Karácsony

 Kellemes Karácsonyi Ünnepeket! 

2.resz A doktor

 

A sebzett sziv dala

2.rész A doktor

Kairi:

    - Ah... Kairi ne zakatolj már! 

    - Csak betettem a tányért a mosogatóba.... ne nyavalyogj már. 

Ez egy szinte szokásosnak mondható reggel. Tendo Kairi vagyok orvos a Hiura általános kórházból, kardiólogia részlegen dolgozom. Hogy szeretem e a munkám? Persze, egyesek szerint túlságosan is... legalábbis néhányan azt fecsegik a hátam között, hogy munkamániás vagyok, nem érdekel semmi más, goronbán viselkedem a személyzettel , ezért " Ördög" -nek neveznek, nem is tudom, hogy mióta ... vagyis tudom pár éve , amikor is hirtelen az életem fenekestül felfordult. Na de nem érdekel, higgyenek amit akarnak. Miért lettem orvos? Természetesen , mint minden ember aki ezt a szakmát választja szeretne segíteni az embereken, persze bennem is benne van ez az egész , segíteni és látni ahogy mosolyog a beteg, ahogy reménykedő pillantással néz rád és kezedbe adja életét. Fontosak számomra a páciensek és mindig a legjobbat igyekszem adni, küzdeni és támogatni őket. Ez az életem és nem változtatnám meg. Peresze ha valaki megtudja a szüleim foglalkozását, azt mondja ez egy tipikus család... ugyanis a szüleim , mindkettő, orvosok. Tehát ebből kifolyolag az ember gondolhat rá , hogy a szüleim beszéltek erre rá, nyomás alatt voltam és tovább kell vigyem a foglalkozást, oh és persze a a kórházukat. Igen, van egy kórházuk is a Tendo kórház. De ez egyáltalán nem erről szól, nem a szüleimről, nem a kórházukról... hanem magamról, saját magam döntése volt, hogy az orvos szakmát választom, minden jó illetve rossz, fényes illetve sötét oldalával. Én akarok küzdeni az emberekért és minnél jobb orvos lenni. Persze a szüleim sokat elértek és példaképeim, de a saját utamat akarom járni, a saját lábamon.  Lehet, hogy gyerekoromba volt egy kis befolyás, hiszen csak ezt láttam, és a szüleink persze megis említették nem egyszer, hogy szeretnék ha a gyerekei is orvosok lennének, de ez a saját álmom is... nem kényszeritettek rá, szeretem amit dolgozok és szerintem sosem fogom megbánni, hogy ez lettem. Szóval azért lettem orvos, mert az akartam lenni és küzdeni , küzdeni az emberekért, akik  most először látnak és mégis biznak bennem. 

Amikor azt mondom,hogy gyerekek, nem tévedek. Van egy nővérem, magas , barna haju, barna szemű igazi szépség. Talán aki találkozik vele elsőre, nem is tudna mondani semmi negativat róla, kedves , barátságos, nyitott... de úgye először is a nővérem, akivel testvérekhez módon idegesitjük egymást , hülyülünk, de persze szeressük, támogassuk egymást és ha szükség van valakire ott vagyunk egymásnak. De van egy negativuma sokat iszik... most is a kanapén feküdt le az éjszakai buli után... tulajdonképpen, nem az a nagy bulizó arc, csupán társasági életet él a barátaival és iszik. Persze, a szülink szeretnék ha ő is beállna a sorba orvosként, el is kezdte de ott hagyta, ő azt mondt,a hogy azért mert éjszakai válltáskor nem lehet inni, de szeirintem van valami más oka . Azóta is nyaggasák, hogy álljon be, végezze el az orvosit és vegye át a kórházat, amit a nővérem minnél jobban elakarna kerülni. Ezért költözött a fővárosba, hozzám... a házba, ami szintén a miénk. Ezt a lakóházat, orvosoknak, nővéreknek adjuk ki, hogy lakjanak itt. Az uralkodó szin a sárga, krém szinű, barna. Kellemes kis lakóház. A mi lakásunkban szintén megjelennek ezke a színek, a fehér szin is megjelent a nappali és konyhába amik egybe nyiltak. Egyik lakás a miénk, itt lakom az én drága nővéremmel. 

    -Oh... ne légy már ilyen keserű Örd-ög!  - bosszús szemekkel néztem nővéremre, minek után megittam utolsó korty kávémat és el is indultam a kórházba.

Az út egy olyan 15 percre volt, vagy talán még annyi sem.  Az emberek mind igyekeztke munkába, gyerkek suliban , néhányan épp kávéjukat szürcsölgették egy kávézó teraszán, pörgött az élet, körülöttem,  de nekem nem... és ez nem is bántam... nekem azon a  napon a múltban mintha megállt volna az idő egy részben. 

    - Kairi! - ugrott már is mellém Koichi Kisugi az egyik kollegám.

