Monster Love
25.rész Mindenkinek eljön a happy end (befejező rész)
Csak azt látom, hogy Bemet körbe veszi egy mocsár zöld füst, egyre jobban és jobban tetőtől talpig, a sűrű ködön keresztül nem látszik. Kiáltok felé, de sehol sem látom felbukkani. Vanessa felnevet, nem engedi hogy odasiessek és segítsek neki. Nem... Nem... Nem! Nem hagyhatom, hogy baja essen nem kerülhet bajba miattam, nem!
- Nem! - felkiáltottam, mire körülöttem erős fény keletkezett, a holdkővem felragyogott, sőt én magam is felragyogtam. Egy kék aura vett körül, mintha lángolnék. Hatalmas erőt éreztem magamban, mintha feltöltődnék, sosem éreztem még ezt, teljesen fel vagyok villanyozva. Mi ez az egész? Olyan, mintha sosem lettem volna a teljes formámban, mintha eddig az egész erőm csak egy kis része lett volna szabad. Ez? Ez az uralkodói erő? Valami rémlik, hogy említett korábban valamit a családom, hogy amikor bölcs uralkodó leszel kiszabadul az erőd. Olyan erő birtokába kerülsz, amit minden démon megirigyelne és ezért az életdre tőrnek sokan. De használd bölcsen és jó uralkodásra. Erről beszéltek volna? Mindig is azt hittem, hogy csak azért mondják, hogy megtanuljam a felellőségem ami az uralkodással jár, de akkor igaz volt. Alig hiszem el! Éreztem, ahogy a hajam hosszabb lesz, sőt nem csak, hogy hosszabb, de bizonyos tincsei fehérekké vállnak, a körmöm jobban megnőtt, fogaim hegyesebbek lettek és a szemem... a szememen éreztme, hogy nem bizsereg, nem fáj, elmútl a fájdalom amit az a por okozott! Bem előbukkant a füstből és köhögni kezdett, szemeivel rögtön rám nézett és kissé megnyugodott amikor látta, hogy jól vagyok. Felé mosolyogtam.
- Ez, meg?
Az ismeretlen férfi és Vanessa is kikerekedett szemekkel tekintettek fel rám. Abba maradt a fény és talpra kerültem, jobban, voltam mint valaha. Vanessára néztem, mire rögtön a földre került kinok között ahogy a férfi is. Kezemmel a mocsárs füst felé lendül
- Ennek itt és most lesz vége!
- Ne! Ne! Kérlek! Ké.rr... Kérlek! Miyako... a régi... régi barátságunk miatt...
- Most bezzed, érdekel a régi barátságunk? - léptem először Vanessához. - Eljátszottad az esélyeidet. Biztam benned, hittem neked, de te átvertél, csapdába ejtettél és megaláztál. Az úrnőd ellen fordultál és mint úrnőd, ugyan úgy fogok eljárni ahogy másokkal is akik ellenem fordultak...
- Ne... ne... ne...
- Számítottak nekem a közös emélkeink, de te úgy döntöttél, hogy mindent félre dobsz! Viszlát!
- Ne! - ezzel becsuktam a szemem és Vanessa eltűnt előttem.
Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Tényleg sosem tudhatod, hogy ki a barát és ki az ellenség?
- Aaaa! - kiáltott Bem, rögtönoldalra pillantottam, de késő volt az ismeretlen férfi felém rohant egy botjával belém döfött.
- Ah! - vért köptem ki.
Kihuzta belőlem a botot mire földre estem. Ez is olyan porral van megtöltve.... Bem felkiált és rögtön rátámad a férfira, legyőzve őt percek alatt. Végül visszaváltozik emberi formában és odaszalad hozzám.
- Miyako!
- Nincs semmi baj, jól vagyok!
- Hogy mondhatod ezt, azon a boton rajta volt a por... - könnyek szökkentek a szemében.
- Igen. de nem lesz semmi baj!
