14.rész Önmarcangolás

A tenger félhomálya

14.rész Önmarcangolás

Shun:

   - Shun nyugodj már le!

  - Ah! - felvoritottam egy széket ami épp utamba került, a diákok akik körülötte voltak felszökkebtek ijedtségükben.

   - Shun!

    -Nem tudok megnyugodni! Legalább addig nem, amig nem beszélek Maoval. Beszélnek kell vele! - sarkon is akartam fordulni, hogy újból szembe kerülhessek vele, de Benjiro megfogott.

    - Először nyugodj meg, ha ilyen állapotba oda mész csak rontsz a helyzeten. Amúgyis, nem hiszem, hogy sikerülne beszélned vele... mert...- eltekintett, nem fejezte be a mondatát.

Nem válaszoltam semmit csak rá mordultam és villámokat szortam a szemekkel.

    - Shun, ne légy már dühös!

    - Már, hogy ne lennék dühös?! Beszélnem kell Maoval, tisztáznom kell vele a dolgokat...

    - Megértem, hogy ezt akarod és meg kell tenned. De először hagyd, hogy elnyugodjanak a kedélyek. Hrtelenjében sok midnen történt, kiderült az a dolog, nem beszéltél szépen Maoval és aztán meg ez...

    - Higyjétek el, hogy borzasztóan sajnálom a történteket... - bevágtam magam a fotelbe. Közben az ebédlőbe sétáltunk. Benjiroék úgy tartották, hogy jobb ha itt nyugszom le. - Igazatok volt, megkellett volna beszéljem vele az elejétől. Csak kiakasztott, hogy azt mondta, szereti azt a srácot...

   - Igen, össze van zavarodva, de Shun, látszott rajta, hogy téged jobban szeret, hogy számára te vagy az első. Másképp szerinted összejött volna veled azok után? Szerinted tényleg kitett volna ennek? Vagy szerinted egyáltalán hazajött volna veled abban az esetben?

    - Igen... igen... igaz! - szöktem fel. - De most mi tévő legyek? Elszurtam... alig rémlenek valamik az estéről...

    - Hát nem csodálom, ahogy kiütötted magad. Sosem láttalak ennyit inni.

    - Fogalmam sincs mi ütött belém... - ültem le ismét és arcomat a tenyereim közé temettem.

    - Féltékenység, az őrületbe tud kergetni! - veregette meg a vállam Okyoito. - De tudom, hogy ti képesek lesztek megbeszélni és megoldani.

     - Elkell mennünk a bárba!

    - A bárba? Mégis miért?

    - Megkell találnom azt a lányt!

    - A lányt?

    - Igen, beszélnem kell vele, elkell mondja Maonak, hogy semmi sincs köztünk, hogy az egész egy tévedés.

   - Hoho! Te komolyan azt akarod, hogy találkozzanak és ő mondja el?

    - Ez olyan rossz ötlet?

    - Ez borzalmas ötlet! 

    - Jó, akkor mondok más okot. Nem tudom megmagyarázni, de muszáj vissza mennem, van egy olyan érzésem, hogy az este ott még volt valami...

   - Mi? Shun te meg az a lány...

   -  Nem! Nem úgy értem! Oké hogy sokat ittam az este, de valamiért úgy érzem, hogy itt még volt valami.

    - Azt akarod mondani, hogy az a lány... - lepődtek meg a fiúk, mire bólintottam.

Természetsen ez csak egy megérzés, lehet téves, de valamit mindenképpen azt suttogja, hogy mennem kell, hogy megkell még egyszer néznem mi is történt pontosan. Valami furát érzek.

A nap további részében sem sikerült Maoval beszélnem. Folyton elkerült és Jin mellette volt. A tűzlépcsőnél is vártam, de ott nem bukkant fel. Beszélek vele ugysem adom fel. Iskola után rögtön elmentünk a fiúkkal a bárhoz, de az zárva volt, így nem jártunk sikerrel. Egyelőre! Ezután a fiúk elhívtak, hogy menjünk billiárdozni, de egyáltalán nem volt kedvem rá, így én haza mentem. 

Anyám már nem volt otthon, a komrnyik szerint már tovább is állt, munka ügyben. Nem bántam, egyedül akartam lenni. Másképp tuti, hogy Maoról kérdezett volna és, hogy mutassam be neki. Neki is jókor jön az eszébe, hogy van egy fia és lehet, hogy pont érdeklődik a lányok iránt. Szeretem a szüleimet nem arról van szó és megértem, hogy nem akárkik vagyunk mi, nem akárki családban származunk, de néha rá kérdezhetnének, hogy mi újság velem. Csak egy kérdés, nem több szó. 

Jin:

Milyen egy idióta! Még neki áll fenebb? Neki?! Hát mégis kinek hiszi magát! Ő szurta el ezt az egészet! Ő! Senki más ő!

    - Ne haragudj Jin!

    - Az ég világon nincs amiért neked bocsánatot kelljen kérned. - mosolyogtam Mao felé.

    - FÁj? - mutatott a szám sarka felé.

   - Nem! - simogattam meg az arcát.

    - De ha lesz fotozásod, akkor... a menedzsered tuti pipa lesz...

    - Férfiak vagyunk, megértsük majd egymást! Ne aggódj értem, inkább szedd össze az erőd!

Mao haloványan felém mosolyodott, majd bólintott. Olyan rossz így látni. Ah... bár feltöröltem volna  a padlót az Oguri gyerekkel. Hogy bánthatta meg ennyire Maot! Idióta! Én sosem tudnék neki ártani. És még ő volt dühös... oh komolyan kirobbanok! Idióta! De nem fogom engedni, hogy Mao közelébe kerüljön az biztos! Nem fogom engedni, hogy még egyszer megbántsa. A suliban alig hagytam el Maot, aztán haza is kísértem, de ott már megkért, hogy hadjam kicsit magára. Bár nem szerettem volna, hallgattam rá és hazamentem. Apám éppen az ebédet főzte. Köszöntem neki.

    - Jól láttam, hogy Maot kísérted haza?

    - Igen! Mi jót főzöl,

    - Ez kedves tőled!

    - Igen, ez természetes, te neveltél, udvariasnak kell lennünk.

   - De...de... - de valamiért aggasztott az arckifejezése, miközben ezt mondta.

   - Apa mi a baj?

     - Fiam, azt hiszem beszélnünk kellene.

    - Igen, apa? - fordultam apám felé aki elég komolyan tekintett vissza rám az ajtóban.

    - Vissza kellene fognod magad.

    - Miről beszélsz?

    - Látom, hogy nézel Maora fiam, de ő és Shun együtt vannak. Már nagyon régóta szeretik egymást és a kapcsolatuk most kezdődött. Ne kavarj be! 

    - Apa... figyelj...

    -  Nem, ne kezdj semmi apát! Ez az ő kapcsolatuk, ne tedd tönkre!

    - Tényleg azt hiszed, hogy tönkre tenném, ha azt látnám, hogy boldogok?

    - Miről beszélsz fiam, ők boldogok együtt ez messziről meglátszik már rajtuk!

    - Nem, apa ez mostani kép, de én tudom, hogy nem illenek össze... - talán nem jó a mostani idő, hogy elmondjam mi is történt köztük. És nem is az én feladatom. 

   -  Fiam! - csattant fel apám hangja. Sokszor hallottam már mérgesnek, gyerekkoromban is, ahogy mesélte lázadozó voltam, leszidott, de ez mégis valahogy más volt ez a szigor, határozottság ami a hangjából hallatszodott. Kissé meg is szeppentem! - Ne beszélj badarásgokat! Ezt nem döntöd el, ha lesznek is problémáik, nekik kell megoldaniuk. Ha megtudják tovább lépnek ha nem ők kell kimondják. És meg ne halljam, hogy ezt várod!

Ezzel meg sarkon fordult és magamra hagyott. Sajnálom apa, de már nem vagyok gyerek. Tudom mit kell tennem. Nem adom fel és látom, hogy Mao és Shun között ez nem fog menni. Nem tartoznak egy világban. És Shun már elrontotta. Én sosem fogom megbántani Maot! Nem vagyok azért tapló, nem fogok egyből rástartolni, megvárom, hogy essen át ezen és utána átbeszéljük. Shun nem Maonak való. Egy gazdag idióta, fogalma sincs, hogy milyen amikor nincs semmid, amikor csak magadra utalhatsz és onnan huzodkodhatsz fel. Én és Mao tudjuk. Mi összeillünk, sok a közös bennünk! Shun ezt mind nem érti, csak egy olyas valaki aki arany kanállal született a szájában. Nem voltak nehéz percei, minden megvan és mindig is így volt. Csak csettintenie kelett és mindent megkapott. Ő nem tartozik a mi világunkban és erre Maonak is előbb útobb rá kellett jönnie. Nem volt egy szép felfedés. De jó lesz így! Mao erős, átesik ezen.

Mao:

Becsukodott magam mögött az ajtó, álltam és álltam... majd lecsusztam a padlóra. A kezemből a táska kiesett és érintkeztem a hideg földdel. Shun arca rajzolodott ki újból és újból, a mosolya és a szívem egyszerűen összefacsarodott. Miért történt mind ez? Miért? "Ez az egész egy félreértés! Én nem akartam megcsókolni! Nem azért volt, hogy visszadjam az egészet" Ezeknek a szavaknak hihetek? Oké, nem azért tette, hogy visszadja de akkor mégis, hogyan? Miért? Ő nem ez a tipus aki elmegy egy bárban részegre issza magát és lesmárol egy csajt. Nem! Ő nem ez! Akkor, mégis mi történt?! Mi történt Shun? Miért változtál meg ennyire, amióta összejöttünk? Miért érzem azt, hogy megváltoztál, amióta megismerted Jint? Én hibáztam valamit? Én tettem ellened valamit és...

    - Kopp.... kopp... - de mielőtt befejeztem volna a gondolataimat, kopogtattak.

Először nem akartam kinyitni, de újból és újból kopogtak. A szívem heves dobogásba kezdett és azt remélte, hogy az ajtó túl oldalán ő áll. A kezem már a kilincs felé lendült, kissé remegett hangosan vettem a levegőt. Lenyomtam a kilincset és kinyitottam az ajtot...

   -  Kawanari...

    - Szia! Hallottam, hogy mi történt Emikotól. - zsebre dugott kézzel állt előttem, úgy tűnt nem nagyon tudja mit mondjon. Mindig is ilyen volt, de nem érdekelt, mindig próbálkozott, sokszor olyan csajos témákban is amikhez nem is értett. Ott volt mellettem, mindig!

    - Egyedül szeretnék lenni!

    - Azt nem hagyom! Ismerlek! Rágnád magad! Nem hagyom, hogy rágd magad, ugyanis te semmi rosszat nem tettél. De nem kell beszélj ha nem akarsz... - felemelt egy epres jogurtos italt, gyerekkorunkban nagyon sokat ittunk együtt ilyent. A suliból mindig hozzám sietett, hogy igyunk egyet. Elmosolyodtam és elvettem a kezéből, majd kiléptem a teraszra, hogy ott fogyasszuk el, mint régen.

    - Shun egy igazi barom! Csak szórakozni akart...

    - Kawanari...

    - Bocsánat... - tudom, hogy ezzel azt akarta mondani, hogy a mi világunk és az ővé nem fér össze, ahogy korábban is mondták. Egy fajta "megmondtam". Persze, nem megbántani akart csak, felnyitni a szemem. Nem mindig tudja, hogy mikor mit kell mondjon. Bár próbálkozik.

  Csendben ittuk meg a jogurtjainkat, majd figyeltük a tájat és hallgattok a tenger hullámainak hangját.

   - Jól van! - pattant fle a helyéről és összecsapta a tenyerit, majd nyujtozkodott egyet. - Kicsit úgy érzem, hogy be vagyok rozsdásodva. Egy kis mozgás? - nyújtotta felém a kezét.

Feltekintettem rá, hatalmas vigyor volt az arcán, mire nekem is mosolyognom kellett. Megfogtam a kezét és felhuzott, hogy menjünk a tranbulinhoz. Ott Emiko várt. Mondta, hogy már egy ideje itt várt, igazán odajöhetett volna hozzánk. Majd hárman közösen ugrándoztunk, ahogy mindig is. Ebben a pillanatban elfelejtettem minden bajom és egyszerűen csak élveztem azt amit szeretek. Nem is tudom mennyi idő telthetett el, de órák... Viszont mégis a bajok nem tűnnek csak úgy el, ott maradnak és előbb útobb felevenednek. Ahogy ugránzodok Shun alakja rajzolodik ki ahogy minket néz nem messze, aggodó tekintete ami végig követ engem... mozgassa a száját, mondania kar valamit de... de előtt terem a csaj, akivel láttam és lesmárolják egymást.

     - Mao! Mao! Egy kicsit nyugoj meg! Mao!

    - Mao meg fogsz sérülni! - hallottam Kawanari és Emiko hangját, de ügyet sem vetettem rájuk.

    - Mao lassabban!

Csak gyorsabban és gyorsabban szaltoztam és ugráltam a tranbulingon, szemeim előtt újra és újra leforgott a csók és olyan volt, mintha egy kést döftek volna belém ismét és ismét. Mérges akartam lenni rá, gyülölni akartam őt, de képtelen voltam rá... szeretem, annyira de annyira szeretem. Újabb könnycseppek gördültek le az arcomon, látásom kezdett elhomályosodni, de mégsem álltam le. Azt akartam, hogy ne érezzem így magam, hogy ne érezzem azt, hogy az én hibám ami történt... de mégis folyton az ordult meg a fejemben, hogy én vétettem valamit amivel ezt érdemeltem ki. Miért szeretem Jint is? Miért vagyok ennyire bizonytalan? Hogy engedhettem meg, hogy valaki más is beférközzön a szívemben? De... de... akkor is, én... én Shunt szeretem a világon a legjobban! Shun... Shun... Shun...

   - Mao vigyázz!

De késő volt, mire már észbe kaptam túl közel voltam a tranbulin pereméhez és csak azt vettem észre, hogy közeledek a földhöz...

   - Mao!- és minden elsötétül.

Shun:

Egész délután a szombába gubbasztottam, kedvetlenül, unottan és folyton Mao és Mao mosolygos arca rajzolodott ki előttem, ahogy a nevemen szólít. Látni akarom, karjaimba akarom tartani, átölelni, érezni az illatát ésmegcsókolni. Idióta vagyok!

   - Na jól van! Megmagyaráznád mi ez az egész?

   -  Shizuka! - tört be a szobámba, rögtön felpattantam. - Te meg, hogy kerülsz ide?

    - Benjiroék hívtak, hogy jöjjek ide hozzád, mert teljesen nem vagy önmagad és rázzalak meg!

    - Mi?

    - Shun... mi történt? - tekintett felém aggódva. Valamikor ez a tekintet igen sokat jelentett, de most más. Maot szeretem és nem őt.

    - Hibát vétettem, egy nagy hibát vétettem! - hajtottam le a fejem, mert szégyeltem magam. Shizuka felém sétált megérintette a vállam.

   -  Meséld el! Nem fogok ítélkezni tudod jól...

Felsóhajtottam és belekezdtem onnan kezdve, hogy Maoés Jin beszélgetését meghallottam, az estéli lerészegedésemig és azzal a csókig.

    - Shun...

    - Tudom, tudom barom voltam! Egy óriási barom! De hidd el, hogy ki akarom javítani! Megakarom beszélni és oldani!

   - Shun... - leguggolt elém és megfogta a kezeimet. - Tudom, hogy megfogjátok oldani. Láttam, hogy hogy néz rád szeret, nagyon de nagyon szeret. Lehet, hogy azt másik fiút is szereti, de nem biztos, hogy ugyan olyan szeretet mint amit feléd érez. Sőt valószínüleg, hogy nem ugyanolyan. Lehet csak hálás, hogy a nehéz időkben, egy idegen helyen mellette volt. Tudod, hogy Mao milyen kedves midnenkivel. Neki sokat jelent az ha valaki felé nyújtsa a kezét. De hidd el, téged szeret!

   - Tudom... tudom... elhiszem! Tévedtem, órási idóta voltam! - pattantma fel az ágyból. - Nem tudom mi ütött belém. Én nem ez vagyok....

    - Szerelmes vagy! Ez normális! az örömteli pillantokkal, jönnek a keserűk is. Félted, aggódsz érte, féltékeny vagy, minden szembe jövő férfiban ellenséget látsz. Ez normális! Viszont... meg kell tanulnod uralni magad és biznod Maoban.

   - Én bizom benne, csak... Jinben nem!

   - Maonak kell tisztáznia az érzéseit, de neked mellette kell állnod, bármi is történjék. Tudod jól, szüksége van rád, rád van a legnagyobb szüksége. Maonak nem egyszerű az élete. Te voltál az első személy, aki egy teljesen új világot mutaott meg, kellesz neki, szükséged van rád, támasza vagy és ereje. Hidd el, hogy így van!

   - Én elhiszem csak... 

Igaza van, teljesne igaza van! Elszurtam! Elszurtam! Mellette kellett volna lennem. Mellette kellett volna maradnom, nyugodtan megbeszélnem vele és meghallgassam. Automatikusan az első találkozás jutott eszembe, majd ahogy megtudtam, hogy milyen éltetet is és ismét Mao mosolygos arca. Olyan erős, de mégis olyan törékeny. Lenyűgözött ez a lány, ahogy küzdött, ennek ellenére, ahogy haladt előre és elvarázsolt. Mire már észbe kaptam szerelmes voltam belé, még ha nem is akartam volna magamnak bevallani. Sokkal korábban szerettem már, talán már első látásra is? Ott a tenger mellette a félhomályba megindult valami és folyamatosan erősödött.

    - Rendben leszel! Szeretitek egymást! Megfogjátok beszélni! Gondolj csak egy olyan helyzetre, ami fontos nektek kettőtöknek. Ahol nyugodtan tudtok beszélni, őszintén... - automatikusan a tenger part jutott eszembe félhomáylban.

   -  Hát persze! hogy eddig miért nem gondoltam rá?! Köszönöm Shizuka! - öleltem meg jó barátomat, majd elkaptam az ágyamon heverő kabátomat és szalandi kezdtem. Ez miért nem jutott eszembe, korábban! Hát persze! Biztos, hogy ott van! Biztos, hogy ott kell legyen! És ott ketten leszünk csak, mert az a mi helyünk! 

25.rész Mindenkinek eljön a happy end (befejező rész)

 

Monster Love

25.rész Mindenkinek eljön a happy end (befejező rész)

Csak azt látom, hogy Bemet körbe veszi egy mocsár zöld füst, egyre jobban és jobban tetőtől talpig, a sűrű ködön keresztül nem látszik. Kiáltok felé, de sehol sem látom felbukkani. Vanessa felnevet, nem engedi hogy odasiessek és segítsek neki. Nem... Nem... Nem! Nem hagyhatom, hogy baja essen nem kerülhet bajba miattam, nem!

   -  Nem! - felkiáltottam, mire körülöttem erős fény keletkezett, a holdkővem felragyogott, sőt én magam is felragyogtam. Egy kék aura vett körül, mintha lángolnék. Hatalmas erőt éreztem magamban, mintha feltöltődnék, sosem éreztem még ezt, teljesen fel vagyok villanyozva. Mi ez az egész? Olyan, mintha sosem lettem volna a teljes formámban, mintha eddig az egész erőm csak egy kis része lett volna szabad. Ez? Ez az uralkodói erő? Valami rémlik, hogy említett korábban valamit a családom, hogy amikor bölcs uralkodó leszel kiszabadul az erőd. Olyan erő birtokába kerülsz, amit minden démon megirigyelne és ezért az életdre tőrnek sokan. De használd bölcsen és jó uralkodásra. Erről beszéltek volna? Mindig is azt hittem, hogy csak azért mondják, hogy megtanuljam a felellőségem ami az uralkodással jár, de akkor igaz volt. Alig hiszem el! Éreztem, ahogy a hajam hosszabb lesz, sőt nem csak, hogy hosszabb, de bizonyos tincsei fehérekké vállnak, a körmöm jobban megnőtt, fogaim hegyesebbek lettek és a szemem... a szememen éreztme, hogy nem bizsereg, nem fáj, elmútl a fájdalom amit az a por okozott! Bem előbukkant a füstből és köhögni kezdett, szemeivel rögtön rám nézett és kissé megnyugodott amikor látta, hogy jól vagyok. Felé mosolyogtam.

    - Ez, meg?

Az ismeretlen férfi és Vanessa is kikerekedett szemekkel tekintettek fel rám. Abba maradt a fény és talpra kerültem, jobban, voltam mint valaha. Vanessára néztem, mire rögtön a földre került kinok között ahogy a férfi is. Kezemmel a mocsárs füst felé lendül

   -  Ennek itt és most lesz vége!

    - Ne! Ne! Kérlek! Ké.rr... Kérlek! Miyako... a régi... régi barátságunk miatt...

     - Most bezzed, érdekel a régi barátságunk? - léptem először Vanessához. - Eljátszottad az esélyeidet. Biztam benned, hittem neked, de te átvertél, csapdába ejtettél és megaláztál. Az úrnőd ellen fordultál és mint úrnőd, ugyan úgy fogok eljárni ahogy másokkal is akik ellenem fordultak...

    - Ne... ne... ne... 

    - Számítottak nekem a közös emélkeink, de te úgy döntöttél, hogy mindent félre dobsz! Viszlát!

    - Ne! - ezzel becsuktam a szemem és Vanessa eltűnt előttem.

Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Tényleg sosem tudhatod, hogy ki a barát és ki az ellenség?

     - Aaaa! - kiáltott Bem, rögtönoldalra pillantottam, de késő volt az ismeretlen férfi felém rohant egy botjával belém döfött.

   - Ah! - vért köptem ki.

Kihuzta belőlem a botot mire földre estem. Ez is olyan porral van megtöltve.... Bem felkiált és rögtön rátámad a férfira, legyőzve őt percek alatt. Végül visszaváltozik emberi formában és odaszalad hozzám.

   - Miyako!

    - Nincs semmi baj, jól vagyok!

    - Hogy mondhatod ezt, azon a boton rajta volt a por... - könnyek szökkentek a szemében.

    - Igen. de nem lesz semmi baj!

    - Nem, nem! Most azonnal elviszlek a korházba vagy hívjuk azt a nőt, akit a múltkor... Daigo! Daigo! Megkell keresnem azonnal Daigot... - letett óvatosan a földre és összevissza kezdett gesztikulálni. - Nem! Felkell vennem téged a hátamra és elkell innen vinnem, nem hagyhatlak itt egyedül. Nem hagylak többet soha egyedül! Mindig veled leszek! Örökkön örökké!

   -  Én sem hagylak el többet soha és mindig veled leszek! - már lassan stabilizálodott az állapotom, már nem vettem olyan nehezen a levegőt. Kezdek begyógyulni. Kezemet a sebre tettem és kis kék szikrák kezdtek keletkezni felette, ahogy lassan és még gyorsabban begyógyul a sebem. Bem szemei elkerekedtek. 

   -  Ez meg...

    - Új képességek... azaz - felültem. - Nem új képességek, hanem előtört mindaz ami bennem van.

   - Mi?

    - A szüleim korábban már említették, hogy mások vagyunk, hogy sokkal erősebbek az uralkodók, mint mások. Hogyha odakerülnek, hogy bölcsek, igazságos és önfeláldozó uralkodok legyünk akkor fog az igaiz erőnk előtörni. Azt hittem, hogy ez csak mese... de úgy tűnik, hogy igaz.

    - Ez elképesztő! Elképesztő vagy! - átöleltük egymást, szorosan, majd megcsókoltuk egymást.

    - Hadd gyógyítsalak meg téged is.  - megfordítottam és a sebhelyet amit korábban szerezte és azt is meggyógyitottam az érintésemmel.

   -  Várj, akkor már a szemed is jól van? - bólintottam és visszaváltoztam emberi alakban. Most már mindkét szemem színe, barna volt, ahogy korábban is.

Bem felkapott a karjaiba és megpörgetett.

   - Bár, azt hiszem ez az őszes hajszín már rajtam marad.

   -  Jól áll! Nagyon jól áll! Gyönyörű vagy! - elmosolyodtam és ismét megcsókoltam.

   - Miyako! Bem!  - rohantak be a többiek a raktárban.

    - Sziasztok!

    - Sziasztok?! Sziasztok?! Te tudod, hogy mennyire aggódtunk értetek? És most úgy fogadsz, hogy sziasztok?! - fakadt ki Daigoból.

    - Sajnálom! De mindennek vége! - felpattantam és átkaroltam. - Minden visszatérhet a régi kerékvágásban.

    - Megváltoztál, itt meg mégis mi történt?

   - Majd, minden elmesélünk, de most menjünk haza!

    - Mhm.... Miyako? - ez a hang? Meg is feledkeztem róla.

   - Senpai?! - megfordultam és odaszaladtam hozzá. - Senapi jól vagy? - Bem is odajött és felsegítettük.

    - Mondd, hogy mindez egy rossz álom volt és nem bántottalak téged?

    - Sajnálom, hogy magadra hagytalak!

    - Nem hagytál magamra egy pillanatig sem! - mosolyodott felém. - Mindig mellettem voltál, aznap este is amikor ez a férfi rám támadt, hozzád indultam, hogy elmodnjam bármi is történjék, nem számít, hogy mi vagy, rám számíthatsz! - elmosolyodtam és átöleltem.

   -  Köszönöm!

    - Hamarosan biztos vagyok benne, hogy eléred, hogy az emberek és a démonok békében meglegyenek.

Bemre tekintettem és megfogtuk egymás kezét.

   - Igen, biztos vagyok benne, hogy együtt sikerül!

Ezután lehagytuk a raktárat, Senpait hazavittük, mi pedig elidnultunk a kikőtő felé.

   - Hmmm... milyen nyugodtság járja át a testem. Titeket nem? Már csak az hiányzik, hogy a kastély is megjelenjen és minden perfekt lesz!

   - Megjelent a kastély!

    - Hogy? - lepődött meg mindenki.

    - Már nem kell teli holdra várni, hogy tudjam hol van. Most is tudom, hogy hol van!

    - Komolyan?! Ez, remek! Hazamegyünk! Hazamegyünk!  - ugrándozott Daigo és Aemi.

    - Természetesen ti nem kell velünk jöjjetek, még mindig fenn áll a lehetőség hogy itt maradjatok és továbbra is segíteni fogunk nektek, hogy megtaláljuk az ellenszert, hogy emberek legyetek. - fordultam Bela és Belo felé. Bólintottak.

Eldöntöttük, hogy 2 nap múlva elindulunk a kastélyhoz. Addig töltöttünk egy kis időt Natsume nyomozóval. Bem elmondta, hogy valamit sejthet, mert ő is segített a keresésemben. Megköszöntük neki. És Senpaial is töltöttem időt, beszélgettünk, mint régen. Tényleg úgy éreztem, hogy rendeződtek a dolgok. Jó a feladatom, a kötelességem továbbra is ott van, továbbra is rendet kell tartsak a démonok világában és a célomat, nem felejtem. Az emberek és démonok békében fognak élni. Nem vagyok egyedül!

   - Nem tudsz aludni? - utolsó esténk volt a hajon, egyelőre. Bem a fedélzeten volt és a holdat nézte. Odasétáltam mellé és átöleltem.

    - Csak néztem a várost...

   - Hiányozni fog, nekem is! Itt találkoztunk először és megannyi szép emléket szereztünk.

    - És az emlékeket továbbra is fogjuk gyűjteni és visszajövünk ide!

   -  Így van! - hozzám bújtam. - Szeretlek!

    - Én is téged!

Késő estig néztük együtt a holdat és a csillagokat, egymás karjaiban. Igen, most már minden jó lesz és minden rendben. Együtt megyünk az úton, erősek vagyunk és nem fog semmi sem megállítani.

   - Biztos, hogy elkell mennetek?

   - Igen, nem maradhatnátok még itt?

Másnap reggel, bár egyáltalán nem számítottunk rá megjelent Natsume úr és a családja, illetve Senpai is.

    - Köszönjük, de ígyis elég sok idő telt el. Vissza kell mennem!

   - De visszajövünk, mindenképp. - fejezte be a mondatot, Bem helyettem. Rá mosolyodtam.

    - Vigyázzatok magatokra!

   - Ti is! - elbúcsúztunk tőlük, majd Bela és Belo felé fordultunk, akik az elmúlt két napba nem adtak választ.

Bem:

    - Nos, hogy döntöttetek? - szólaltam meg először. - De mielőtt elkezdenétek tudnotok kell, hogy bárohgy is döntötetek, mellettetek leszünk. Mellettetek leszek és nem hagylak magatokra. Veletek indult el az utam, köszönöm, hogy mellettem voltatok és kitartottatok. Soha nem fordítok nektek hátat. Általatok vagyok az aki. - Miyako végig simitott a kézfejemen, amit fogott. Bela és Belo egymásra nézett.

   - Ne aggódj, nem fogsz megszabadulni tőlünk! - tette karba kezét Bela. - Csak nem hitted? Beloval átbeszéltük a dolgot, de nem kellett sokat gondolkozzunk, hogy meghozzuk a döntésünket. Egyértelmű, hogy ki a családunk, kik a barátaink. - nézett Miyakora, Daigora és Aemire. - Veletek akarunk tartani. Ahogy mondtad, együtt indult az utunk, számíthatunk egymásra és ez nem is fog változni. Melletted vagyunk, kitartunk melletted, melletettek, mert most mér Miyakoékkal is egy csapat vagyunk. Nem leszünk emberek!

   - Komolyan? Dehát...

    - Egyelőre legalábbis, egyikünk sem vágyik arra. Bem, mi is ott akarunk lenni veled és Miyakoval, meg a többiekkel. Oda tartozunk! - szólalt meg Belo is.

Elmosolyodtam és megsimogattam a kis fejét. Miyako, pedig megölelte Belát, majd Belot is. Így a kis csapat elindult az erdő fele Miyako irányításával. Mindneki víg volt. Daigo és Aemi, Belonak és Belának mesélt a kastélyról, hogy mi is fog ott várni és milyen ott élni, régi történeteket elevenítettek fel. Miyakoval mögöttük sétáltunk, kézen fogva. Nem mondtunk egymásnak semmit, de nem is kellett. Az érzéseink, már így is beszéltek maguktól. Azt hiszem eljött az idő, hogy megtaláltuk mi is a helyünk, az utunk és minden rendben lesz. Miyako mellett fogok maradni, segíteni neki és boldoggá tenni. Az biztos!

Órákkal később értünk az erdő egy távoli zugában. De valahogy nem olyan volt, mint eddig ez a rész. Ahogy jöttünk, mind csak fák és bokrok voltak, de itt egy tisztás volt, hatalmas tó terült el megakadályozva az erdőt és sötét kék virágok növekedtek szerte szét. Igen, sötét kék! Miyako elengedte a kezem és lehajolt az egyik virághoz megszagolta.

   - Holdvirágok, csak és kizárolag a kastély közelében nőnek.

   - Holdvirág?

    - Akkor megérkeztünk a kastélyhoz? - szökkent elő Daigo.

Miyako elmosolyodott, körbe nézett közöttünk majd előre sétált levette a nyakláncát és felemelte a kezében, becsukva a szemét. Mindenki csendben volt. Várta, hogy mi történik. És alig egy fél perc töredéke rész után, kék lángok kezdtek a víz tetején megjelenni. Igen a víztetején! Magasra csaptak, magasabbra, mint a fák. Elképesztő volt! Alig tartott néhány másodpercet, majd a helyében egy csodaszép éjkék kastély jelent meg, kicsit régi stilusu, két toronnyal az oldalán, hatalmas ablakokkal és a tetején farkas forma díszelgett, Miyako előtt pedig egy csillogó  híd, olyan volt, mint az éjszakai csillagos ég.

    - Nos, mit szóltok? - fordult felénk Miyako. - Gondolom nem így gondoltátok a démon kastélyt. - vigyorgott.

   - Ez elképesztő! - mondtuk egyszerre Belával.

   - Ez csuda szuper! 

   - UgyE? Gyere megmutatom a szobám! - fogta meg Aemi, Belo kezét és elkezdte befele húzni.

   - Csak lassan! - Bela és Daigo is utánuk ment.

Miyako elém sétált és megfogta a kezem. Rá mosolyogtam és követtem. Együtt léptük át a hatalmas kaput, egy csodaszép udvar fogadott, aminek közepén egy kis virágos kert volt a holdvirággal. Beléptünk az épületben, egy hatalmas előcsarnokban. Kissé poros volt a hely, de lenyűgöző. Valahogy olyan fényes, de mégis az éjszakát képviseli. Sötét kék  és sárga színek uralkodtak a helyen. A butorok kissé karcosan, de valószínű az akkori eseményekre irányultak. Miyako és Daigo körbe vezetett, még mindig annak volt a nyoma, amikor itt vacsoráztak. Láttam, hogy Miyako elszomorodik. De megígértem, hogy együtt rendbe hozzuk. Aztán eloszott minket szobába. Mindegyik sozba hatalmas volt, erkéllyel amiből jó messze tudtál nézni. Jelenleg a főszárnyban voltunk, elmondta, hogy északi szárnyban a cselédek, déliben pedig a katonák szoktak lenni. Ha visszajönnek... de biztos, vagyok benne hogy visszafognak. Annyira elvesztettük az idő érzékünket és elámultunk ebbe a kastélyban, hogy el is feledkeztünk nem reggeliztünk és már ebéd következett. Szerencsére bevásároltunk így a konyhába léptünk és megebédeltünk. Jó hangulat uralkodott! Miután befejeztük elkezdtük helye hozni és kitartítani a kastélyt. Hosszú munka volt és a nap végére mindenki kidölt az ágyba. Az én szobám, pont a Miyakoé mellett volt.  Milyen fura, hogy most mindenkinek saját szobája van.Nem tudtam elaludni így gondoltam átnézek. 

Miyakot, a teraszon kaptam meg, éppen a holdat nézte. Elakadt a szavam, hogy milyen gyönyörű is.

    - Hosszú volt a nap?

    - Elképesztő vagy! - lépkedtem mögé és átöleltem hátulról, belefészkelte magát a karjaimban. 

    - Bem, köszönöm, hogy mellettem maradtál! - fordult felém és átkarolta a nyakamat, míg én a derekát.

    -  Ezt nem kell megköszönnöd. Melletted akarok lenni, már mondtam!

   - És én is melletted. Ez olyan hihetetlen, sosem hittem volna, hogy megtalálom a boldogságot!

   - Én sem! De nézd, még nekünk is eljöhet a boldogság! - Miyako bólintott. 

   - Várnak még ránk bonyodalmak, de együtt képesek leszünk legyürni őket!

   - Pontosan!

   - És annyira örülök, hogy mindenki együtt maradt.

    - Igen!

    - Nem bánjátok meg, hogy...

    - Soha nem bánnám meg, azt, hogy veled vagyok. Tényleg nem godnoltam volna soha arra, hogy egy olyannak mint magamfajtának eljönne a szerelem. És... - de elhallgatott azzal, hogy az újját a számra helyezte.

    - Ne mond azt, hogy egy olyan, mint te!  Csodálatos vagy Bem! Az első pillanattól ezt tudtam, amikor ott a tetőn megláttalak téged, ahogy mented az embereket.

   - A tetőn? Te akkor ott voltál? Éreztem is, hogy valaki figyel!

   -  Igen és hadd mondjam el, hogy teljesen elvoltam ámulva, hogy valaki van olyan mint én és osztja a célomat. Azokon kívül akiket ismertem.

Elmosolyodtam és átöleltem szorosan. Igen, az, hogy megismertem Miyakot megtaláltam a célom, azt ami következik, minekután tudom, hogy mi is kapcsolatos a létezésemmel. És nem is akarnék jobb helyen lenni, mint most.

   - Nézd, azok mik?! - mutattam az erdőből kijövő fényeket. - Mintha lángok lennénk?

   - Jönnek! - csillantak fel Miyako szemei. - Visszajöttek!

   - A nép? - Miyako bólintott, majd a karjaimban ugrott.  - Látod, minden rendeződik!

   - Gyere! Bekell mutantom téged, tudniuk kell, hogy ki az úr! Vagyis... vagyis... ha szeretnéd, vagyis tudom, hogy nagy felelősségel jár de... ízé... én... nem akarok lemondani a helyemről, remélem megérted és gondoltam, hogy ízé... - loptam egy csókot.

   - Mellette állok, már mondtam! És ha méltónak gondolsz, akkor mindent megteszek, hogy méltó uralkodó legyek! - Miyako elmosolyodott, majd megcsókoltuk egymást.

Nos őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy olyanoknak mint én, mutánsoknak, szörnyeknek eljön a boldogság, a happy end. Nos és nem is jött még el. Elkezdődött a közös történetünk és haladunk feléje az biztos!

Sziasztok! És elérkezett ennek a történetemnek a vége. Tudom, hogy nem lett a legjobb. De remélem, hogy azért egy jó kis kikapcsolodást nyújtott nektek. Nekem legalábbis azt tette. Köszönöm, hogy követtétek és olvastátok! A tenger félhomálya történet következik befejezésre, azután pedig felfogok tenni néhány részt az Életem értelmé-ből és érkezik A sebzett szív dalának is folytatása. Szóval van mit olvasni, van mit várni! Kérlek kövessetek továbbra is!

13.rész Revans?

A tenger félhomálya

13.rész Revans?

Mao:

Nos, igen nyugodtnak láttam Shunt, amikor Jinel találkozott meglepően. Bár kicsit furcsán viselkedett, többet érintett meg, puszilt meg és hasonló, mint általában. Nem azt mondom, hogy nem esett jól, de furcsa volt. Mintha üzenni akarna valakinek ezzel. Amikor megkérdeztem Benjirot és Okyoitot erről azt mondták, hogy lenyugszik, majd szerintük csak féltékeny Jinre. De, nincs amiért az legyen. Én őt választottam, ez egyértlemű és ezt el is mondtam Jinnek, hogy együtt vagyok vele. De attól miért ne lehetnék vele barát? Jin segített nekem és társaságot tartott, amikor elvoltam utazva, plusz annak a fia, aki felnevelt és vigyázott rám. Csak ezáltal is kedves kell legyek hozzá. Ennek ellenére viszont annyi időt töltöttünk együtt mint máskor is, vagyis remélem más nem járt az eszében, hogy csak azért, hogy megmutassa kihez tartozom. Nem vagyok egy tárgy! Amire viszont nem számítottam, hogy Jin beszél velem és elmondja, hogyan érez. Szeretem őt, de nem annyira, mint Shunt. Vele akarok lenni! Ez nem kérdéses. Tudom, hogy furán hangzik, hogy két ember szeretni egyszerre, de összekuszálodtak felettem a felhők. De Shunnal akarok lenni, ezt kitudom mondani gondolkozás nélkül. És az a csók... elkellett volna mondanom Shunnak. Nem tudtam, hogy hogyan tegyem meg... de most bánhatom, ki van rám akadva. És meghallotta a beszélgetésemet is Jinel... Nem akartam megbántani, szeretem őt, borzasztóan szeretem én csak.. .én... csak... Egész délután sirtam a szobámba, Jin néhányszor kopogott, de nem engedtem be. Senkit nem engedtem be és nem is válaszoltam telefonon. Ezt elszurtam! Nagyon!

Este fele kikászálodtam az ágyból, amikor megcsörrent több óra után a telefonom. Kicsit reménykedtem benne, hogy Shun az, de nem:

   -  Okyoito? - Shun barátja volt, biztos hallotta a történteket.

    - Mao!... Mao, hallasz?

    - Tessék?! Nem hallak, dübörög a zene nagyon!

    - Mao, elkell jönnöd ide!

   - Mi, miről beszélsz? Hova kell elmennem?

    - Mao, gyere a Spike szórakozóhelyre! Shun leitta magát, teljesen maga alatt van. Beszélned kell vele! Ránk nem hallgat!

    - Hogy mi?!

   - Kérlek, gyere el érte. Tudom, hogy mi történt, de tudom, hogy megtudjátok beszélni. Shun nem úgy értette, szeret téged.

  Ajakmba harapok. Felül kerekedik rajtam az aggódás, segítenem kell rajta ha részeg!

   - Azonnal ott leszek!

A táskámért nyúlok és kiszaladok a házból.

   - Mao? - a ház előtt Jinel futok össze. - Jól vagy? Annyira aggódtam érted. Shunal összevesztetek? - hajtotta le kissé a fejét.

    - Ne haragudj, Jin de most elkell mennem! Majd később beszélünk!

Ezzel szaladni kezdtem le a dombon, hogy fogjak egy taxit. Beszélnem kell Shunnal, nem adhatom fel, elkell mondanom, hogy nekem ő a legfontosabb, hogy ő volt az első aki felém nyújtotta a kezét, bár azt gondoltam, hogy ellentétem, nem ő az aki kiteljesít engem. Szükségem van rá! Szeretem, Jint! De ez nem ugyan olyan, nekem ő kell. Csak és kizárolag ő! És megkell hallgatnia! Ha akar ha nem, megfog hallgatni, ezt elfogom mondani neki! Vele akarok lenni! 

A szórakozó hely ajtaja nyitva volt, dohos illat és erős alkohol szag csapott meg, amikor beléptem no meg fülledt levegő. Kikerültem néhány részeg alakot, a táncoló embereket és megérkeztem a VIP zonához.

   - Nem mehet be hölgyem ide! Csak kizárolag VIP vendégeknek van feltartva! - ennyire leri rólam, hogy nem vagyok az? Na jó kinek akarok álltatni, persze, hogy lerí rólam.

    - Tudom, de én csak egy baártomhoz jöttem. Kérem!

    - Tudja maga, hányan próbálkoztak ezzel? Na tünés vissza!

Milyen modortalan!

    - Várjon! Várjon! - jelent meg Benjiro. - Elnézést kérek, ő az én partnerem! - karolt át éd vigyorgott az őrrel szemben.

    - Akkor tessék! - állt félre az útból.

    - Köszönöm!

   - Köszi, hogy eljöttél, még nem láttuk ilyennek Shunt, nem akarja letenni az italt. Ott van abba a boxban...

Megállt és intett, hogy én menjek először, beszéljek vele. Mély levegőt vettem és lassan közelítettem a box felé. Már csak néhány lépés választott el, amikor megtorpantam, ugyanis Shun nem egyedül ült ott hanem egy nővel. Egy sokkal csinosabb nővel, mint én. A nő hozzá simult, végig simitott a karján, majd közeledett felé és megcsókolták egymást. Bennem ebben a pillanatban eltörött valami, könnyek pattantak ki a szememből. Alig tartott egy percig, Shun mintha észre is vett volna, de nem szólít meg, csak halkan valamit motyog, rám néz... de én sarkon fordulok. Minnél hamarabb itt akarom hagyni ezt a helyet. Fura, hogy idejött, tudtam, hogy járnak szórakozni, bár ő nem az a nagy party arc, de suli időben...

   - Mao?! - megyek el Okyoito és Benjiro mellett, de számba sem evszem őket.

Elhagyom a biztonsági őrt, a táncoló parketett, a bulizo tömeget és ki is érek az épületből. Ahogy a friss levegőre érek, gyorsan kapom a levegőt és megkapaszkodom a falban. Mintha nem kaptam volna percekig levegőt. A könnyek maguktól záporoznak... nem hiszem el, ez... igaz, én kezdtem, szóval megérdemlem... de hogy ilyen hamar túl is esett, hogy nem is akarja meghallgatni mit akarok mondani, hogy ennyire hamar megszűnt a láng. Ez... ez képtelenség?! Hát ezt akarta? Hogy érzzem meg, ő mit érez? Ilyen lenne Shun, akit szeretek?

    - Mao, mi a baj?! - jelent meg Jin és megfogott a derekamtól fogva.

    - Jin... te meg hogy kerülsz ide?

    - Követtelek! Ne haragudj, de éreztem, hogy valami gond lesz. Mi történt?

    - Csak menjünk haza kérlek!

    - Jól van! - egyelőre nem kérdezett semmit és az úton arra fele sem. Én közbe irtam Emikonak és Sakurakonak, hogy megkérem őket jöjjenek át hozzám. Nem fogom kibirni ezt az estét egyedül.

Fogalmuk sem volt, hogy miért kérem őket, de megérezték a hangomon, hogy valami nagy probléma van, így kérdés nélkül belegyeztek. Mire mi hazaértünk, Emiko és Sakurako is ott vol a házam előtt. És a könnyeim is egyelőre elapadtak.  Mindketten aggódva tekintettek rám. 

    - Köszönöm Jin, hogy hazahoztál, most már hazamehetsz! - értünk be a szobába és leültem.

    - Gond lenne ha én is maradnék? Aggódom, érted! - térdelt le elém és megfogta a kezem.

     - Ez kedves tőled, de itt vannak a csajok jól leszek.

    - Hát jól van! Jó éjt! - feltápászkodott és megakarta puszilni a homlokom, de elhuzodtam tőle. Megköszörülte a torkát és elhagyta a szobát. A homlok puszilás, azt Shun csinált. Neki szabad... de mire is várok? Ezekután nem hiszem, hogy lesz olyansmi.

    - Mao, mi történt? - kérdezte Emiko.

    - Shun megtudta, hogy szeretem Jint...

    - Oh...

     - És hogy csókolztunk korábban vele, így nem vele volt az első csókom.

    - Várj, de nem is voltatok akkor még együtt, szóval...

    - Igen, de eltitkoltam előle és nem mondtam el, hogy érzek valamit Jin iránt.

    - És, iránta?

     - Mit feleltél te?

    - Hogy jobban szeretem őt. De elküldött. Aztán ma este, hivtak Benjiroék, hogy Shun leitta magát és menjek segítsek ó, mert rájuk nem hallgat. Eldöntöttem, hogy elmegyek és beszélek vele, hogy igenis meghallgat és amúgyis nem hagyhattam egyedül olyan állapotba, segítenem kellett. De amikor odaértem, egy lánnyal volt, sokkal csinosabb volt mint én és megcsókolták egymást.

    - Hogy...

     - Az a féreg!

    - Hogy mi? Jin?! - hallottam meg az ajtoból a hangját, Jin kinyitotta az ajtot és szembe nézett velem.

    - Most rögtön megkeresem és megölöm!

    -  Ne Jin! - álltam fel és ragadtam meg a csukloját.

    - Eressz el! hogy csinálhatott veled ilyent? Hogy adhassa vissza, azt amit nem is érdemlesz meg. Nem jártatok, amikor megcsókoltuk egymást!

    - Tudom de...

    - Jin, nem éri meg. Hallod, amúgyis részeg volt, nem érne semmit most. De majd inkább holnap, amikor kitisztul, akkor nyugodtan elpályolhatod.

    -Igazad van! Ugyis fogok tenni!

    - Nem! Senki, sem fogja bántani Shunt! Emiko, ne buzdítsd! Én... én... majd elkerülöm őt és kész.

    - Mao, azt hiszed, hogy eltudod kerülni?

    - Valószínű azzal a lánnyal van már, miért ne tudnám? Alig hiszem el, hogy ezt tette... - leesek a földre és záporozni kezdenek megint a könnyeim.

Jin utánam kap, a csajok is közelebb jönnek és átölelnek. Egész este velem vannak, amíg el nem alszom. Reggel fáradtan ébredek.

   - Jó reggelt!

    - Jin, te haza sem mentél?

    - Nem! Sakurako, este hazament, hogy ma suli van, Emiko csak nem rég.

    - Oh, igaz suli...

    - Nem lesz semmi baj tündérkém! - gugolt le mellém és megfogta a kezeimet. - Nem kell vele beszélned, majd ott leszek melletted.

    - Köszönöm szépen, de megleszek! - kimásztam az ágyból és elkészültem.

Jin nagoyn kedves volt és készített reggelit, nekem de amig megettem elküldtem őt is készülődni. Remélem Eizan bácsinak nem mond semmit. Nem mentünk együtt a suliban, bár ajánlotta. Így is épp eleget tett.

   - Nocsak, nocsak, nézzenek oda, a kis szürke kis egér egyedül jött suliban!

    - Hoppá, ez nem csak valami jel, hogy Shun már rád unt? - jelent meg előttem a három liba.

   - Most erre egyáltalán nincs kedvem, szóval bocsássatok meg.... - kakartam kerülni őket, de az egyik kiakasztott és földhöz vágtam magam.

   - Hoppá! Elnézést kérek!

   -  Hahaha!

   - Akkor tényleg történt valami köztetek, ha ilyen méla bús vagy. Látod, megmondtuk Shun egyszer rád fog unni! És akkor ki fog téged megvédeni?

   - Majd én!

    - Jin?!- lepődtek meg a lányok.

Jin odasétált hozzám és felsegített:

   - Majd én megvédem! Nincs egyedül!

 Ezzel mit sem törödve, megfogta a kezem és elhuzott a lányok elől.

Shun:

Reggel borzalmas fejfájással ébredtem. Többet soha nem iszok, komolyan... ez nem is én vagyok. Nem értem, hogy fajulhatott ide. Megkellett volna beszéljem a dolgokat Maoval... Mao?! Ott volt a szórakozóhelyen! Pattantam fel. Na jó most gondoljam át. Beszéltünk e? De ekkor, egy nő... eszembe jut egy nő , ahogy dédeleg körülöttem, simulgat és megcsókol. Mao ezt meglátta!  Rögtön kipattantam az ágyból, gyorsan elkészültem és kezembe vettem a telefonom. Nem! Nem! ez nem jó ötlet! Személyesen kell megbeszéljem a dolgokat. Biztos, hogy azt hiszi, hogy viszakartam neki adni azt amit tett. De ez egyáltalán nem így van! Elkellene mennem hozzá! Igen az a legjobb ötlet, ha elmegyek hozzá, úgyis együtt kellene menjünk a suliba!

    - Shun! Beszélnünk kell! - hallottam emg anyám hangját a nappaliból.

    - Ne haragudj anya, de most azonnal a suliba kell mennem!

    - A suliban elérsz! Beszélnem kell veled!

    - Majd később!

    - Ide hoztál egy lányt a házunkban? - megtorpantam. - Nozomu, mondta el.

    - Anya, igérem, hogy haza jövők és mindent elmondok, de most mennem kell!

    - Shun!

    - Igen, elhoztam egy lányt ide. Nagyon fontos nekem ez a lány, szóval kérlek hadd menejk és beszéljek vele.

   - Talán történt valami?

    - Nem! - vágtam rá talán túlságosan is hamar.

   - Jól van... - gyanakszik. - Apád, 2 nap múlva érkezik haza és szeretnénk ha bemutatnál ennek a titokzatos lánynak, ha már így kell megtudjuk, hogy a fiúnk lányt hoz fel és mennyit is számít neki.

   - Jaj, anya nem kell rögtön erre gondolni. Nem csináltunk semmit, csak megmutattam, hogy hol élek. De jó rendben, megbeszélem vele és elhozom. Ígérem! - csak először oldjam emg az első gondot. - De most már tényleg mennem kell! - ezzel intettem egyet és még mielőtt bármi mást is kérdezhetett volna elsiettem.

Egész úton ideges voltam és toporgtam. Alig vártam, hogy beszéljek Maoval és ezen az egészen átessünk. Hibáztam a tegnap, nem úgy kelett volna megoldanom a dolgokat, hogy lerészegedjek. Sőt igazuk volt a srácoknak, beszélnem kellett volna vele. Igazuk volt, nem jártunk mikor az történt és hinnem kell neki, ha szereti is Jint, velem jött össze, azt mondja engem jobban szeret. Aj, Mao! Nem akarlak elvesziteni!

  - Mao! Mao! - értem a házhoz, de hiába kiabáltam, nem jött ki senki.

   - Shun, fiam mit keresel itt?

   - Eizan bácsi, hol van Mao?

    - Mao, már elment suliba!

   - Értem, köszönöm! - gyorsan intettem neki és visszaszaladtam az autohoz a söfőrnek, mondtam, hogy rögtön vigyen az iskolában.

Amint leparkolt a suli előtt kipattantam és szaladni kezdtem be az épületben. Az udvaron nem volt, akkor biztos az osztályterembe van. De alig hogy az osztály elé értem, megpillantottam a folyoson, Jin és Sakurako társaáságban.

   - Mao! - megszeppent a hangomtól. Nem nézett fel rám. - Mao... - odaiettem hozzá, de ő automatikusan hátrált egy lépést. - Mao, kérlek hadd beszéljünk! - felé lenditettem a kezem, de ő elhuzodott.

   - Nincs miről beszélnünk, azt hiszem vettem a célzást! - ezzel sarkon fordult és elment.

   - Mao...

   - Hé, jobban tennéd ha békén hagynád!  - állt elém Jin.

    - És neked ehhez mi közöd?

    - Én megvédem őt. El sem hiszem, hogy olyan féreg voltál, hogy visszaadtad neki azt, amit ő neked.

    - Én nem adtam vissza...

    - Tudod van két különbség a kettő között, amikor én megcsókoltam, ti még nem jártatok, de amikor te csókoltál meg egy lány, ti nem szakítottatok még. Micsoda egy szemét vagy! Hogy voltál erre képes? Nem is gondoltam volna, hogy te ilyen alak vagy.

    - Nem! Ez az egész egy félreértés! Én nem akartam megcsókolni! Nem azért volt, hogy visszaadjam neki az egészet!

   - Hát persze... Mao mindent látott a két szemével. Ott enyelegtél ezzel a cicababával.

    -Figyelj, neked ehhez semmi közöd ez csak rám és Maora tartozik!

    - De igenis tartozik rám, ugyanis én voltm egész este vele, miközben ő álomba sirta magát. - álomba sirta magát? Mintha egy kést döftek volna belém... borzasztóan fájtak ezek a szavak.

    - Szállj le róla, hagyd békén! - megakart fordulni, de megragadtam a vállát és magam felé fordítottam.

   - Mondtam, hogy beszélnem kell Maoval és ez így is lesz! Nem állíthatsz meg benne! - ezzel pedig bevágtam neki egyet.

Jin leesett a földre és a szája sarka felhasadt. Mérgesen nézett felém. A körülöttünk lévő diákok megijedtek, de közben körénk sereglettek. Jin felpattant és rögtön felém ütött, de kitudtam védeni. Ám a következő ütést már nem. Elkapta az arcomat... Felé rugtam, rám szökött, felé rugtam, elszökött, felém ütött, rá szöktem... verekedésbe keveredtünk. Én nem nagyon voltam az a típus. Csendes, higgadt személyiség vagyok akinek nem az erő fitogtatás a lényeg. De most... nem értem, hogy miért dugja bele az órát, mikor neki ehhez semmi köze. Maoval beszélnem kell és beszélni is fogok. Ebben ő nem állíthat meg. Ez kettőnkre tartozik. Tévedtem, hibáztam, de bocsánatot akarok kérni, megakarom, hogy hallgasson. Én szeretem Maot, soha senkit nem szerettem annyira, mint őt. Ő az igazi! Nem hagyom csak úgy kicsuszni a kezeim közül. Megkell hallgatnia! Tudom, tudom, hogy ő is szeret. Megkell értenie! Én... az a lány csókolt meg engem, nem én őt! Hibáztam, mikor a bánatomat az italba folytattam de megkell hallgatnia. Nem akartam!

    - Hé! Hé! - Benjiro és Okyoito furakodta át magát a tömegen. - Fejezzétek be!

   - Mindjárt jön egy tanár!

Benjiro engem fogott le, míg Okyotio Jint állított le:

   - Belétek meg mi ütött?!

    - Maradj távol tőle, most már eleget bántottad! - kiáltott Jin majd dühösen sarkon fordult és elment.

   - Haver, nyugodj le! - szóltak rám a barátaim.

Mérgesen kifujtam a levegőt és beleütöttem a falban.

24.rész Az ellenség

 

Monster Love

24.rész Az ellenség

Bem:

     - Tessék? Miről beszélsz?

     - Én... Semmi... - felpattantam és azonnal tovább indultam, de megragadott a karomnál fogva.

    - Várj, már egy kicsit! Beszéljük ezt meg, hallod amit mondasz? Ennek súlya van Bem! Ki vitte el? Hova? Egyáltalán miért? Elkell menni a rendőrségre, kell szólni és...

     - Nagyon sajnálom, Natsume úr, de nem mondhatok semmit, ezt sem kellett volna elmondanom, csak kicsuszott a számon...

    - Várj, már egy kicsit...- Natsume úr aggdóva tekintett rám. - Jól van! Rendben! - kiáltott fel hirtelen. - Nem kell elmondj semmit, nem kell megmondd, hogy ez az egész miért történt így, nem fogom elmondani senkinek, megyek és szólok a rendőrségnek. De hadd segítsek valamiben. Barátaink vagytok, segítettetek, kedvelünk titeket. És a barátok segítenek egymásnak! - mosolyodott el halványan és megveregette a vállaimat. 

Nem az én jogom elmondani, vagyis... ez az egész nem csak rám tartozik. Bizom Natsume úrban, de úgyis nem áll jogomban most rögtön elmondani neki mindent. No meg, nem is ez a legmegfelelőbb időpont erre. De elkell mondjam, hogy Natsume úr valóban egy remek, kedves és őszinte ember.

    - Barátból lett ellenség. - mondtam ki ezt a három szót. Az elején Natsume nyomozó kissé meglepődött, de végül rögtön kapcsolt, hogy mire is akarok kitérni és végig hallgat.

Miyako:

Oh... zúg a fejem? És miért fázom? Olyan hideg az ágy, mintha a padló lenne. Nem! Ez valóban a padló! Kipattannak a szemeim és egy szürke, dohos raktárt pillantok meg, oldalt fekve, napfény sugarai vándorolnak be az ablakokon, tehát már másnap reggel van. Kiütöttek. A földön fekszem. Megpróbálom a kezeimet mozgatni, de azok le vannak kötve, ahogy a lábaim is.

    - Jó reggelt, Őfelsége! - ez a hang? 

Hamarosan Vanessa kerül a látómezőmben, megfog a hajamtól fogva és felránt a földről.

    - Te állsz emögött a támadás előtt?

    - Többé kevésbé igen! - vigyorgott az arcomban. - Igen mulatságos volt végig nézni a próbálkozásotokat, hogy meggyőzzétek az embereket. De adok egy tippet, akármit ajánlottatok volna fel, ugysem állnak le. Ugyanis megbabonázták őket!

    - Megbabonázták? Vanessa, ez mégis hogy lehet? A képessége...

    - Tudod jól, hogy a képessegem ennyire nem tágul ki. Bár jó lenne! Viszont csak tudni kell társulni az emberekkel.

    - Társulni az emberekkel? Az a fickó az erdőből... Vanessa, te ismered azt a fickót?!

     - Bingo! Vág az eszed, be kell valljam azért nem hiába vagy aki vagy, kedves Miyako farkasnő! - hajol le hozzám. - De ez nem sokáig lesz így!

    - Várj! Vanessa, magyarázd ezt meg! Ki az a férfi? Honnan ismered? Hogy lettetek ilyen jóban? És mit csináltatok azokkal az ártatlan emberekkel?

    - Túl sok a kérdés, Miyako! De ne aggódj mindenre megadom a választ. De vajon elsődlegesen tényleg ez érdekel téged? - huzta fél oldalas mosolyra a száját.

    - Engem? Mi van a többiekkel? Ugye nem bántottátok őket? Ugye?!

     - Aj! Nem ne aggódj, mindenki rendben lesz! De nem erre értem...

    - Akkor mire érted?

     - Hát, rólam már meg is feledkezel, drága jó szörnyszülőtt barátom?! - ez a hang? A tömegben, igaz is ott volt...