Velem egyidős, szintén a kardiólogia osztályon dolgozik,  magas, fekete , hosszabb haj, barna szem. Igen közkedvelt  a nők körébe , nagyon kedves, de szeirntme néha együgyű... sokszor próbál kirángatni a komfort zónámból, de nem engedek. Jó barátok vagyunk, ha lehet így mondani, együtt praktizáltunk is, sőt még az egyetemről ismerjük egymást, megvolt mindig ez a párosunk, amugy sokszor feltud víditani és amikor a szakmáról beszélünk komolyan odaáll , jó orvos és ha bár mi kell lehet számítani rá. Ő is bérel egy lakást nálunk, viszont idén sikerült vennie egy sajátot, most is onnan jön, néha szokott még a lakóházba aludni ha hosszú napja van. 

   - Jó reggelt! - köszöntem de nem álltam meg.

   -Jó reggelt! Na, készen állsz egy újabb műszakra.

   -Persze... - vágtam rá, de már a fejem a tejes zsemlén járt , amit mindennap a kórházba eszek.

Abban reménykedtem, hogy most reggel megtudom venni , néha sok a munkám és mire ebédre odakerülök, hogy vegyke elvan fogyva... pedig tényleg csak azt veszem, van egy borkán tele pénzel amit erre gyűjtöttem a boltos néninél, mindig arra számol rá. 

   -Kíváncsi vagyok miről akar beszélni velünk Rokuro.  Te ?

    -Hát nem nagyon... lesz ami lesz... -mondtam és már is a hatalmas fehér, ablakos korház elé értünk.

Az előtér nagy volt, eg ykisebb koncertet is ellehetett volna itt tartani szeirntem, világos és kellemes, ami meglepően szokatlan lehet az emberek számára, de itt nyűzsögtek az emberek és persze mi doktorok és nővérek arra igyekeztünk , hogy mosolyt csaljunk és kelleme légkört teremtsünk a betegeinknek. Már láttam is a kis büfét, és arra is akartam venni az irányt, amikor Kisugi megfogta vállam ezzle megállítva.

   - Kisugi mi van? - néztem hátra rá szúros tekintettel .

    - Tudod hogy rám nem hat ez a tekintet... - vigyorodott el. - Nem hallottad mit beszéltem az előbb? Rokuro beszélne akar velünk szóval...

    -De csak veszek egy tejes zsömlét...

    -Majd megveszed szünteben... - erre már húzott is fel a kardilógia osztályra, ott is a az iródába , ahol Rokuro már várt.

Rokuro Koishikawa  magas, fekete, egyenes hajú, barna szemű a kardiólogia osztály főnőke és a korház igazgatóhelyettese. Kedves ember, felettünk járt, szóval őt is rég ismerjük már Kisugival. Nagyon megbizható ember és amit eldönt azt végig is viszi és jó orvos, sokat tanulhattam tőle és tanulhatok még most is. Sokat segít és ott van ha kell, sokat harcol , hogy itt a részlegen minden rendben menjen. Néhány évig jártak a nővéremmel, de azt véget ért a kapcsolatuk. 

   -Jó reggelt! Köszönöm, hogy ilyen hamar idefáradtatok.

   -Jó reggelt!

    -Hát nem nagyon volt választás. - néztem Kisugira, aki feltarotta karjait. - Miről lenne szó? - tértem rögtön tárgyra.

   - Ismeritek Nanase Sakurát? 

   -Kit?! - néztem értetlenül.

   -Te komolyan egy burokban élsz? Nanase Sakura néhány éve kezdte az énekesi pályáját és már szárnyal , a nagy Nanase lemezkiadó cég lánya. Nagyon sikeres és népszerű, bár vannak akik nem épp szép szavakkal illetik... nagoyn sokat küzd és szerintem is nagoyn tehetséges.  - közben elővette telefonját bepötyögött valamit, majd felém forditotta.

Egy lány állt ott, nagyjából velem egy idős, fekete haja és barna szeme volt. Egy fekete nadrág, csipkés fekete bluzot, hozzá fekete magastalput és egy sötét kék kabátot viselt, ami jól kihangsúlyozta arcát.

Egy pörgösebb szerelmes dalt énekelt... látszott rajta, hogy élvezi és szereti amit csinál és valóban szép hangja volt, de mintha a tekintete olykor olykor üres lett volna. 

    -Ő Nanase Sakura, így se rémlik?

     -Talán , mintha a nővérem emlitett volna. 

   -Mi van vele?  - kérdezte Kisugi visszafordulva Rokurohoz.

    -Nem sokan tudják de az utóbbi egy évben kórházból, korházba járt. Ugyanis valamiért időközönként elájul, fáj a feje... de eredmények eredménytelenk voltak, senki sem tudott konkrét választ adni, vagy mind másokat lehetett hallani. Az édesapja nem hagyta fel, természetesen aggódik a lánya iránt és döntésre jutott , szeretné ha jó ideig pihenne a lánya és vizsgálatok sorozata lenne egy kórházban. Itt még sosem volt és az igazgató jó barátja az édesapjának így megbeszélték, hogy ide fekszik be. 