- Nem, nem! Most azonnal elviszlek a korházba vagy hívjuk azt a nőt, akit a múltkor... Daigo! Daigo! Megkell keresnem azonnal Daigot... - letett óvatosan a földre és összevissza kezdett gesztikulálni. - Nem! Felkell vennem téged a hátamra és elkell innen vinnem, nem hagyhatlak itt egyedül. Nem hagylak többet soha egyedül! Mindig veled leszek! Örökkön örökké!
- Én sem hagylak el többet soha és mindig veled leszek! - már lassan stabilizálodott az állapotom, már nem vettem olyan nehezen a levegőt. Kezdek begyógyulni. Kezemet a sebre tettem és kis kék szikrák kezdtek keletkezni felette, ahogy lassan és még gyorsabban begyógyul a sebem. Bem szemei elkerekedtek.
- Ez meg...
- Új képességek... azaz - felültem. - Nem új képességek, hanem előtört mindaz ami bennem van.
- Mi?
- A szüleim korábban már említették, hogy mások vagyunk, hogy sokkal erősebbek az uralkodók, mint mások. Hogyha odakerülnek, hogy bölcsek, igazságos és önfeláldozó uralkodok legyünk akkor fog az igaiz erőnk előtörni. Azt hittem, hogy ez csak mese... de úgy tűnik, hogy igaz.
- Ez elképesztő! Elképesztő vagy! - átöleltük egymást, szorosan, majd megcsókoltuk egymást.
- Hadd gyógyítsalak meg téged is. - megfordítottam és a sebhelyet amit korábban szerezte és azt is meggyógyitottam az érintésemmel.
- Várj, akkor már a szemed is jól van? - bólintottam és visszaváltoztam emberi alakban. Most már mindkét szemem színe, barna volt, ahogy korábban is.
Bem felkapott a karjaiba és megpörgetett.
- Bár, azt hiszem ez az őszes hajszín már rajtam marad.
- Jól áll! Nagyon jól áll! Gyönyörű vagy! - elmosolyodtam és ismét megcsókoltam.
- Miyako! Bem! - rohantak be a többiek a raktárban.
- Sziasztok!
- Sziasztok?! Sziasztok?! Te tudod, hogy mennyire aggódtunk értetek? És most úgy fogadsz, hogy sziasztok?! - fakadt ki Daigoból.
- Sajnálom! De mindennek vége! - felpattantam és átkaroltam. - Minden visszatérhet a régi kerékvágásban.
- Megváltoztál, itt meg mégis mi történt?
- Majd, minden elmesélünk, de most menjünk haza!
- Mhm.... Miyako? - ez a hang? Meg is feledkeztem róla.
- Senpai?! - megfordultam és odaszaladtam hozzá. - Senapi jól vagy? - Bem is odajött és felsegítettük.
- Mondd, hogy mindez egy rossz álom volt és nem bántottalak téged?
- Sajnálom, hogy magadra hagytalak!
- Nem hagytál magamra egy pillanatig sem! - mosolyodott felém. - Mindig mellettem voltál, aznap este is amikor ez a férfi rám támadt, hozzád indultam, hogy elmodnjam bármi is történjék, nem számít, hogy mi vagy, rám számíthatsz! - elmosolyodtam és átöleltem.
- Köszönöm!
- Hamarosan biztos vagyok benne, hogy eléred, hogy az emberek és a démonok békében meglegyenek.
Bemre tekintettem és megfogtuk egymás kezét.
- Igen, biztos vagyok benne, hogy együtt sikerül!
Ezután lehagytuk a raktárat, Senpait hazavittük, mi pedig elidnultunk a kikőtő felé.
- Hmmm... milyen nyugodtság járja át a testem. Titeket nem? Már csak az hiányzik, hogy a kastély is megjelenjen és minden perfekt lesz!
- Megjelent a kastély!
- Hogy? - lepődött meg mindenki.
