt elmondtuk, hogy segítünk és mellettetek állunk. De szerinted utána mi lesz? Nem mehetünk folyton el, föleg ha megjelnik a kastély. Nem hallottad az előbbi beszélgetésünket? Miyakonak kötelezettségei vannak.
- Igen, én hallottam, de ehhez nekünk semmi közünk!
- Bela...
- Nem! Ne próbálj csititgatni! Ilyenről nem volt szó! Mi lesz velünk? Mi lesz a terveinkkel?
- A válaszokat megkapjuk így is és...
- És? Jó megkapjuk a válaszokat és mi lesz azzal a tervünkkel, hogy a könnycseppek emberré változtatnak.... Te már nem akarsz ember lenni!
- Nem! - bár Bela kijeletette a mondatot, Bem válaszolt. - Örültem amikor megtudtam, de miattatok. Az első pillanattól kezdve, bizonytalan voltam. Először nem tudtam, hogy miért de végül rádöbbentem, hogy Miyako miatt. Ha ember leszek nem tudom megvédeni, mint most.
- Szerelmesek, ez természetese Bela, hogy vele akar lenni. - jelent meg Belo is közöttünk. - Én nagyon örülök nektek! De Bem ez akkor azt jelenti, hogyha mi emberek leszünk akkor mi már nem találkozhatunk?
- Természetesen nem arról van szó! Már, hogy felejtenélek el titeket és hagynálak hátra. - tette kezét a fejére. - Miyako sem akarja, hogy elválasszon tőletek és magam sem. Mellettetek vagyok és leszek mindig!
- Nincs semmi esély, hogy ti emberekké alakuljatok? - tekintett kis, kerek, ragyogó barna szemeivel fel rám.
- Sajnálom, kisöreg! - most rajtam volt a sor, hogy kezemet fejére helyezzem. - Aki démonnak született az is marad élete végéig! De ahogy mondta Bem is, én nem akarom elvenni tőletek. Ő dönti el, hogy merre akar menni. Én szeretem és nem akarok rá erőltetni semmit. Ha ember akar lenni én azt is elfogadom, ha veletek akar maradni azt is... csak természetesen látogassatok meg!
- Nem akarok önző lenni! - szólalt egyből meg Bem, ahogy befejeztem a mondatom. - Miyako mellett akarok lenni, de titeket sem akarlak elhagyni! Attól ugyanúgy támogatlak és veletek vagyok és amikor csak kell segítek.
- Ha te kastélyban, de mi nem. Akkor honnan tudod, hogy segítség kell? - tette fel a kérdést Bela, nem tekintett rám, se Bemre csak maga elé dermedt.
Nos tudom, ezeken a beszélgetéseken már rég túl kellett volna legyünk. Örültek, hogy együtt vagyunk, de nagyon sok nem szó esett róla. A mi hibánk, akkor lekellett volna üljünk és megbeszéljük a dolgokat. Nyilván, ahogy Daigoéknak, Beláéknak is megfordult a fejében, hogy hogyan változik ezzel az életünk. Nos, nem mintha nem akartunk volna így is együtt maradni, barátokként, de nyilván az más, mint így, hogy Bem az én párom. Megnyugtatni és támaszt adni, hogy nem változnak drasztikusan a dolgok.
- Ott leszek. Nem változik semmi, közöttünk!
- Most ezt mondod, de...
- Elakarod őket választani? Most nem értem, hogy mi a bajod...
- Daigo...
- Megbeszéltük, hogy egy csapat leszünk, hogy megyünk tovább közösen az úton! - nézett rá kimérten Bem és kissé bánatosan, hogy ennyire nem akar mellénk állni. Nem számítotam erre. Feszült voltam. Nem örül, a kapcsolatunknak. Nos, elsőre is ő volt a legtovább ellen, hogy egy csapatot alkossunk. De akkor is. Én azt hittem, hogy azóta Bela-al jóban vagyunk és barátok leszünk.
- Jól van na! Elhiszem! - szólalt fel hirtelen Bela mosolyogva. - Nem vagyok én a gonosz, aki elválasztja a szerelmeseket. Ej te! - ezzel pedig leverte Bem kalapját és összeborzolta a haját. - Tudtam, hogy előbb útobb ez lesz a vége. Kövesd azt, amit a szíved mond! Mi meg leszünk, nem tudjuk, hogy mit hoz még a jövő, mit akarunk de rá állunk majd valamire.
- Itt leszek nektek! - mosolygott Bem.
- Tudjuk!