    -Komolyan Nanase Sakura itt lesz nálunk? 

    -Még sosem dolgoztál egy hirességgel? - néztem furán Kisugira, nem értettme, hogy miért ennyire izgatott. 

   - De ez egy aranyos lány  - kacsintott rám. Csak a szememet forgattam.

    -Igen, itt lesz és szeretném ha Tendo te foglalkoznál vele. 

   - Én? 

    -Igen, erre az osztályra fektessük, hogy a komoly próblémákat mindenképp kitudjuk zárni. És szeretném a te kezedbe tenni... 

    -Rendben, megbizhatsz bennem.

    -A kis szerencsés... 

   - Természetesen arra szeretnélek kérni, hogy legyetke diszkrétek és adjatok mindent bele, segitsétek ha kell ... a szokásos... -hirtelen Rokuro nem kapta a szavakat.

   - Elnézést! Koishikawa -sensei, Nanase-chan felébredt...

    -Már itt van? - kérdezte Kisugi.

    -Igen, ma reggel ismét elájult. Én megyke is beszélni, kérlek Tendo , jöjj te is, hogy mutassalak be, 131es szoba.

Bólintottam és levettem kabátom, hogy felvegyem a doktori köpenyt .

    -Oh, de szerencsés vagy! 

    -Még mindig ezzle vagy el? - néztem rá, ahogy a fogashoz léptem... 

    - Aztán - karolta át a vállam - majd mesélj. -kacsintott rám, de csak a fejemet ráztam.

Ezekután elindultam a 131-es szobába megismerni az új betegemet. A betegek, kollegák, nővérek sorra köszöntöttek és persze udvarias voltam visszaköszöntem. Közbe minden doktor, nővér, arról beszélt, hogy Nanase Sakura itt van. Nem értették, hogy hogy nem hallottak róla, izgatottak voltak és reménykedtek, hogy egy autogrammot kaphatnak, vagy egy közös képet készíthetnek. Pláne a recepciós résznél, ott álltak körbe a nővérek, talán nekik volt a legnagyobb szájuk , és persze pletykálkodtak erről az egészről. Nem értettem, hogy mi ez az egész felhajtás , egy egyszerű híresség. 

   - Miss Nanase, az édesapja nagyon jó barátja az igazgatónknak és megbeszélték, hogy a legjobb az lenne ha egy ideig pihennél és orvosi megfigyelés alatt lennél, állandó helyen. Apád nagyon megbizik és szeretnénk ha ön is megbizna bennünk, mindent elfogunk követni, hogy rendben jöjjön és  egészségesen távozzon... 

Éppen ekkor értem a 131-es szoba ajtajához... még nem léptem be, láttam Rokuro hátát, ahogy szembe áll az ággyal, ahol Nanase Sakura feltételezem ült, karba tett kézzel ült és hideg tekintettel nézett fel Rokurora:

  -Ugyan ... nem kell megerőltetni magukat, tudom én , hogy ugyan az lesz az eredmény. Homályban fognak tapogatozni, majd 1, 2 hét alatt megmondják , hogy eredménytelen és lépjek tovább... - Mi ez a negativizmus? - Van értelme ennek a felfordulásnak? Mikor úgyis tudom mi lesz az eredmény.... és ezért abba hagyni a munkám.... 
Ránézett a mellette álló férfira aki egy sötét kék kosztümot viselt... gondolom valami manager... De tekintetem visszafordult Nanase-re akinek a tekintete hidegséget sugrázott, mintha ránézne valakira és azonnal hideg szellő csapná meg. Nem akar élni? Nem elég kényelmes az élete? Nem értem, hogy miért mond ilyeneket... Vagy most épp kényeskedik ? Tipikus sztár...

 -Mondtma, hogy nem fogod interjukat adsz és... tovább folyatod, csak értsd meg aggódunk érted.  

   -Tudom - talán most egy pillanatra mintha meggyengült volna a tekintete... 

    -Beszeretném mutatni az orvost, aki magáért lesz felelős... - fordult felém Rokuro észrevéve. - Gyere be kérlek!

Megköszörültem torkomat és beléptem a korterembe, ahol Nanase barna szemei azonnal rám szegeződtek , fekete haja szemeibe hullotak egy kicsit...

    -Nagyon örvendek Kairi Tendo vagyok. Mától én fogok magára figyelni.  - hajoltam meg.

    -Nagyon örvendek! - hajolt meg ő is.

Végig néztem, de nem mintha érdekelt volna... átlagosnak tűnt, nem látszott semmi átlagon felüli, persze tudtam, hogy az idolok, sztárok ugyan olyan emberek mint mi, nem gondoltam mást, csak talán kicsit kényesebbek... 

    -Tendo-sensei, egy nagyon tehetséges orvosunk, jó kezekben leszel. Akkor én most hagylak is! Mindent megfogunk tenni , kérlek bizz bennünk. - hajolt meg Rokuro és kiment. 

    -Akkor , pihenj , később visszjővők. - szólaltam meg néhány perc után.

    -Tendo - sensei! - csak az ajtóba álltam meg és fordultam vissza- Köszönöm szépen, hogy próbálkozik! 

Próbálkozom? Ez a munkám... én harcolok a betegeimért... komolyan mi ez a hozzáállás?! Elkényeztett kis sztárocska...  Ezután, nem mentem vissza rögtön az irodába, megtettem a körömet a betegeim között és lementem az előcsarnokba vásárolni végre tejes zsömlét. Szerettem ezeket a köröket, látni a betegeim mosolyát , néhány szót mindig is váltottam velük, külön külön. Útközben egy egy kollegával is összefutottam, akik néha meghivtak inni, általában megyek, nem maradok ki, bár nem vagyok az a nagy bulizos tipus, sosem voltam , barátaim... persze annka nevezhetem őket, ők mindig azok a pörgös, energikusak, én ... ellentétnek érzem magam, de mégis jól érzem velük magam... ez az én környezetem. 

Szerencsém volt a kis boltban, volt tejes zsömle, amit kint az udvaron fogyaszotttam el. Épp, hogy befejeztem Kozue az egyik ápolló érkezett hozzám:

   - Nanase Sakurának mire lenne szüksége? - tette fel a kérdést.

    - Azonnal megyek és kivizsgálom.- mondtam, eldobva a kiflis zacskót, majd el is indultam.

Nanaseval egy szobába a páciensek rögtön rám szegezték a tekintetet, amikor beléptem, mosolyogva köszöntem. Majd Nanasehoz léptem és elkezdtem megvizsgálni... egy ideig nem is szólalt meg majd:

     - Kap ezért valamit? - bökte ki hirtelen.

    -Tessék? - nézetem értetlenül, mikor kezem csúklomra tettem...  

    - Hát tudjuk mindketten, hogy ennek mi lesz a vége. 

    -Hogy meggyógyulsz? - mosolygottam.

    - Hogy azt fogod mondani nem tudod mi az, lehet az is lehet ez is, vagy lehet, hogy minden csak innen jön - mutatott a fejere. - A szokásos dolgok... ezért nem akarom rabolni az idődet, nincs más dolgod? 

Cinikusan felnevetettem... majd a nővér felé nézetem... 

   - Legyen EKG és vér vizsgálat... - majd felálltam az ágyamról, de mielőtt kimentem volna visszafordultam. - Ne bocsájtkozzunk állitásokra még oké? 

Majd kilépettem az ajtón.... Felsóhajtottam és elindultam az iródába. Nem értem a hozzáállását... nem értem, mit godnol, mit akar. Nem akar meggyógyulni? Hogy újjul erővel munkába álljon és azt csináljon amit szeret? Vagy lehet nem is szereti a munkáját?

Egyáltalán miért ragadok le ennél.... Összeborzoltam a hajam és igyekeztem munkámra koncentrálni. Leültem az irodába a helyemre és elkezdtem megnézni a jelentéseket Anri-channal kapcsolatban, a gyerekosztályon volt befeküdve, szivelégtelenség jeleivel hozták be. Nagyon kedves és aranyos lány, már jó ideje bent volt és mostmár reméltem,hogy jó hirrel szolgálhatok,hogy elhagyhassa nemsokára a kórházat. Nyugodtan tanulmányoztam gépen az adatokat, nem is figyelve az órára, mikor hirtelen valaki hátba veregetett:

   - Hello! Na milyen? - persze ki lett volna más, mint Kisugi.

    -Tessék? - néztem értetlenül, ahogy a helyére sétált és leült, majd velem szembe fordult.

   -Vajon?! Hát Nanase Sakuráról beszélek. 

    -Nincs semmi különös benne. Egy szokásos énekes, sztár, idol vagy nevezd aminek akarod, aki fent tartsa az orrát és kényeskedik itt összevissza... 

   -Most miért vagy ilyen? Most ismerted meg...

    - Nem ilyenek a sztárok? Amúgyis folyamatosan azt hallom tőle, hogy nem lesz semmi eredménye és tudja mi lesz a vége...és ...

    -Hát nem... nem mindegyik, sztár kényes. Adj egy kis időt neki, nem tudhatod ,hogy mi van benne. Nanase-chan nagyon szeret énekelni , szivét lelkét bele adja, próbáld megismerni...

    -A páciensekkel sosem barátkozol. -mondtam. - nem teremtesz olyan kapcsolatot...