- Már nem kell teli holdra várni, hogy tudjam hol van. Most is tudom, hogy hol van!
- Komolyan?! Ez, remek! Hazamegyünk! Hazamegyünk! - ugrándozott Daigo és Aemi.
- Természetesen ti nem kell velünk jöjjetek, még mindig fenn áll a lehetőség hogy itt maradjatok és továbbra is segíteni fogunk nektek, hogy megtaláljuk az ellenszert, hogy emberek legyetek. - fordultam Bela és Belo felé. Bólintottak.
Eldöntöttük, hogy 2 nap múlva elindulunk a kastélyhoz. Addig töltöttünk egy kis időt Natsume nyomozóval. Bem elmondta, hogy valamit sejthet, mert ő is segített a keresésemben. Megköszöntük neki. És Senpaial is töltöttem időt, beszélgettünk, mint régen. Tényleg úgy éreztem, hogy rendeződtek a dolgok. Jó a feladatom, a kötelességem továbbra is ott van, továbbra is rendet kell tartsak a démonok világában és a célomat, nem felejtem. Az emberek és démonok békében fognak élni. Nem vagyok egyedül!
- Nem tudsz aludni? - utolsó esténk volt a hajon, egyelőre. Bem a fedélzeten volt és a holdat nézte. Odasétáltam mellé és átöleltem.
- Csak néztem a várost...
- Hiányozni fog, nekem is! Itt találkoztunk először és megannyi szép emléket szereztünk.
- És az emlékeket továbbra is fogjuk gyűjteni és visszajövünk ide!
- Így van! - hozzám bújtam. - Szeretlek!
- Én is téged!
Késő estig néztük együtt a holdat és a csillagokat, egymás karjaiban. Igen, most már minden jó lesz és minden rendben. Együtt megyünk az úton, erősek vagyunk és nem fog semmi sem megállítani.
- Biztos, hogy elkell mennetek?
- Igen, nem maradhatnátok még itt?
Másnap reggel, bár egyáltalán nem számítottunk rá megjelent Natsume úr és a családja, illetve Senpai is.
- Köszönjük, de ígyis elég sok idő telt el. Vissza kell mennem!
- De visszajövünk, mindenképp. - fejezte be a mondatot, Bem helyettem. Rá mosolyodtam.
- Vigyázzatok magatokra!
- Ti is! - elbúcsúztunk tőlük, majd Bela és Belo felé fordultunk, akik az elmúlt két napba nem adtak választ.
Bem:
- Nos, hogy döntöttetek? - szólaltam meg először. - De mielőtt elkezdenétek tudnotok kell, hogy bárohgy is döntötetek, mellettetek leszünk. Mellettetek leszek és nem hagylak magatokra. Veletek indult el az utam, köszönöm, hogy mellettem voltatok és kitartottatok. Soha nem fordítok nektek hátat. Általatok vagyok az aki. - Miyako végig simitott a kézfejemen, amit fogott. Bela és Belo egymásra nézett.
- Ne aggódj, nem fogsz megszabadulni tőlünk! - tette karba kezét Bela. - Csak nem hitted? Beloval átbeszéltük a dolgot, de nem kellett sokat gondolkozzunk, hogy meghozzuk a döntésünket. Egyértelmű, hogy ki a családunk, kik a barátaink. - nézett Miyakora, Daigora és Aemire. - Veletek akarunk tartani. Ahogy mondtad, együtt indult az utunk, számíthatunk egymásra és ez nem is fog változni. Melletted vagyunk, kitartunk melletted, melletettek, mert most mér Miyakoékkal is egy csapat vagyunk. Nem leszünk emberek!
- Komolyan? Dehát...
- Egyelőre legalábbis, egyikünk sem vágyik arra. Bem, mi is ott akarunk lenni veled és Miyakoval, meg a többiekkel. Oda tartozunk! - szólalt meg Belo is.
