23.rész Szerelem fájdalma

 

Monster Love

23.rész Szerelem fájdalma

Miyako:

    - Na itt is van a dráma királynő! Még neki áll fenebb...

     - Ez nem volt szép...

    - Ugyan már Miyako, ne mondd, hogy neked ez az egész nem furcsa?! Annyit tűnik el, és elméletben azért jött, hogy veled legyen.

    - Igen... - ezt nagyon is jól tudtam és értettem is de... nem tudom mit higyjek.

    - Na jól van! Elég! Ezt már nem birom tovább! Miyako, azon voltunk, hogy kitaláljuk, hogy leplezzük le előtted Vanessát. - fakadt ki Daigo.

    - Leleplezni?

     - Igen. Mindannyian tudjuk, hogy ő nem az akinek mutassa magát előtted.

    - Mindannyian? - fordultam körbe a társaságban.

    - Kiakartunk valamit találni, hogy te magad lásd. De talán a legjobb ha beszélünk. - szólalt meg Bem is. - Nem rosszat akarunk neked, vagy szét cincálni a barátságotokat. Én láttam, ahogy azzal a férfival beszélget, akivel összeveszett, aki rosszat akart. Nem úgy tűnt, hogy rosszba vannak, sőt... Nem tudtam, hogy mondjam el...

    - Vanessa nem olyan, mint gondolod. Lehet egykoron olyan volt, de már rég nem az.

Azt én is észrevettem, hogy Vanessa megváltozott, hogy leginkább amióta itt van el el megy és alig tölt velem időt és furcsán viselkedik néha. Azt is nagyon jól láttam, hogy a többiek nem nagoyn vannak el vele, inkább kerülik. Daigo egy dolog, de Bem, Bela is és még a kicsik is. De akkor velem miért?

    - Ne jöjj azzal, hogy nem ismerjük eléggé és veletek más... itt sokkal többről van szó Miyako. Sajnálom, hogy ezt kell mondjam. De így van! - tette vállamra a kezét Daigo.  - És nem csak én mondom hanem a többiek is. Bem, aki szeret és nem akarna neked rosszat, megtenne mindent, de még ő is elkerüli Vanessát és nem csak azért, mert rányomult. - lesütöttem a fejem.

    - Megkeresem és beszélek vele!

    - Várj, ne menj egyedül...

    - Ezt... ezt kettőnkre tartozik! Köszönöm! - tekintettem hátra Bemre.

Kisiettem a fedélzetre, jobbra majd balra tekintettem, de Vanessát semerre nem láttam. Lesiettem az utcára és jobbra indultam, de alig, hogy a hajó orrát elhagytam, előttem összemosodni látszottak a dolgok, nem ijedtem meg, nem szédültem, tudtam nagyon jól, hogy ez minek a jele.

    - Vanessa... -  a képessége, a halucináció.

    - Miyako, annyira örülök, hogy értem jöttél! Tudtam, hogy nem hagysz cserben, hogy legalább te meghallgatsz! - jelent meg előttünk. Már nem az utcán voltunk, vagyis ott de mégsem. Kintről bárki elmehetett mellettünk nem látott volna, mi pedig egy fekete fehéres részben voltunk, a képességének hála.

    - Vanessa, beszélhetnénk? Kérlek!

     - Nem hiszel nekem mi? Inkább nekik hiszel...

    - Nem erről van szó, én csak... én csak megakarom érteni, hogy  mi történik. Az igaz, hogy az útobbi időbe elég sokat hiányzol, elmész, vissza jössz és nem mondasz semmit. Nem értem, hogy mi történik én...

    - Én hányszor vontalak kérdőre, hogy te hova tűnsz? Hogy milyen megbeszéléseid vannak és hova tűnsz az éjszaka közepén a kastélyból, hogy miért nem viszel magaddal?

Lehajtottam a fejem.

    - Kötelességem volt és nem akartalak veszélybe sodorni... sajnálom, de... - ajkamba haraptam. - Bem, azt mondta, hogy az a férfi valójában, jól vagytok, ismeritek egymást és...