Hátulról átkaroltam Bemet és mosolyogva néztem a kis csapatunkra. Igen, azt hiszem, hogy jól össze szokott már a csapatunk, számíthatunk egymásnak és együtt is maradunk, amennyire csak lehet. Bárhogy is alakuljon, válljon is el az utjaink, ugyis keresztezi majd egymást. Összejött egy kapocs és ez már elválaszhatatlan.
- Na de ha már itt tartunk, hadd mondjak el egy jó hírt! - mindenki érdeklődve tekintett felénk. - Holdfogyatkozás lesz, pontosan 1 hónap múlva!
Daigo és Aemi szemei rögtön felcsillantak:
- Ez azt jelenti, hogy megjelnik a kastély?!
- Így van!
- Ez remek! Örülünk nektek! - mosolygott felénk Bela.
- Mit szólnátok ha elmennénk körbe nézni az erdőben?
- Menjünk! Az még nekünk is segít! Induljunk el a kérdések megválaszolásán és a válaszaink megtalálásán. - helyeslően bólintottunk Bela mondatára.
Itt volt az idő, hogy mindannyian megkapjuk a válaszainkat. Azt amiért elindultunk ezen az uton. Nekik, hogy megtudják, honnan jöttek és nekünk, hogy visszamenjünk oda, ahová jöttünk.
Elindultunk az erdő felé. Végig sétáltunk a városon, fel a kis dombon, ahonnan belehetett látni a várost és végül megérkeztünk az erdőben. Kissé hűvös szellő sűvített végig, megsuhogtattva a fákat. Valahogy egy érzés fogott el, mintha óvatosak kellene legyünk. Ezt továbbítottam is a többieknek. Bem, aranyosan tett felém egy lépést, hogy megvédhessen. De másik kezeivel Belo felé nyúlt és Bela felé intett, hogy jöjjön közelebb. Így kis csoporttal mentünk egyre beljebb és beljebb az erdőben, hogy feltérképezzük a helyet. 20 perc után, talán az erdő szívéhez érhettünk.
- Ez a hely, olyan ismerős! Nektek nem? - kérdezte Bela és körbe nézett a fák között.
- Itt ébredtünk fel! - válaszolta Bem.
- Tényleg? - tekintettünk feléjük, mire bólintást kaptunk válaszul.
A három érintett elkezdett körbe, körbe járni hozzá értek egy egy fához, legugoltak és megérintették a fűvet. Mindhárman elgondolkoztak.
- Itt... itt van egy kunyó! - kiáltott fel Aemi, mire mindannyian egyszerre fordítottuk felé a fejünket.
Aemi néhány lépéssel odébb állt és egy ösvény felé mutatott. Azaz, jelenleg nem volt ösvény, csak régi nyomokat mutatot a ritka fű, hogy valamikor az volt. Odasiettünk és már magunk is láttunk egy rozoga kus kunyhot. Sötét barna fából készült, ami már korhadt volt, mutatta, hogy nem kis ideje állhatott már ott. Viszont ahhoz képest még elég stabilnak látszott. Bem és Daigo ment be először. Nem volt senki be. Besétáltunk és megdöbbentünk. Ugyanis ez a hely, tele volt üvegecskékkel, fecskendőkkel, mozsár törővel, poharakkal, kannákkal, tálakkal, késsel, kanállal... mind olyan eszközök amik kisérletezésre használnak. Ez a helye! Nem lehet... a három érintett felé néztem, akik ugyanilyen döbbenettel mérték fel a terepet. Biztos voltam benne, hogy ugyanaz a gondolat jár a fejükben, mint mindannyiunkéban.
- Ez lehet a kísérlet helyszine! - hozta fel először Daigo.
- Nem is álltok olyan messze az igazságtól! - de mielőtt bármit is mondhatott volna bárki is, egy rekedtes, idős hangot hallottunk meg mögülünk.
Hátra pillanatva egy idős embert figyeltünk meg, kalapot viselt és kezében bot volt. Arca szigoru és tekintélyes volt. Illetve valahonnan ismerős is.
- Te... - ám mielőtt Bemék mondhattak volna bármit, a férfi egyszerűen sarkon fordult és elsétált.
Bemék azonnal utána szaladtak, de mi sem tétlenkedtünk és követtük őket.
- Várjon! - kiáltott Bem, ahogy kiértünk a kis kunyhoból.
Az ismertelne férfi megállt és hátra pillantott, egy mosoly kuszott ajkaira:
- Hamarosan találkozunk! - ezzel pedig köddé vállt, szó szoros értelmeben.
Mindannyian döbbenten álltunk ott. Ki volt ez a férfi? De ez az érzés... az érzés ami elfogott, amikor megpillantottuk az a férfit, egyértelmű démoni aurát árasztott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése