Karácsony

 

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket!

7.rész Közeledés

 

Monster Love

7.rész Közeledés

Miyako:

      - Ott van! Elkapni!

      - Kapjátok el azt a szörnyszületett!

      -  Nem élhet! Megölni! Öljétek meg!

Megszoritotta a pisztolyt a kezében, majd lassan elkezdte felemelni és meghuzta a ravaszt. Pillanatok alatt történt minden. Ott voltam a tömeg közepén, vele szembe álltam. Neki támadhattam volna, hamarabb végezhettem volna vele, mint ő velem, mégsem birtam megmozdulni. Mindennek ellenére mégsem tudtam rá támadni. Biztam benne, volt még egy szikra bizalmam feléje. A golyó egyenesen felém tartott, nem birtam megmozdulni, mintha földbe gyökerezett volna a lábam. 

     - Miyako! Miyako!

      - Miyako! Miyako! Miyako, ébredj fel! Ébredj fel! - szemeim kipattantak és egyből felültem tettre készen, mintha az álom újra valóság lenne, mintha ismét szembe kellene néznem vele. A pisztolyával, a golyóval és mintha az a pisztoly, most már nem csak elslisszanna mellettem. - Miyako! Miyako! - valaki óvatosan rázogatott, mellette egy kellemes, kissé rekedtes hang szólítgatott. Mire újból nem válaszoltam, a hang tulajdonosa tenyerét az arcomra tette. Olyan meleg ez a kéz. Gondolkodás nélkül kaptam a kezemmel a kéz után és fogtam meg. Olyan kellemes ez az érintés. - Miyako?

Most már a szólogatóm felé fordultam és egy meleg, lágy barna tekintettel találkoztam. Milyen rég nézett rám, valaki ilyen szeliden, aggódva. Míg jobb kezemet továbbra is az ő kezén tartottam, bal kezemet felemeltem és én is megérintettem az ő arcát. Ősz haját kissé füle mögé simitottam és úgy pihentettem arcán kezemet. Meglepődött, de nem vette le. Percekig csak néztünk egymás szemébe, miközben halovány fény szűrödött be a kis ablakokon és a bejáraton. A nap éppen felkellőbe van. Valahogy azt akartam, hogy ez a pillanat most megálljon. Itt akartam maradni, ebbe a békés, megnyugtató pillanatban, vele és senki mással. Kiakartam zárni mindent, a világot, a múltat, a jelent és jővőt. Nem kellett semmi, csak ő. Úgy éreztem ennyi elég. Kell a közelsége, a melegsége, a kedvessége. Mindaz, amit oly kevéssszer kaptam meg, oly régen. Nem arról van szó, hogy Daigo vagy Aemi nem volt kedves hozzám, de ez, valahogy nagyon más. Mindaz amit ő ad, amit a jelenléte MÁS!

     - Miyako, minden rendben? - szólalt meg újból, mire végre észbe kaptam, hogy hol is vagyok és éppenséggel mit is csinálok.

    - Igen! - vettem el gyorsan a kezeimet és elhúzodtam tőle és elfordítottam a fejemet, mert éreztem, hogy vörös leszek mint paradicsom. - Ne haragudj, rám én csak... - bakker, most mit kellene mondjak? Vakartam meg a tarkomat. Biztos, hogy idiótának gondol. Valaki aki éppen rá mászott? Bakker Miyako, mégis mi járt a fejedben?!

     - Rosszat álmodtál?

     - Tessék? - tekintettem vissza rá.

     - Kiabáltál álmodba, mocorgtál és izzadtál. Jól vagy? - nyúlt ismét felém, de megint csak éreztem, hogy zavarbajővők így elhuzodtam érintésétől.

     - Igen! Jól vagyok! Sajnálom! Nem akartalak felkölteni. A többiek is?

      - Nem ők még alusznak. Aemi fent van a fedélzeten játszik. - körbe néztem a szobába és valóban, mindenki mélyen aludt. Fent meg hallottam ahogy valaki egy labdát pattogtat. - Ne haragudj rám én csak...

     - Nincs amiért bocsánatot kérj. Ez bárkivel megesik, a rémálmok velünk jönnek. Bár valahogy érdekes, hogy egy szörnynek rémálmai legyenek. - kuncogott fel. - Jaj, ne haragudj nem úgy értettem!

     - Dehogyis, nem kell bocsánatot kérj. Megértem, szerintem is valóban vicces dolog. Egy szörny, mint én félhet bármitől is? - hátrébb huzodtam és intettem a kezemmel, hogy üljön le az ágyra. - Tudod, azt hittem, hogy valóban semmitől sem félek. - öleltem át térdeimet karjaimmal. - És sokáig így is volt, minden őrültséget megtettem, nem féltem semmitől, ahogy a legtőbbünk sem fél. Persze ez okozhassa a vesztedet is. Ahogy nekem is majdnem... - ismét képek villantak be arról a napról és megremegtem. A pokroc után kaptam és megszoritottam. De ekkor egy kéz nyúlt az enyém után és megszoritotta bátorításképpen. Ismét feltekintettem arra a lágy barna szempárra. Csak nemrég találkoztunk és te már ilyen kedves vagy velem? Miért? 

     - Nincs abban semmi rossz ha félsz valamitől.

     - Te félsz valamitől?  - egy pillantra eltekintett. - Hát persze, gondolom semmitől.

      - Nem akarom elvesziteni a szeretteimet. - érdeklőve fordultam vissza feléje, ő közben Belo ágyát nézte, majd pillantása átsiklott Beláéra. - Együtt kezdtük el ezt az utat és együtt akarom végig vinni.

     - Van mód rá, hogy elveszitesd őket? - kérdeztem kíváncsian. - Jaj, ne haragudj ha valami olyant kérdeztem ami...

     - Semmi gond. Magam sem tudom, de attól a félelem bennem van. - huzta egy féloldalas mosolyra ajkait.

      - Megtudom érteni az érzést. Én sem akarnám elveszteni azokat akik közel vannak hozzám.

      - Elmondod, hogy mit álmodtál? - ránéztem, szemei csak úgy ragyogtak. Valóban, érdekelte, aggódott értem... ez mégis miért esik ilyen jól?

     - Azt a bizonyos napot... - vallottam be. - Még most is hallom a pisztoly lővést, még most is érzem ahogy földbe gyökerezik a lábam és nem tudok megmozdulni előtte. Pedig hidd el, hogy előtte nem egy elől már eltértem. Azelől mégsem tudtam... - könnyek szökkentek a szememben. - Hittem benne, hittem hogy utolsó pillanatban is megáll. De amikor láttam a felvillanó fegyverét, amikor hallottam, hogy megdördül, nem mozdultam. Pedig még láttam azt a port is. 

     - Hogy... hogy végül csak elment?

     - Daigo és Aemi kiabálni kezdett. Szólítgatott, mondták, hogy álljak félre. Torkuk szakadtából kiálltottak... aztán valahogy elért a tudatomig és utolsó pillanatban megmozdultam. De az a por... - újabb könnycseppek gördültek le. - a szemembe ment és láthatód a következményét... - simitottam hátra a hajamat ahol megvillant a vörös szemem. - Szóval, igen azóta félek a pisztolyoktól, hogy ilyen por jön velük együtt, hogy az a por talán... - mondandómat nem tudtam befejezni ugyanis ismét arcomhoz ért és letöröte legördülő könnyeimet.

     - És te mégis Bella elé szöktél, a golyó elé. - hangja is lágy volt, végig futott a borzongás és azt kívántam bár örökkévalóságig hallgathatnám ezt a hangot. - Köszönöm! Nagyon bátor vagy!

Összeszorítottam az ajkaimat, újabb könnycseppek gördültek le, azok helyébe amit letörölt. De ezek már boldogság könnyei voltak és gondolkodás nélkül Bemhez hajoltam és átöleltem, szorosan hozzá bújtam a mellkasához. Éreztem ahogy meglepődik, ahogy nincs megszokva a helyzettel, viszont nem lökött el magától. Ezért később tuti, hogy szemébe sem fogok nézni, oly annyira zavarba leszek. De valahogy ez kellett most, érezni akartam a közelségét és ezzel is megköszönni, hogy ilyen kedves hozzám. Percekig úgy ültünk, boldog mosoly diszelgett ajakimon, amit nem lehetett volna letörölni. Aztán néhány perccel készőbb arra is figyelmes lettem, hogy bal karját lassan körém helyezi és visszaölel. Nagyot szaltozott a szívem erre és legszivesebben üvöltettem volna. Csak egy ekkora gesztus, milyen boldoggá tud tenni. Ekkora gesztu tőle, Bemtől. 

    - Azt hiszem, még feküdjünk vissza. - köszörülte meg a torkát és kissé hátrébb húzodott. Ekkor döbbentem rá én is a helyzetre így zavarbajőve csak bólogattam.

Visszafeküdtem az ágyba, sőt hátat is fordítottam neki de ennekellenére, többet nem tudott álomra csukodni a szemem, ugyanis a szívem folyamatosan őrült tempóba zakatolt. Így egy olyan fél óra múlva, nem birtam már tovább, magamra kaptam a pokrocot, felhuztam a cipőmet és kisétáltam a fedélzet orrához és leültem. A nap már javában fent volt, de még azért elég hűvös volt. A tenger csendesen hullámzott és hátam mögött a város zaja egyre erősödött. Aemi hangját hallottam vagy 3 hajóval arébb ahogy ugrándozik és énekel. Milyen aranyos, gondtalanul... ezt akarom megőrizni neki. Bár ilyen élete lett volna eddig is.

    - Nem tudtál aludni? - amikor a hang közvetlen megszólalt mögöttem kissé megijedtem, majd a hang tulajdonos a kabátját helyezte rám és leült mellém, a jobb felére. Ez az... ez az ő illata... Szippantottam mélyen be, ahogy rám került. Bem volt, már összekötött hajjal, kezébe a kalapja.

     - Nem... - vallottam be őszintén és reméltem, hogy nem kérdi meg mi volt az oka.

     - Az álom a hibás? - na persze nem tudjuk el kerülni.

     - I... igen! - nevettem fel kissé harsányan és reménykedtem, hogy ezt ő nem veszi észre. - Te?

    - Csak kedvem volt felkellni. - nem tekintett rám, mégis valami azt sugallta, hogy miattam van ébren, hogy miattam nem aludt vissza. Vagy ez akkor képtelenség?

     - Kellemes itt! - tekintettem fel az égre és mélyen beszippantottam a levegőt. A hűvös szél nem csak a sós tenger illatát sodorta felém, hanem a mellettem lévő személyét is, amitől valahogy feltöltödtem. - Szeretek csak így üldögélni és nézni a tájat, elmerengeni, hogy minden milyen békés vagy éppen élettel teli. Hogy bár egyszer az egész világon megtapasztalnák a gondoknélküliséget. Csak azt tennék ami boldoggá teszi őket, békéssé. Nem háborogtatná fel senki a másik életét. De ez persze nagy kérés...

    - Hasonlóan vélekedek. - szólalt meg néhány perc után, mire rá kaptam a tekintetem. Továbbra is a messzeséget figyelte. - Egyetértek veled, bár mindenki megállna egy pillantra és felnézne az égre és nem gondolkodna semmit, nem tenne semmit csak élvezné.

    - Köszönöm... örülök, hogy valaki osztja a véleményem. - mosolyogtam felé, miközben rám emelte a tekintetét. - Daigo sokszor túlzásnak nevezi ezt.

     - Nem hisz ebben?

     - Hinni akarna, de nem megy egészen. Tudja, hogy a világ tele van keserűséggel, bánattal és ha még szörny is belevegyül ott csak katasztrofa lehet.

     - De te nem így véled. - bólintottam.

     - Ahogy már említettem, mindenkinek adni kell egy esélyt.  Egy esélyt a megélhetésre, egy esélyt helyre és egy esélyt a... családra... - kuprodtam össze miközben térdeimen rejtettem el az arcom. Egy elég zavarbaejtő gondolat kuszott a fejemben, ahogy egy család vagyunk én és Bem. Ahogy mellettem ül a kastélyomban, rám mosolyog, felém nyújtsa a kezét, megfogja az enyémet és megszorítsa. Egek, mégis mi van velem?! Mik ezek a gondolatok? Mik ezek az érzések?!

     - Nem vagytok egyedül! - válaszolta határozottan. - Segíteni fogunk! Egy a célunk!

     - Köszönöm! Legyen így! Én... nagyon örülök, hogy találkozhattunk! - tettem a kezem, az ő jobb kezére, mosolyogva.

Bem:

Ismét ez a közvetlenség, ismét az érintkezés. Hozzám búj, megfogja a kezemet, megérinti az arcomat... miért csinálja ezeket a tetteket? Miért néz rám ilyen kedvesen, ilyen boldogan, ilyen ragyogó tekintettel, amikor még soha senki nem nézett így rám? És mégis mi ez a frucsa érzés? Miért esik ez ennyire jól nekem? Miért akarom, hogy ne engedjen el? Hogy megfogjam és soha többé ne engedjem el? Hogy mindig így nézzen rám és soha ne gördüljön le róla egy könnycsepp sem? 

Nem esett jól, amikor arra ébredtem, hogy kiabál. Először azt hittem, hogy valaki megtámodott, aztán felébredtem és láttam, hogy csak kiabál és mozgolódik. Amikor elmesélte a történteket, amikor könnycseppek gördültek le, a szívembe mintha egy kést fordítanának, fájt. Fájt így látnom. És ő még ezek után is képes volt Bela elé ugrani, hogy megvédje. Olyan bátor, mindezek ellenére képes felállni és így mosolyogni, így védeni az embereket és jobb utra terelni mindenkit. Lenyűgöző, elképesztő! Nem tudtam semmi kedveset visszamondani neki, hirtelen nem tudtam mit és hogyan kellene, mert az ő szavai "nagyon örülök, hogy találkozhattunk" , "örülök, hogy valaki osztja a véleményemet", "esélyt a megélhetésre, egy esélyt egy helyre és egy esélt a... családra", a szívemig hatolnak. Egy mutáns kaphat ilyen gyöngéd és szép szavakat? Önző vagyok? De nagyon jól esnek. A tettei, a szavai...  Kissé félénken ám megforditottam a kezemet és tenyerembe vettem a kezét. Láttam ahogy meglepődik, de nem húzodott el. Együtt ültünk ott, nem is tudom mennyi ideig és néztük a csendesen hullámzó tengert, miközben beszélgettünk, jobban megismerve egymást.

    - Remélem, hogy segíthetünk majd egymásnak. Egymás céljainak! - bólintottam, tudom, hogy Bela még nincs megenyhülve velük, na meg az ők részükről Daigo sem, de tudom, hogy ez a kis csapat előre fog haladni együtt és végül mindenki elfogadja egymást és egy közös célünk lesz, míg a sajátunkat együtt véghez visszük.

Csend telepedett ránk, mindketten az ég felé emeltük a fejünket, az ég kissé felhős volt, de nem mutatott esőre.

     - Hé! Hé! Te kislány! Állj meg! Te kislány!

Miyako azonnal rám kapta a fejét, ahogy én is. Egyszerre álltunk fel, Miyakoról leesett a pokroc és a kabátom is, én meg magamra tettem a kalapom, majd egyszerre kezdtünk szaladni a hang irányában, ugyanis nem volt kérdés, hogy akivel éppen vitatkozott egy férfi az Aemi. 

     - Állj meg már! Mit keresel itt egyedül?! Hol vannak a szüleid?! Válaszolj! Nem biztonságos egy ilyen kislánynak, itt játszani! - egy szerelő ruhában öltözött férfi ragadta karon, Aemi kiakart szabadulni de a férfi nem engedte.

    - Eressze el! Mégis mit képzel?! - értünk oda egyszerre Miyakoval. A férfi ebben a pillanatban engedte el Aemit, aki hozzánk szaladt. Miyako és én is mögénk helyeztük és dühösen meredtünk a férfira.

    - Kik önök? A szülei? - kérdezte a férfi összehúzva a szemöldökét. - Hogy vigyáznak rájuk? Itt ugrándozott egyedül. Mi van ha beleesik a vízbe? Vagy felmegy az egyik hajóra és valami baj lesz?

     - Itt voltunk a közelben, nagyon is jól láttuk, hogy hol van! - vágta vissza Miyako. Ön erőszakoskodott itt, ahelyett, hogy nyugodtan érdeklődött volna felőle.

     - Jól van na, most miért kell így felkapni a vizet? Csak a kislány hiába szóltam rá és kérdeztem akármit nem válaszolt! De értettem, ezentúl aztán nem az én felelőségem ha itt látom a lányukat, történjen vele valami, nem az én bajom lesz! - morogta és elindult az ellenkező irányban. Az orra alatt még morgolodott, de nem valami értelmes dolgot.

Miyako idegesen kifujta a levegőt. Hát igen, nem volt valami kedves ember, ezzel egyet kell értsek.

     - Aemi jól vagy? - térdelt le Miyako, megérintve Aemi két vállát. Én is leguggoltam hozzájuk. Aemi bólintott. - Nem kellett volna ennyire elkoszálj, tudod jól, hogy ahogy egyre távolabb mész, egyre több emberrel találkozol. - lehajtotta fejét. Miyako ismét felsóhajtott, de ez már az az "elengedem" sóhajtás. - Nagyon büszke vagyok rád! - simogatta meg a fejét. - Ügyesen visszatudtad tartani az erőd, valóban nagyon úgy tűnt, hogy annál a férfinél gyengébb vagy. - Aemi arca felderült. Oh, igaz Aemi vámpir, akinek az egyik képesség, hogy erősebb az embereknél. 

     - Valóban le a kalappal előtted, pici! - veregettem meg én is a vállát. - De legközelebb ha akarsz valahová távolabb menni játszani, majd szólj rendben? Én majd elmegyek veled! - mosolyogtam a pici lány felé. Nagyon aranyos kislány volt. El sem hiszem, hogy nem fog többet öregedni, hogy ebbe az állapotba marad. Vajon ezzel kapcsolatban ő, hogy érzi magát?

    - Rendben! - csillant fel a szeme, majd karjaiba zárt engem is és Miyakot is.

Meglepődtem ezen a tetten. Nem az, Belo is volt, amikor megölelt. De valahogy, hogy más legyen, olyan fura, de boldog fura. Ha van ennek a két szónak így együtt értelme. Miyakoval összenéztünk, egymásra mosolyogtunk majd egy-egy karunkkal mi is megöleltük a pici lányt. 

    - Jól van, akkor menjünk vissza, mert hamarosan a többiek is... - de ebben a pillanatban erős sziréna járta be a terepet, majd felharosogott a tűzoltok szirénája is. Tűz volt!

Mindhárman felkaptuk a fejünket:

     - Aemi, menj gyorsan szólj a többeiknek! Mi addig, oda megyünk! - egyetértően bólintottam.

Miyako el is kezdett szaladni, mire én utána. 

Egyre csak közeledtünk a helyszinre. Nem volt olyan messze, egy lakóház. A tűzoltók már elkezdték az eloltást és a menekítést. Miyakoval hátulról mentünk be az épületbe. 

    - Vigyázz magadra! - tekintett felém Miyako mielőtt szétvállthattunk volna.

     - Te is! - szorongás fogta el a szívemet, hogy elkell vállnunk. Hirtelen az is megfordult a fejemben, hogy szóljak menjünk egyszerre.

De Miyako csak fogta magát és neki futott az egyik irányba. Felsóhajtottam, ez a nőszemély! Ajkaim szegletébe mosoly bújkált. Viszont elkellett nekem is indulnom. Felindultam a lépcsőn igyekezve kivéve a hangokat. Fel alá járkáltak a tűzoltók, mire én beléptem az egyik lakásba, karomba kaptam egy gyereket aki a sarokba sírt és kiléptem bele, akkorra vettek észre.

     - Te meg ki vagy? Mit keresel itt? - nem válaszoltam, csak a gyerekkel elindultam lefele.

Kint már egy jócska tömeg gyült, akik az épületből voltak kiszabadítva már a mentősök mellett voltak betakarva. Mindenki zokogott, reszketett, félt... egy nő szaladt rögtön elém, amikor meglátott rögtön hozzánk szaladt és kivette a kezemben lévő kisfiút, majd hálálkozva hajolt meg előttem. Gondolkodás nélkül fordultam vissza a következőért, közben az uton Miyakoval is találkoztam aki egy nőt hozott ki. Felém kacsintott. Aranyos! Nagyjából a harmadik embert hozhattuk mindketten ki, amikor megjelentek a többiek is. Bela a két kisebbel maradt és megfigyelte az embereket, ha mindenki megvan-e. Daigo azonnal a segítségünkre sietett. A tűz még tombolt, nem sikerült telejsen eloltani, bár igyekeztek. Mindenki sietett, igyekezett, tett-vett, hogy ennek a szerencsétlenségnek vége szakadhasson és mindenki épségben legyen. Kint már riporterek gyülekeztek és kezdtek kérdezősködni, miközben a rendőrök az embereket próbálták a szalag mögött kérni. Kissé köhögni kezdtem, ahogy egy újabb emeleten egy összesett kismamát találtam. Megpróbáltam felkölteni, de nem sikerült. Karomba kaptam.

    - Siessenek! A gépház! A gépház, felfog robbani! Siessenek! - kiáltotta az egyik tűzoltó.

Gyorsan lesiettem, ahol két tűzoltó is segített nekem kivenni, kint a férje szaladott elénk és ölelte magához. 

    - Mindenki itt van? - kérdezte gondolom a tűzoltó kapitány.

Én közben a tekintetemmel a többieket kerestem, Bela a korábbi édesanyának segített, Belo és Aemi távolabb álltak meg, hiszen nagyon furcsa lett volna ha itt segédkeznek. Daigo a rendőrökkel beszélgetett. De akit látni akartam, sehol sem találtam. 

     - Miyako hol van? - léptem közelebb Belahoz, aki megrázta a fejét.

     - Anyám! Kérem, segítsenek, nem látom anyámat! - esett térdre a kapitány előtt. - Nem hozták ki?! - kérdezte aggódva.

     - Robbani fog! Vigyázzatok! - kiáltott ismét egy tűzoltó, aki kijött, majd nemsokára utána egy újabb is. Ugye nem?

Ugye nem, maradt ott? Az épületben?! Kikerekedett a szemem és félelem suhogott át a testemen. Miyako! 

     - Állj! Mit csinál?! Várjon! - fogtak le két tűzoltó, miközben elindultam befele. - Nem mehetsz oda be! Hamarosan robban! 

    - Engedjenek! Ott, ott bent van! - erőlködtem, hogy kiszabaduljanak, még két férfi érkezett lefogni, mert másképp tuti kiszabadulok. - Ne! Ne! - csak az épületet néztem, ahonnan komolygott a füst, majd egy-egy helyt nagyobb lángok csaptak fel. Miyako, Miyako! Nem, nem! Ez nem történhet meg! Nem most! Most találkoztunk csak, most beszélgettünk... most... most.... nem volt még esélyem, hogy elmondjam mennyire örülök én is, hogy találkozhattunk. - Miyako!  - és ekkor robbant az egyik emeleten a gázház.

Tomodachi Game

 

Tomodachi Game

Részek száma: 12

Műfaj: dráma, misztikus, pszichológiai, stratégiai

Történet:

Katagiri Yuichi egész életében pénzügyi nehézségekkel küzdött és csak a barátainak köszönhetően volt képes élveznie az iskolai életet. Azonban egy napon, amikor osztálya kirándulásra készül, a rá összegyűjtött pénznek lába kél. A gyanú pedig két barátjára terelődik. A történések fokozódnak, mivel hamarosan megtámadják őket és mikor felébrednek egy titokzatos játékban találják magukat, amely próbára teszi baráti kötelékük erejét és ez egymásba vetett hitüket. Ám a játék során egyre több titok és árulás miatt meginog a csoport hite és Yuichinak ki kell találnia, hogy a barátai közül kiben bízhat és fényt kell deríteni az áruló kilétére, miközben egyre több játékban vesz részt és haladnia kell előre, taktikáznia kell, hiszen nem kevés a tét.

Vélemény:

Hát nekem leesett az állam ettől az anime-től. Nagyon vagány és néha kiráz tőle a hideg, miközben nézed :)) . De mindig tartogat számodra valamit, nincs olyan rész amikor ne lepődnél meg, amikor valami nem történne és te csak állsz, hogy MICSODA??? Yuichival együtt igyekszel megoldani a feladatokat, gondolkozol, hogy mi történt, apró darabokat teszel össze és amikor látod a megoldást ledöbbensz. Néha megfordul a fejedben, hogy ez egy beteges anime :)), de nem annyira rossz értelemben, és nem tudod egyszerűen ott hagyni, mindig tudni akarod, hogy mi történt, hogy derült ki ez az egész. Kicsit hasonlít a Squid Game koreai sorozatra, már ez a játék része és a pénz, de ligth-osabb, sokkal. Yuichi karaktere letagloz, de a jó értelemben nagyon összetett karakter, akin meglepődsz és irigykedsz, hogy neked miért nincs ilyen eszed. :)) A rajzolás szép, néha ijesztő egy egy jelenetben :)) de érthető miért hozták be. Más karakterek is egész jól kirajzolodtak és megkapják a saját történetüket, szerepüket. A történet is kidolgozott, mindenki élete jól egybe fonódik. Az opening és a ending is pörgös, jól talál a történethez. És valószinüleg, hogy lesz második évadja is, én nagyon remélem. Mindenképp ajánlani tudom, tele van fordulatokkal, pörögnek az események, nem megy az esemény lapos szállá és folyamatosan csak nézed és nézed és le vagy döbbenve.

Értékelés: 10/10

6.rész Eredet

Monster Love

6.rész Eredet

Miyako:

Kellemes töltöttük el a délelőtti időt, nem történt semmi említésre méltó, egész nyugodt volt a terep. Valahogy kicsit túl nyugodt is... Olyan, vihar előtti csend. Vajon ez azért van, mert Bemékkel találkoztunk? Paranóiás lennék? Nem tudom, de nagyon olyan érzésem van, hogy hamarosan valami lesz. De mi? Senpai? Nem hiszem, hogy keresni fog. Önmagától soha... akkor hát mi? 

   - Minden rendben? - térített vissza a valóságban egy kissé rekedtes hang, de annál csilingelőbb volt a füleimnek. Oldalra tekintettem és Bem barna szempárjával találkoztam. 

    - Csak elgondolkoztam. - mosolygtam el halványan és a fülem mögé helyeztem a bal felemen a hajamat. Miért lettem a közelségétől ilyen ideges? 

    - Fáj? 

Meglepetten fordultam felé és mire válaszolhattam volna az arcomra került és ujjával körbe simitott a szemem körül. Borzongás futott végig rajtam, milyen meleg az érintése, olyan rég éreztem ilyent. Percekig nem válaszoltam, de ő sem kérdezett újra, csak  mélyedtünk egyre jobban egymás szemében. Mintha ebben a pillanatban megszünt volna az idő és csak mi lettünk volna e tájékon, ő és én. Még az érintése is olyan kedves...

     - Hogy mi fáj? - törtem meg végül a csendet.

     - A szemed. Néha olyan mintha ordítana, mintha borzasztó kinokon menne át... - remegett meg az arca mikor ismét lassan körbe rajzolta a szememet.

    - Valóban? - néztem kissé meglepetten. - Jól van, nem fáj. Néha, bizonyos alkalmakként ha belemegy valami, de ez azért van mert emberi alakban vagyok. De lényegben ez... - mutattam a szememre. - az igazi alakom. Ijesztő? - Bem felkuncogott.

    - Azt kérded egy mutánstól ha te ijesztő vagy? 

   - Nos úgy tűnik... - nevettem el én is magam. 

Lassan ballagtunk a többiek mögött az estéli csendben. Egy kis utcán jártunk végig, messze a főúttól, de még így is hallottam az autok motrainak a morgását, a az aszfalton járó kerekeket, az embereket akik haza igyekeztek vagy éppen azokat akik nyakuba akarták venni az éjszakát. Aemi és Belo elöl ugrándotak vidáman és hevesen meséltek. Vajon valamikor kifogynak a témából? 

   - Szerinted te vagy az ijesztő vagy az aki egy formátlan, embertelen ször...

    - Ne... - tettem a mutató ujjamat az ajakira. - Ne mondd ezt magadra. 

   - Nem tagadhatom meg azt ami vagyok!

    - Nem vagy az. Az emberknek segítesz, véded őket, jobb világot akarsz amibe elélhettek. Csak nem rég találkoztunk, de már azt tudom mondani, hogy csodálatos vagy! - mosolyogtam rá. Nem is tudom mi volt ez az egész, de amióta megismertem Bem-et valahogy mellette minden olyan kellemes és békés.

    - Te is az vagy! - fogta meg kissé tétován a  bal kezemet, majd csókot lehelt rá.

Várj! Ez meg mi?! Miért dobog ilyen hevesen a szívem?! Miért lett hirtelen ennyire melegem?!

   - Miyako, minden rendben? - hallottam valahonnan Daigo hangját, de nem nagoyn tudtam fokuszálni. -  Miyako?!  - érintette meg a vállamat, mire feleszméltem.

   - Tessék?! Mit mondtál?! Persze, ... persze hogy minden rendben van. Miért ne lenne?! - hadartam. - Miért nézel így? Csak hirtelen melegem lett ennyi az egész?!

   - Jól van... - nézett rám értetlenül. - Csak azért kérdeztem, mert úgy lemaradtatok Bemel. 

Bem Daigo mellett állt, de most nem nézett engem, a földet bámulta.

   - Azt hittem, hogy valamit érzékelsz...

    - Nem! Semmit! - próbáltam vissza kapni a hangom. - Menjünk inkább?!

Indultam el gyorsabb tempóban. A többiek is megálltak és minket néztek, de reméltem, hogy nem veszik nagy dobra az egész viselkedésemet. Hiszen még magam sem tudtam mi ez az egész. Mi ez az érzés és hirtelen miért tört rám?! 

    - Miyako... Miyako! - termett előttem szupergyorsasággal Aemi percekkel késöbb. 

    - Igen?! - remélem, hogy a kislány sem kezd itt kíváncsiskodni.

    - Mi lenne ha ma este Beloéknál aludnánk? Légysziiiiii! - nézett rám kis kutyus szemekkel. Hogy lehet nemet mondani?

    - Nem! Nem! Nem! - lépett közelebb Daigo. - Nem aludhatunk náluk!

    - Már miért nem? - fordítottam felé a fejemet. - Miért ne aludhatnánk? 

Itt Daigo egy kissé megszeppent, szerintem nem tudott valami jó indokot mondani.

    - Hát... biztos nincs elég helyük...

    - Bőven elfértek, kérlek nyugodtan gyertek hozzánk! - lépett közelebb Bem és Belo vállaira helyezte kezét aki időközben szintén csatlakozott. - Így legalább még jobban megismerhessük egymást. Mesélhettek a világotokról is. Mit szóltok?

Bár mindannyiunknak szegezte a kérdést, tekintet az enyémbe mélyedt. Mosolyogva bólintottam.

   - Köszönjük szépen! Akkor elfogadjuk. 

Ezzel a kikötő felé vettük az irányt. A minap már voltam náluk, bár igaz be nem mentem a hajóba ahol laktak. Kis idő múlva a sötét utcán meg is pillanottuk a folyót, a rajta pihenő hajokkal. Egy közepes méretű vöröses, fehér hajó felé indultunk. A legtávolabbi volt. Rozsdás, látszott, hogy amúgy nem használják kihajózásra. Remek kis hely. Bár a raktárunknál szűkebb. Bela ment elől, nem várva meg minket, elég szótlan volt. Talán még egészen nem fogadta el a helyzetet. Őt követték a kicsik, majd Bem, én és Daigo. Bem segített felpattanni a fedélzetre, majd le a hajó kabinja felé invitált minket. Követtük, a kis vas lépcsön lefele. Lent Belo már nagyba mutatta a kis helyét,  Bela a saját helyén üldögélt és egy tükörbe nézegett magát. Most alaposan szemügyre vettem a helyet. Valóban nem volt olyan tágas mint a raktár, sőt így belülről kissé szükös volt 6 személynek, de megértem, hogy miért választották ezt a helyet.  Nem volt feltünő, régi roncs hajó, amit nem használtak, legtávolabbi ponton. Az emberek nem hiszem, hogy nagyon közeledtek volna erre. Sötét volt bent, alig szürődött fény be két kisebb ablakból, illetve a fedélzetről. Néhány kis szék, valamint vas ágyak keretei helyezkedtek el különböző szögletegben. Zöld poszton pokrocok hevertek az ágyakon és párnák, ezeken látszott, hogy kivoltak rázva és mosva. Egy kis asztal volt a szoba közepén. A falak, a padló vasból volt, bár jól látszott, hogy az idő ezt sem kímélte. Bela, Belo és Bem otthoniasan mozogott a helyszínen. Belo levette szemüvegét, Bela köpenyét, Bem a kalapját és a kabatját így mindhármuknak egy egy jel felbukkant, hogy nem emberek. Bem az ágyánák támasztotta a botját is.

    - Tetszik a házatok! - értem az asztal mellé és körbe néztem. - Jó sötét! - mosolyogtam Bem felé.

    - De nem látok elég helyet nekünk...

   - Ugyan miért kellene aludni?! Bulizzunk egész este! - kiáltott fel Aemi és összecsapták a tenyereiket Beloval.

   - Aemi... - léptem mellé és elé térdeltem. - A házigazdáinknak is kell aludniuk. - Aemi lebiggyesztette ajkait. 

   - Te nem szoktál aludni?! - lepődött meg Belo.

    - Aemi vámpir, a vámpirok nem alszanak. - válaszoltam kedvesen felé.

    - De akkor mit szokott csinálni éjszakánként? 

   - Gyakorolni, hisz nem tudja irányítani erejét. - lépett közelebb Daigo, majd szempillantás alatt megszúrta az ujját melyből kibuggyant a vörös vére. 

Aemi elé lépkedett és hozzá tartotta az ujját. Mindenki halkan figyelt... Aemi szemei kikerekedett a vér illatát megérezve és megnyalta az ajkait. Közvetlen elé tartotta, Aemi végtagjai megmozdultak de csak éppen egy kicsit, emberi szemmel nem is vehette volna észre senki. 

   - Daigo... - szóltam rá. Ne kezdjük már így a barátkozást, hogy tesztelgessük itt a vámpirt mennyi önuralma van... Mert ha megizleli... Vajon Bemék vére csábitsa Aemit?

 Aemi nem mozdult, de folyton Daigo ujját tekintette, ahol egy kicsit elindul a vér az ujján. Miért kell most tesztelgetni komolyan? Nem lett volna elég egy válasz. Daigo valóban éjszakánént sokáig tanítsa Aemit, majd néhány órára lefekszik és hagyja, hogy Aemi mindent átgondoljon. De ezt most nem kellene itt... Bela is felállt és érdeklődve nézte az eseményt.

   - Aemi mit csinálsz? Kívánod?! - nézett határozottan a kislányra, szemrebbenés nélkül.

    - Daigo elég! - pattantam gyorsan fel és megragadtam a karját és lendülettel maga mögé helyeztem. - Fejezd be! - suttogtam neki.

Daigo ellépet mellőlem és felemelte a kezeit védekezően, majd lenyalta az ujján lévő vért.

    - Szerintem jobb ha sétálsz egyet! - utasítottam és szuros tekintettel. 

Nem mondott semmit, kiment. Mély csend telepedett ránk, Aemi lehajtott a fejét, de rátettem a kezem és rá mosolyogtam. Intettem, hogy menjen Beloval játszani, azonnal fel is derült az arca.

   - Elnézéseteket kérem! - fordultam Bela és Bem felé. - Néha túlságosan belejön ebbe az egészbe. 

   - Nincs semmi gond. - válaszolta Bem. - Aemi meglepően jól birta az egészet. 

   - Talán mert Daigoról volt szó. Nagyon sokat számítanak egymásra, hiszen ő vette szárnyai alá, ő tanította és ő óvta. Bármennyire is erős legyen a csábítás, szerintem sosem bántaná. - néztem Aemi felé aki önfeledten nevetett.

   - Téged bántott? - tette fel a kérdést kissé halkan, talán csak gondolataiba tervezte elmondani Bem.     

   - Igen. Minden hamar törént de már jó pár éve. Megsebesült a karom, amikor összetalálkoztunk egy démonnal, kigyóemberrel. A sebem begyogyul, de nyilván időbe telik... Aemi megérezte a vérem és gondolkodás nélkül rajtam termett. Lenyalta a kicsorduló véremet és elővillantotta a fogait... de mielőtt belém mélyesztette volna megigéztem. Daigo megleszedte rólam. - fejeztem be röviden. 

   - Tehát minket is bánthat? - gondoltam, hogy Bela felteszi ezt a kérdést.

    - Nem tudom. Nem tudom mennyire csábíthassa a véretek, hiszen soha nem találkoztunk még hozzátok hasonlóval. - tekintettünk egyszerre a kisebbek felé. - De ne aggódjatok, barátaink vagytok, türtőztetni fogja magát...

   - Akkor téged anno miért támadt meg? - elmosolyodtam, nem néztem Bela szemében.

    - Hibáztam. Nem biztam az erejében, ennyi az egész. De nem kell aggódjatok, szivébe zárt, nem fog bántani, ahogy Daigot, úgy titeket sem.

 Barátságosan, kedvesen mosolyogtam feléjük. Végül Bem törte meg a csendet és invitált az asztalhoz bennünk. Beszélgetésbe egyeledtünk:

   - Akkor mesélsz a démonokról?! - tette fel rögtön a kérdést Bela.

   - Bela, ne légy udvariatlan! - szólt rá Bem.

   - Nincs semmi gond! Nem is tudom... mi lenne ha kérdez - feleleket játszanánk, én is kérdeznék és ti is?

Csend telepedett ránk és mindenki maga elé dermedt, közben Belo és Aemi is közelebb férköztek.

   - Hogyan születtetek? - tette fel az első kérdést Bem.

    - Hogyan keletkeztek a démonok, gondolom erre vagy inkább kíváncsi. A legenda úgy tartja az első szörnyek valami különös erő ébresztette fel, amikor az egyik ember többre vágyott, nagyobb hatalomra, gyorsaságra, erőre. Egy bizonyos követ keresett, a Holdkövét. Mint a mesék, rémtörténetek is mondják a szörnyek éjszaka a legelevenebbek, tehát mi mástól nyerhetik az erőt. Évekig kutatott míg végül megtalálta és neki kezdhetett az erő kiszabadítására. Az erő kiszabadításával fura némelyik állathoz hasonlított, némelyik emberhez, de mégis volt valami különbség hasonlított, némelyik pedig teljesen más formájú, felépítésű szörny volt. Azt hitte, hogy magának ad erőt de nem, a világra szabadította a szörnyeket, akik először romboltak, pusztítottak. Hiszen fel nem tudták fogni, mi a jó és mi a rossz, miért vannak ők ott, mi a feladatuk. Csak vágyaikat, a belső gondolataikat eresztették el. Az emberek féltek, menekültek, de ilyen teremtmények elől nem tudtak messzire jutni. 

   - Aztán mi törént? Hogy tudtak felülkerekedni? - vágott közbe Bem. Megragadta a történet.

   - Egy ember elég bátor volt és felikálltott, hogy ez így nem mehet tovább. - tért vissza Daigo. Rámosolyogtam örültem, hogy visszakerült és még ő is mesél. Átgondolta a dolgot. - Egyik nappal mikor rá akart támadni egy démon Lázadást szitott, az ők területük volt, támadjanak hát ellen. Fegyvereket kovácsoltak, ezüstöt, karot minden féle fegyvert, hiszen a szörnyek nem voltak halandók. Éppenseggel a legtöbb. És ki használtal a kiskaput, hogy a szörnyek éjjel aktivabbak. Nappal támadt rájuk, miközben pihentek. Nem voltak felkészülve rá a szörnyek, szétcsaptak köztük, megsebesítették, megöltek jó párat. Szétszéledtek, elmenekültek... 

    - Az emberek újongtak, nem féltek többé rájöttek a szörnyek gyengepontjára, innen kezdve nem volt megállás. - vettem át a szót. -  A szörnyek először őrjöngtek, visszakellett volna húzodniuk te túl büszkék voltak. Aztán rájöttek a hibára, egy vezér alakat kell nekik, mint ahogy az embereknél is volt. Királyt kerestek maguknak. úrat, úrnőt. Aki megmondhatta mit tegyenek és mit ne, aki vezethette volna őket. Miután ez a személy meg is lett a szörnyek visszahuzodtak és inkább arra törekedtek, hogy éljenek az árnyékba bár, de éljenek a saját útjukat. Ezt irányította az uralkodó. Hogyan hogyan születtek továbbá a szörnyek ki ahogy. Van akinek mindkét szülője szörny, mint nekem vagy Daigonak, van aki átváltoztatás által lett az... - tekintettem Aemire. 

   - Hogyan választótok egy uralkodót? - örültem, hogy Bela is felengedett és érdekli a történet.

   - Mi sehogy. Ugyanis ez már akkor eldölt, hogy kik lesznek és annak utódai kerültek az évszázadok során a tornra. Csak akkor kellene ujjat ha az a bizonyos szörnyfaj kihalna.

   - Tehát, akkor te közvetlen leszármazott vagy az első utódnak? - kérdezte Bem és kissé előre dölt. A halovány fény megvilágitotta a fején kidudórodó szarvait. Vajon milyen megérinteni? Kemény, nyálkás?! De bármi is legyen különleges, szép! Bem észrevette, hogy mit nézek és kissé visszahúzodott a sötétségben. Barátságos mosolyt küldtem felé és karba tettem a kezem.

   - Igen. Ugyanis az akkor kiválasztott uralkodó vérfarkas volt. Hogy lett kiválasztva? Nyilván az jár a fejetekbe, hogy hát a szörnyek lázadóak, saját akaratuak, önfejüek, vadak... hogyan követhetnének egyetlen egy valakit? Nos úgy, hogy az a valaki bebizonyitotta a helyét. De ha nem gond nem firtatnám, hogy hogyan is... Nyilván számított az erő és a bölcsesség, az, hogy jól állja a helyzeteket és... még valami. - de erről inkább elakartam terelni a figyelmet. Tudtam, hogy nem fog tetszni a válasz, talán el is ijesztem őket vagy még jobban taszítani fogja a világunk őket. Elég így is ez a harc emberek és démonok között... hogy mondhatnám el, hogy az első király a lázadó emberek vezérét vette célbe és megölte kegyetlenül. Bár utána megbánta tettét és inkább ő maga parancsolta, hogy lépjenek árnyékba. - Ti, hogyan lettetek ezek? - válltottam gyorsan témát.

    - Kisérlet által. Nem tudjuk, hogy ki alkotott vagy miért alkotott minket. Erdőbe ébredtünk mindhárman egyszer csak ebben az alakban, ruháink szétszakadva és csak egy valami volt mellettünk egy...

   - Egy újság darab, de nem volt semmi rajta csak az aznapi dátum. - vette át a szót Bela, Bem-től. Bem egy pillantra furcsán nézett rá, mire Bela gyors szúros tekintetet küldött felé. Ez nem az igazság, nos de nem várhatom el, hogy bizzanak bennünk már az első pillanattól. - Mióta uralkodsz?  - válltott témát most Bela.

   - Hmmm, amióta betöltöttem a 18-adik életévemet. Akkor adta át nekem az apám. 

    - És egy nagy kastélyba éltünk amíg az emberek ránk nem találtak! - vágott közbe Aemi és hevesen kezdett gesztikulálni.

Daigo kissé felmoruldt, nem tetszett neki, hogy így felfedi a titkunkat.

    - Az emberek rátok támadtak? - szükitette össze a szemeit Bem. 

    - Igen, elüldöztek. - válaszoltam kissé halkan.

    - Akkor szerezted a sebet... - állapította meg, bólintottam. 

   - Nem tudtatok volna visszamenni a kastélyba?

   - Nem, eltűnt a csata során.

    - Eltűnt?! - néztek mind hárman meglepetten.

    - Igen. Mikor veszélybe van eltűnik és csak a következő hold töltekor jelenik meg újra teljesen más helyen. 

Mindhárman meghökkenve néztek. Kissé jót is nevettem rajtuk, nagyon nem erre vártak szerintem.

    - Azt hiszem mára elég volt... - állt fel Daigo. - Aemi gyere!

Aemi kissé bosszusan de követte Daigot, hogy az éjszakai edzésnek neki kezdhessenek. 

    - Szerintem is, térjünk nyúgovóra. - állt fel Bela is. - Belo!

Belonak szerintem kedve lett volna Aemivel lenni, de ez nem volt ajánlatos. Mondjuk nem adott hangot neki. Mindketten saját ágyukra feküdtek le.

   - Nyugodtan foglald el az én ágyamat. Daigonak majd készítek egy helyet...

   - Oh, nem turhatlak ki az ágyadból! - szabadkoztam Bemnek. 

    - Kérlek, fogadd el! - fogta meg a hadakozó kezeimet. - Én majd elleszek itt hidd el! 

Érintésétől valahogy perzselt a bőröm, különös pillangokat éreztem a gyomromban és azok barna szemek, oly gyöngédek voltak. Még soha nem láttam ilyen gyöngéd szemeket, megnyugtattak. 

Miután még egy kicsit ellenkeztem, bele kellett menjek a dolgokba és Bem ágyát foglaltam el ami a leghátrább volt. Bem nem messze tőlem ült le a földre egy pokrocra és hátát a hajó falának támasztotta. Lecsukta szemeit és aludni készült... én egyelőre nem tudtam, valahogy folyton rajta járt a tekintetem. Őt néztem....  A halovány fény megvilágitotta, mintha direkt nekem játszan a hold úgy esett, hogy őt lássam. Hosszú ősz haját kibontotta és most vállaira esett, feje kissé oldalra esett. Hosszú szempillái voltak, amiket még így is láthattam sötétben. Erős álla volt, férfias vonásai, teste nem volt olyan kidolgozott emberi formában, de mégis sugárzott belőle a bátorság és a jóság. Sosem hittem volna, hogy ilyen valakivel találkozom.

Naruto Shippuuden op 3

 

Naruto Shippuuden opening 3

Blue Bird

Azt mondtad, ha tudnál repülni

Sosem térnél vissza le

Hogy csak arra lenne szemed

a kék, kék égre.

Tudom, hogy megkell tanulnod mi az igaz szomorúság

És most csak belül fogod meg a fájdalmat.

Még azt az érzést is amit a szívem mélyén érzek irántad

Olyan szavakkal kell kifejezni, amiket nem találok.

Ahogy felébredsz a legmélyebb álmodból

Ebbe a világba amit soha nem láttál

Tudom, hogy kitárod szárnyaid és elviszed

Fel az égre!

Azt mondtad, ha tudnál repülni

Sosem térnél vissza le

Hogy csak arra lenne szemed

a kék, kék égre.

Ha át tudod csinálni

Tudom, hogy megtalálod amit keresel.

Probálj tovább szabad lenni

Annak a kék, kék égnek

Annak a kék, kék égnek

Oh annak a , kék, kék égnek.

És egy hanggal a hosszú ideje elhagyott romokban

A kristálytáblák közöttünk porrá hullottak.

Az a ketrec, amelyben valaha voltál, mára a múltba vész

Nem fordulsz vissza, elmész velem.

Az a lüktető ütem olyan lélegzetvisszafojtott

Felhívlak, hogy menj és nézd meg

Kinyilik az ablak és megtalálod

Hogy szabad vagy.

Azt mondtad, ha tudnál futni

Nem állnál meg, amig nem találnád

Hogy mindig továbblépnél

A tiszta távoli dal nyomán.

Messziről megragad

A jővő ragyogó keze.

Ezt az álmot fogod követni

Arra a tiszta kék égre.

Megértem, hogy te

Leestél a sötétségben

De akkor is folytasd

Szívedben lévő fény követését.

Azt mondtad, ha tudnál repülni

Sosem térnél vissza le

Hogy csak arra lenne szemed

a kék, kék égre.

Ha át tudod csinálni

Tudom, hogy megtalálod amit keresel.

Probálj tovább szabad lenni

Annak a kék, kék égnek

Annak a kék, kék égnek

Oh annak a , kék, kék égnek.

Naruto Shuppuuden op 6

Naruto Shippuuden opening 6

Sign

Érzem a kiáltó fájdalmat

Hangosan hallom az agyamban

De egyenesen előre megyek

Ezzel a heggel.

Hallasz engem?

Hallasz engem?

Hallasz engem, én vagyok

Nem bánom ha nem emlékszel

Az összes érzés, amit megosztottunk egymással

Elzártam az én szívem sötétségében. 

Nem baj, ha a végén megbántasz, 

Mert már nem érzek fájdalmat

Csak húzom magam mögött a lábam

Arra ami a raktárban van.

Félrevezettek 

Remény nélkül, hogy megtaláljalak

A szívem elakadt

És a földre estem. 

Aztán hallottam egy hangot, belülről a szél fújásból

Kérlek hadd mutassam meg a fájdalmat,

A sebeim késztettek arra, hogy megszerezzem.

A világ súlya előtt

Lezuhan a vállamra.

Emlékszel az időre? 

A könnyeink hullottak az égből.

Egyszer hamarosan ha elmegyek,

Soha ne gondold, hogy elhanyagollak.

A fájdalmamért ami bennem van

Bezárva a tidébe a szív megvéd.

Hallasz engem, én vagyok!

5.rész Egy csapat

 

Monster Love

5.rész Egy csapat

Bem:

    - Biztos, hogy minden rendben? - kérdeztem nem tudom már hányadjára Miyakot, amióta elkezdtünk visszafele menni a raktárjuk fele ahol laktak.

Először mondjuk megálltunk nálunk, hogy áttudjunk öltözni. Bár én ajánlottam, hogy először menjünk Miyakohoz és majd onnan visszajővünk, Miyako erről hallani sem akart. Hiába szökdincseltünk volna háztetőről háztetőre. 

    - Persze! Ne aggódj! - mosolygott rám, nagyon szép, kedves mosolya volt. - Igaz, hogy amióta megsérült a bal szemem, kicsit érzékenyebb vagyok, gyengébb. De mint láthatod, már egyre jobban gyógyul. -mutatott a jobb karjára, amin már alig egy kis karcolás látszott.

    - Hogyan sérült meg? Ezért izzik folyamatosan vörösen még ha emberi alakba is vagy? 

    - Belo! - szólt rá Bela. - Ez nem biztos, hogy egy kellemes emlék Miyakonak. 

     -Oh, sajnálom! - nézett Miyakora szomorúan Belo. Közben én is folyton őt néztem, a reakcióját. Sejtettem, hogy valami sérülés miatt nem tud teljesen visszaváltozni. Egy percre megrezdült Miyako arca, gondolom felidéződött az esemény. Halvány mosollyal tekintett Belore, ám szemei továbbra is szomorúak voltak:

    - Nem volt elég óvatos! - ironikusan elnevette magát, de csak ennyit mondott, tovább indult, közben a raktár épület már láthatáron volt és nemsokára két alak is megjelent felénk szaladva.

    - Miyako! Miyako! - kiáltott Aemi és másodpercek alatt előttünk termett. Belo ámulva kiáltott fel, de igazából mindhármunknak tátva maradt a szája.

    - Miyako! Mégis merre voltál? Órák óta kereslek, nem tudtalak elérni! Próbáltam gondolatokba is már üzenni de semmi! 

    - Sajnálom! Tettem egy kört a városban és került egy eset, de Belával elintéztük. - fordult Miyako az említett felé és rá mosolygott. Bela csak bólintott, egyelőre nem viszonozta a mosolyt, de szerintem hamarosan azt is fogja.

    - Egy eset? Te megsérültél?! - kerekedett el a szeme Daigo szeme és megragadta Miyako jobb karját, ahol a seb még haloványan látszott, ám inkább a szakadt ruha jelezte és a megszáradt vér rajta, hogy valami történt. - Mi történt? Mégis, hogy történt? Oh tudtam, hogy nem hagyhatlak egyedül! Folyton bajba keveredsz!

    - Hé! - húzta ki karját Miyako. - Ki kérem magamnak, igenis tudok magamra vigyázni és nem keveredek folyton bajba! Én csak... csak egy pisztoly útjába kerültem. - vakarta meg a fejét Miyako és felnevetett. 

    - Egy pisztoly útjába kerültél?! Te komolyan megvagy huzatva?! Nem tanultál a múltkori esetből?! - kellt ki magából Daigo és megragadta Miyakot vállától és rázni kezdtél.

    - Nyugodj meg Daigo! Nem történt semmi, látod, hogy begyogyult már!  - fordította felé a karját Miyako, de Daigo továbbra sem engedte el.

    - Hogy lehettél ilyen felelőtlen?! - folytatta tovább. 

    - Daigo eressz el, ez már kezd fájni! - szűkítette össze szemeit Miyako és próbált hátra lépni, de Daigo szórítása nem engedett.

Felmorogtam és közelebb léptem hozzájuk megragadva Daigo karját:

    - Ereszd el! Azt mondta fáj neki! - szuros tekintettel néztem fel rá, hogy viselkedhet így egy barátjával? 

     - Neked meg mi közöd ehhez?! Miért pattansz így fel? Nem ti küldtetek el minket?! Tudtok valamit is rólunk?  - szürte a fogai közül. Valóban nem ismertem még Miyakot, őket, de megakartam ismerni őket... őt...

     -Diago elég! - szólt rá Miyako.

     - Fejezd már be! Mit pattogsz itt?! Bármit is tudsz a történtekről? Miyako engem mentett meg! - szólalt közbe Bela is. - Engem mentett, engem akartak lelőni ő meg elém szökött...

Daigo ebben a pillanatban eleresztette Miyakot, én meg őt. Hülledezve lépett egyet hátra:

     -Te egy golyó elé szöktél? Te teljesen meg vagy csuva?! Minek kellett megmenteni?! 

    - Én csak, nem gondolkoztam. A testem már mozdult is és elé került. De csak surolt a golyó. 

     - Jól van, játszd a megmentőt így, szökj minden golyó elé! De hozzám aztán ne gyere sírva, ha újabb komoly sebet szerzel... - szemtől szembe megállt Miyakoval és továbbra is dühös szemmel méregette - és remélem azzal is tisztába vagy, hogy akár meg is halhatsz egy golyótól.  - Menjünk Aemi, vegyük el a csomagokat!

Ezzel meg hátat fordított nekünk és elindult visszafele. Tehát Miyako tényleg nem halhatatlan és egy golyó megölheti... ő mégis a golyó elé szökött, nem gondolkozva a következményekre. 

    - Elnézést kérek a viselkedéséért! - hajolt meg Miyako. - Sok minden mentünk keresztül együtt és a balestem miatt is saját magát okolja. Pedig nem lenne miért! Most ha nem haragszotok, megyek szólok nekik, hogy itt maradunk illetve beszélek Daigoval is. Köszönök mindent! - hajolt meg ismét majd ő is megfordult és elakart szaladni, ám még Belo utána szólt

    - Miyako! Mikor, mikor találkozunk legközelebb? Akarok játszani Aemivel...

Miyako elmosolyodott, majd közelebb lépett Belohoz és megsimogatta az arcát:

    - Hamarosan! Majd találkozunk, biztos! Sziasztok!

Ezzel elköszönt és már szaladt is a raktár felé. Szememmel végig kisértem egészen a raktárig, míg be nem csukodott mögötte az ajtó. Miyako megsérült, ezzel bal szeme soha többé nem alakul vissza barnára, mint emberi alakjába. És ők is vándorolnak, mint mi már kitudja mennyi ideje. Menti az embereket bármi is történjék nem rezdül meg. És küzd a szörnyekkel is, feltehetően igen, legalábbis a múltkor azt mondta, hogy egy részének az úrnője. Erős egy teremtmény. Elmosolyodtam, majd Belaék után siettem, akik közben már elindultak és jó néhány méterre tőlem lépdeltek. 

Miyako:

Bem nagyon aranyos volt, amikor folyton azt kérdezte, hogy egész biztos, hogy rendben vagyok és nem fáj a karom. De őszinte voltam, az elején még sértett és csipett, de ahhoz képest hamar elkezdett gyógyulni. Talán már csak azért is, hogy hozzá szoktam a lassu gyogyulási folyamathoz. Valóban amióta eldördült az a golyó és megfertőzte a szememet, az erőm visszaesett, gyengébb lettem, érzékenyebb, erőm egy részét a bal szememmel együtt veszítettem el. Jó ideig féltem is a golyóktól és még most is félek, ha csak rá gondolok ahogy felcsendül, mégis ott abban a helyzetben, mikor elsült a ravasz és egyenesen Bela felé tartott, gondolkodás nélkül neki indultam. Mintha egy lenne a népem közül és a népemet megkell védjem. Nem rezdültem meg, nem torpantam meg odaszöktem. Meglepett, mikor közölték, hogy halhatatlanok. Valahogy nem számítottam rá. De nem bántam meg a tettemet. Bem indulata és az emberek iránti való hite, nagyon hasonló hozzám. Részben engemet látom meg benne, valahogy. Szeretnék vele egy csapatban dolgozni, a barátja lenni. És nagyon boldog lettem, mikor Bela közölte, hogy maradhatunk. Úgy tűnik, ő is elkezdett valami látni bennünk, kíváncsi lenni. Ha bár nem mondta ki és csak arra utalt, hogy visszakell adja a szívességem, hogy megmentettem. Tudtam, hogy Daigo nem fog örülni a sebnek, mint mondtam én magam is meglepődtem, hogy a golyó elé mertem állni gondolkodás nélkül. Tudtam jól, hogy aggódik értem és félt. Mivel ők ketten voltak mindig mellettem, egy család lettünk nagyon vigyázunk egymásra, kétségek kívül. Bár sosem mondta ki, mindig is sejtettem, hogy a senpia-al való történések miatt magát hibáztatja, hogy azért sérültem meg mert nem volt elég gyors, mert szökött rögtön segítségemre. De ez nem volt igaz, már azzal sokat segített nekem, hogy maradt velem. Talán ha ő és Aemi nem lettek volna én már nem éltem volna... Kíváncsi vagyok ha így már nem változott meg a gondolkodása, hogy adjunk egy esélyt Beméknek...De ha már megvolt Bela engedélye is, nem akartam elmozdulni ebből a faluból! Mint ahogy elsőre is elterveztem és megakartam ismerni őket... őt... 

Beléptem a raktár ajtajáb, amely hangos csikorgatással nyilt ki, majd erős csattanással csukodott be. Daigo egy kis széken üldögélt, arcát kezeibe temetve. Aemi hátitáskáját lobálta ide oda, amikor meglátott felcsillant a szeme:

    - Miyako! - hozzám szaladt és szorosan átölelt.

    - Szia, kiscsaj! - öleltem vissza. - Hé mit szólnál ha kimennél egyet mászkálni? De csak itt a raktár környékén rendben? - néztem szigoruan rá.

     -De nem kell összepakoljunk és elhagyjuk a várost? 

     -Nem, nem kell elhagyjuk a várost! Beloék is szeretnének, hogy velük maradjunk.

    - Tényleg?! - villant hatalmas mosoly ajkaira. Bólintottam, mire nyakamba ugrott. - Yeey, akkor még játszhatok Beloval ugye? ugye? Ez szuper! Hallod ezt Daigo? -de Daigo fel sem hederitett, felemelte fejét, de csak annyira, hogy előre nézzen, összekulcsolta kezeit és állát rajta támasztotta. 

    - Jól van, menj ki játszani! De csak itt, értve vagyok? Nem mész messz?! És szabadon hagyod a gondolataidat.

    - Rendben! - bólinottt, átadta a táskáját nekem majd villám sebesen ki is ment. 

Aemi nem volt kifejlődve vámpirra még, de nyilván féltettük az emberektől, viszont lehetett egyedül hagyni, egészen addig amig figyeltem a gondolatait és amíg érte valami sokk. Hirtelen hangulatválltás ami miatt saját erejét képtelen lett volna kontrolálni. Amint ketten maradtunk az egész épületben csend borult ránk. Kifujtam a levegőt és leültem Daigoval szembe:

    - Szóval az az arrogáns nőszemély is elfogadta, hogy itt maradjunk? 

    - Ne beszélj kérlek így róluk! Nem rossz emberek, pusztán félnek, mert nekik  ez új dolog. - meglepődtem, hogy végülis ő törte meg a csendet.

    - Jaj elnézést, védőkirálynőm, ellenkeztem az akaratoddal?! - gúnyolodott tovább.

    - Nem erről van szó! Ők is olyanok mint mi, hasonlítanak hozzánk. Démonok, akikben bizok és segíteni akarok nekik. Plusz a terveinket is kövessük, hiszen nem itt akartunk letelepedni? - csak egy pillantást vetett rám, majd újból el is nézett, morrogva egyet.

Felkelltem és leguggoltam mellé kezemet a térdére helyzve:

    - Sajnálom, valóban felelőtlen voltam. De tényleg nem gondolkoztam, ugyanúgy megtettem volna bárkiért. Nem akartam, hogy bántodása érjen. Még mindig félek, megijedek ha egy feldördül, de valahogy ott abba helyzebten nem gondolkoztam, a testem önmagától mozgott. Népemként tekintek rájuk... és remélem, hogy a barátaink tudnak lenni. Ne haragudj rám, hogy ennyire óvatlan voltam és nem szóltam neked semmit, hogy merre vagyok! Na gyere, mosolyogj már el! - kezdtem lökdösni és elkapni a tekintetét, hogy végre mosolyogjon.

De a kövektező pillantban lendülettel elkapta a bal karom, amivel lökdöstem és felém fordult, megijedtem mire kibillentem egyensúlyomból és a fenekemre estem. Döbbenten álltam ott és néztem Daigo sötét barna szemei furcsán tükrözödtek rám, még sosem láttam ezt a nézést:

    - Ha történne veled valami én... - ajkába harapott majd felállt. - Megyek kinézek mit csinál Aemi!

Csak ültem a földön. Mi volt ez az egész? Miért reagált így Daigo? Egyáltalán mit akart mondani? Összeszedtem magam és felálltam, majd az egyik ágynak kialakult helyiséghez léptem ahol felkaptam egy másik bluzot és ledöltem az ágyra. Hosszú volt ez a nap... 

     -Miyako! Miyako! Miyako kellj fel! 

    -  Mi tessék? Mi történt?! - kelltem fel készen, hogy ugorjak, támadjak, de ahogy felpattantak a szemeim és az álmosság eltűnt belőlük meglepődve észleltem, hogy a raktárba vagyunk és még mindig csak hárman. - Huh? Mi történt? 

     - Jól elaludtál a tengap, próbáltunk felkölteni az este, de nem reagáltál semmit. Jól vagy?

     - Persze! Biztos kimerítettek az útobbi napok. - nyújtozkodtam egyet és felnevettem. Ez valóban furcsa volt, hogy ennyit aludtam, sosem szoktam. Éjjeli bagoly vagyok, de még ígyis korán szoktam kellni. - Történt valami Aemi? Mit szeretnél?

      - A nap már fent van, reggelizünk és menjünk találkozni Beloékkal! - csillogott fel kicsi barna szeme. Olyan aranyos kislány. 

    - Rendben! - simogattam meg az arcát. 

Ugrándozva elindult a kis asztal felé. 

    - Hé biztos, hogy jól vagy? - tettem vállamra kezét Daigo. 

    - Igen, tényleg jól vagyok! - néztem rá biztatóan, mikor percek teltek el és nem mozdult. - Szeretnéd, hogy megmutassam mennyir jól vagyok? Szivesen lenyomlak?  -vigyorogtam rá, megvillantva éles fogaimat.

Elnevette magát:

    - Na, igen ez már te vagy! 

Miután megigazitottam az ágyamat, majd csatlakoztam hozzájuk az asztalhoz és megreggeliztünk. Emberi ételt ettünk, ami mindenki számára megfelelő volt. Aeminek addig nem okozott ez gondot, amíg nem ívott emberi vért. És ettől nagyon óvtuk, szóval reméltük, hogy bár nem lesz olyan erős mint társai, elfog élni így is. Normális életet élhet, ha szeretne, amint sikerül megtanítani, hogy kontrollálja az erejét. Bár az igaz, hogy sosem lenne öregebb... 

     - Szóval akkor egy csapatot alkotunk azokkal a mutánsokkal? 

     - Daigo, kérlek ne nevezd őket így. Nem tudhatod, hogy éppen nem e esik ez rosszul nekik. De igen, ezentúl egy csapatot fogunk alkotni velük! - mosolyodtam el, valóban örültem ennek. - Gondolom ezután nem bánod ha mesélünk nekik a szörnyek világáról ugye? - húztam fel a szemöldökömet.

    - Legyen, de azért rögtön ne mesélj el minden titkot rólunk! 

    - Nem fogok, lassan még meglássuk, hogy hogy alakul a kapcsolatunk!

    - Na végre, egy okos mondat velük kapcsolatba! - állt fel és megtörölte a kezét. - Tudják, hogy mi történt velem? - megráztam a fejemet.

    - Annyit tudnak, hogy egy óvatlan balesetem volt. De lehet sejtenek, hogy pisztollyal kapcsolatos a tegnapi reakciód után, nem csodálom. - a szemét kezdte el forgatni én is felálltam. - Minden rendben lesz meglátod, hamarosan jó barátok leszünk velük. Ők is megtudnak majd rólunk dologkat és mi is róluk. Jó lesz!

    -Oh, ártatlan kis úrnőnk, mindenkibe mekkora hitet fektetsz! 

    - Mert tudom, hogy várhat ránk egy szebb nap. A szörnyek és az emberek képesek lesznek majd együtt élni! - csillogott fel a szemem, már nem csak 3-an vagyunk, még hárman csatlakoztak hozzánk akik majd tudnak nekünk segíteni és mi is majd segítünk a céljaikban. - Azt hiszem akkor induljunk nem? - néztem Aemira akinek rögtön felcsillant a szeme és ő is felpattant a székről, körbe körbe kezdett szaladni villámgyorsan. 

     - Aemi, fogd vissza magad kicsit, nem lesz jó vége ha ilyen izgatott vagy! - szólt rá Daigo.

    - Hagyjad csak, gyerek még! És megkell tanulja saját maga is, hogy hogyan kontrollálja az előtőrő vágyát. 

     -Aj komolyan, mi lett hirtelen itt? - emelete égnek a tekintetét Daigo. - Menjünk, menjünk!

Felnevettük egymást Aemivel és elindultunk ki a raktárból a park felé. Aemi állítása szerint itt lesznek Beloék is. Valóban, egész jó kedvel kelltem ma reggel fel, de nem tudnám szavakba önteni, hogy mi is ez az érzés, még azt sem teljesen, hogy mi is az oka. Egyszerűen úgy éreztem, hogy egy új napra ébredtünk, valami új kezdődik el. De ettől eltekintve a figyelmem nem lankadhatott, a célom még a szemem előtt lebegett. Szörnyeket újra összekellett hoznom, kastélyomban újra bekellettett lépnem és a "senpai" megkellett fizessen tettéért.

    - Aemi!

    - Belo! - tértem vissza ismét a valóságban, mikor két kisgyerek hangja felkiáltott!

Szembe velünk Belo, Bela és Bem állt, úgy tűnik, most érkeztek meg ők is. Aemi és Belo egymás felé szaladtak, majd azonnal a parkba vetették magukat, hogy játszanak. Közben mi is egymással szembe kerültünk, köszöntünk egymásnak. Bem felém mosolyogott, szelid mosolya volt, amire ha rá néztem valahogy repdesni kezdett a szívem:

    - Jól vagy? - bólintottam, mire intettem, hogy kövessük a többieket. 

Bela és Daigo egy fa tővébe huzodtak meg jó egy méteres távolsággal egymással, nehéz lesz ezt a kettőt összebarátkoztatni, de szerintem nem lehetetlen. Bemmel egyszerre léptünk hozzájuk és telepedtünk le mindketten melléjük, nem szóltunk semmit csak figyeltük ahogy játszik a két kisebb és felnevet. Egy új kezdet... Nem, egy erősebb folyatatás!

    

4.rész Nem akarom

  

A sebzett szív dala

4.rész Nem akarom

Kairi:

Hiszen olyan szép volt, annyira meghatott... ez a hang egészen a szívemig hatolt, belém vésődött és folyton a gondolataimba hallottam. Szóval ez Nanase hangja, ezt hallja az ember, ilyen hatással van rá a zenéje. Ez elképesztő... csak itt hallom, én egyedül, semmi spéci hangfelszerelés nélkül, akusztika sem a legjobb, de mégis megragadott, mégis hallani akarom újra és újra. Ezt, tovább kell vigye, nem adhassa fel... nem adhassa fel.

     - Oh, elnézést, hangos voltam?! - ébredtem fel gondolataim menetéből, gunyoros hangjára.

     - Nem, én csak... - kezdtem bele. - Láttam , hogy nem vagy a szobába és...

    -Oh, nem szabadna elhagynom a termet?! Elnézést kérek, nem tudtam, hogy ennyire börötön őrt játszik. - mielőtt elhaladt volna mellettem, megragadtam a  csukloját és magam felé fordítottam. 

Meglepődött és néhány perc csend következett közöttünk.

    - Beszélni akartam veled. 

     - Csak ugyan? Hát nekem nincs mit beszélnem magával... -ezzel kirángatta a csukloját és elindult lefele. 

Kifujtam a levegőt... Milyen makacs egy lány? Az ember nyugodtan akar beszélni vele és ő így felhuzza magát... Az ember már bocsánatot sem kérhet? Egy ilyen... aaahhh, való igaz a hangja csodaszép, de a vislkedése nem igen, miért kell ilyen negativ lenni és így eltolni magadtól az embereket? 

Még jó, hogy ezt nem hangosan mondtam ki , Kisugi és Sayako biztos orrom alá dörgölte volna, hogy ugyan ki beszél? És nem akartam látni az önelégült arcukat.

    - Kairi, beszélhetnénk? - lefele tartottam a lépcsön amikor Rokuroval szembe találtam magam.

     - Nem érne rá, gondoltam körbe nézek a páciensek között..  

     - Fontos dologról lenne szó. - állított meg. 

Zsebre dugott kézzel, megálltam és felhúztam a szemöldökömet.

     -Mi történt? 

     - Nanase-chan orvost szeretne válltani.

     - Hogy micsoda?! - azt hittem, hogy nem hallok jól! - Hogy le akar válltani?

Ennyire kiakadt komolyan attól amit mondtam neki...

     - Kairi mit mondtál neki?! 

     - Én semmit! -szabadkoztam. - Oké lehet kicsit előítéletes voltam, de most bocsánatot szerettem volna kérni, de csak gunyolodva elment és nem akart meghallgatni.

     - Igazán megérhetnéd te is,  mindenki ugyanazzal fogadta éveken keresztül, nem lát már reményt. Mindig ugyanazt várja már el az orvosoktól. Nem mondanak semmit, beleunt az egészben. Úgy érezheti, hogy senki sem igykeszik segíteni rajta, hogy csak lerázzák. Labilis az érzései, akarna hinni az orvosokban de így nem fog... 

    - Tudom, mindenki ezzel jön... - sóhajtottam fel, rosszul éreztem magam, pontosan jól tudtam, hogy minden amit mondd igaz és ez ellen tennem kellene valamit ... - De most ugyan mit tehetnék ha ennyire makacs? Szerettem volna bocsánatot kérni tényleg, de makacsul elhuzott. 

     - Orvos vagy, neked a feladatod, hogy a páciensek bizzanak benned , reményt adj nekik, hogy eltudsz indulni egy uton. Anri-chan nem bizik benned? Nem adtál neki reményt? Akkor Nanase-channak miért nem tudsz? 

Aff... fenében teljesen igaza van... 

    - Elnézést! - jelent meg hirtelen egy magas, fekete hajú, szürkés kék szemű, szemüveges férfi. Láttam már korábban Nanase környékén. A barátja lenne? - Nem akartam kihallgatni a beszélgetésüket. Ön lenne Dr. Tendo Kairi akit megbíztak Sakura kezelésével?

    - Jó napot! - hajoltam meg. - Igen, én vagyok! Ön a barátja?

    - Nem, nem, én a managere vagyok Saiki Daichi, nagyon örülök! - fogotunk kezet. - Vállthatnánk néhány szót?

     -Természetesen. - elnézést kértünk Rokurotól és arébb sétáltunk. - Hallottam, hogy Nanase orvost szeretne válltani én...

      - Elnézést akarok kérni! Sakura nagyon makacs lány és már tényleg elege van ettől az egésztől. Beleunt és azt akarná, hogy hagyják békén... 

      -Ezt elhiszem... 

      - Talán így tűnhet, de valójában csak reményt akar, csak egy kis reményt akar, hogy ennek vége szakadhat. Akar bizni magában, higyje el, titkon bizik, minden egyes új orvossal szembe új reményei vannak... 

     - De akkor miért akar leválltani? Valóban nem mondtam, valami szép dolgokat de én tévedtem és bevallom, sajnálom... de meg sem akar hallgatni...

     - A szülei gyerekkora óta azzal törödnek, hogy tökéletes sztárt faragjanak belőle. Hamar megmutatkozott már a tehetsége a zene iránt. És volt is hajlama rá, nagyon szeretett zenélni. És őt is megragadt a zenei világ, énekes akart lenni, hogy eljusson a hangja minden fele. De amit a szülei nem tudtak, hogy legfontosabb a dalait szerette volna megmutatni nekik, hogy elérjen a hangjuk hozzájuk. De a szülei egyre többet vártak el, beszippantotta a show világ és, hogy milyen sikeres lehet a lányuk, már nem figyeltek a lányukra, csak, hogy minnél fenebb jusson. Sakura a rajongóiban kereste a vigaszt, úgy érezte magányos , hozzájuk elért a hangja, támogatták és küldték felé az energiát. Tudta kibe kell biznia, nem foglalkozott a kirtikával. Legalábbis próbálkozott, ugyanis abból is kapott elég korán sokat. De ugye egy szülei törödést, szeretet ki tud helyettesiteni? Ettől függetlenül üresnek érezte magát... Hiányolt valamit, a figyelmet a szüleitől. Előjött ez a betegsége vagy nem is tudom minek nevezzem... Sakura fél, fél, hogy az egyetlen amibe örömét leli, elfog tűnni, egyszerűen nem lesz már képes rá. Nem vallja be, nem vallotta be senkinek de ismerem. 

Daichi egész végig az ablak párkánynak dölt és a földet fixirozta szomorúan, mondandója végén felemelte fejét, ellökte magát és szembe nézett velem:

    - Kérlek szépen legyen türelmed hozzá! - hajolt meg. - Tudom, hogy nem könnyű vele, de csak elzárkozott a világ elől, nem érzi, hogy lenne valami amibe kapaszkodjon. Kérlek légy türelmes vele! 

    - Emeled fel a fejed! - mondtam kedvesen és megérintettem a vállát. - Én szeretnék segíteni rajta, de ha nem akar meghallgatni, ha leakar válltani...

     - Megfogja gondolni magát. Tudom, nem fog leválltani csak kibökött belőle. Kérlek légy türelmes vele! 

     -Rendben! Értettem, köszönöm, hogy ezt elmondtad. 

Érintettem meg ismét a vállát minek után ismét leakart hajolni. Tehát Nanase így érezhet... Mindig vigyáztam, hogy mennyire megyek be egy páciens életében, csak a szükséges dolgokat akartam megtudni róla. Itt azt hiszem szükséges volt, megakarom gyógyítani, más választ akarok adni mint eddig kapott. De vajon tényleg igaza van a managerének és megfogja gondolni magát?

Sakura:

Komolyan mit gondol magáról ez a Tendo doktor?! Hogy csak úgy beszélni akar velem, mindaozk után amit mondott, mintha semmi sem történt volna. Na persze, köszönöm szépen én nem akarok ebből. Ezért is döntöttem el,hogy lecserélem nem kell nekem olyan orvos, aki már az elején ilyen a véleménye rólam. Lehet a volt orvosaimnak is volt ilyen véleménye, de legalább nem mondták ki. 

    - Hol voltál? - léptem be a szobámba ahol Daichi várt már.

    - A tetőn zenéltem... - mutattam fel a kezembe lévő gitárt. - Eltudtad intézni amire kértelek?

    - Igen beszéltem Rokoro-senseiel aki azt mondta meglássa mit tehet De biztos vagy ebben? Nem akarsz adni egy esélyt... Figyelj tudod jól, hogy vannak emberek akik negativan gondolkoznak a sztárokról de lehet, hogy jó orvos lehet, hogy rátudna jönni a gondodra és akkor...

    - És akkor? Te tudnál olyannal dolgozni akinek nincs jó véleménye rólad?  - percekig állt csak ott, közben én visszatettem a gitáromat a tokba és leültem az ágyra.  - Nos én is ezt gondoltam....

     - De mi van ha jó lenne? Ha meglenne az eredménye, ha kitudna gyógyítani... ne veszítsd el a reményt Sakura.... 

     - Daichi erről nem akarok beszélni most, ha nem haragszol pihenni szeretnék. - döltem le az ágyra és hátat fordítottam neki. 

Hallottam ahogy felsóhajt, majd néhány pillanattal később azt is, ahogy kifele lépked a korteremből. 

    - Aj kedvesem miért viselkedsz így? Igaz, hogy van híre Tendo doktorúrnak, de nagyon jó szakember és biztos vagyok benne, hogy csak valami félreértés történt. Egy kis időt kellene adnotok egymásnak. - szólalt meg Izuri asszony. 

    - Köszönöm szépen Izuri asszony, de rendben leszek! - fordítottam neki is hátat mivel most már amúgysem volt senki mögöttem és úgy tettem mintha aludnék de közben a fejemben folyton az kattogott, hogy tényleg lenne esélyem Tendo doktorral? Tényleg valami olyant szalasztok el amit nem kellene?!

Folyton ezek a gondolatok kerülgettek, ide oda forgolodtam, nem tudtam pihenni, így miután megebédeltem úgy döntöttem teszek egy sétát, a lábam csak vitt, vitt azt sem tudtam, hogy hová visz. Dr. Tendo azóta nem keresett meg, talán még örül is, hogy leválltom és teljesen elfelejtett, hogy éppen ki voltam. Nem is rágja magát az egészen, úgyis biztos sok másik páciense van, én csak egy voltam mind közül, talán annyi különbséggel, hogy én meg hisztiztem egy kicsit... ah miért csinálom mindig ezt? De bár mennyire is leakarnék erről szokni nem tudok... beleuntam, beleuntam az egészbe, ide oda járás orvosokhoz, ezt hallani azt hallani, vizsgálatok sorozata, eredmények és szinte mindig ugyanaz a válasz ... belefáradtam... És tényleg, hogy tudnék valaki olyannal dolgozni akinek ilyen a véleménye rólam? Hogyan? Folyton ez járna a fejemben mikor vele lennék... nem lenne jó a hangulat. És gondolom ő is folyton erre gondolna. Nem tekintene rám egy egyszerű páciensére... Nem is akar megismerni, bár mire gondolok nincs ideje ismerkedni... de bár egy kicsit ne lenne ilyen előítéletes.

Ahogy egy magamban sétálgattam, hirtelen zajra lettem figyelmes, egy raktár féleség mellett haladtam el, onnan jött a zaj. Bár elgondolkozhattam volna egy kicsit, hogy benyissak vagy nem, lendülettel nyitottam ki az ajtót és léptem be rajta:

    - Hahó?! Van itt valaki?! - láttam néhány eszközt leverve, közbe egyre benebb merészkedtem.

Néhány lépés után megláttam a földön heverve egy kislányt:

    - Jól vagy?! - siettem oda hozzá. - Megütötted valahol? Azonnal hívok egy orvost...

    - Nem, nem kell! - kapott a kezem után. - Csak megcsúsztam - nevetett fel - Kétballábas vagyok... - olyan aranyos volt ez a kislány talán 10,11 év környékén lehetett. 

    - Biztos nem ütötted meg magad? - néztem rá.

    - Egészen biztos. Köszönöm, hogy aggódik! - nézett rám és hirtelen telejes döbbenet ült ki az arcára. - Ezt nem hiszem el... Nanase Sakura! - ugrott egyből fel. - Aj nem hiszem el Nanase Sakura talált rám! Hallottam, hogy itt vagy a korházba, de nem mertelek felkeresni... személyesen még szebb vagy! Aj! Nem, hogy is kellene, mit is kellene... hogyan viselkedjek?! - kezdett összevissza járkálni, aranyos volt.

   -  Hé! - fogtam meg vállaitól , megállítva. - Csak természetesen viselkedj, rendben? - bólintott kis ragyogó barna szemeivel. - Nos, te tudod a nevem, de én is megtudhatom a tiédet? 

Ahogy így elnéztem és válaszára vártam, eszembe jutott, hogy már láttam korábban, a minap mikor Dr. Tendo a gyerekek között volt, ő is ott ült az orvos mellett, ez a lány... Hogy is hívták?

   - Shirahama Anri vagyok, nagyon örvendek! - hajolt meg, oh igen Anri-chan. - És nagy rajongód! Nagyon szeretem a dalaidat, a hangod egyszerűen gyönyörű!

    - Szint úgy, Anri-chan! És köszönöm.- simogattam meg a fejét. - Lenne kedved beszélgetni?

Felragyogott a szeme:

   - De egész, biztos...azaz illene? Én veled egy...

    -Nincs benne semmi különös,  Én is olyan vagyok mint te. Miért voltál itt amugy? Ez nem egy gondozó raktája? 

    - De, viszont szeretek itt lenni, mindekitől távol, ez az én titkos helyem! Sss... - tette az ujját szájához. - Ne mondd el senkinek! Csak csend van és senki sem zargat... 

    - Értem! Köszönöm, hogy megosztottad ezt velem. Akkor mi lenne ha beszélgetnénk itt... - néztem rá érdeklődve, rögtön bólintott és leültünk mindketten a földre.

    - Jól vagy? Miért vagy a kórházba? Nem hallottam, hogy bármi is történt volna veled... Izé, elnézést ha tolakodó vagyok...

    - Nincs semmi gond. Hát még szép, hogy nem tudsz mivel mindent eltusoltak, hogy ne derüljön ki. Szóval ez legyen titok! - most rajtam volt a sor, hogy ujjamat a számra tegyem. 

Ismét bólintott. 

    -Nem tudom, hogy mi a próblémám, már néhány évem járom a korházakat és semmi...

    - Oh, szóval te is! 

    - Tessék? Én is? Anri-chan te mióta vagy?

    -Hát már vagy 5 éves korom óta... a szívemmel van a gond... - tette a kezét a szívéhez. - Sokszor jött, hogy feladjam, elveszítsem a reményt... beleuntam a sok kórházba, több időt töltöttem itt, mint kint, de aztán találkoztam Tendo doktorral és visszaadta a reményt nekem. Nagyon törekszik és kedves... mindig a páciense az első, hogy kapjon valami megoldást , nem adja fel! Sokszor lejön hozzám és beszélgetünk hosszuakat, amit csak lehet megenged nekem, arra törekszik,hogy jól érezzem magam.

Tendo doktor? Tehát ilyen lenne ő?  Tényleg harcol a pácienseért? Bár oké, melyik orvos nem teszi? De ez a kislány, ahogy beszél róla... Tényleg túl hamar elengedem és talán nekem is tudna segíteni? Adnom kellene egy esélyt és meglássam, hogy mit tud csinálni? Lehet ki tud gyógyítani. Lehet mégis csak egy általános képe van a híreségekről és annyi, talán ha együtt dolgozunk, nem lesz olyan nehéz.

    - Neked ki az orvosod? 

    - Dr. Tendo... - vallottam be.

    - Komolyan?! Biztos, hogy mindent megfog tenni , hogy kiderítse mi a gond, majd meg is tudjon gyógyítani! Bízz benne, nagyon jó orvos! - ragyogott továbbra is Anri-chan szeme.

    - Köszönöm! - bizzak benne? 

    - Nos, miről is beszéljünk? Öhm, milyen  a sztár világ? Mesélsz róla!

    - Haha... - nevettem fel. - Mit is meséljek? Gondolom azért sejted már, hogy a sztár világ nem csupa móka és kacagás. Nagyon sok a munka, néha hosszú napok várnak rád, erőlködések, próbák sorozata egymás után, tv műsorok, rádió, fotózás... Egy idő után kimerül az ember... Viszont...

    - Viszont? 

     - A rajongók mosolya, mindent kárpotol, az, ahogy veled énekelnek, ahogy rád néznek az utcán és felragyog a szemük, ahogy mindenki támogat és együtt kiált feléd! Az valami varázslatos! - támasztottam hátra a fejem, visszaemlékezve egy utolsó koncertemre, ahol közösen énekeltem a rajóngoimmal. 

    - Te azért kezdtél el énekelni, nem, hogy elérjen a hangod szerte a világon? 

    - Igen, valóban! - hirtelen megfogta a kezeimet.

     -Hidd el, képes vagy rá! Hozzám is elért a zenéd, 2 éve kezdtelek hallgatni, a dalaid elértek a szívemig, reményt adtak, erőt! - hát ez a kislány, nagyon érett egy lány. - Csak így tovább Nanase-chan!

    - Köszönöm szépen Anri-chan! Örvendek, hogy tetszenek a dalaim, kérlek támogass továbbra is!

    - Mindenképp! Majd egyszer énekelsz nekünk?! Lejöhetnél hozzánk 213-as terem , biztos a többiek is nagyon örülnének! 

     - Rendben. Mondd csak mennyit tudsz rólam? - néztem kíváncsian. 

     - Huh, nagoyn sokat, mikor elekzdtem a dalaidat hallgatni, teljesen varázsuk alá kerültem és minden felé elkezdtem olvasni rólad! - mesélte izgatottan. 

    - Hát ez jó. Te akkor sokat tudsz rólam, de én nem tudok semmit rólad! Mesélnél nekem?

     - Nem hiszem el, Nanase-chan hallani akar rólam! - lett egyre izgatottabb.

     - Jól van, jól van. Csak nyugalom! Lélegezz! - kezdtem nyugtatni rátéve kezem a hátára.

      -Miről is meséljek? Mire vagy kíváncsi? Mivel kezdjem?

     - Amivel csak szeretnéd, de tartogass majd legközelebbre is! - kacsintottam rá.

     - Legközelebbre?! Akarsz legközelebb is beszélgenti velem?!

     - Hát persze, nem te mondtad, hogy szeretnéd hallani a dalomat? 

    - Aj de jó! - ugrott a nyakamba.

Meglepődtem, és néhány másodpercig nem is tudtam, hogy hogyan reagáljak, de végül átöleltem. Valahogy, boldogság fogott el, nem is tudom Anri-channal beszélgetni jó volt, egy kislány akiről csak úgy áradozik a vidámság és a remény. Csak úgy áradozik magából a pozitívitás és éreztem, mintha még átadna belőle nekem is. Egy nagyon kedves és aranyos kislány. Elmesélte, hogy a kedvenc színe a rózsaszin, hogy nagyon szeretne belépni egy korusba és nagyon reméli, hogy erre lesz is lehetősége, amint kilép innen.  Nagyon szereti a meséket, rajzolni és zenét hallgatni. Mindent olyan életkedvel magyarázott és mondott, hogy irigyeltem. Irigyeltem ezt az önfeledt boldogságot. Mikor álmokat szövögetsz és előre haladsz, mikor nem gondolsz semmi próblémára, nem is kerülgetnek azok, csak a jelenre godnolsz, a jelen pillantra és a jővőre ami fényesen lobog előtted. 

     -Akkor legközelebb, jó? - értünk a 213-as terem elé. Befejezve a beszélgetésünket, elkísértem Anri-chant a szobájába. 

Már legalább 2 órát beszéltünk ott a raktárba, gyorsan telik az idő, ha jól érzed magad.

    - Természetesen! Szia! - integettem neki, amit ő is viszonzott és belépett a szobába.

Ezekután fogtam magam és én is visszaindultam a szobába. A mesélés közbe sokszor említette Dr. Tendot, úgy tűnik nagyon szereti és sok reményt fűz hozzá! Az ő szemében egyáltalán nem olyan, mint mások mondják... Sőt, ahogy én látom... Mérges voltam Tendo doktorra, hogy ítélkezik felettem, de én is így viselkedtem felette. Ugyanúgy elítéltem, hogy meg sem akar ismerni, mikor neki is van 1000-nél több baja. És ahogy Anri-chan mesélte sok mindent megtesz érte és más páciensekért. Ahogy Sayako doktor nő mondta és Koichi doktor is... Van az embernek hibái, de úgy egész, neki is elkell viselnie engem, a szeszélyeimet, a félelmeimet, a reménytelenségemet, a bánatomat! Nem viselkedtem vele szépen...

    - Nanase-chan! - emeltem fel a tekintetemet a hang hallatára és kerültem szembe Tendo doktorral, éppen a szoba ajtajába értem. - Merre voltál? Minden rendben?

Kérdezte, valóban aggodó arccal. 

     - Elnézést, hogy csak úgy eltűntem, sétáltam egyet, majd találkoztam Anri-chan-al és elbeszélgettük az időt!

    - Anri-channal? - nézett meglepődve.

    - Igen, nagyon kedves, energikus lány.

    - Valóban! - mosolyodott el, közben beléptem a szobába és megálltam előtte. 

Jól van Sakura, itt az ideje, mondd ki! Mondd ki neki!

    - Én... én elnézést szeretnék kérni tőled! Tudom, hogy nem akarsz meghallgatni és meg is értem, hogy miért! De mindenképp elakarom mondani , hogy sajnálom amit mondtam! Nem volt szép amit mondtam, előítéletes voltam! Sajnálom! Csak azok a szavak, amiket mondtál... nem szabad így gondolkoznod! Nem szabad feladnod a reményt, a hangodat tovább kell hallasd a világnak! Mert képes vagy arra, hogy elérjen mindenkihez, a szívébe!

Teljesen megdöbbentem szavaitól és hirtelen úgy éreztem valami megmozdul bennem, melegséget éreztem és boldogságot...

     - Szóval, kérlek bocsáss meg nekem! - hajolt meg. - És ne feledd szavaimat, akivel össze is kerülsz, ne add fel a reményt! - emelte fel a fejét, határozott tekintete azonnal belémvésődött, mintha valami megcsípett volna, mintha valmai arra kért volna, hogy most rögtön ébredjek fel és küzdjek!

   -  Én... 

    - Nanase-san! - lépett be Koishikawa doktor úr is. - Kairi, te is itt vagy? Na mindegy , Nanase kisasszony teljesítettem a kérést és az új orvos aki foglalkozni fog önnel az...

    - Elnézést! - szólaltam közbe, le nem véve a tekintetem Tendo dotkrorról. - Visszaszeretném vonni a kérésemet!

    -Tessék? Hogyan? 

    - Szeretném ha Dr. Tendo kezelne engem, ahogy elősre is volt beosztva! Nagyon sajnálom! - hajoltam meg most én . - Nagyon sajnálom a viselkedésemet, hogy itt hisztériáztam és rögtön leakartam válltani. Nem csodálom, hogy olyan véleménye volt rólam. Én csak, én csak már beleuntam ebbe az egészben! De attól függetlenül, ilyet nem tehetek és adnom kellett volna magának egy esélyt! Szóval ha nem késő, kérem Tendo doktor, kezébe ajánlhatom az életemet? - hajoltam meg ismét. - Nagyon szépen kérem, legyen ön az orvosom! Kérem gondoskodjon rólam!  - percek teltek el, nem jött válasz. Már azt hittem, hogy kész ennyi volt, léphetek tovább a következő orvossal és talán egy lehetőséget eldobtam mellőlem, de ekkor egy kéz került a fejemre, melynek érintése olyan kellemesen meleg volt, hogy egy bizsergés is végig futott a testemen.

    - Emeld fel a fejed kérlek! - felemeltem és találkoztam két, szelid szemmel. - Mindent megfogok tenni a gyógyulásod érdekében! - virrult egy kis mosoly az arcára, ami nagyon jól állt neki.

Nekem is mosoly ült ki az arcomra és hálásan meghajoltam, majd Koishikawa doktor felé fordultam és tőle is bocsánatot kértem, aki cska szabadkozott, hogy nincs semmi gond. Szóval adtam egy esélyt Tendo doktorúrnak és eldöntöttem, hogy kicsit bizni fogok benne, reménykedni. Hiszen sosem lehet tudni , nem?