    -Jó ne légy már ennyire karót nyelt, én csak arra értem,hogy hamar itélkezel... és vigyázz mit beszélsz, mert a végén visszahallja Nanase.

Ezzel előre fordult és végezte munkáját. Egy szabály lebegett sokszor előttem, nem szabadott páciensekkel bensőséges kapcsolatot teremtenem, mert abból sok jó nem lehet, elhagyják a kórházat és többe tnem találkozunk... csak a minimális ami szükséges kedvesség, mosoly nekem elég volt és jól tudtam, kezelni a helyzeteket.

15 perc múlva ismét elindultam a köröket róni, közbe Kizue is átadta az eredményeket Sakurának az irodába voltak nemsokára átkell nézzem. Benéztem egy egy páciensemhez megkérdeztem hogy vannak, ellenőriztem őket és indultam tovább, fél óra múlva lesz egy műtétem, szóval kicsit temposabbra vettem a lépteimet, hogy időbe végezzek, de ahogy a 131es szobához értem, meglepődtem, hogy az ágy üres volt:

   -Oh, doktor úr! A kislány elment már egy ideje sétálni a kórházba. 

   -Értem, köszönöm. - meghajoltam és azon vettem észre magam, hogy keresni kezdem.

Nem tudom mennyi idő telt el, bár az is igaz, hog ynem sok, ugynais néhányan arról beszéltek , hogy elment előttük Nanase Sakura, az a kisénekes és hasonló... a tetőn kaptam rá épp a távolba nézett :

   - Jól vagy?- lépkedtem mellé.

Hátrált egy lépést, miközben szemeit rém szegezte:

   -Köszönöm, de nem kell a sajnálata...

    -Tessék? - hirtelen nem értettme mi történik, kikelt magából.

    -Egyszerűen nem kell még egy olyan orvos aki nem hisz bennem, nem hisz a természetemben , nem tud semmit rólam és már is itélkezik, fogalma sincs, hogy min emgyek keresztül! Szóval nyugodtan adjon fel ha nem tetszik! 

Én csak álltam ott ledöbbenve, mig elsieteve ott hagy.... Hallott engem?

1.rész Az énekes

 

A sebzett sziv dala

1.rész Az énekes

Sakura:

  -Dobgjon a szivem még gyorsabban / Sok oldalamat megmutattam neked szóval... /Őszintén ezeket a túláradó érzéseket / Elakarom küldeni neked / Kérlek fogadd el kedvesem .... (Tokyo mew mew anime openingje magyar felirat részlet ) - és sötétség....

Ne aggódjatok, az útobbi egy évben ez szokásossá vállt. Na de azt hiszem kezdem az elején.

Nanase Sakura vagyok énekes. Gyerekkorom óta az volt az álmom, hogy a hangom eljusson mindenkihez és vele mosolyt csaljak az emberek arcára. És ez el is kezdődőtt, bár nem mondanám, hogy eseménytelenül. Az apám egy hatalmas lemezkiadó cég tulajdonosa. Gyerekkoromba sokat voltam a cégen belül, mindig csodáltam az énekeseket akik szivüket beleadva ragyogtak a szinpadon. Innen minden elindult és nem volt visszaút, én is azzá akartam vállni. A szüleim támogattak és a barátaim is, azt mondták, hogy csodás hangom van és ezt megkell mutatni. Meg is mutattam, visoznt nem csak a ragyogás érkezett vele, hanem világ sötét oldala is. Sokan, azt állitják , hogy mindez azért sikerült, mert az apám az igazgató és ő visz mindenben bele, pedig apám most már évek óta Kagoshimából irányit, anyámmal ott telepedtek le, a főváros pörögös élettől távol. De nem segitett egy percben sem, pontosan ezért, egyedül igyekeztem a csúcsra törekedni, bár még van mit fejlődnöm és nem is az hajt, hogy csúcson legyek, hanem megérintsem a dalimmal az embereket. De ezt nem lássák és támadnak, hogy mindent amit elértem nem érdemeltem meg, minden csak úgy az ölembe hullot. De ez nem igy van.... sosem kértem semmit a szüleimtől, egyedül harcoltam,hogy ide eljussak, igaz a szüleim cégénél vagyok, de attól ők nem szóltak bele az életemben. Viszont azt sem mondhatom, hogy egy egy szó nem esett rosszul.... nem akartam magamban zuhanni, bizonyitani akartam... de néha nem könnyű, pláne ha egyedül vagyok.... nézve, ahogy kegyetlenül, megfontatlanul irnak és beszélnek. De folytattam a munkám... az álmom megvalositásáért küzdöttem tovább. Nem engedtem, hogy fokozatosan magamba forduljak, ezt nem mutathattam, mert nem én voltam... nem akartam megadni az örömöt azoknak, akik nem hisznek bennem... előre akartam haladni.

De sajnos egy újabb lapáttal, tevődött 1 éve minderre, ami teljesen megváltoztatta a személyiségem.  Beteg lettem.... egyik koncertem előtt, minden elsőtétült.... és már csak arra ébredtem, hogy a korházba fekszem. Akkor az orvosok azt mondták, hogy fáradtság.... de 2 héttel később ismét elő jött, fejfájással... majd ismét ájulással.... és elkezdődött a korházak , orvosok sorozatának látogatása, de senki sem tudott mondnai egy teljes okot rá, hogy miért , mi okból... Aztán más fél hónap után jött újra elő.... de továbbra sem lehetett tudni az okát . Nekem meg ez az egész .... annyira elegem lett tőle, hogy kezdtem keménnyé vállni, nem érdekelt már semmi , csak akkor éreztem önmagam ha énekelhettem. De ki ne vállna mikor folyamatosan vizsgálatok várnak,  az álmomat akarnám folytatni...  Nem hagyom abba, tovább énekelek, de igyis ez az egész.... De az életemet mégsem tudom elképzelni éneklés nélkül.

   -Hol vagyok? - ébredtem fel , sértetette a fény a retinámat. 

    - Sakura, hogy érzed magad? 

    -Jól... jól...- ültem fel de már éreztem ahogy forog velem a világ...

    -Ne, várj csak óvatosan. - érintett meg Daichi.

Hogy ő ki volt? Saiki Daichi a managerem. Egy magas, fekete hajú és szürkés kékes tekintetű, szemüveges férfi, akiben apámék 100%-osan megbiznak. 3 évvel idősebb nálam és amióta az eszemet tudom ő egyengete az utamat, vele együtt törtem a csúcsra , nagyon jó fej és jó a kapcsolatunk , bár néha nagyon aggodó tud lenni. Ugye mig a fővárosba vagyok, addig ő vigyázz rám, a szüleim kérésére. Nagyon megfontolt és komoly ember, mindig mindent alaposan végig gondol , sosem szökik bele egyből . A lehetőségeimet is minidig biztosan átgondolja, nála jobb managert nem kaphatnék. A szüleim után, ő támogat és bizik bennem a legjobban. Tényleg örülök, hogy ilyen társam lehet... Már gyerekkoromban is ismertük egymást és nagyon jól kijöttünk, akkor döntötte el, hogy ő az én managerem lesz. Elment egyetemre és mire oda kerültem, hogy debütáljak már ott ékeskedett mellettem. Nagyon sokat küzd értem , ezért is igyekszem nem csalódást okozni neki sem. 

    -Hol vagyok? - végre megkaptam egyensúlyom és körbe néztem...

Fehér.... fehér minden, csipogó hang.... és velem szemben emberek... épp emberek néztek velem szemben.

   -Ez egy korház... - meg sem vártma, hogy válaszoljon. 

És persze Daichi rögtön látta a szememben, hogy mi gondolok erről az egészről.

    -És mi történt a dal felvevéssel? - hirtelen rájöttem, hogy ma reggel az egyik dalomat vettük fel.

    -Leállitottuk, de ne aggódj majd betudjuk pótolni.

    -Értem... na hát akkor menjünk is.... - akartam kiszállni az ágyból.

    -Nem, várj Sakura! - akart leállitani Daichi. 

    -Mi van? 

     -Meg kellene várjuk az eredményeket... - mondta. 

    -Másik korházban vagyunk? - bólintott. - És ugyan mi újdonságot tudnának mondani ?  Fáradtság? Nem tudjuk? Hagyni kell, hogy teljen az idő... Már mindent hallottam. 

    -Ami azt illeti beszéltem az apáddal és az ügynökséggel is megvitattuk. Egy év eltelt és a legfontosabb az egészséged, igy úgy döntöttük befejezzük ezt a korházba látogatásokat...

    -Oh, de hát ez csodás hir... - mosolyogtam el... de jól láttam, hogy valami még van. - Nem erről van szó? 

  Daichi ajkába harapott, miközben próbálta kerülni tekintetem.... 

    -Daichi! - idegesen kezdtem dobolni az ujjammal, miközben folyamatosan rajtam éreztem a szemben fekvő és mellettme fekvő hölgyek tekintetét.

Egyáltalán mit keresk itt? Már nem mintha kényeskednék, de máskor apám mindig egy magán szobába tesz, egyedül. Mi történik itt?

    -Miss Nanase?! - lépett be egy magas , feket hajú, barna szemű férfi , fehér köpenyt viselt... orvos. - Nagyon örvendek Rokuro Koishikawa vagyok, a kórház igazgatóhelyettese és a kardiológia osztály főnőke. 

    -Kardiologia osztály? Az nem ahol a szivesekkel dolgoznak? - bólintott, mire értetlenül néztem Daichira. - Végre befejeznéd a mondatod? - oké kicsit talán túl rá szóltam, de másr tudni akartm,a hog ymi folyik itt.

    -Szóval, mától a korházba fogsz tölteni egy kis időt.... ezen a részlegen. 

    -Mi?! Egy kis időt? Hogy?! Mi ez hirtelen? És a munkám?! 

    -Mindent elintéztünk, nem fogsz nagyon eltűnni csak rutin ellenőrzések, megfigyelések... és apád azt szerette volna ha egy rendes szobába kerülsz, igy nem vagy egyedül és nemlesz az, hogy unatkozol ... 

    - Miss Nanase, az édesapja nagyon jó barátja az igazgatónknak és megbeszélték, hogy a legjobb az lenne ha egy ideig pihennél és orvosi megfigyelés alatt lennél, állandó helyen. Apád nagyon megbizik és szeretnénk ha ön is megbizna bennünk, mindent elfogunk követni, hogy rendben jöjjön és  egészségesen távozzon...

    -Ugyan ... nem kell megerőltetni magukat, tudom én , hogy ugyan az lesz az eredmény. Homályban fognak tapogatozni, majd 1, 2 hét alatt megmondják , hogy eredménytelen és lépjek tovább... - ültem vissza és tettem karba a kezem. - Van értelme ennek a felfordulásnak? Mikor úgyis tudom mi lesz az eredmény.... és ezért abba hagyni a munkám.... 

    -Mondtma, hogy nem fogod interjukat adsz és... tovább folyatod, csak értsd meg aggódunk érted. 

Daichi szemében néztem, ami őszinteséget sugárzott... 

   -Tudom - fordiottam el a tekintetem.

    -Beszeretném mutatni az orvost, aki magáért lesz felelős... - szólalt meg ismét Dr. Koishikawa . - Gyere be kérlek! - az ajtó felé tekintettem, ahol egy talán 1 évvel idősebb doktor lépett be, fekete haj és barna szemmel. 

Elég komoly arcot vágott, amint megállt velem szemben, bár egy kis mosoly ott diszelgett az arcán.

    -Nagyon örvendek Kairi Tendo vagyok. Mától én fogok magára figyelni.  - hajolt meg. 

Kairi Tendo... Kairi Tendo doktor... 

    -Nagyon örvendek! - hajoltam meg én is.

Jobban szemügyre vettem, jól nézett ki megkellett adni... de nem, nem. A doktorod, aki 1, 2 hét után úgyis megmondja neked, hogy ennyi semmi eredmény. Férfias alkat és kicsit talán ilyen pokerarca is van, mármint úgy érzem, mitnha valami nyomná lelkét , valamitől nem tud szabadulni . 

    -Tendo-sensei, egy nagyon tehetséges orvosunk, jó kezekben leszel. Akkor én most hagylak is! Mindent megfogunk tenni , kérlek bizz bennünk. - hajolt meg Koshikawa-sensei és kiment. 

    -Akkor , pihenj , később visszjővők. - hajolt meg Tendo-sensei is, de mielőtt kiment utána szóltam.

    -Tendo - sensei! - hirtelen azt sem tudtam, hogy mit csinálok... nem mintha megváltozott volna a véleményem... továbbra is kilátástalanságot látok de... - Köszönöm szépen, hogy próbálkozik! 

Cska egy pillantra fordult vissza, egy mosoly kiséretében, ami szerintem dögös volt és ugyanakkor aranyos is. 

    -Fura, hogy igy belementél egyből ... - állapitotta meg Daichi. 

    -Ugyis tudom mi lesz az eredménye.... megkérhetlek, hogy behozz néhány dolgot? 

    -Oh, persze mondd csak. 

Elkezdtem lediktálni, de mikor személyesebb dolgok jöttek, rájöttek, hogy akármilyen régóta is ismerem , ezt most igy nem kérhetem meg...

    -Tudod mit, hozd el a gitárom és a többit elintézem Aoival. - értetlenül nézett Daichi, de miután megráztam a fejem előtte, azt hiszem rájött, hogy miről lenne szó.

    -Oké, akkor ellépek az ügynökséghez és elhozom a gitárod. Benne van a füzeted ?

    -Igen, úgy tudom, de kérlek nézd meg. - bólintott, majd el is sietett.

De valamiért kényelmetlenül éreztem magam... a hölgyek még mindig bámultak és súgdoloztak... Szokatlan helyzet volt... de örültem is neki, hogy nem egy üres szobába kell ülnöm egyedül... majd megszokom, csak nem fog olyan sokáig tartani.

    -Ön valóban Nanase Sakura? - kérdezte meg hirtelen az egyik nő aki velem szemben ült.

    -Igen... nagyon örvendek. - hajoltam meg. , miközben a kezembe tett perfuzió által összekötött tűt... 

   -Oh, ez olyan csodálatos. A lányom nagy rajóngod, esetleg adnál egy autogrammot neki mikor meglátogat?

Szemei csak ragyogtak, miközben izgatottá vállt és a mellett lévő nők is. 

    -Persze. Kérem emlékeztessen. - mosolyogtam.

A következő pillanatban a nők beszélgetni kezdtek és néha néha hozzám is szegezték a kérdést. Mindneki idősebb volt nálam. Aki hozzám fordult, teltebb, rövid fekete hajjal és barna szemmel rendelkezett mint megtudtam virág boltja van Izuri, mellette feküdt egy vékonyabb vöröses hajú , barna szemű nő, talán ő volt korban a legközelebb hozzám, könyvtárosként dolgozott Oki , nagyon sok mindent tudott a könyvekről, történetekről.  és a mellettem lévő egy alacsonyabb barna a hajú , barna szemű hölgy feküdt, aki mint utobb megtudtam fodrászként dolgozott Chizue, nagyon ragaszkodott hozzá, hogy egyszer majd elkészitse a hajam. Mind nagyon kedvesek voltak és boldog voltma, hogy annak ellenére, az elején kicsit féltem, hogy mi lesz, közvetlenek voltak és befogadtak. Miután a perfuzió lefolyt és megismerkedtem Kozue Ishiharaval az egyik nővérrel, barna haja és barna szeme átlagos magassága és karcsu termete volt, kedvesnek tűnt, és kicsit talán túl életvidámnak. De első találkozás... Barátok ugysem kell legyünk... Visszajött Tendo-sensei és ellenőrizett... 

    - Kap ezért valamit? - böktem ki hirtelen.

    -Tessék? - nézett értetlenül, mikor kezét csúklomra tette...  

    - Hát tudjuk mindketten, hogy ennek mi lesz a vége. 

    -Hogy meggyógyulsz? - mosolygott.

    - Hogy azt fogod mondani nem tudod mi az, lehet az is lehet ez is, vagy lehet, hogy minden csak innen jön - mutattam a fejemben. - A szokásos dolgok... ezért nem akarom rabolni az idődet, nincs más dolgod? 

Cinikusan felnevetett... majd a nővér felé nézett.

   - Legyen EKG és vér vizsgálat... - majd felállt az ágyamról, de mielőtt kiment volna visszafordult. - Ne bocsájtkozzunk állitásokra még oké? 

Majd kilépett az ajtón...

   -Rendben, én egy fél óra múlva visszajővők. - mondta Kozue...

    -Kozue, kedves ez az orvos? Életvidám?

   -Hát... - vigyorgott fancsalin el... - Kedvesnek kedves, és nagyon szeretik a páciensei .... életvidám, azt nem mondanám... De meglátod, hogy minden rendben lesz, nagyon tehetséges. Elnézést! - ezzel magamra hagyott.

    -Oh, milyen szerencsés vagy! - hallottam meg Izuri hangját.

    -Hogy? 

    -Hát Tendo -sensei igazán jól néz ki... ha nem lenne férjem...

    -Halljd ide Izuri! Miket nem beszélsz! - nevettek fel a lányok.

    - Bár én sem panaszkodhatok Kiusgi-sensei is kedves és jól néz ki... oh miket nem beszélek. - nevettek fel a hölgyek, elmosolyodtam.

Végül, elindultam sétálni , gondoltam körbe nézek a kórházban. Nem mintha annyira változatosak lennének, a falak a padló itt is fehéren pompáztak ... néhány beteg nevetése hallatszott a folyóson, néhányan ide oda sétáltak, vagy épp csak simán ültek az egyik széken, miközben gondolom hozzátartozójukra vártak. Mindenkin halvány mosoly és a remény, hogy minden rendben lesz és meggyógyulnak. Aztán gondolom az osztály recepciójához értem, ahol több ápolló is össze volt gyűlve, amint megláttak, felcsillant a szemük... de egyik sem mozdult meg. Kb 6-n lehettek ott, az egyik elég fiatal hölgynek tűnt, szerintem velem is egy idős, biztos most gyakorlatozik. Azon kivűl egy szeműveges férfi, Kozue , egy kicsit idősebb nő és még két fiatal nő állt ott körbe. Meghajoltam és indultam  is tovább:

    -Ez tényleg ő! 

    -Oh! El sem hiszem! Vajon kérhetek készitene vleem egy közös fotot?

Elmosolyodtam ahogy tovább sétáltam ... örülök, hogy eddig semmi negativ kritikát nem hallottam... Néhány percel később, viszont már nem tudtam hol vagyok... egy hosszú folyosó, aminek a végén egy ablak diszelgett és néhány lépésre tőlem a bal felén egy ajtó... lassan sétáltam oda, beszélgetés szűrődött ki, benéztem, Tendo-sensei volt és még egy fiatal orvos:

    -Nincs semmi különös benne. Egy szokásos énekes, sztár, idol vagy nevezd aminek akarod, aki fent tartsa az orrát és kényeskedik itt összevissza... 

Oh szóval... ugyan olyan.... sejthettem volna...