1.rész Az énekes

 

A sebzett sziv dala

1.rész Az énekes

Sakura:

  -Dobgjon a szivem még gyorsabban / Sok oldalamat megmutattam neked szóval... /Őszintén ezeket a túláradó érzéseket / Elakarom küldeni neked / Kérlek fogadd el kedvesem .... (Tokyo mew mew anime openingje magyar felirat részlet ) - és sötétség....

Ne aggódjatok, az útobbi egy évben ez szokásossá vállt. Na de azt hiszem kezdem az elején.

Nanase Sakura vagyok énekes. Gyerekkorom óta az volt az álmom, hogy a hangom eljusson mindenkihez és vele mosolyt csaljak az emberek arcára. És ez el is kezdődőtt, bár nem mondanám, hogy eseménytelenül. Az apám egy hatalmas lemezkiadó cég tulajdonosa. Gyerekkoromba sokat voltam a cégen belül, mindig csodáltam az énekeseket akik szivüket beleadva ragyogtak a szinpadon. Innen minden elindult és nem volt visszaút, én is azzá akartam vállni. A szüleim támogattak és a barátaim is, azt mondták, hogy csodás hangom van és ezt megkell mutatni. Meg is mutattam, visoznt nem csak a ragyogás érkezett vele, hanem világ sötét oldala is. Sokan, azt állitják , hogy mindez azért sikerült, mert az apám az igazgató és ő visz mindenben bele, pedig apám most már évek óta Kagoshimából irányit, anyámmal ott telepedtek le, a főváros pörögös élettől távol. De nem segitett egy percben sem, pontosan ezért, egyedül igyekeztem a csúcsra törekedni, bár még van mit fejlődnöm és nem is az hajt, hogy csúcson legyek, hanem megérintsem a dalimmal az embereket. De ezt nem lássák és támadnak, hogy mindent amit elértem nem érdemeltem meg, minden csak úgy az ölembe hullot. De ez nem igy van.... sosem kértem semmit a szüleimtől, egyedül harcoltam,hogy ide eljussak, igaz a szüleim cégénél vagyok, de attól ők nem szóltak bele az életemben. Viszont azt sem mondhatom, hogy egy egy szó nem esett rosszul.... nem akartam magamban zuhanni, bizonyitani akartam... de néha nem könnyű, pláne ha egyedül vagyok.... nézve, ahogy kegyetlenül, megfontatlanul irnak és beszélnek. De folytattam a munkám... az álmom megvalositásáért küzdöttem tovább. Nem engedtem, hogy fokozatosan magamba forduljak, ezt nem mutathattam, mert nem én voltam... nem akartam megadni az örömöt azoknak, akik nem hisznek bennem... előre akartam haladni.

De sajnos egy újabb lapáttal, tevődött 1 éve minderre, ami teljesen megváltoztatta a személyiségem.  Beteg lettem.... egyik koncertem előtt, minden elsőtétült.... és már csak arra ébredtem, hogy a korházba fekszem. Akkor az orvosok azt mondták, hogy fáradtság.... de 2 héttel később ismét elő jött, fejfájással... majd ismét ájulással.... és elkezdődött a korházak , orvosok sorozatának látogatása, de senki sem tudott mondnai egy teljes okot rá, hogy miért , mi okból... Aztán más fél hónap után jött újra elő.... de továbbra sem lehetett tudni az okát . Nekem meg ez az egész .... annyira elegem lett tőle, hogy kezdtem keménnyé vállni, nem érdekelt már semmi , csak akkor éreztem önmagam ha énekelhettem. De ki ne vállna mikor folyamatosan vizsgálatok várnak,  az álmomat akarnám folytatni...  Nem hagyom abba, tovább énekelek, de igyis ez az egész.... De az életemet mégsem tudom elképzelni éneklés nélkül.

   -Hol vagyok? - ébredtem fel , sértetette a fény a retinámat. 

    - Sakura, hogy érzed magad? 

    -Jól... jól...- ültem fel de már éreztem ahogy forog velem a világ...

    -Ne, várj csak óvatosan. - érintett meg Daichi.

Hogy ő ki volt? Saiki Daichi a managerem. Egy magas, fekete hajú és szürkés kékes tekintetű, szemüveges férfi, akiben apámék 100%-osan megbiznak. 3 évvel idősebb nálam és amióta az eszemet tudom ő egyengete az utamat, vele együtt törtem a csúcsra , nagyon jó fej és jó a kapcsolatunk , bár néha nagyon aggodó tud lenni. Ugye mig a fővárosba vagyok, addig ő vigyázz rám, a szüleim kérésére. Nagyon megfontolt és komoly ember, mindig mindent alaposan végig gondol , sosem szökik bele egyből . A lehetőségeimet is minidig biztosan átgondolja, nála jobb managert nem kaphatnék. A szüleim után, ő támogat és bizik bennem a legjobban. Tényleg örülök, hogy ilyen társam lehet... Már gyerekkoromban is ismertük egymást és nagyon jól kijöttünk, akkor döntötte el, hogy ő az én managerem lesz. Elment egyetemre és mire oda kerültem, hogy debütáljak már ott ékeskedett mellettem. Nagyon sokat küzd értem , ezért is igyekszem nem csalódást okozni neki sem. 

    -Hol vagyok? - végre megkaptam egyensúlyom és körbe néztem...

Fehér.... fehér minden, csipogó hang.... és velem szemben emberek... épp emberek néztek velem szemben.

   -Ez egy korház... - meg sem vártma, hogy válaszoljon. 

És persze Daichi rögtön látta a szememben, hogy mi gondolok erről az egészről.

    -És mi történt a dal felvevéssel? - hirtelen rájöttem, hogy ma reggel az egyik dalomat vettük fel.

    -Leállitottuk, de ne aggódj majd betudjuk pótolni.

    -Értem... na hát akkor menjünk is.... - akartam kiszállni az ágyból.

    -Nem, várj Sakura! - akart leállitani Daichi. 

    -Mi van? 

     -Meg kellene várjuk az eredményeket... - mondta. 

    -Másik korházban vagyunk? - bólintott. - És ugyan mi újdonságot tudnának mondani ?  Fáradtság? Nem tudjuk? Hagyni kell, hogy teljen az idő... Már mindent hallottam. 

    -Ami azt illeti beszéltem az apáddal és az ügynökséggel is megvitattuk. Egy év eltelt és a legfontosabb az egészséged, igy úgy döntöttük befejezzük ezt a korházba látogatásokat...

    -Oh, de hát ez csodás hir... - mosolyogtam el... de jól láttam, hogy valami még van. - Nem erről van szó? 

  Daichi ajkába harapott, miközben próbálta kerülni tekintetem.... 

    -Daichi! - idegesen kezdtem dobolni az ujjammal, miközben folyamatosan rajtam éreztem a szemben fekvő és mellettme fekvő hölgyek tekintetét.

Egyáltalán mit keresk itt? Már nem mintha kényeskednék, de máskor apám mindig egy magán szobába tesz, egyedül. Mi történik itt?

    -Miss Nanase?! - lépett be egy magas , feket hajú, barna szemű férfi , fehér köpenyt viselt... orvos. - Nagyon örvendek Rokuro Koishikawa vagyok, a kórház igazgatóhelyettese és a kardiológia osztály főnőke. 

    -Kardiologia osztály? Az nem ahol a szivesekkel dolgoznak? - bólintott, mire értetlenül néztem Daichira. - Végre befejeznéd a mondatod? - oké kicsit talán túl rá szóltam, de másr tudni akartm,a hog ymi folyik itt.

    -Szóval, mától a korházba fogsz tölteni egy kis időt.... ezen a részlegen. 

    -Mi?! Egy kis időt? Hogy?! Mi ez hirtelen? És a munkám?! 

    -Mindent elintéztünk, nem fogsz nagyon eltűnni csak rutin ellenőrzések, megfigyelések... és apád azt szerette volna ha egy rendes szobába kerülsz, igy nem vagy egyedül és nemlesz az, hogy unatkozol ... 

    - Miss Nanase, az édesapja nagyon jó barátja az igazgatónknak és megbeszélték, hogy a legjobb az lenne ha egy ideig pihennél és orvosi megfigyelés alatt lennél, állandó helyen. Apád nagyon megbizik és szeretnénk ha ön is megbizna bennünk, mindent elfogunk követni, hogy rendben jöjjön és  egészségesen távozzon...

    -Ugyan ... nem kell megerőltetni magukat, tudom én , hogy ugyan az lesz az eredmény. Homályban fognak tapogatozni, majd 1, 2 hét alatt megmondják , hogy eredménytelen és lépjek tovább... - ültem vissza és tettem karba a kezem. - Van értelme ennek a felfordulásnak? Mikor úgyis tudom mi lesz az eredmény.... és ezért abba hagyni a munkám.... 

    -Mondtma, hogy nem fogod interjukat adsz és... tovább folyatod, csak értsd meg aggódunk érted. 

Daichi szemében néztem, ami őszinteséget sugárzott... 

   -Tudom - fordiottam el a tekintetem.

    -Beszeretném mutatni az orvost, aki magáért lesz felelős... - szólalt meg ismét Dr. Koishikawa . - Gyere be kérlek! - az ajtó felé tekintettem, ahol egy talán 1 évvel idősebb doktor lépett be, fekete haj és barna szemmel. 

Elég komoly arcot vágott, amint megállt velem szemben, bár egy kis mosoly ott diszelgett az arcán.

    -Nagyon örvendek Kairi Tendo vagyok. Mától én fogok magára figyelni.  - hajolt meg. 

Kairi Tendo... Kairi Tendo doktor... 

    -Nagyon örvendek! - hajoltam meg én is.

Jobban szemügyre vettem, jól nézett ki megkellett adni... de nem, nem. A doktorod, aki 1, 2 hét után úgyis megmondja neked, hogy ennyi semmi eredmény. Férfias alkat és kicsit talán ilyen pokerarca is van, mármint úgy érzem, mitnha valami nyomná lelkét , valamitől nem tud szabadulni . 

    -Tendo-sensei, egy nagyon tehetséges orvosunk, jó kezekben leszel. Akkor én most hagylak is! Mindent megfogunk tenni , kérlek bizz bennünk. - hajolt meg Koshikawa-sensei és kiment. 

    -Akkor , pihenj , később visszjővők. - hajolt meg Tendo-sensei is, de mielőtt kiment utána szóltam.

    -Tendo - sensei! - hirtelen azt sem tudtam, hogy mit csinálok... nem mintha megváltozott volna a véleményem... továbbra is kilátástalanságot látok de... - Köszönöm szépen, hogy próbálkozik! 

Cska egy pillantra fordult vissza, egy mosoly kiséretében, ami szerintem dögös volt és ugyanakkor aranyos is. 

    -Fura, hogy igy belementél egyből ... - állapitotta meg Daichi. 

    -Ugyis tudom mi lesz az eredménye.... megkérhetlek, hogy behozz néhány dolgot? 

    -Oh, persze mondd csak. 

Elkezdtem lediktálni, de mikor személyesebb dolgok jöttek, rájöttek, hogy akármilyen régóta is ismerem , ezt most igy nem kérhetem meg...

    -Tudod mit, hozd el a gitárom és a többit elintézem Aoival. - értetlenül nézett Daichi, de miután megráztam a fejem előtte, azt hiszem rájött, hogy miről lenne szó.

    -Oké, akkor ellépek az ügynökséghez és elhozom a gitárod. Benne van a füzeted ?

    -Igen, úgy tudom, de kérlek nézd meg. - bólintott, majd el is sietett.

De valamiért kényelmetlenül éreztem magam... a hölgyek még mindig bámultak és súgdoloztak... Szokatlan helyzet volt... de örültem is neki, hogy nem egy üres szobába kell ülnöm egyedül... majd megszokom, csak nem fog olyan sokáig tartani.

    -Ön valóban Nanase Sakura? - kérdezte meg hirtelen az egyik nő aki velem szemben ült.

    -Igen... nagyon örvendek. - hajoltam meg. , miközben a kezembe tett perfuzió által összekötött tűt... 

   -Oh, ez olyan csodálatos. A lányom nagy rajóngod, esetleg adnál egy autogrammot neki mikor meglátogat?

Szemei csak ragyogtak, miközben izgatottá vállt és a mellett lévő nők is. 

    -Persze. Kérem emlékeztessen. - mosolyogtam.

A következő pillanatban a nők beszélgetni kezdtek és néha néha hozzám is szegezték a kérdést. Mindneki idősebb volt nálam. Aki hozzám fordult, teltebb, rövid fekete hajjal és barna szemmel rendelkezett mint megtudtam virág boltja van Izuri, mellette feküdt egy vékonyabb vöröses hajú , barna szemű nő, talán ő volt korban a legközelebb hozzám, könyvtárosként dolgozott Oki , nagyon sok mindent tudott a könyvekről, történetekről.  és a mellettem lévő egy alacsonyabb barna a hajú , barna szemű hölgy feküdt, aki mint utobb megtudtam fodrászként dolgozott Chizue, nagyon ragaszkodott hozzá, hogy egyszer majd elkészitse a hajam. Mind nagyon kedvesek voltak és boldog voltma, hogy annak ellenére, az elején kicsit féltem, hogy mi lesz, közvetlenek voltak és befogadtak. Miután a perfuzió lefolyt és megismerkedtem Kozue Ishiharaval az egyik nővérrel, barna haja és barna szeme átlagos magassága és karcsu termete volt, kedvesnek tűnt, és kicsit talán túl életvidámnak. De első találkozás... Barátok ugysem kell legyünk... Visszajött Tendo-sensei és ellenőrizett... 

    - Kap ezért valamit? - böktem ki hirtelen.

    -Tessék? - nézett értetlenül, mikor kezét csúklomra tette...  

    - Hát tudjuk mindketten, hogy ennek mi lesz a vége. 

    -Hogy meggyógyulsz? - mosolygott.

    - Hogy azt fogod mondani nem tudod mi az, lehet az is lehet ez is, vagy lehet, hogy minden csak innen jön - mutattam a fejemben. - A szokásos dolgok... ezért nem akarom rabolni az idődet, nincs más dolgod? 

Cinikusan felnevetett... majd a nővér felé nézett.

   - Legyen EKG és vér vizsgálat... - majd felállt az ágyamról, de mielőtt kiment volna visszafordult. - Ne bocsájtkozzunk állitásokra még oké? 

Majd kilépett az ajtón...

   -Rendben, én egy fél óra múlva visszajővők. - mondta Kozue...

    -Kozue, kedves ez az orvos? Életvidám?

   -Hát... - vigyorgott fancsalin el... - Kedvesnek kedves, és nagyon szeretik a páciensei .... életvidám, azt nem mondanám... De meglátod, hogy minden rendben lesz, nagyon tehetséges. Elnézést! - ezzel magamra hagyott.

    -Oh, milyen szerencsés vagy! - hallottam meg Izuri hangját.

    -Hogy? 

    -Hát Tendo -sensei igazán jól néz ki... ha nem lenne férjem...

    -Halljd ide Izuri! Miket nem beszélsz! - nevettek fel a lányok.

    - Bár én sem panaszkodhatok Kiusgi-sensei is kedves és jól néz ki... oh miket nem beszélek. - nevettek fel a hölgyek, elmosolyodtam.

Végül, elindultam sétálni , gondoltam körbe nézek a kórházban. Nem mintha annyira változatosak lennének, a falak a padló itt is fehéren pompáztak ... néhány beteg nevetése hallatszott a folyóson, néhányan ide oda sétáltak, vagy épp csak simán ültek az egyik széken, miközben gondolom hozzátartozójukra vártak. Mindenkin halvány mosoly és a remény, hogy minden rendben lesz és meggyógyulnak. Aztán gondolom az osztály recepciójához értem, ahol több ápolló is össze volt gyűlve, amint megláttak, felcsillant a szemük... de egyik sem mozdult meg. Kb 6-n lehettek ott, az egyik elég fiatal hölgynek tűnt, szerintem velem is egy idős, biztos most gyakorlatozik. Azon kivűl egy szeműveges férfi, Kozue , egy kicsit idősebb nő és még két fiatal nő állt ott körbe. Meghajoltam és indultam  is tovább:

    -Ez tényleg ő! 

    -Oh! El sem hiszem! Vajon kérhetek készitene vleem egy közös fotot?

Elmosolyodtam ahogy tovább sétáltam ... örülök, hogy eddig semmi negativ kritikát nem hallottam... Néhány percel később, viszont már nem tudtam hol vagyok... egy hosszú folyosó, aminek a végén egy ablak diszelgett és néhány lépésre tőlem a bal felén egy ajtó... lassan sétáltam oda, beszélgetés szűrődött ki, benéztem, Tendo-sensei volt és még egy fiatal orvos:

    -Nincs semmi különös benne. Egy szokásos énekes, sztár, idol vagy nevezd aminek akarod, aki fent tartsa az orrát és kényeskedik itt összevissza... 

Oh szóval... ugyan olyan.... sejthettem volna...