Elmosolyodtam és megsimogattam a kis fejét. Miyako, pedig megölelte Belát, majd Belot is. Így a kis csapat elindult az erdő fele Miyako irányításával. Mindneki víg volt. Daigo és Aemi, Belonak és Belának mesélt a kastélyról, hogy mi is fog ott várni és milyen ott élni, régi történeteket elevenítettek fel. Miyakoval mögöttük sétáltunk, kézen fogva. Nem mondtunk egymásnak semmit, de nem is kellett. Az érzéseink, már így is beszéltek maguktól. Azt hiszem eljött az idő, hogy megtaláltuk mi is a helyünk, az utunk és minden rendben lesz. Miyako mellett fogok maradni, segíteni neki és boldoggá tenni. Az biztos!
Órákkal később értünk az erdő egy távoli zugában. De valahogy nem olyan volt, mint eddig ez a rész. Ahogy jöttünk, mind csak fák és bokrok voltak, de itt egy tisztás volt, hatalmas tó terült el megakadályozva az erdőt és sötét kék virágok növekedtek szerte szét. Igen, sötét kék! Miyako elengedte a kezem és lehajolt az egyik virághoz megszagolta.
- Holdvirágok, csak és kizárolag a kastély közelében nőnek.
- Holdvirág?
- Akkor megérkeztünk a kastélyhoz? - szökkent elő Daigo.
Miyako elmosolyodott, körbe nézett közöttünk majd előre sétált levette a nyakláncát és felemelte a kezében, becsukva a szemét. Mindenki csendben volt. Várta, hogy mi történik. És alig egy fél perc töredéke rész után, kék lángok kezdtek a víz tetején megjelenni. Igen a víztetején! Magasra csaptak, magasabbra, mint a fák. Elképesztő volt! Alig tartott néhány másodpercet, majd a helyében egy csodaszép éjkék kastély jelent meg, kicsit régi stilusu, két toronnyal az oldalán, hatalmas ablakokkal és a tetején farkas forma díszelgett, Miyako előtt pedig egy csillogó híd, olyan volt, mint az éjszakai csillagos ég.
- Nos, mit szóltok? - fordult felénk Miyako. - Gondolom nem így gondoltátok a démon kastélyt. - vigyorgott.
- Ez elképesztő! - mondtuk egyszerre Belával.
- Ez csuda szuper!
- UgyE? Gyere megmutatom a szobám! - fogta meg Aemi, Belo kezét és elkezdte befele húzni.
- Csak lassan! - Bela és Daigo is utánuk ment.
Miyako elém sétált és megfogta a kezem. Rá mosolyogtam és követtem. Együtt léptük át a hatalmas kaput, egy csodaszép udvar fogadott, aminek közepén egy kis virágos kert volt a holdvirággal. Beléptünk az épületben, egy hatalmas előcsarnokban. Kissé poros volt a hely, de lenyűgöző. Valahogy olyan fényes, de mégis az éjszakát képviseli. Sötét kék és sárga színek uralkodtak a helyen. A butorok kissé karcosan, de valószínű az akkori eseményekre irányultak. Miyako és Daigo körbe vezetett, még mindig annak volt a nyoma, amikor itt vacsoráztak. Láttam, hogy Miyako elszomorodik. De megígértem, hogy együtt rendbe hozzuk. Aztán eloszott minket szobába. Mindegyik sozba hatalmas volt, erkéllyel amiből jó messze tudtál nézni. Jelenleg a főszárnyban voltunk, elmondta, hogy északi szárnyban a cselédek, déliben pedig a katonák szoktak lenni. Ha visszajönnek... de biztos, vagyok benne hogy visszafognak. Annyira elvesztettük az idő érzékünket és elámultunk ebbe a kastélyban, hogy el is feledkeztünk nem reggeliztünk és már ebéd következett. Szerencsére bevásároltunk így a konyhába léptünk és megebédeltünk. Jó hangulat uralkodott! Miután befejeztük elkezdtük helye hozni és kitartítani a kastélyt. Hosszú munka volt és a nap végére mindenki kidölt az ágyba. Az én szobám, pont a Miyakoé mellett volt. Milyen fura, hogy most mindenkinek saját szobája van.Nem tudtam elaludni így gondoltam átnézek.