    - Pfffuuu... annyira idegesítő vagy!

    - Tessék?! - emeltem fel a fejem, Vanessa hátra simitotta a haját.

    - Folyton ugyanazt hallgatom, Bem így Bem úgy. Ő ezt mondta, én ezt mondtam, sajnálom, nem akartam, juuuj de jó, hogy itt vagy. Tudd meg Miyako drága, hogy én mindig is irgyeltelek és nem kedveltelek soha egy cseppet sem!

    - Hogy? - teljesen leesett az állam. Ez a Vanessa, nem az volt, akit én ismerek, akivel annyi időt töltöttem.

    - Te vagy az úrnő, mindenki a lábaid előtt hever, mindenkit megkaphattál, Shouta, Daigo, Bem és megannyi démon a kegyeidet nézi. Mindenki szeret, mindenki rád vár, mindenki közeledben akar lenni és nekem ebből elegem van! Olyan naiv vagy Miyako, mindenki ellenem beszélt téged, még Bemék is az első pillanattól, akik most ismertek meg. Te meg hittél nekem!

    - Vanessa...

    - Azt akarom, ami a tiéd! - közeledett felém.

     - Vanessa, ez nem te vagy! Térj észhez!

    - Oh, én nagyon is észnél vagyok. - vigyorgott az arcomban. - De ne aggódj, nem most veszek el mindent... inkább mondanám, hogy siess vissza, ahogy csak tudsz, mert ha nem bizony a barátadinak baja lesz... a portól! - suttogta az utolsó szót a fülemben, nekem pedig elkerekedett a szemem.

    - Hogy mi...? 

A következő pillanatban ismét az utcán voltam, de nem ott a kikötőbe a hajó orránál, sokkal arébb. Ez is egy része a képességének, az illuzióval, visz is téged, ha akar messze. Sietnem kell!

Bem:

 Kissé aggódtam, amikor órák teltek már el és Miyako nem jelent meg. Szorongás fogott el, hogy mi van ha történt valami. Ha Vanessa bántotta.... ha... valami titkolt, olyansmit ami rosszat következtethet.

    - Minden rendben lesz, Bem! Miyako, nagyon erős! Vanessa nem fogja leverni.

Én azt nagyon is jól tudtam... de mégis valahogy rossz előérzett fogott el. Bela és Daigo sakkozott, a két gyerek pedig heves beszélgetésbe kezdtek. Én csak hátradöltem az ágyon és gondolataimmal Miyakon jártak, ahogy az elmúlt időszakba oly sokszor. Már már perceket számoltam és arra vártam, hogy lépéseket halljak meg fentről.    

    - Hol van az a nőszemély?!

    - Dugd elő a képed!

    - Gyere ide te pokolfajzat!

    - Szörnyszülőtt!

     - Mi ez a kiabálás? - állunk fel mindannyian.

    - Ezek emberek! - Daigo siet fel először a fedélzetre én követem, Bela rászól a két kicsire, hogy maradjon ott. - Hölgyeim és uraim, mi a próbléma?

    - Ne tettesd magad, te szörnyeteg!

    - Így van, nem kell tovább színlelni, nagyon is jól tudjuk, hogy mik vagytok!

    - Így van nem kell tettetni! - egy jókora, 15 - 20 fős ember csapat lehetett, baseball ütőkkel, serpenyőkkel, vasvillákkal, ki amit ért a kezébe volt. Ez valahogy ismerős...

     - Miről beszéltek?

    - Mindannyian szörnyetegek vagytok! Egytől egyig!

     - Átvertetek! Befogadtunk titeket! Hagytuk, hogy közöttünk járjatok... de ennyi volt!

    - Így van! Ezennel hagyjátok el a várost!

    - Jól van! Jól van, kérlek nyugodjatok meg!

