A sebzett szív dala
4.rész Nem akarom
Kairi:
Hiszen olyan szép volt, annyira meghatott... ez a hang egészen a szívemig hatolt, belém vésődött és folyton a gondolataimba hallottam. Szóval ez Nanase hangja, ezt hallja az ember, ilyen hatással van rá a zenéje. Ez elképesztő... csak itt hallom, én egyedül, semmi spéci hangfelszerelés nélkül, akusztika sem a legjobb, de mégis megragadott, mégis hallani akarom újra és újra. Ezt, tovább kell vigye, nem adhassa fel... nem adhassa fel.
- Oh, elnézést, hangos voltam?! - ébredtem fel gondolataim menetéből, gunyoros hangjára.
- Nem, én csak... - kezdtem bele. - Láttam , hogy nem vagy a szobába és...
-Oh, nem szabadna elhagynom a termet?! Elnézést kérek, nem tudtam, hogy ennyire börötön őrt játszik. - mielőtt elhaladt volna mellettem, megragadtam a csukloját és magam felé fordítottam.
Meglepődött és néhány perc csend következett közöttünk.
- Beszélni akartam veled.
- Csak ugyan? Hát nekem nincs mit beszélnem magával... -ezzel kirángatta a csukloját és elindult lefele.
Kifujtam a levegőt... Milyen makacs egy lány? Az ember nyugodtan akar beszélni vele és ő így felhuzza magát... Az ember már bocsánatot sem kérhet? Egy ilyen... aaahhh, való igaz a hangja csodaszép, de a vislkedése nem igen, miért kell ilyen negativ lenni és így eltolni magadtól az embereket?
Még jó, hogy ezt nem hangosan mondtam ki , Kisugi és Sayako biztos orrom alá dörgölte volna, hogy ugyan ki beszél? És nem akartam látni az önelégült arcukat.
- Kairi, beszélhetnénk? - lefele tartottam a lépcsön amikor Rokuroval szembe találtam magam.
- Nem érne rá, gondoltam körbe nézek a páciensek között..
- Fontos dologról lenne szó. - állított meg.
Zsebre dugott kézzel, megálltam és felhúztam a szemöldökömet.
-Mi történt?
- Nanase-chan orvost szeretne válltani.
- Hogy micsoda?! - azt hittem, hogy nem hallok jól! - Hogy le akar válltani?
Ennyire kiakadt komolyan attól amit mondtam neki...
- Kairi mit mondtál neki?!
- Én semmit! -szabadkoztam. - Oké lehet kicsit előítéletes voltam, de most bocsánatot szerettem volna kérni, de csak gunyolodva elment és nem akart meghallgatni.
- Igazán megérhetnéd te is, mindenki ugyanazzal fogadta éveken keresztül, nem lát már reményt. Mindig ugyanazt várja már el az orvosoktól. Nem mondanak semmit, beleunt az egészben. Úgy érezheti, hogy senki sem igykeszik segíteni rajta, hogy csak lerázzák. Labilis az érzései, akarna hinni az orvosokban de így nem fog...
- Tudom, mindenki ezzel jön... - sóhajtottam fel, rosszul éreztem magam, pontosan jól tudtam, hogy minden amit mondd igaz és ez ellen tennem kellene valamit ... - De most ugyan mit tehetnék ha ennyire makacs? Szerettem volna bocsánatot kérni tényleg, de makacsul elhuzott.
- Orvos vagy, neked a feladatod, hogy a páciensek bizzanak benned , reményt adj nekik, hogy eltudsz indulni egy uton. Anri-chan nem bizik benned? Nem adtál neki reményt? Akkor Nanase-channak miért nem tudsz?
Aff... fenében teljesen igaza van...
- Elnézést! - jelent meg hirtelen egy magas, fekete hajú, szürkés kék szemű, szemüveges férfi. Láttam már korábban Nanase környékén. A barátja lenne? - Nem akartam kihallgatni a beszélgetésüket. Ön lenne Dr. Tendo Kairi akit megbíztak Sakura kezelésével?
- Jó napot! - hajoltam meg. - Igen, én vagyok! Ön a barátja?
- Nem, nem, én a managere vagyok Saiki Daichi, nagyon örülök! - fogotunk kezet. - Vállthatnánk néhány szót?
-Természetesen. - elnézést kértünk Rokurotól és arébb sétáltunk. - Hallottam, hogy Nanase orvost szeretne válltani én...
- Elnézést akarok kérni! Sakura nagyon makacs lány és már tényleg elege van ettől az egésztől. Beleunt és azt akarná, hogy hagyják békén...
-Ezt elhiszem...
- Talán így tűnhet, de valójában csak reményt akar, csak egy kis reményt akar, hogy ennek vége szakadhat. Akar bizni magában, higyje el, titkon bizik, minden egyes új orvossal szembe új reményei vannak...
- De akkor miért akar leválltani? Valóban nem mondtam, valami szép dolgokat de én tévedtem és bevallom, sajnálom... de meg sem akar hallgatni...
- A szülei gyerekkora óta azzal törödnek, hogy tökéletes sztárt faragjanak belőle. Hamar megmutatkozott már a tehetsége a zene iránt. És volt is hajlama rá, nagyon szeretett zenélni. És őt is megragadt a zenei világ, énekes akart lenni, hogy eljusson a hangja minden fele. De amit a szülei nem tudtak, hogy legfontosabb a dalait szerette volna megmutatni nekik, hogy elérjen a hangjuk hozzájuk. De a szülei egyre többet vártak el, beszippantotta a show világ és, hogy milyen sikeres lehet a lányuk, már nem figyeltek a lányukra, csak, hogy minnél fenebb jusson. Sakura a rajongóiban kereste a vigaszt, úgy érezte magányos , hozzájuk elért a hangja, támogatták és küldték felé az energiát. Tudta kibe kell biznia, nem foglalkozott a kirtikával. Legalábbis próbálkozott, ugyanis abból is kapott elég korán sokat. De ugye egy szülei törödést, szeretet ki tud helyettesiteni? Ettől függetlenül üresnek érezte magát... Hiányolt valamit, a figyelmet a szüleitől. Előjött ez a betegsége vagy nem is tudom minek nevezzem... Sakura fél, fél, hogy az egyetlen amibe örömét leli, elfog tűnni, egyszerűen nem lesz már képes rá. Nem vallja be, nem vallotta be senkinek de ismerem.
Daichi egész végig az ablak párkánynak dölt és a földet fixirozta szomorúan, mondandója végén felemelte fejét, ellökte magát és szembe nézett velem:
- Kérlek szépen legyen türelmed hozzá! - hajolt meg. - Tudom, hogy nem könnyű vele, de csak elzárkozott a világ elől, nem érzi, hogy lenne valami amibe kapaszkodjon. Kérlek légy türelmes vele!
- Emeled fel a fejed! - mondtam kedvesen és megérintettem a vállát. - Én szeretnék segíteni rajta, de ha nem akar meghallgatni, ha leakar válltani...
- Megfogja gondolni magát. Tudom, nem fog leválltani csak kibökött belőle. Kérlek légy türelmes vele!
-Rendben! Értettem, köszönöm, hogy ezt elmondtad.
Érintettem meg ismét a vállát minek után ismét leakart hajolni. Tehát Nanase így érezhet... Mindig vigyáztam, hogy mennyire megyek be egy páciens életében, csak a szükséges dolgokat akartam megtudni róla. Itt azt hiszem szükséges volt, megakarom gyógyítani, más választ akarok adni mint eddig kapott. De vajon tényleg igaza van a managerének és megfogja gondolni magát?
Sakura:
Komolyan mit gondol magáról ez a Tendo doktor?! Hogy csak úgy beszélni akar velem, mindaozk után amit mondott, mintha semmi sem történt volna. Na persze, köszönöm szépen én nem akarok ebből. Ezért is döntöttem el,hogy lecserélem nem kell nekem olyan orvos, aki már az elején ilyen a véleménye rólam. Lehet a volt orvosaimnak is volt ilyen véleménye, de legalább nem mondták ki.
- Hol voltál? - léptem be a szobámba ahol Daichi várt már.
- A tetőn zenéltem... - mutattam fel a kezembe lévő gitárt. - Eltudtad intézni amire kértelek?
- Igen beszéltem Rokoro-senseiel aki azt mondta meglássa mit tehet De biztos vagy ebben? Nem akarsz adni egy esélyt... Figyelj tudod jól, hogy vannak emberek akik negativan gondolkoznak a sztárokról de lehet, hogy jó orvos lehet, hogy rátudna jönni a gondodra és akkor...
- És akkor? Te tudnál olyannal dolgozni akinek nincs jó véleménye rólad? - percekig állt csak ott, közben én visszatettem a gitáromat a tokba és leültem az ágyra. - Nos én is ezt gondoltam....
- De mi van ha jó lenne? Ha meglenne az eredménye, ha kitudna gyógyítani... ne veszítsd el a reményt Sakura....
- Daichi erről nem akarok beszélni most, ha nem haragszol pihenni szeretnék. - döltem le az ágyra és hátat fordítottam neki.
Hallottam ahogy felsóhajt, majd néhány pillanattal később azt is, ahogy kifele lépked a korteremből.
- Aj kedvesem miért viselkedsz így? Igaz, hogy van híre Tendo doktorúrnak, de nagyon jó szakember és biztos vagyok benne, hogy csak valami félreértés történt. Egy kis időt kellene adnotok egymásnak. - szólalt meg Izuri asszony.
- Köszönöm szépen Izuri asszony, de rendben leszek! - fordítottam neki is hátat mivel most már amúgysem volt senki mögöttem és úgy tettem mintha aludnék de közben a fejemben folyton az kattogott, hogy tényleg lenne esélyem Tendo doktorral? Tényleg valami olyant szalasztok el amit nem kellene?!
Folyton ezek a gondolatok kerülgettek, ide oda forgolodtam, nem tudtam pihenni, így miután megebédeltem úgy döntöttem teszek egy sétát, a lábam csak vitt, vitt azt sem tudtam, hogy hová visz. Dr. Tendo azóta nem keresett meg, talán még örül is, hogy leválltom és teljesen elfelejtett, hogy éppen ki voltam. Nem is rágja magát az egészen, úgyis biztos sok másik páciense van, én csak egy voltam mind közül, talán annyi különbséggel, hogy én meg hisztiztem egy kicsit... ah miért csinálom mindig ezt? De bár mennyire is leakarnék erről szokni nem tudok... beleuntam, beleuntam az egészbe, ide oda járás orvosokhoz, ezt hallani azt hallani, vizsgálatok sorozata, eredmények és szinte mindig ugyanaz a válasz ... belefáradtam... És tényleg, hogy tudnék valaki olyannal dolgozni akinek ilyen a véleménye rólam? Hogyan? Folyton ez járna a fejemben mikor vele lennék... nem lenne jó a hangulat. És gondolom ő is folyton erre gondolna. Nem tekintene rám egy egyszerű páciensére... Nem is akar megismerni, bár mire gondolok nincs ideje ismerkedni... de bár egy kicsit ne lenne ilyen előítéletes.
Ahogy egy magamban sétálgattam, hirtelen zajra lettem figyelmes, egy raktár féleség mellett haladtam el, onnan jött a zaj. Bár elgondolkozhattam volna egy kicsit, hogy benyissak vagy nem, lendülettel nyitottam ki az ajtót és léptem be rajta:
- Hahó?! Van itt valaki?! - láttam néhány eszközt leverve, közbe egyre benebb merészkedtem.
Néhány lépés után megláttam a földön heverve egy kislányt:
- Jól vagy?! - siettem oda hozzá. - Megütötted valahol? Azonnal hívok egy orvost...
- Nem, nem kell! - kapott a kezem után. - Csak megcsúsztam - nevetett fel - Kétballábas vagyok... - olyan aranyos volt ez a kislány talán 10,11 év környékén lehetett.
- Biztos nem ütötted meg magad? - néztem rá.
- Egészen biztos. Köszönöm, hogy aggódik! - nézett rám és hirtelen telejes döbbenet ült ki az arcára. - Ezt nem hiszem el... Nanase Sakura! - ugrott egyből fel. - Aj nem hiszem el Nanase Sakura talált rám! Hallottam, hogy itt vagy a korházba, de nem mertelek felkeresni... személyesen még szebb vagy! Aj! Nem, hogy is kellene, mit is kellene... hogyan viselkedjek?! - kezdett összevissza járkálni, aranyos volt.
- Hé! - fogtam meg vállaitól , megállítva. - Csak természetesen viselkedj, rendben? - bólintott kis ragyogó barna szemeivel. - Nos, te tudod a nevem, de én is megtudhatom a tiédet?
Ahogy így elnéztem és válaszára vártam, eszembe jutott, hogy már láttam korábban, a minap mikor Dr. Tendo a gyerekek között volt, ő is ott ült az orvos mellett, ez a lány... Hogy is hívták?
- Shirahama Anri vagyok, nagyon örvendek! - hajolt meg, oh igen Anri-chan. - És nagy rajongód! Nagyon szeretem a dalaidat, a hangod egyszerűen gyönyörű!
- Szint úgy, Anri-chan! És köszönöm.- simogattam meg a fejét. - Lenne kedved beszélgetni?
Felragyogott a szeme:
- De egész, biztos...azaz illene? Én veled egy...
-Nincs benne semmi különös, Én is olyan vagyok mint te. Miért voltál itt amugy? Ez nem egy gondozó raktája?
- De, viszont szeretek itt lenni, mindekitől távol, ez az én titkos helyem! Sss... - tette az ujját szájához. - Ne mondd el senkinek! Csak csend van és senki sem zargat...
- Értem! Köszönöm, hogy megosztottad ezt velem. Akkor mi lenne ha beszélgetnénk itt... - néztem rá érdeklődve, rögtön bólintott és leültünk mindketten a földre.
- Jól vagy? Miért vagy a kórházba? Nem hallottam, hogy bármi is történt volna veled... Izé, elnézést ha tolakodó vagyok...
- Nincs semmi gond. Hát még szép, hogy nem tudsz mivel mindent eltusoltak, hogy ne derüljön ki. Szóval ez legyen titok! - most rajtam volt a sor, hogy ujjamat a számra tegyem.
Ismét bólintott.
-Nem tudom, hogy mi a próblémám, már néhány évem járom a korházakat és semmi...
- Oh, szóval te is!
- Tessék? Én is? Anri-chan te mióta vagy?
-Hát már vagy 5 éves korom óta... a szívemmel van a gond... - tette a kezét a szívéhez. - Sokszor jött, hogy feladjam, elveszítsem a reményt... beleuntam a sok kórházba, több időt töltöttem itt, mint kint, de aztán találkoztam Tendo doktorral és visszaadta a reményt nekem. Nagyon törekszik és kedves... mindig a páciense az első, hogy kapjon valami megoldást , nem adja fel! Sokszor lejön hozzám és beszélgetünk hosszuakat, amit csak lehet megenged nekem, arra törekszik,hogy jól érezzem magam.
Tendo doktor? Tehát ilyen lenne ő? Tényleg harcol a pácienseért? Bár oké, melyik orvos nem teszi? De ez a kislány, ahogy beszél róla... Tényleg túl hamar elengedem és talán nekem is tudna segíteni? Adnom kellene egy esélyt és meglássam, hogy mit tud csinálni? Lehet ki tud gyógyítani. Lehet mégis csak egy általános képe van a híreségekről és annyi, talán ha együtt dolgozunk, nem lesz olyan nehéz.
- Neked ki az orvosod?
- Dr. Tendo... - vallottam be.
- Komolyan?! Biztos, hogy mindent megfog tenni , hogy kiderítse mi a gond, majd meg is tudjon gyógyítani! Bízz benne, nagyon jó orvos! - ragyogott továbbra is Anri-chan szeme.
- Köszönöm! - bizzak benne?
- Nos, miről is beszéljünk? Öhm, milyen a sztár világ? Mesélsz róla!
- Haha... - nevettem fel. - Mit is meséljek? Gondolom azért sejted már, hogy a sztár világ nem csupa móka és kacagás. Nagyon sok a munka, néha hosszú napok várnak rád, erőlködések, próbák sorozata egymás után, tv műsorok, rádió, fotózás... Egy idő után kimerül az ember... Viszont...
- Viszont?
- A rajongók mosolya, mindent kárpotol, az, ahogy veled énekelnek, ahogy rád néznek az utcán és felragyog a szemük, ahogy mindenki támogat és együtt kiált feléd! Az valami varázslatos! - támasztottam hátra a fejem, visszaemlékezve egy utolsó koncertemre, ahol közösen énekeltem a rajóngoimmal.
- Te azért kezdtél el énekelni, nem, hogy elérjen a hangod szerte a világon?
- Igen, valóban! - hirtelen megfogta a kezeimet.
-Hidd el, képes vagy rá! Hozzám is elért a zenéd, 2 éve kezdtelek hallgatni, a dalaid elértek a szívemig, reményt adtak, erőt! - hát ez a kislány, nagyon érett egy lány. - Csak így tovább Nanase-chan!
- Köszönöm szépen Anri-chan! Örvendek, hogy tetszenek a dalaim, kérlek támogass továbbra is!
- Mindenképp! Majd egyszer énekelsz nekünk?! Lejöhetnél hozzánk 213-as terem , biztos a többiek is nagyon örülnének!
- Rendben. Mondd csak mennyit tudsz rólam? - néztem kíváncsian.
- Huh, nagoyn sokat, mikor elekzdtem a dalaidat hallgatni, teljesen varázsuk alá kerültem és minden felé elkezdtem olvasni rólad! - mesélte izgatottan.
- Hát ez jó. Te akkor sokat tudsz rólam, de én nem tudok semmit rólad! Mesélnél nekem?
- Nem hiszem el, Nanase-chan hallani akar rólam! - lett egyre izgatottabb.
- Jól van, jól van. Csak nyugalom! Lélegezz! - kezdtem nyugtatni rátéve kezem a hátára.
-Miről is meséljek? Mire vagy kíváncsi? Mivel kezdjem?
- Amivel csak szeretnéd, de tartogass majd legközelebbre is! - kacsintottam rá.
- Legközelebbre?! Akarsz legközelebb is beszélgenti velem?!
- Hát persze, nem te mondtad, hogy szeretnéd hallani a dalomat?
- Aj de jó! - ugrott a nyakamba.
Meglepődtem, és néhány másodpercig nem is tudtam, hogy hogyan reagáljak, de végül átöleltem. Valahogy, boldogság fogott el, nem is tudom Anri-channal beszélgetni jó volt, egy kislány akiről csak úgy áradozik a vidámság és a remény. Csak úgy áradozik magából a pozitívitás és éreztem, mintha még átadna belőle nekem is. Egy nagyon kedves és aranyos kislány. Elmesélte, hogy a kedvenc színe a rózsaszin, hogy nagyon szeretne belépni egy korusba és nagyon reméli, hogy erre lesz is lehetősége, amint kilép innen. Nagyon szereti a meséket, rajzolni és zenét hallgatni. Mindent olyan életkedvel magyarázott és mondott, hogy irigyeltem. Irigyeltem ezt az önfeledt boldogságot. Mikor álmokat szövögetsz és előre haladsz, mikor nem gondolsz semmi próblémára, nem is kerülgetnek azok, csak a jelenre godnolsz, a jelen pillantra és a jővőre ami fényesen lobog előtted.
-Akkor legközelebb, jó? - értünk a 213-as terem elé. Befejezve a beszélgetésünket, elkísértem Anri-chant a szobájába.
Már legalább 2 órát beszéltünk ott a raktárba, gyorsan telik az idő, ha jól érzed magad.
- Természetesen! Szia! - integettem neki, amit ő is viszonzott és belépett a szobába.
Ezekután fogtam magam és én is visszaindultam a szobába. A mesélés közbe sokszor említette Dr. Tendot, úgy tűnik nagyon szereti és sok reményt fűz hozzá! Az ő szemében egyáltalán nem olyan, mint mások mondják... Sőt, ahogy én látom... Mérges voltam Tendo doktorra, hogy ítélkezik felettem, de én is így viselkedtem felette. Ugyanúgy elítéltem, hogy meg sem akar ismerni, mikor neki is van 1000-nél több baja. És ahogy Anri-chan mesélte sok mindent megtesz érte és más páciensekért. Ahogy Sayako doktor nő mondta és Koichi doktor is... Van az embernek hibái, de úgy egész, neki is elkell viselnie engem, a szeszélyeimet, a félelmeimet, a reménytelenségemet, a bánatomat! Nem viselkedtem vele szépen...
- Nanase-chan! - emeltem fel a tekintetemet a hang hallatára és kerültem szembe Tendo doktorral, éppen a szoba ajtajába értem. - Merre voltál? Minden rendben?
Kérdezte, valóban aggodó arccal.
- Elnézést, hogy csak úgy eltűntem, sétáltam egyet, majd találkoztam Anri-chan-al és elbeszélgettük az időt!
- Anri-channal? - nézett meglepődve.
- Igen, nagyon kedves, energikus lány.
- Valóban! - mosolyodott el, közben beléptem a szobába és megálltam előtte.
Jól van Sakura, itt az ideje, mondd ki! Mondd ki neki!
- Én... én elnézést szeretnék kérni tőled! Tudom, hogy nem akarsz meghallgatni és meg is értem, hogy miért! De mindenképp elakarom mondani , hogy sajnálom amit mondtam! Nem volt szép amit mondtam, előítéletes voltam! Sajnálom! Csak azok a szavak, amiket mondtál... nem szabad így gondolkoznod! Nem szabad feladnod a reményt, a hangodat tovább kell hallasd a világnak! Mert képes vagy arra, hogy elérjen mindenkihez, a szívébe!
Teljesen megdöbbentem szavaitól és hirtelen úgy éreztem valami megmozdul bennem, melegséget éreztem és boldogságot...
- Szóval, kérlek bocsáss meg nekem! - hajolt meg. - És ne feledd szavaimat, akivel össze is kerülsz, ne add fel a reményt! - emelte fel a fejét, határozott tekintete azonnal belémvésődött, mintha valami megcsípett volna, mintha valmai arra kért volna, hogy most rögtön ébredjek fel és küzdjek!
- Én...
- Nanase-san! - lépett be Koishikawa doktor úr is. - Kairi, te is itt vagy? Na mindegy , Nanase kisasszony teljesítettem a kérést és az új orvos aki foglalkozni fog önnel az...
- Elnézést! - szólaltam közbe, le nem véve a tekintetem Tendo dotkrorról. - Visszaszeretném vonni a kérésemet!
-Tessék? Hogyan?
- Szeretném ha Dr. Tendo kezelne engem, ahogy elősre is volt beosztva! Nagyon sajnálom! - hajoltam meg most én . - Nagyon sajnálom a viselkedésemet, hogy itt hisztériáztam és rögtön leakartam válltani. Nem csodálom, hogy olyan véleménye volt rólam. Én csak, én csak már beleuntam ebbe az egészben! De attól függetlenül, ilyet nem tehetek és adnom kellett volna magának egy esélyt! Szóval ha nem késő, kérem Tendo doktor, kezébe ajánlhatom az életemet? - hajoltam meg ismét. - Nagyon szépen kérem, legyen ön az orvosom! Kérem gondoskodjon rólam! - percek teltek el, nem jött válasz. Már azt hittem, hogy kész ennyi volt, léphetek tovább a következő orvossal és talán egy lehetőséget eldobtam mellőlem, de ekkor egy kéz került a fejemre, melynek érintése olyan kellemesen meleg volt, hogy egy bizsergés is végig futott a testemen.
- Emeld fel a fejed kérlek! - felemeltem és találkoztam két, szelid szemmel. - Mindent megfogok tenni a gyógyulásod érdekében! - virrult egy kis mosoly az arcára, ami nagyon jól állt neki.
Nekem is mosoly ült ki az arcomra és hálásan meghajoltam, majd Koishikawa doktor felé fordultam és tőle is bocsánatot kértem, aki cska szabadkozott, hogy nincs semmi gond. Szóval adtam egy esélyt Tendo doktorúrnak és eldöntöttem, hogy kicsit bizni fogok benne, reménykedni. Hiszen sosem lehet tudni , nem?