    - Senpai... - tekintek oldalra és pillantom meg az ablak alatt állva, karba tett kézzel.

    - Rég találkoztunk!

    - Vanessa, te még senpait is ismered? Ez meg? Őt is megbabonáztad?! - lassan kezdett egyre jobban és jobban összállni a kép, hogy a történések és emberek összekapcsolodnak és megvan, hogy ki vagy kik is irányítják őket.

    - Igen! Így van, én ismerem senpait! -karolta át Vanessa. - Hadd mondjam el, a történetet innen kezdve. Anno amikor elmentem hozzád, nem csak azért mentem el, hogy világot lássak, elakartam indítani a tervemet, ellened. Mindig is távolról figyeltelek téged. Követtelek és néztem a lépéseidet. Ostobának gondoltalak, hogy te a démon úrnő, barátkozni akar az embereknek, naiv voltál és vagy, ha abba hiszel, hogy ez igenis megtörténhet. És nem is gondoltam, hogy valaki embere formájában, ebbe bele is megy. - tekint erre a Senpaira, aki jelenleg mintha üres lenne a tekintete. Hogy ezt én eddig miért nem vettem észre? - Nos, de mindezzel jobban összállt a kép. Először saját magam képességével akartam elintézni, hogy Senpai megutáljon. Folyton hallucinációkat okoztam neki, amiben gonosznak és kegyetlennek tűnsz. De meglepően erős volt, felülkerekedett rajtuk. Azt hiszem, hogy kedvelt téged igazán. De idegesítő volt, sehogy sem tudtam rá venni, hogy ellened forduljon, egészen addig amig ez a bizonyos ismeretlen férfi fel nem tűnt. Nem tudom, hogy honnan tudta, hogy utállak téged, állítása szerint megérezte. Na de a lényeg segített nekem, hogy Senapit megbabonázzam és ellened forduljon.

    - Te ellenem külted őket és az embereket?!

     - Így van!  És mi lett volna jobb időpont, mint mikor összeülést terveztetek. Tudtam, nagyon jól tudtam, hogy a démonok elfutnak, magadra hagynak és ellenedfordulnak ezzel.

    - Te megakartál ölni?! Tudod, hogy az a por...

    - Fogalmam sem volt arról a porról! Hogy őszinte legyek. Az a férfi csak ideadta nekem, hogy adjam Senapi kezében és azzal löjjön rád. De nem is bánom....

    - El sem hiszem, hogy miket mondasz. Vanessa te hallod magad?! Neked tényleg ennyit értek a közös pillanataink? Mind az amit érted tettem...

   -  El ne kezd! Elegem van már ebből! Közös pillanatok semmit sem érnek... nem adtál te nekem semmit!

    - Vanessa... - már egy cseppet sem láttam abból, ami Vanessa egykoron volt, vagy legalábbis én gondoltam, hogy az.

    - A terv sikerült, bár maradt még két csatlosod. Na de lényegtelen volt. Földön futó lettél, amint kitetted a lábad a palotádból az eltűnt, ezzel is jelezve, hogy nem vagy méltó hozzá.

    - Az egyáltalán nem azért tűnt el.

    - A férfival továbbra is tartottam a kapcsolatot és szöttük a terveinket. Nem kért semmi mást, csak, hogy segítsek én is a tervében, bizonyos személyek ellen.

   - Bemék...

   - Így van és kigondolta volna, hogy utatok kereszteződik?! Sőt kigondolta volna, hogy egymásba szerettek.

    - Vanessa te...

    - Áruló? Szemét? Liba? Nyugodtan mond, mind elmegy a fülem mellett. A tervem sikerült és el nem tudod képzelni, hogy milyen boldog vagyok. Azaz, majdnem sikerül. Amikor te kedves Miyako, halott leszel akkor lesz teljes. De ne aggódj, még van egy kis időd! Figyelj rá!

Tekintett Senpai felé és elhagyta az épületet. Egyedül maradtunk Senpaiial. Közben felrémlettek a közösen töltött idők, amikor rám mosolygott, amikor biztatott, amikor támogatott és erőt adott. Milyen ostoba voltam, hogy azt hittem tényleg ellenem fordult. Sőt még haragudtam rá...

   - Nagyon sajnálom! - mondtam. - Sajnálom, hogy magadra hagytalak védtelenül, hogy ennyit kellett türnőd miattam. Biztos, hogy nem lehetett könnyű.

   - Te mégis kihez beszélsz?

    - Mindig mellettem álltál és biztál bennem, én pedig azt hittem, hogy ellenem fordultál. Sajnálom, hogy nem vettem észre.

    - Hozzám beszélsz? El sem hiszed, hogy mennyire örülök, hogy eltűnsz a föld színéről! - hajolt le hozzám.

    - Nem lesz semmi baj! Ígérem, hogy megmentelek és visszatérsz a normális életedhez. - vajon eltudok érni a szívéhez? Biztos vagyok benne, hogy ott bent szunyad az igazi Senapi. Halld meg a hangom Senpai! Kérlek halld meg a hangom, én vagyok az Miyako! akivel annyi mindent átéltél, akinek segítettél, erőt adtál, szórakoztál,  megismertetted az emberi világot és te voltál az első, aki nem ijedt meg tőlem. Kérlek! Kérlek! Itt vagyok!

    - Nem kell engem semmitől sem megmenteni. Perfektül vagyok.

    - Nem lesz semmi baj, ígérem, hogy rendben hozom! - néztem rá őszintén és lágyan.

    - Hallgas! - lelökött a földre. - Elhallgass, nem tudsz engem manipulálni, tudom, hogy képes lennél, de nem fogsz! Utállak! Szörnyszülőtt!

 Utáltam ezt az egy szót, csak azért mert ő mondta, mert ekkorát csalodtam és nem akartam hallani de... most nem, nem bőszít fel.

    - Senapi ígérem, hogy minden elmúlik! - tápászkodtam fel, egy pillantra becsuktam a szemem, a következőben pedig mikor már kinyitottam, farkasi mivoltomban voltam. Senpai megijedt és hátrhökkölt.

    - Ne! Nem fogsz bántani!

   -  Nem foglak bántani, soha többet nem foglak bántani! - sikerölt kiszabadulnom az erőm segítségével. - Sajnálom, a korábbiakat!

    - Hagyj békén! Menj el! Ne gyere közelebb! - kuszott hátra és hátra a földön, zsebeiben keresve, de úgy tűnik nem volt most nála semmi olyansmi amit használhatna. - Ne gyere közelebb!

    - Hamarosan mindennek vége! Ígérem! - ekkor érte el a falat, kiáltani akart de már nem volt ideje, mélyen a szemébe néztem a képeségem segítsgével elaltattam. 

Kikell vinnem őt és magunkat is innen, megkell keresnem Beméket és értesítsem a fejleményekről, lekell győzzük Vanessát és azt a férfit is. 

   - Nocsak, nocsak valakinek sikerült kiszabadulnia! Tudtam, hogy nem bizhatlak arra az agylágyultra.

    - Vanessa, itt és most ennek vége lesz. Nem engedem, hogy továbbá használjatok fel bármilyen ártatlant, sem embert, sem démont.

    - Oh, itt jön az igazság osztó úrnő! Lássuk mit tudsz, Miyako! - vigyorodott el és összecsapta tenyereit.

   - Vanessa... - de mielőtt támadtunk volna, valaki megjelent.

   - Mester! - mesternek hívja, az ismeretlen férfit? De az ott mellette!

   - Bem?! - lepődtem meg a mellette álló férfitól.

    - Miyako! - kikerülte a férfit és felém rohant én pedig a karjaiban és megöleltük egymást.

Bem: (néhány órával korábban)

Natsume nyomozó, megígérte, hogy körbe néz és kérdez, ha valaki nem e látta Vanessát, vagy Senapit, esetleg Miyakot, hogy mentek volna valahová. Megköszöntem, hogy ennyire elővigyázatos és segít, mindannak ellenére, hogy nem mondhatom el az igazságot. Amikro visszaértem a hajohoz, Daigo elmondta, hogy mi  is a terv. Ismét ketté bontodunk, de most már benézünk egy két régi épületbe is, mert valószínű ott bujnak meg. Bólintottam. Aznap este nem tudtam valami sokat aludni, folyton Miyakora gondoltam, hogy mi lehet vele, vajon mit tettek vele... nyomasztott, fájt a szívem. Nem vigyáztam eléggé rá! De nem siránkozhatok. Megkell mentem!

   - Jó reggelt! - a hajnal első sugaraival sétáltam egyet a kikötöben, amikor valaki hozzám szólt.

    - Maga az... - az ismeretlen férfi.

    - Megszeretné találni a kedvesét?

    - Kedvesem? Tehát, tényleg összejátszott azokkal az emberekkel és Vanessával is. Hol van Miyako? Hova vitták? Mi van vele?

   - Ígérem, hogy mindenre választ kap, sőt el is viszem magát hozzá, de előtte, nem kíváncsi valamire?

    - Semmi sem fontosabb, mint, hogy lássam Miyakot. Most azonnal vigyen el hozzá!

    - Biztosíthatom, hogy Miyako még jól van.

    - Vigyen el hozzá!

    - Hát, akkor csak elkezdem. Én magam is olyan vagyok, mint ti. Mutáns. Azaz voltam... ugyanabból a laborból számrazok, mint ti is. - tessék? Akkor a labornál, hogy találkoztunk... a hasonlóság... leveszi a kalapját és rögtön feltűnnek a kis dudorai, mint nekünk is. - Csak előbb ébredtem tudatra, mint ti és megöltem a professzort, aki folytatta a kutatást.

   - Megölte?! De hát miért?

    - Azzal voltak el, hogy ilyen mutánsok kifejlesztésével, emberkenk védelmet, oltalmat adhatnak, valami újat találhatnak fel. Azt hitték, hogy irányíthatnak, de engem senki sem irányíthat!

    - És csak ezért?

    - Igen! Nem akarok békét az emberek és mutánsok között. Ti az erdőbe ébredtetek már, miközben én a világot jártam és megtudtam, hogy léteznek démonok. Sőt, egy lettem közülük, ugyanis erőt adtak nekem. - fura mocsár zöld füst keveredett fel a tenyeréből. - Azt hittem, hogy megkaptam a helyem a világban, de undorodni kezdtem, amikor meghallottam, hogy a démon úrnő békét akar az emberekkel. Ebbe nincs semmi jó! Nem fognak elfogandi, hát irányítsuk őket mi! - Miyakoról beszél? - Összetalálkoztam egy nővel, aki utálta az úrnőt és azt tetette, hogy jó barátok. - Vanessa! - Így segítséget ajánlottam neki, cserében, hogy ő is segít nekem, veletek.

   - Miattad fordultak az emberek Miyakoék ellen, a te műved az a por is!

   - Így van! Minden az én művem és azért a holló nőért. Nos, van e valami kérdésed? Egy kutatás eredményei vagytok, amik abban reméltek, hogy segítenek majd az emberiségen. Célotok nincs, a professzor meghalt aki termetett. Valami még érdekel? Oh, igen emberek akartok lenni? Van rá megoldás! És segíthetek ha akarjátok! - nyújtotta felém a karját.

    - Miyako... vigyél el Miyakohoz!

    - Sosem gondoltam volna, hogy szerelmesek lesztek. De állom a szavam, gyere!

Fordult meg és követtem. Talán szólnom kellett volna a többieknek, valami jelet adni, de attól tartottam, hogy így nem visz el hozzá vagy esetleg valamivel bántani fogják Miyakot.

A várostól messzebb vitt ki egy régi raktár épülethez, hasonló volt, mint amibe Miyakoék költöztek érkezésünkkor. A raktár ajtaja nyitva volt, Vanessa alakját véltem először meglátni. 

   - Vanessa... - szólította meg az ismeretlen férfi. Amikro az ajtohoz léptünk hatalmas megkönnyebbülés fogott el . Miyako ott állt farkas formájában és úgy tűnt, hogy jól van. Egy két horzsolás nyom monjduk látszott a lábán és a csúkloján, tehát megkötötték. Milyen szemetek!

   -Mester! - mesternek szólítsa? Miyako először őt látta meg és utána engem. 

    - Bem?!

   - Miyako! - felé rohantam, míg ő a karjaimba sietett és átöleltük egymást.

Oh, annyira jó ismét a karjaimba fogni és látni, hogy jól van, hogy nem esett semmi komoly baja.

   - Mit keresl itt? Elfogtak? Mi van a többiekkel?

    - Ne aggódj! Jól vannak és nem fogtak el, ő hozott ide.

   - Idehozott?

    - Mester, hogy hozhatta ide? Nem úgy volt, hogy végzünk a nővel és aztán...

    - Vanessa! - Vanessa megszeppent. - Megmondtam, hogy ne kérdőjelezd meg a tetteimet soha.

    - Elnézést kérek! Mit érdekel, legalább szorakoztatobb lesz, hogy ő is lássa a halálod!

    - Egy ujjal sem engedem, hogy hozzá érj! - álltam Miyako elé.

    - Nincs semmi baj Bem, mint mondtam ez a kettőnk küzdelem. Amúgyis, van még valaki... - pillantott az ismeretlen férfi felé. Bólintottam és átvátloztam mutáns formában. Elkezdődött egy harc, Vanessa és Miyako, illetve én és ez a férfi között.

    - Tehát, ez a válaszod? Nem kérsz a segítségemből? Nem akarsz emberré vállni?

    - Nem akarok emberré vállni, megkell védenem Miyakot és mellette kell legyek, emberként nem tudnám megtenni. - érti amit gondolok? Mutáns formában nem tudok beszélni.

    - És a többiek? Rájuk nem gondoltál? Ők is ugyanezt gondolják?

    - Megoldjuk! Megfogom oldani, ha ők azt akarják, akkor elhozom nekik!

   - Ostoba vagy! Az egyetlen utatok én vagyok afelé.

    - Ez nem így van! Van megoldás, biztos hogy van! - rugom el, mire a falnak csapodik. - Nem engedem, hogy bármilyen ártatlan embert vagy démont felhasználj tovább! - ugrottam eléje.

    - Ne hidd, hogy ez olyan könnyű lesz! - ezzel a mocsár zöld színű ködjét rám küldte, kezdett befogni. Mi ez? Mi ez az egész?

    - Bem! Bem! - hallom valahol Miyako hangját, de nem látom sehol. A füst egyre feljebb és feljebb merészkedik, egyre erősebb lesz, nem lehet átlátni rajta.  - Bem!

12.rész Féltékenység

A tenger félhomálya

12.rész Féltékenység

Mao:

   - Mao! - Jin szemei felragyogtak és rögtön hozzám szaladott, felkapott a karjaiban és megpörgetett.

    - Jin tegyél le! - nevettem jó volt újra látni.

    - Hát te meg?

    - Én, én itt lakom. Te mit keresel... te vagy Eizan bácsi nagyobbik fia?!

    - Te vagy az a lány, akire apám kicsi kora vigyázott?! - jöttünk mindkettre tudomásra a másik kilétéről.

Felnevettünk.

    - Ti, ismeritek egymást? - lépett közelebb Eizan bácsi is.

    - Tudja, amikor elvoltam utazva, találkoztam vel a hajon és összebarátkoztunk. De nem tudtam, hogy a fia. Bár belegondolva, a nevük is hasonló. - nevettem fel, hogy ez eddig nem jutott eszembe.

    - Tényleg, említetted már a Mao nevet. De nekem sem fordult meg a fejemben, hogy róla lenne szó.

    - Nos, mit szólsz, ha már így szemtől szembe állunk, akarnék valaha rosszat Eizan bácsinak?

    - Oh, nem tündérkém, nagyon is jól tudom rólad, hogy soha senkinek nem akarnál rosszat. Elnézést kérek, hogy ilyensmit feltételztem!

    - Tündérkém?

     - Jin, ezt már megbeszéltük!

    - Tudom, tudom ne haragudj! Tényleg nagyon jó látni. Hiányoztál, mint barát!

    - Te is nekem! És örülök, hogy több időt maradsz!

    - Oh, tehát minden hallottál? Akkor van itt egy hallgatozonk! - karolt át.

    -Én... nem... vagyis... én nem úgy akartam!

    - Jól van gyerekek. Mit szóltok egy közös ebédhez ahol majd elmeséltek, mindent, hogyan ismerkedtetek meg és minden.

    - Az remek!

    - Nagyon sajnálom, de én Shunal ebédelek ma! Talán legközelebb!

    - Oh, hát hozd el őt is! Biztos vagyok benne, hogy jó barátok lesznek Jinel. Nem ismeritek egymást, ugye, Jin?

    - Nem! Még nem volt alkalmaunk személyesen találkozni!

    - Hát, akkor hívd el lányom! Biztos vagyok benne, hogy jól kifognak jönni.

    - Persze, hívd el Mao!

A telefonbeszélgetés óta nem volt Jinről szó. Vajon ez mennyire jó ötlet? De igaza van, lehet jó barátok lesznek. Sőt azt kívánnám, hogy azok legyenek.

    - Rendben, akkor én most megyek is, beszélek Shunnal és ebédkor találkozunk!

    - Rendben, drágám. Gyere, fiam, pihenj meg te is!

    - Jövők! - Jin felém intett majd követte édesapját.

Shun:

    - Jó reggelt szerelmes szív! - rántotta le a lepedőt rólam Benjiro.

    - Ah, hagyjatok még 5 percet!

    - Jaj, ne mit csinált veled Mao, hogy ennyire fáradt vagy? Máskor, már reggel 7-kor ki vagy pattanva az ágyból! - vigyorgott idiótán.

    - Csak sétáltunk... és azután hazajöttem és nem tudtam elaludni.

    - Valami aggaszt? - kérdezte Okyoito, aki az ágyammal szemben állt.

    - Nem... azt hiszem, nem tudom egy fura érzésem van valamiért.

    - Csak nem arról a srácról van megint? Azt hiszem, hogy megbeszéltétek ezt már.

    - Igen, de nem arról van szó. Nem tudom, az este amikor hazajöttem, fura érzés fogott el és egész későig azon gondolkoztam, mi lehet az oka. 

   - Én elmondom barátom... - ült le mellém Benjiro és átkarolt. - Egyszerűen, ez a SZE-RE-LEM!

    - Haha, vicces vagy! - ellöktem magamtól és kikászálodtam az ágyból. - Mit kerestek amugy itt?

    - Hát, már meg sem látogathatunk? Annyi időt töltesz a barátnőddel, hogy rólunk meg is feledkeztél. 

    - Azért ne túlozz, folyton együtt lógunk, még ha Mao ott is van, ez nem akadály. - a gardrobomhoz léptem és kivettem egy fehér polót és egy fekete nadrágot, valamint egy szürke tréning felsőt.

    - Jól van, na csak poénkodok. De nagyon örülök ilyen boldognak látni titeket, téged. Mao miatt egészen megnyíltál. - mosolyodott el Okyoito.

    - Bár, ne felejtsük el, milyen volt amikor megtudta, hogy az Jin srác és Mao...

    - Benjiro!

    - Csak, mondom! Eléggé ijesztő voltál, azt hittem, hogy ot hagyod Maot. Persze érthető, egy másik srác, féltékeny voltál. De azért kemény... Hallgatok! - emelte fel a kezeit, minek után küldtem felé egy gyilkos pillantást.

    - És ma is van közös tervetek?

     - Egyelőre, csak egy ebéd aztán lássuk. Tegnap volt nálam és...

    - Tegnap volt nálad?! - kiáltottak fel egyszerre a fiúk, még meg is ijedtem, hogy mi történt.

    - Ezt nem is mondtad, hogy tervezed!

    - Miért kellett volna mondjam? Csak elhoztam a barátnőmet, hozzám...

Benjiro és Okyoito összenéztek, majd elindultak felém megragadtak a karjaimnál fogva és az ágyhoz huztak, hogy üljek le:

    - Nos, mesélj el mindent! Mindent! Minden részletre kíváncsiak vagyunk!

   - Milyen részletekre vagytok kíváncsiak? - néztem értetlenül rájuk mire mindketten égnek emelték a tekintetüket.

    - Hát ennyire nem veszed az adást? - és ekkor rá jöttem, ők pontosan jól tudták, hogy tegnap nincsenek itthon a szüleim, illetve magamból kiindulva valószínű a cselédeket is elküldöm, tehát ketten vagyunk Maoval. Igen, persze ez nekem is eszembe jutott! Vagyis nem úgy, egyáltalán nem úgy! Őszintén, én is ideges voltam, hogy Mao mit gondolhat és nem e érti félre. Csak azt szerettem volna, hogy megismerje a mindennapjaimat, hogy hol kezdem, hogy milyen vagyok ebből kifolyólag. Láttam, nagyon jól láttam hogy Mao is ideges, ahogy én és ez néha meg meg mosólyogtatott, de sosem tennék olyant, amit ő nem akarna.

    - Nem történt semmi olyansmi! Ne gondoljatok már egyből arra! - néztem rájuk szigoruan. - Természetesen sosem tennék olyansmit Maoval, amit ő nem akar...

   - És ezt mi honnan kellett volna tudjuk, hogy nem akarta? - ismét egy gyilkos pillantás. - Jól van, jól van most már befogom, vagy tényleg kapok egy maflást!

    - Mao, nem olyan! Csak elhoztam, hogy megismerje a környezetemet. Beszélgettünk, ettünk, játszottunk, meghallgatta, ahogy zongorázom és hegedülök. Semmi extra. Azaz nektek nem, de én köszönöm szépen jól éreztem magam, sőt csodálatosan és remélem, hogy ő is. Vagyis ahogy láttam.

Felálltam és gyorsan összekaptam a ruháimat, amit az előbb cselekedetük következtébe elejtettem, majd goyrsan mielőtt bármi féle más kérdést feltettek volna beléptem a fürdőbe, hogy felöltözzek. Tényleg elég késő volt, már fél tiz volt. Én nem szoktam ilyen sokáig aludni. Felöltöztem és elvégeztem reggeli teendőimet, majd lementünk a srácokkal együtt reggelizni. Reggeli után dartsoztunk egyet a játékszobába még, mielőtt elindultam volna Maohoz. Délre érek oda, igaz nem beszéltük meg, hogy mikor ebédelünk, nem ilyenkor szoktunk, de legalább még töltünk egy kis időt és megbeszéljük merre is menjünk, mit is csináljunk ezen a vasárnapi napon. Legalább, biztos vagyok benne, hogy eloszlassa ezt a fura érzést Mao. Mert ha vele vagyok, minden olyan mesés!

Ahogy az autoval Mao felé tarottunk, elmentünk egy virágos bolt mellett, az eladónő éppen rendezgette a virágokat a kirakatban.

    - Álljon meg kérem! - a sófőr, azonnal félrehuzott én meg kiszálltam a kocsiból.

A nő kedvesen fogadott. Fogalmam sincs, hogy mit kellene vegyek... nem mintha ez lenne az első, hogy adok Maonak valamit. De milyen virágot vehetnék? Rózsa? Az túl hétköznapi... valami olyant szeretnék ami olyan, mint ő. Bár korábban már adtam, neki ibolyát... de ez más, most már egy pár vagyunk.

    - Csak nem, egy fontos személynek néz virágot? - mosolygott mellettem az eladó. - Olyansmit szeretne ami rá hasonlít? - bólintottam, honnan tudja, hogy min gondolkodok? - Esetleg segíthetek, milyen az illető?

    - Vidám, nagyon szereti az extrém dolgokat, néha kicsit bolondos, szétszort, kedves, ám mindezek alatt egy igen érzékeny, törékeny lány.

    - Aham... értem már... mit szól, egy csokor jácinthoz? Sportosságot, játékosságot jelenti, rohanást, de kinézetére nézve, kicsi, törékeny virág. No meg az illata valami csodaszép! - csak néztem a kis virágokat a vázába és valahogy nem volt kérdés, hogy ez kell. 

    -Rendben! -Kérnék akkor egy csokórral.

    - És milyen színű?

    - Kék! - jelentettem ki egyértelműen.

Egy szép fehér csomagolásba kötötte, kék szalaggal átkötötte, majd átadta nekem. Megköszöntem és szép napot kívánva, elköszöntem, majd vissza az autóba és irány Mao. Vajon tetszeni fog neki?

Ezen gondolkoztam az út további részén és miközben felfele tartottam a házához.

    - Shun!  - amikor meghallottam a hangját, refleszerűen elrejtettem a virágokat mögém.

    - Szia! - miért lettem hirtelen ilyen ideges?

     - Már is jöttél?

    - Igen, gondoltam megbeszélhetnénk a dolgokat és...

    - Oh, igen mondanom kell valamit! Gond lenne, ha Eizan bácsinál ebédelnénk?

    - Nem, természetesen nem. Miért?

     - Mert... hazajött Eizan bácsi fia és...

    - Nagyon örülök, hogy személyesen is találkozhatunk! - ez a hang?

Megfordulok és szembe találkozom Jin Akanishivel, a modellel, már láttam korábban fotokon, magazinokon, no meg azon a híren is, ahol Maoval szerepelt és a hangja is a telefonból.

    - Te meg mit keresel itt? - kelletlenül is csak köptem a szavakat.

    - Öh...Shun, ő Eizan bácsi fia. - érintette meg a karom Mao, érintésétől kissé meg is nyugodtam egyből.

  Eizan bácsi fia? Na hát ez remek, mennyire volt rá az esély? Mondjuk igaz is, a család nevük megeggyző, de akkor is ki gondolta volna?

    - Nos jösztök? Apám már készíti az ebédet, gondolta beszélgethetnénk. - mosolyodott, mintha semmi sem történt volna.

    - Jövünk, persze egy pillanat.

Jin bólintott és magunkra hagyott.

    - Csak ma reggel tudtam meg én is.

    - Nincs amiért szabadkozz, hiszek neked. - fordultam Mao felé és megsimogattam az arcát. - Természetesen menjünk ebédre! - mi lenne olyan probléma? Hiszen Mao az én barátnőm és ezt meg is mutatom neki. - Ezt neked hoztam! 

    - Oh, milyen szépek és aranyosak! Köszönöm! - csillogtak fel Mao szemei és átvette a virágot. - Beteszem a vázába és azonnal jövők!

De alig, hogy megfordult megragadtam a csuklóját és magam felé fordítottam, hevesen megcsókolva.

    -Shun... - nézett rám kissé aggódva, miután elszakadtunk.

    - Szeretlek! - mondtam őszíntén.

    - Én is téged! - simitott végig az arcomon. - Jövők mindjárt!

Miután Mao visszaérkezett, elmentünk Eizan bácsi házához. Természetesen a ház tulajdonos, nem tudott semmit arról, hogy én és Jin már válltottunk néhány szót. Igyekeztem nem kimutatni, hogy mennyire nem bizom a fiában. Ő nem tett semmi rosszat, csak a fia, olyan pofátlan, hogy beköntörfalaz egy foglalt lányba. De, néha vetettem felé egy pillantást, megérintettem Maot, megfogtam a kezét, megpusziltam, átöleltem, csak, hogy lássa ő az enyém. Ettől függetlenül elég kellemesen telt az ebéd. Ezután elmentünk egyet sétálni a partra Maoval, aki arról kérdezgetett, hogy minden rendben van és jó volt az ebéd. De megnyugtattam, hogy minden rendben. Nincs amiért aggódjam, Mao engem szeret, ezt már tudom és kész, ez a szívtipró modell nem fogja elvenni tőlem.

Persze, másnap a suliban ki jelent meg? Ő! És milyen boldogok voltak a csajok, hogy a híres, szívdöglesztő model Jin Akanishi csatlakozott a sulihoz. Már is arról kezdtek pletykálni, hogy majd biztos bevesszük közénk. Na de azt nézheti, mert nem így lesz. Föleg, hogy nagyon zavart, hogy folyton Mao körül legyeskedett. A fiúk próbáltak nyugtatni, hogy barátok és Maoba biztam is, csak ebbe a fiúba nem. 1 hét telt el, amióta ide költözött, legalábbis mondása szerint egy időre. Maoval a kapcsolatunk nem változott, igyekeztünk annyi időt tölteni együtt amennyit lehetett. Bár nem tetszett, hogy mennyi időt tölt Jinel, akinek nyilván nem volt Mao közömbös. 

   - Már nagyon vártam, hogy végre megjelenj előttem és elbeszélgess. - Jint egyik ebéd szünet alkalmával találtam meg a tűzlépcsőnél.

    - Te meg mit keresel itt?

    - Csak nézem a tájat, csodaszép? Nagyon sokat utazok, de hiányzik ez a nyugodtság.

    - Nem szabad itt lennem!

    - Ugyan csak? És miért nem? - fordult felém. - Tudtam szerint nem én vagyok egyedül aki idejár. Vagy nem szabad, mert nem vagyok egy cég örökös fia?

    - Ez az én helyem és Maoé!

    - Oh, sajnálom! Nem akartam ennyire megszentségteleniteni... - megfogtam a gallérjától. - Alig vártam, hogy nyiltan beszélhessünk, láttam, hogy gyülik benned egyre jobban és jobban a méreg.

    - Nagyon vicces kedvedbe vagy model fiú, annak ellenére, hogy mindjárt elcsúfithatom a szép arcod!

    - Hahaha! Ugyse mered megtenni, mert akkor megtudja Mao és nem lesz boldog tőle. - idegesen ellököm.

    - Hagyd békén őt! Tegyél le róla, velem van!

    - Veled van, most de sosem lehet tudni mi fog történni.

    - Ne reménykedj, nem fogunk szakítani! Szeressük egymást!

    - És én is szeretem Maot, sajnálom de az érzéseket nem lehet megtagadni és nem is fogom! Szóval állj készen, ahogy mondtam én sem adom fel! - néz állhatatosan szembe velem, majd faképnél hagy.

Idegesen kifujom a levegőt, majd neki dölök a korlátnak és hátra döntöm a fejem. A következő órára már be sem megyek, nem tudnék figyelni. És nem is tudtam tovább sem. Kinek hiszi magát? Ha ezt akajra, hát hajrá! Probálja elvenni tőlem. Nem fog sikerülni, arról biztosíthatom!

Órák után, irtam Maonak, hogy merre van, mire válaszként a tűzlépcsőt kaptam. Beszélnem kell vele, utána majd haza kísérem. De ahogy közeledek az ajtohoz:

    - Jin, kérlek szépen ezt már megbeszéltük!

    - Te tényleg úgy eltudtad felejteni mindazt ami történt kettőnk között? - Jin? És Mao?

    - Jin...

    - Nekem életem egyik legcsodásabb napjai voltak veled...

    - Jin...

     - Te nem érzted ugyanazt amit én? - most vallja be a szerelmét neki? - Az együtt töltött idő... és a csók? - csók? Milyen csók? - Azt hittem, hogy ott akkor te is ugyanazt érzed, mint én. Amikor elmentünk Honsu szigetére - Jin és Mao mikor csókoloztak, a Honsu szigetén?!

   - Igen Jin, de őt jobban. - ez most azt akarja jelenteni amit gondolom, hogy jelent? Szereti Jint?!

    - MAo, akkor...

Nem tudom tovább hallgatni, sarkon fordulok és hazasietek. Érzem ahogy gomboc gyülik a torkomban. Ezt nem hiszem el. Mao nekem erről egy szót sem szólt?! Miért? És mi az, hogy igen? Mire igen? Az érzéseire, hogy ugyanazt érzi? Nem hiszem el! Nem lehet igaz! Én... én azt hittem, hogy... Az autoba sms-t kapok Maotól kérdi merre vagyok? Beszélnem kell vele... itt itt valami félreértésről kell legyen szó... igen biztos! Megirom, hogy haza kellett sietnem de jöjjön el. Félreértés... de folyton újra és újra lejátszadozik a beszélgetés a fejemben. Ez valami vicc... 

    - Shun, szia! Minden rendben? Furcsáltam, hogy nem vártál meg és idehívtál. - Mao hozzám rohant és átölelt, de nem öleltem vissza és nem is fordultam még felé. - Mi a baj? 

    - Mao, beszélnünk kell! - fordultam felé és megijedt, amikor meglátta a letaglozott arcom. - Hallottam a beszélgetéseteket Jinel. - elkerekedett a szeme. - Igaz ez? Te és ő... megcsókoltátok egymást?

    -Shun...

    - Miért nem mondtad el?! Miért nem mondtad el nekem, hogy hogyan érzel iránta?! - fakadtam ki és elléptem előle.  - Nem velem volt az első csókod? Azt hittem, hogy szeretsz?!

    - Shun kérlek hallgass meg! Persze, hogy szereltek!

    - De azt mondtad, hogy őt is szereted!

    - De téged jobban szeretlek! - jelentek meg szemeiben könnycseppek. 

    - Hogy szerethetsz mindeketőnket? Hogy titkolhattál el valami ilyensmit?

    - Shun, nagyon sajnálom nem akartam eltitkolni, csak nem tudtam, hogy mondjam el.

    - Azt hittem őszinték vagyunk egymáshoz, azt hittem, hogy nincs amitől féljek de erre kiderül, hogy néhány nap alatt közel kerültél ahhoz a fiúhoz, miközben én meg itt voltam és... ah... - belerugtama  közeli székbe, ami hátra esett, Mao megijedt.

    - Shun...  

    - Nem akarlak látni! Hagyj magamra!

    - Shun... - megérintett a karom.

    - Azt mondtam hagyj magamra! - rántottam ki.

Hallom, ahogy felzokog és kirohan. Figyelem az ablakból, ahogy kiszalad az ajton, végig az udvaron... összetörve, zokogva... szemeimben nekem is megjelennek a könnycseppek. Nem akarom elhagyni? Kiszaladok az utcára, követem őt,  már nem szalad, erős léptekkel halad előre, már csak egy karnyujtásnyira vagyok tőle... "Igen, Jin, de őt jobban." "És a csókot?"  De visszahuzom a karom és hagyom elmenni, egy ideig nézem, majd visszaballagok a házban. Szereti őt, szereti azt a srácot és meg is csókolta... mi történt volna ha nem megyek érte? Ha akkor nem találkozunk? Összejött volna vele? 

Este fele átjöttek Benjiroék, nem voltam valami jó színben, elmesélem mi történt, azt akarják, hogy beszéljek Maoval, de megrázom a fejem. Helyette arra kérem őket, hogy menjünk el bulizni. Furcsálják, de nem mondanak ellenet. Egy ismert szorakozó helyre megyünk, leülünk egy VIP zonában, rögtön kérek is italt, majd sorra és sorra. Figyelem az embereket, ahogy mozognak. Benjiro és Oyikoto kérnek, hogy hagyjam abba de elveszem tőlük az italt. Most erre van szükségem. Egy pillantra eltűnnek, mire egy szűk, barna rövid ruhás nő lép mellém, haja a válla alattig ér, barna és barna szemei vannak. Leül mellém és beszélgetni kezdünk. Már inkább ő, én már az alkohol hatása alá kerülök. Mennyit is ittam? 7...10... két jegyű lenne már? 

 Az eszemet elborította a vörös köd, az alkoholtól szédülni kezdtem, egy egztázis állapotba kerültem. Kongott a fejem és zugott a fülem, láttam ahogy az emberek táncolnak a tömegben, egymáshoz simulnak, nevetgélnek, leguritsák a torkukon azt a löttyöt ami épp a poharukban van. A mellettem ülő lány végig simit a karomon, közelebb húzodik hozzám, felsőtestével nekem nyomkodik, elmosolyodik valamit súg a fülemben, nem tudom, hogy mit. Majd kezeivel állam alá nyúl és maga felé fordít és gondolkodás nélkül ajkaimra csap. Egy pillanat erejéig becsukom a szemem, majd újból kinyitom és elhuzodom tőle:

    - Én... - nézek kissé meglepődve felé, de a szemem sarkából egy másik lányt látok meg kitágult szemmel, remegő testtel és könnyekkel az arcán. Mao...