    - Bíztosíthatunk róla, hogy nem bántunk senkit! - csatlakoztam Daighoz, hogy segítsek 

    - Hát persze, könnyű ezt mondani! De tudjuk, hogy itt van a démon úrnő is! - démon úrnő? Miyakot keresik?! - Őt hozzátok elénk! A többiek mehetnek!

    - Nem tudom, hogy honnan vettétek ezt az ostobasságot, de...

    - Ugyan már, Daigo mind jól tudjuk, hogy ki a felbújdító! - Daigo mellettem megfeszült és egy morrgás hagyta el az ajkait.

A tömeg kissé ketté állt és egy 30 évei felé járó férfi lépett elő, magas volt, barna haja lelapult és egyenesen körbe vágva, szemei barnán csillogtak, kezébe egy pisztolyt tartott, mosolya a füléig ért. Nem kellett megvárjam, hogy kimondja Daigo ki is ez az ember...

    - Senpai... - aki bántotta Miyakot. Összeszorítottam az ökleimet és az én ajkaimat is elhagyta egy morrgás. - Hát így már minden világos. Már megint kezded? Sosem unod meg? Mit ártott neked Miyako, hogy ezt érdemli tőled? Nem volt elég szerinted neki, az amit vele tettél? Hogy a szeme a mai napig fáj és...

    - Nem! Nem volt elég! Olyanok, mint ti nincs mit keressetek az emberek világában! Ő pedig a vezetőtök, szóval ha vele végzünk, ti erőtlenek maradtok!

    - Egy újjal sem érhettek hozzá! - kiáltottam el magam, majd éreztem ahogy megfeszülök... az emberek kissé visszahökköltek. Átváltoztam és leugrottam hozzájuk. Bela követett és Daigo is, a fedélezten a két kicsi is megjelent.

Az emberek hátráltak, ijedten és elszörnyülködve tekintettek ránk. Nem volt ez az első, hogy ilyen szemmel látom magunkat. Fájt, de most nem annyira, mint máskor. Továbbra sem akarom bántani őket, kívéve ezt a férget aki pisztolyt fog a kezében, de megakarom védeni Miyakot. Nem engedem, hogy elvigyék.

    - Ez szörnyű!

     - Ez hihetetlen!

     -Lássátok?! Lássátok?! Ezeknek elkell menniük! Elkell tünniük! Végeznünk kell az úrnőjükkel!

Felmorogtam és már arra készültem, hogy feléje szökjek, amikor valaki elém szökött. Az emberek nagyon hülledezéssel ismét tettek egy lépést hátra.

    - Senpai, hallom ismét ellenem szervezkedsz? Úgy tűnik, nem nagyon untad meg!

Miyako... Miyako volt, az farkas alakban.

    - Na végre! Hol bújkáltál eddig? Nem szégyeled magad, hogy megbújsz az alatt valóid mögött?

    - Te meg nem szégyeled magad, hogy még mindig utánam koslatsz, bár ennek ellenére, hogy félsz tőlem? - lépett egyet közelebb, mire Senpai, meg sem rezdült, felemelte a pisztolyt és egyenesen Miyakora szegezte.

    - Miyako!

    - Ne! - emelte felénk a kezét, hogy megállítson. - Jól vagyok!

Egyáltalán nem volt jól, láttam, ahogy teste megremeg az ismerős fegyveren, bal szeme, ami az emlékét őrizte az első találkozásnak meg meg remegett, de Miyako állhatatos tekintettel nézett szemben az emberrel.

    - Én kellek nektek, ők nem... hagyjátok békén, engem pedig vigyetek!

    - Nem! - kiáltott fel Daigo és én is közelebb léptem.

     - Minden rendben lesz! - nézett felém és lágyan felém mosolyodott. - Minden rendben lesz!

    - Hahaha! - nevetett fel hangosan Senpai. -Rendben! Benne vagyok! Vigyük!

Ezzel, Miyako nem ellenkezve, hagyta, hogy az emberek megfogják és magával vigyük. Utána akartam menni, ahogy a többiek is, de az emberke felénk tarttak eszközöket, amin az a por volt. Miyako egész végig nézett és sugallta, hogy maradjunk ott, hogy hagyjuk áldozza fel magát, hogy ne sebesüljünk meg. Összeszorítottam a kezem és tétlenül néztem ahogy elviszik. Ahogy eltűntek a láthatárról, visszalakultunk.

    - Menjünk utánunk! - szólalatam meg rögtön! - Daigo, meg kell mentünk!

    - Láttad, hogy milyen fegyvereik vannak az a por ott van, ha eltalál minket, akkor azzal nem segítünk. Miyako áldozata, rossz lesz...

     - De... de...

    -  Hidd el, Bem, én is megakarom menteni, de át kell beszéljük a dolgokat. 

Ismét ökölbe szorult a kezem és lehajtottam a fejem. Síri csend borult ránk.

     - Hol van Miyako?! Hol van Miyako?! - jelenet meg Shouta és nézett körbe és körbe, de az említett személyt sehol sem látta. Mindenki szomorú volt, levert  és hiányolták őt. Összeszorítottam az ökleimet. 

Nem sikerült megvédenem... nem sikerült megvédenem... nekem, nem sikerült megvédenem. A saját szemeim előtt vitték el, úgy, hogy semmit sem tudtam tenni.

    - Nem tudtad megvédeni?! - felkaptam a fejem, Shouta előttem állt, szemei villámokat szortak. - Hol van Miyako, Bem?!

    - Elvitték... - tudtam kimondani ezt az egy szót.

    - Mi az, hogy elvitték!? Hogy vihették el? Nem vigyáztál rá?! - ragadta meg a vállaimat.

     - Hidd el, hogy már így is rohadtul érzem magam, nem kell te is erre rá tegyél! - ragadtam meg gallérjától.

    - Átengedtem neked, azt mondtad, hogy vigyázol rá! Erre te meg csak úgy engeded, hogy elvigyék, és még hozzá kivel, azzal aki életébe átverte, aki bántotta, úgy, hogy a szeme már sosem lesz az ami régen.

    - Szerinted én nem aggodom érte? Szerinted én nem robbanok fel dühtől?

    -Ha tényleg így van, akkor nem engedted volna elmenni!

    - És te? Te hol voltál ebben az időben?

    - Feltartottak! Vanessa, megjelent előttem és nem engedett eljönni. Siettem amennyire tudtam...

    - Fiúk fejezzétek be! - állt közénk Daigo. - Nem most van itt az ideje ennek!

Szétáválltunk, de még mindig dühösen mértük fel egymást. 

   -  Igazad van, meg kell keresnünk Miyakot!

    - És, mégis hol akarod kezdeni a kersést?

    - Fogalmam sincs, de elindulni akár merre! Jobb mint tétlenül ülni!

    - Egyetértek, most először... - köszörültem meg a torkomat.

    - Fiúk, nyugodjatok le! - lépett közelebb Bela is. - Először is, nekünk fel kell öltöznünk. Másodjára, elindulunk közösen és megkeressük. Vajon hova vihették el?

    - Azt mondtad Shouta, hogy Vanessa is felbukkant előtted? - bólintott. - Francba! Benne van a keze! - mérgelődött Daigo.

   - Hogy?! Vanessának?

    - Igen! Gondoljatok csak bele, folyton eltűnt, mert összefutottunk vele akkor is amikor az a titokzatos férfi is feltűnt. Most elment beszélni Miyako vele, visszaisetett, szerintem pontosan tudta Miyako, hogy valami van. Nem vettétek észre? Rögtön mondta, hogy én kelleke nektek. Kitől tudhatta volna meg?

   - Akkor gondolod, hogy a titokzatos férfi és Vanessa ismerik egymást?

    - Igen! Valahogy, biztos is vagyok benne! És, hogy hova vihették... nincs ötletem, de egyetértek Belával, öltözzetek fel és el is indulunk.

Nem tétlenkedtünk rögtön visszaisettünk a hajóra, felöltöztünk hárman és neki is indultunk a városnak. Hogy gyorsabb legyen a keresés, ketté oszlottunk. Én, Daigo és Belo mentünk egyik irányban, Shouta, Bela és Aemi a másikban. Így mindkettő csapatba volt egy démon, aki érzékelhette Miyako jelenlétét. Felléptünk egy épület tetejére és ráütöttem a földre botommal, hogy körbe nézhessek a városban, de nem járt sikerrel. Nem láttam sehol, még az embereket sem akik ránk támadtak, nem ismertem fel őket. Így szaladtunk, egyik utcáról a másikra, valami jel után. Daigo folyton, meg meg állt és becsukta egy pillantra a szemét, hátha érzékeli, de nem volt semmi. Keresésünk során esni kezdett az eső és az este is valahogy hamarabb érkezett el. Ezzel pedig nem nagyon segített nekünk, hogy többet keressük. Ilyen körülmények között igen megnehezedett a keresésünk. Nem akartam feladni. Hogy adjam fel? De Daigo mégis visszavonulot fujt, hogy megkellene pihenjünk, föleg, hogy már majdhogynem az egész várost felkutattuk. Beszéljük át, hogy hol kell keressük továbbá. Shoutaék sem jártak sikerrel, természetesen ha valami lett volna értesítenek, de semmi. Visszamentünk a hajóra és megbeszéltük mi is legyen továbbá. Nem tudtam nagyon koncentrálni, folyton Miyako arca lebegett előttem, ahogy mosolyog és a nevemen szólit. Nem rég jöttünk össze, nem rég vallottuk be az érzéseinket, alig töltöttünk valami közös időt, mint egy pár, randiztunk, élmény gyűjtés... ez nem lehet így! Nem történhet meg! Nem!

    - Bem?! - észre sem vettem, hogy az asztalra csapok, mindannyian felém néznek. Daigo, Bela és a két kölyök is szánakozoan, szomorúan néz felém, Shouta elfordítja fejét.

   - Ki kell mennem friss levegőre! - mondom mély, rekedtes hangon, már már elcsuklóan, gyorsan felpattanok és kisietek a szobából, majd le a fedélzetről és a közeli parkhoz megyek.

Emlékek törnek fel, Miyakoval való első találkozás, amikor meglátom a parknál, amikor össze találkozik a tekintetünk, amikor utána megyek és először beszélek vele, amikor megérintem, belesajdul a szívem, hogy látom fáj neki a szeme és elakarom fújni azt, át akarom venni. Amikor együtt sétálunk, beszélgetünk, ülünk a fa alatt, amikor megmenti Belát, amikor elmondja, hogy szeret, a karjaimba fészkeli magát, amikor megcsókol... 

   - Ah... - térdre rogyok.

Hagytam kicsuszni a kezeim közül. A nőt akit szeretek, elvitték, azzal van, aki bántotta annyira, hogy a sebe mindig ott van, mindig érzi. Mi van ha... ha... ilyen érzés, tehát a szerelem fájdalma? Ennyire fájdalmas, ha a szerett hölggyel valami lesz? Miyako, mi van veled? Ugye jól vagy? Érted megyek! Ígérem, hogy érted megyek! Bárhol is legyél, megkereslek és megmentelek! Kérlek bírd ki! Könnycseppek gördülnek le az arcomon, ruhám teljesen átázik. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el amiót kint vagyok... hirtelen halk eső kopogás hallatszik. Felélénkül bennem a remény, abban a hitben, hogy talán Miyako az, dehogy felé fordítom a szemem, megpillantom, hogy egy férfi alak áll mellettem:

   - Bem, mi történt? - Natsume nyomozó lehajol hozzám és megérinti a vállaimat. - Mit csinálsz kint ilyen időben? Megfogsz fázni! - felakar állítani de kihuzom a karom tőle.

   - Kérem, most hagyjon....

    - Mi történt Bem? Talán a randi? Te és Miyako...

    - Nem erről szó sincs!

    - Hát akkor?

    - Miyakot elvitték...

   -  Hogy?!