Miyakot, a teraszon kaptam meg, éppen a holdat nézte. Elakadt a szavam, hogy milyen gyönyörű is.
- Hosszú volt a nap?
- Elképesztő vagy! - lépkedtem mögé és átöleltem hátulról, belefészkelte magát a karjaimban.
- Bem, köszönöm, hogy mellettem maradtál! - fordult felém és átkarolta a nyakamat, míg én a derekát.
- Ezt nem kell megköszönnöd. Melletted akarok lenni, már mondtam!
- És én is melletted. Ez olyan hihetetlen, sosem hittem volna, hogy megtalálom a boldogságot!
- Én sem! De nézd, még nekünk is eljöhet a boldogság! - Miyako bólintott.
- Várnak még ránk bonyodalmak, de együtt képesek leszünk legyürni őket!
- Pontosan!
- És annyira örülök, hogy mindenki együtt maradt.
- Igen!
- Nem bánjátok meg, hogy...
- Soha nem bánnám meg, azt, hogy veled vagyok. Tényleg nem godnoltam volna soha arra, hogy egy olyannak mint magamfajtának eljönne a szerelem. És... - de elhallgatott azzal, hogy az újját a számra helyezte.
- Ne mond azt, hogy egy olyan, mint te! Csodálatos vagy Bem! Az első pillanattól ezt tudtam, amikor ott a tetőn megláttalak téged, ahogy mented az embereket.
- A tetőn? Te akkor ott voltál? Éreztem is, hogy valaki figyel!
- Igen és hadd mondjam el, hogy teljesen elvoltam ámulva, hogy valaki van olyan mint én és osztja a célomat. Azokon kívül akiket ismertem.
Elmosolyodtam és átöleltem szorosan. Igen, az, hogy megismertem Miyakot megtaláltam a célom, azt ami következik, minekután tudom, hogy mi is kapcsolatos a létezésemmel. És nem is akarnék jobb helyen lenni, mint most.
- Nézd, azok mik?! - mutattam az erdőből kijövő fényeket. - Mintha lángok lennénk?
- Jönnek! - csillantak fel Miyako szemei. - Visszajöttek!
- A nép? - Miyako bólintott, majd a karjaimban ugrott. - Látod, minden rendeződik!
- Gyere! Bekell mutantom téged, tudniuk kell, hogy ki az úr! Vagyis... vagyis... ha szeretnéd, vagyis tudom, hogy nagy felelősségel jár de... ízé... én... nem akarok lemondani a helyemről, remélem megérted és gondoltam, hogy ízé... - loptam egy csókot.
- Mellette állok, már mondtam! És ha méltónak gondolsz, akkor mindent megteszek, hogy méltó uralkodó legyek! - Miyako elmosolyodott, majd megcsókoltuk egymást.
Nos őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy olyanoknak mint én, mutánsoknak, szörnyeknek eljön a boldogság, a happy end. Nos és nem is jött még el. Elkezdődött a közös történetünk és haladunk feléje az biztos!
Sziasztok! És elérkezett ennek a történetemnek a vége. Tudom, hogy nem lett a legjobb. De remélem, hogy azért egy jó kis kikapcsolodást nyújtott nektek. Nekem legalábbis azt tette. Köszönöm, hogy követtétek és olvastátok! A tenger félhomálya történet következik befejezésre, azután pedig felfogok tenni néhány részt az Életem értelmé-ből és érkezik A sebzett szív dalának is folytatása. Szóval van mit olvasni, van mit várni! Kérlek kövessetek továbbra is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése