13.rész Cél

 Monster Love

13.rész Cél

Bem:

Miyako újra és újra átfuttatta a szemeiet a cikken amit mutattam neki. Lehet, hogy Bela nem fog repdesni az örömtől, ha ezt megtudja, hiszen korábban megbeszéltük már, hogy megtartsuk még egy ideig magunknak. De láthattuk, hogy bizhatunk bennük, ők is megosztották az életüket, a titkaikat, a fájdalmaikat, akkor mi is tegyük meg ugyan ezt. És amúgyis, megbeszéltük, hogy segítünk egymásnak. Ez csak a kölcsönös bizalman és az információk megosztásán sikerülhet. Tehát úgy láttam, hogy ideje megtudniuk, mi is áll még történetünkben, miért kerültünk ide és mi is a célunk, még bizonyos lépésekben.

    -Értem... - szólalt meg hosszabb csend után. - Tehát, akkor ő aki valószínűleg kreált titeket. - bólintottam. - De hirtelenjében miért álltál meg? Miért jutott most eszedbe? - mögé billentettem, mire Miyako megfordult és rögtön szembe találta magát egy kis üzlettel, ahonnan éppen Ogata professzro tért ki, egy lánnyal az oldalán, akibe kapaszkodott.

Bár az idő már eljárt kissé felette, bőre ráncosabb volt és haja is már ősszen fénylett, kétség sem fért hozzá, hogy ez bizony ő. 

    - Hát akkor mire vársz? Menjünk oda és beszéljünk vele!  - mosolyodott felém biztatóan.

Kissé ideges lettem. Csak úgy odamehetek? Vagyis mi mást tehetnék? Vajon, hogy fog fogadni? Őszintén nem is tudom, mit kellene mondjak. Mire vár ő egyáltalán? Tudott, hogy létezünk? Nem keresett... keresett... mit kellene mondjak? Hogyan kellene bele kezdjek? Melyik legyen az első kérdésem, a sok millió között? Igaz, ennyire részletesen nem kellene bele menjek, Beláéknak is joguk van itt lenni és hallani mindent. Igen... csak odamegyek köszönök és bemutatkozom, majd megkérem szépen, hogy találkozzon velünk. 

Miyako érezhette, hogy késlelkedem és meglepődve észleltem tettét. Ugyanis megfogta a kezemet, arcán ismét egy bátorító mosoly diszelgett. Nem is tudom mi ütött belém... nem tudnám észszerű szavakkal megmagyarázni, de valahogy elfogott a nyugodtság, az, hogy minden rendben lesz bármi is történjen, bármit is tudjak meg. És az gondolat forgott folyton a fejemben, hogy ettől a lánytól én nem akarok távol lenni. Sosem éreztem ezt, sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen érzés létezik. De mi ez? Hogyan nevezik? Minek mondható? Miért ilyen jó, ha Miyako mellett lehetek? Gondolkodás nélkül fogtam meg a kezét, mielőtt kihuzhatta volna. Láttam, hogy ő is meglepődik, de nem huzta el a kezét, sőt visszacsusztatta jobban. Így indultunk át az uton szembe a professzorral. Egy lépéssel közelebb...

    - Elnézést! - láttam, ahogy mint a professzor, mint a mellette lévő lány érdeklődve tekintenek ránk. Jobban megnézve, így közelebbről, a lány hasonlított a professzorra. Talán a lánya lehetett? - Ne haragudjon Ogata professzor! Beszélhetnénk egy pillantra?

    -Már elnézést kérek, de ki maga? Egy kicsit nem tiszteletlen csak igy leszólítani és... -kezdett bele a lány. 

     - Koharu... - szólalt meg kissé rekedtesen az öreg ember, majd kedvesen felém mosolyodott. - Miben segíthetek? 

     - Részletekbe nem mennék most bele, de mindenképpen muszáj beszélnem magával én és a társaim. Kérem, nagyon szépen kérem megbeszélhetnénk egy találkozot? A társaimmal visszatérnénk önhöz és... Ha nem gond... Már már nagyon rég keressük önt... - azt hittem, hogy jobban összeszedtem a szavaimat most mégis hadoválok itt össze vissza. Hirtelen érzem, ahogy egy kicsiny kis kéz megszoritja az enyémet. Fél szemmel oldalra tekintettem és ez nekem elég volt, elég, hogy ismét rendbe tegyem a gondolataimat, csak attól, hogy abba a barna tekintetben nézhetem, és a másik vörösbe amit eltakart a haja, de egy kicsit a hullámos barna fürtjei mögül kilátszott ha jól megfigyelted. Valahogy arra lett volna kedvem, hogy végig simitsak az arcán és percekig nézhessem a mosolygos arcát. Nem, azt hiszem, hogy órákig eltudnám nézni... Valamiért igen, órákig, Miyakot... Miyakot...

    - Fiam, megkérdezhetném, hogy miről lenne szó? - már megint, már megint annyira elmerültem Miyakoban, a jelenlétében, hogy kizártam a valóságot. Hogy lehet ilyen hatással rám? Ez hogy lehetséges? Én... én sosem álmodozom, sosem merülök el annyira a gondolataimban, hogy elvesztődjön az idő és tér érzékem, de most... most mégis ez történik velem, mindig amikor Miyakoval vagyok egyszerűen azt érzem, hogy nincs idő és nincs tér, hogy az idő megállt és nincs senki más a világon, csak mi ketten. Mi ez az érzés? Miért? Hogyan határozható ez meg? Van konkrét meghatározás rá?

    - Bem... - és ismét csak a gondolataimba vagyok vesztődve, amikor nem ez lenne most a feladat. Miyakora tekintek, aki kissé aggódva figyel, de lágy mosolyra húzodik az ajkam jelezve neki, hogy minden rendben van. 

     - Khm... elnézést, csak elkalandoztam. - pedig én nem szoktam. A zsebembe nyúltam ismét a szabad kezemmel, ugyanis a másikkal még mindig fogtuk egymás kezét Miyakoval, majd kihuztam a kis újság cikket és felé nyújtottam.

A professzor remegő kézzel vette át, majd végig futatta szemeit a cikken és döbbenten emelte rám tekintetét. Fogalmam sincs, hogy mi járt a fejében, hogy rájött e miről van szó, hogy esetleg már akkor tudta amikor leszólítottam vagy csak azt gondolja, hogy egy átlagos személy vagyok, aki rábukkant erre a cikkre és most tudni akarja az igazat, hogy mennyire is haladt ezzel az egésszel.. viszont barna tekintete csillogni kezdett, ajkai kissé szétnyiltak és remegett...

     - Rendben... rendben... gyertek el hozzám... - elengedte a lányát, majd kutatni kezdett a zsebébe, végül egy kis lapot vett elő, amit méltóságteljesen felém tartott. 

    - Apa, te ebbe biztos vagy?! Nem is tudod, hogy kik és...

    - Hogy hívnak titeket, fiam? - mosolyodott barátságosan felénk.

    - Bem... engem Bemnek hívnak, őt pedig Miyakonak! - Miyako kedves bicentett a professzor felé, aki ugyanilyen melegséges mosollyal viszonozta.

    - Rendben, akkor holnap gyertek el, hozzám ti és a társaitok, ott majd... - körbe nézett, mintha attól tartna, hogy valaki éppen kihallgat minket, majd tett felénk egy lépést és suttogva folytatta. - ... biztonságban beszélgetünk.

Bólintottam. Professzor lányának továbbra sem tetszett ez az egész, de nem szólt semmit. Elköszöntük egymástól, majd folytattuk utunkat Miyakoval a városban. Egymás mellett sétáltunk szotlanul, kezinket még mindig összefogva tartva. Nem is tudom... olyan érzésem volt, mintha mindig is ezt a kezet fogtam volna. Olyan kicsiny kis kéz, sima, puha és meleg, annyira meleg Miyako érintése, olyan jól esik... bár ezt a kezet foghatnám örökké. Ezt a kezet akarom fogni!  És soha el nem engedni. Miért törnek rám ezek a gondolatok? Mi a jele ezeknek? Mivel magyarázható? Mit magyaráz? Folyton és folyton kérdésekbe ütközöm, amióta megismertem Miyakot. Fura érzés kavarog bennem, nem értem. Nem tudom, mi ez az érzés... néha nyugtató, néha felkavaró, néha fájdalmas, néha örömteli... mi ez? Mi ez?

     - Annyira jó, hogy megtaláltátok ezt a professzort! És mennyire kedves, rögtön fogad titeket. - zökkentett vissza ismét a gondolataim medréből, Miyako.

    - Igen. De ugye holnap eljösztök ti is? - azt akartam, hogy mellettem legyen, nem tudom megmagyarázni miért de egyszerűen azt akartam, hogy maradjon mellettem és ne legyen egy pillanatig sem távol tőlem.

     - Persze... mármint... - tekintett el tőlem. - Mármint ha szeretnéd... tek... és nem zavarunk, nem gondoljátok, hogy betolakodók vagyunk akkor... - megálltam, mire ő is. Érdeklődve fordult felém, mire szelid mosollyal felemeltem a kezemet és az arcára tetettem.

    - Ahogy beszéltük, együtt csináljuk végig, egy csapatként.

Kissé ajkaiba harapott, ami miatt fura késztetést kezdtem arra érezni, hogy én is megharaphassam az ővéit. Mégis mi a jár a fejemben?

    - Köszönöm! Ez remek... - válaszolt. - Egyre közelebb kerülünk a céljainkhoz. Nem? Ti is, mi is... együtt... - az utolsó szón hatalmas mosoly terült el az arcán és el is nézett tőlem, izgatottan forgolodva jobbra balra. Olyan, aranyos volt!

    - Igen... együtt... - együtt? Olyan fura ez a szó, pedig nem először mondom. Használtam már, nem egyszer rám és Beloékra. De ez most valahogy, mégis másként hangzott. Mintha így még sosem mondtam volna. Ilyen hangsullyal, ilyen hangulatban. Miyako... Miyako miatt van az, hogy mi ketten... az hogy együtt... az hogy benne van.

    - Vanessa is eljöhet holnap? - egy pillantra megrezdült az arcom, nem akartam, hogy ezt észrevegye Miyako, de persze éles a látásával, rögtön észrevette. - Valami nem tetszik ugye?

Nem arról volt szó, hogy ítélkezni akartam felette. Valóban az első pillanattól Bela, már gyanakodott rá és egyáltalán nem nézett jó szemmel rá. De nem azért kezdtem benne kételkedni. Nyilván Miyako barátja és nyitott voltam felé, mondjuk, annyira, hogy megismerjem és ha kell csapatba fogadjam. Viszont valahogy akárhányszor rá nézek kellemetlen, bizalmatlan érzés fog el, valami olyan ami azt sugallja, hogy maradjak távol tőle, sőt Miyakot is távolítsam el tőle. Kezdjük ott, hogyha annyira jó barátok, akkor miért nem kereste meg rögtön Miyakot az eset után, sőt miért hagyta el? Értem, hogy az volt az álma, de nekem valahogy fura ez az egész történet. Nem találta? Ennyit kereste? Vagy csak éppenséggel nem volt számára ez az első? Nem a régi, legjobb barátnője? A saját szórakozása? Látom, 

ahogy Miyakoval beszél és látom ahogy másokkal, sőt ahogy Daigoval beszél... rajta pedig tisztán látszik, hogy nem kedveli. Oké, Miyako mesélte, de akkor is, ez nem olyan mintha csak annyi lenne. Néha úgy tűnik, hogy Vanessa direkt provokálja Daigot, Néha majd szét robban a feje, ahogy ránéz. Mindemelett, talán még Aemit is kerüli, vagy legalábbis nekem úgy tűnik. Nem tudom, mintha nem tudna gyerekkel bánni? Nem, nem erről van szó... valami másról. Velünk nem beszélt annyit, bár próbálkozott, leginkább ha Miyako ott volt, viszont akkor is... fura volt... És oké ha ez még nem lenne elég, hogy csak ezt szemügyrevedd, volt még egy fura reggel... éppen csak a parkot közelítettem meg, amikor szemem sarkából megpillantottam Vanessát, nevetett és valakihez beszélt... amikor közelebb mentem észre vettem, hogy a korábbi férfival beszélt , akivel az utcán vitatkoztak, amikor összefutottunk vele. Nem akartam hallgatozni, nem tartom egy becsületes dolognak, de olyan hangosan beszélgettek, hogy ezt bárki meghallotta volna:

    - Ugyan már... tudod, hogy nem úgy értettem? - enyelgett Vanessa a férfinak, aki bosszús volt.

    - Na persze! Mit mondjak szépen lejárattál a barátaim előtt...

    - Ugyan már édes, és te nem? Te libáztál le engem... - kutyus szemeket vett elő és a férfi karjaiba dörgölözött, mire az úgy tűnt egy kicsit felenged, ugyanis karjai máris a nő csipőjén pihentek. - Egy kis vita volt, semmi komoly... ne vegyél már mindent úgy szívre. Tudod, hogy mennyire szeretlek téged! Fontos vagy nekem.. - a férfi arcára teszi a kezét. - sosem akarnék elvállni tőled.

    - Hmm... - bujt kebleihez a férfi és mélyen beszippantotta a nő illatát. Összeszűkítettem a szemem, és még Miyakonak azt mondta, hogy semmiség. Ezzel a férfivel nyilván nem közömbös a kapcsolata. - Nem jössz ma este hozzám?

    - Nem lehet édes...

    - De miért?

     - A barátaimmal kell legyek. 

    - Azokkal a tökelütöttekkel, akikkel elmentél a minap. 

    - Ne nevezd így őket, fontos bábuk a terveimben... de meglásd hamarosan minden sikerül és együtt leszünk...

    - Hmmm... de akkor aztán nem szabadulsz tőlem... - markolta meg a fenekét, mint valami állat ami éppen birtokába veszi a prédáját. Undorító! De Vanessa ezen is csak felnevetett.

    - Nem is akarnék! - mondta, majd rátapadt a férfi ajkaira és olyan hévvel csókolták egymást, mintha csak ők ketten lennének a világon.

Szóval ezek után hogy bizzak benne? Nekem itt valami nagyon nem stimmel. Fogalmam sincs, hogy miről beszéltek de a "bábu", "terv" szavak hallatán olyan érzésem támadt, hogy itt van valami a háttérben és több mint valószínű, hogy Miyako nem tud róla. Remélem, hogy téved a megérzésem és nem róla van szó. Nem őt akarja esetlegesen átverni. Aggódtam, rossz érzés fogott el és nem akarom, hogy bármi baja is essen Miyakonak, de ha mégis sosem fogom megbocsájtani és nem fogok kesztyűs kézzel bánni vele, még ha nő is... Uh... komolyan nem ismerek magamra! De ezt mind Miyako válltsa ki belőlem. Tudom, elkellene mondjam neki ezt az egészet... de foglamam sincs, hogy hogy. Annyira bizik Vanessaban, annyira el van, hogy végre újra találkoztak és együtt lehetnek. Persze, akkor sem kellene ennyibe hagynom... Vanessa talán úgyis tagadná az egészet és nem tudom ha hinne nekem, helyette. Vagy lehet, hogy én értem félre? De a férfival biztos együtt vannak... akkor miért nem mondja el Miyakonak? Mit tervez? Mi jár a fejében? Szemmel kell tartsam, nem engedem meg, hogy bármi rosszat is tegyen Miyako ellen vagy olyansmit, ami a terveit, céljait keresztbe tenné.

    - Bem... - egy meleg érintés az arcomon, mely oly jól esik, egy aggodó szempár mely azonnal beszippant ha rá tekintek.

    - Én... nem erről van szó csak...

De mielőtt a mondatomat befejezhettem volna, mutató ujját ajkamra tette jelezve, hogy hallgassak.

    - Démont érzékelek... - fordult meg és körbe tekintetek.  - Méterekkel arébb, de jól, erősen érzem a jelenlétét... Ez azt jelenti, hogy valami rosszban sántikál.

Nem kellett kéttszer mondja, azonnal elővettem a botom és ütöttem egyet a földre. Rögtön megelenevedett előttem a tér, a hangok, igyekeztem koncentrálni és hamarosan meg is találtam, azt hiszem. Egy férfi állt egy utca sarkon, kétes alak, kezei zsebre téve, valamit a szájában evett, csuklyát viselt és egészen az arcába huzta, folyamatosan a tőle nem messze lévő bár ajtaját tekintette, ahonnan hölgyek és férfiak egyaránt jártak kelltek. Hogy honnan tudtam, hogy őt keressük? Megérzés!

   - Erre! - intettem Miyakonak és együtt indultunk el abba az irányban.

Útközben Miyako helyeselte, hogy erre jővünk, ugyanis egyre jobban érezte a démon jelenlétét. Bár megfordult a fejében, hogy szóljon ne menjek vele, rögtön visszautasítottam, nem volt mitől féljek. Mellette volt a helyem, nem veszíthetem el, nem hagyom újból hátra. Nem én!

Valóban méterekkel arébb, már láttuk a bárt, de meglepetésünkre, már a démon nem volt ott. Miyako egy pillantra becsukta a szemét, mélyen szippantott a levegőből, majd lendülettel kinyitotta.

    - Erre! - ezzel megindult előttem, befordult a szűk kis utcán és...  - Ah!

    - Miyako! - fordultam be én is és meglepetten észleltem, hogy ott viszont egy tág lyuk várt a földben, amiben Miyako beleesett. - Miyako! Miyako jól vagy? - leguggoltam és a lyukba néztem.

Miyako ott volt, a lyuk néhány méterrel tátongott lefele.

     - Bem! Bem, jól vagyok...

    - Feltudsz jönni?

    - Ig...eeee...aucs... - kiáltott fel fájdalmasan másodpercek tördékével.

    - Mi a baj? - kezdtem feszengeni. Valami nincs rendben! Bakker miért nem voltam én az első aki ide jön.

    - Azt hiszem, hogy kiment a bokám... nem tudok rá állni.

Aj, miért nem voltam én az első? Bár én kerültem volna ebbe a helyzetbe és nem ő... 

    - Várj... kihozlak! Feltudsz egy kicsit tápászkodni, hogy elérd a kezemet?

    - Igen! - lenyujtottam a kezem, amennyire csak tudtam, mire ő kissé erőlködve, ám mindent erejét beleadva feltápászkodott és felém nyújtotta az ővét.

Amint megfogtuk egymás kezeit felhuztam. Ahogy a felszínre került, biztos talajra mélyen kifujta a levegőt.

    - Huh, nem hiszem el, hogy ez várt itt! Az a kis rohadék démon! Ez volt a terve elejétől kezdve. 

    - Miről beszélsz?

    - Vannak lázadó démonok, akik szívesen kikezdnek az úrnővel is. Nem ez az első, hogy valaki csapdát állít nekem. - szemetek! hogy képesek erre? Miért kell ilyent csinálniuk? Nézzenek a szemtől szembe! Nézzenek szemtől szembe velem!

Mielőtt tovább mondhatott volna bármit is Miyako, testem öncselekedetre kezdett és karjaimba zártam őt, ismét. 

   - Bem...

    - Ne menj egyedül sehová! Ne légy meggondolatlan! Ne szökj bele egyből semmibe! Várj mindig meg engem! Menjünk együtt! Jó?

    - Bem... - érztem ahogy kis karjai átölelnek engem. - Jó! Menjünk mindig együtt, egymás mellett!

Bólintottam. Percekig úgy maradtunk, a szűk kis utcába, ölelkezve. A démon nem volt a közelben, már talán rég messze járt. De jelenleg nem is érdekelt. Nem zargatott... valószínű tényleg csak Miyakot akarta csapdába csalni, de velem nem számolt, így elmenekült. Miyako felmászott a hátamra és így indultunk el vissza a hajóhoz, azaz haza. Nem tetszett, hogy Miyakonak ismét baja esett, amikor vele voltam. Rosszul éreztem magam, hogy ismét nem tudtam megvédeni. Daigo tuti, hogy ki lesz amikor megtudja. De az én lelkiismeret furdalásom így is erősebb és marcangolóbb. Viszont, az, hogy ilyen közel van hozzám, hogy így kapaszkodik belém, jól esik, igazán jól esik. Persze azért ne essen bántodása!

12.rész Egy lépés egymás felé

 

Monster Love

12. rész Egy lépés egymás felé

Miyako:

És valóban szinte szemvillanás alatt elérkezett a másnap ebéd utáni időszak. Nem tudom, hogy ez azért volt mert annyira vártam vagy egyszerűen csak annyi teendő volt. Na jó valójában, nem volt sok teendő. Reggel körbe vezettem Vanessát a városban, csatlakozott hozzánk Bela meglepetésemre, de nem nagyon beszélgetett, inkább csak figyelt. Talán nem bizott Vanessában. De nincs amitől félnie, már nagyon régóta ismerem, az egyik olyan személy akinek kezében adnám az életem. Nem árulna el engem. Sőt itt van mellettünk és segít. Minnél többen vagyunk annál közelebb kerülünk a célunkhoz. A teli hold következik, éberek kell legyünk és Beméknek is tud segíteni, hogy ők honnan jöttek. Hiszen felőlük semmi nyom nincs, hogy honnan is érkeztek, hogyan és egyáltalán miért. Szeretnék nekik segíteni és valahogy titkon abba reménykedem, hogy ha megtudják, majd velünk maradnak. Néha próbáltam kivenni belőlük, hogy mit akarnának ha rájönnének honnan származnak, de egyikük sem adott konkrét választ. Van e esély arra, hogy esetleg jöjjenek majd velünk? Lennének más tervei? Lehet, hogy vannak mások is olyanok mint ők és akkor velük szívesebben lennének? Közelebb éreznék magukat azért, mert hasonlóbbak, mint hozzánk akikkel most már egy jó ideje együtt vannak? Miért ennyire nehéz a mellkasom, ha arra gondolok, hogy nem látom többet Bem-et, ha nem lehet többé mellettem? Mi ez az érzés, ami egyre csak növekedik bennem? Ez lenne a kötödés? Kötödés ami egy farkas életében csak egyszer történik meg? Élete végégig egy valakit szeret... lehetséges, hogy nekem az a személy Bem? Ne csodálkazzatok a farkas szó hallatán, vérfarkas vagyok, nyilván kötödöm hozzájuk és nekem meg vannak a hasonló szabályok, viselkedések, rendek... mint az életre szoló párválasztás. A vérfarkasok is egyszer esnek szerelemben és az egész életükbe végig kiséri. Ha nem visszonzodik, fájdalmas... de még ezt is megbocsájtod neki, elég annyi ha ott vagy mellette, ha segíthetsz neki, ha felé nyújthatod a kezet, ha csak rád néz... az leszel neki amire éppen szüksége van, egy egyszerű barát, egy ismerős, egy család tag... vagy csak valaki aki távolról figyeli. Ha ő boldog, te is az vagy! És csak ez a fontos... nem vagy önző, mindent megtennél érte, bármi lennél érte. Vagy lehet, hogy éppen ez az önzőség? Nem mintha nagyon érdekelne. Nem mintha bárki is foglalkozna ezzel. Ez a természetünk, ez az életünk, nincs hogy egyik pillanartról a másikra ezt megváltoztasd. Ez olyan mintha megtagadnád önmagad... Szóval ez vagyok én... Az esetek 99%-ban a bevésődés megtörténik, démonok között. A vérfarkasok megtalálják a párjukat és boldogan élnek életük végéig. De van további 1% akik nem ilyen szerencsések... vagy nem viszonzodtak az érzések vagy ember lett az illető, ami úgy alapjáraton meg sem kell forduljon a fejekben. De megtörténik... És pláné ha te, mint az urolakodó családba tartozol, aki a tront tovább kell adja, nincs mese, törvény irja, hogy kell melléd valaki, hogy legyen útod. És bár mennyire fájdalmas elkell fogadd, hogy valaki más foglaljon helyet melletted és valaki más karjaiba menj. Személy szerint ebbe nem akartam belemenni, hallani sem akartam ilyensmiről.  Nem mintha arról reménykedtem volna, hogy megtalálom a párom, egyszerűen nem akartam ilyenekről hallani, hogy valakinek oda adjam magam... sőt egyszerűen nem akartam a szerelmet magát hallani. Ezért voltam elindulva, hogy ha bármi is történne velem vagy esetleg csak letelen az időm, akkor Shouta vegye át helyem. Oké... ő nem vérfarkas... és ugye ebből a családból kellene legyen... az én utodom kellene legyen. Viszont, kaptam egy kis utat, álitolag évekkel ezelőtt még az én születésem előtt jóval, egyszer megesett, hogy valaki másnak adta át a tront. Oké, bevallva nem lett valami jó vége és visszakerült a tronra az akkori uralkodó unokahuga, de elindult valami... csak egy kicsit jobban megkellene tervezzem és akkor Shouta átvehetné a helyem. Persze, nem tudom ha ezek után akanri fogja... egyáltalán vajon mikor fog visszatérni? 

Szóval ezért poénkodik velem folyton Vanessa, nagyon jól tudta, hogy mi az véleményem a szerelemről, így most arról hallani és látni, hogy egy fiú közelébe vagyok elég vicces lehet. No de attól még ez nem jelentheti, hogy bármi is lesz közöttünk... először is még nem vagyok biztos benne, hogy ez az a kötődés, olyan fajta, másodjára Bem is kellene viszont szerezzen, szóval még a tervemet nem dobhatom dúgában. És, hogy nem az az érzés? Egyáltalán nincs is gőzöm, honnan kellene tudjam, hogy honnan ismerem fel ezt az érzést. Van valami iránya? Van valami jele? Tűnetei? Olyan mint egy betegség? Valamit érzel magadban? Vagy mi? Idő kell... talán ez a legjobb válasz erre.

    - Mehetünk? - annyira elvesztem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, mikor került mellém Bem. Már készen állt, szokásos barnás, bordó színű kalapját már a fején hordta, haja hátra kötve lófarokban, illetve a hozzá passzoló kabátját is már felvette és megkötötte. Botját lazán fogta a kezében. 

    - Igen, persze... csak egy pillanat. - gyorsan lefutottam a szobákba, hogy elvehessem én is a felsőmet. A fekete csuklyámat kaptam magamra. Miközben elvettem az ágyról éreztem Vanessa pillantását rajtam, de nem adtam meg neki az örömöt, hogy rá nézzek ugyanis tudtam, hogy valahogy furán vigyoroghat. - Itt vagyok!

Bem egyszerűen bólintott, majd lemenve a hajóról, elindutlunk a városba. Meglepő módon, most valahogy sokkal csendesebbek voltunk, mint máskor. Hogy Bem miért nem tudnám megmondani. De én azért nem tudtam, mit mondani... mert egyszerűen elvoltam gondolkodva, hogy mit is mondjak. Igen, nagyon bénán hangzik de ez az igazság. Ahogy egymás mellett sétáltunk, vállaink surolták egymás, lopva folyton rá tekintettem, szívverésem pedig őrült ütemben, kezdett dübörögni. Melegem lett, pedig a napot felhők takarták az égen és füledt levegő sem lett, a tenyerem izzadott és úgy éreztem az arcom lángokba borul. Ketten voltunk Bemmel és ez nem volt az első, de mégis izgultam, zavarbaéreztem magam. Mit kellene mondjak? Hogyan kellene viselkedjek? Miért vagyok ennyire ideges? Nem kellene... csak ahogy eddig Miyako, ahogy eddig!

    - Vanessa... - az ő rekedtes, bársonyos hangja térített vissza ismét a valóságban. Rá emeltem a tekintetemet és kissé éreztem, hogy nagyot szaltozik a szívem, ahogy rá nézek kissé sápadtas bőrére és barna szemeibe. - kedvesnek tűnik. Látszik, hogy nagyon régóta ismeritek egymást és már sok mindenen keresztül mentetek.

    - Igen! Ez valóban igaz. Ahogy korábban említettem, már nagoyn régóta ismerjük egymást és éljük a kalandjainkat.

    - Ő nem volt azon az este ott?

    - Este? - hirtelenjében nem is tudtam, hogy miről beszél, de nem kellett megvárjam a válaszát, ugyanis közben beugrott. - Nem, nem volt ott. Mint mondtam világot ment látni. A tegnap volt az első nap, hogy olyan hosszú idő után újra találkoztunk. - nem mondott semmit, inkább úgy tűnt, hogy elgondolkodik. - Van valami gond?

    - Nem, nem dehogy! Csak... ha annyira jó barátok vagytok akkor miért csak most jelenik meg? Azt mondta, hogy hallotta mi történt...

    - Talán csak nem talált, hiszen mi is elindutlunk utána és bejártunk néhány várost, falut. Elkerülhettük egymást. - bicentett egyet, majd ismét a gondolataiba merült. - Talán nem tűnhet annak, viszont egy igen megbizható személy, kicsit szeleburid és hirtelen hoz döntéseket és vissz végbe és nem gondolkodik bele, hogy mi lehet később, de mindig számíthattam rá.

    - Te nem furcsáltad a férfival való vitatkozását? - egy pillantra megálltam a sétából. Talán Bem is kételkedne benne? Ő sem bizna meg Vaenssában? Miért? 

    - Vanessa azt mondta, hogy csak épp belebotlott és az illető felmérgelődött. - Bem ismét csak bicentett. Nem értem, miért nem biznak meg Vanessában? Miért kétkedők? Nem is ismerik. Ez az! Csak idő kell nekik! Egy kis időt töltenek együtt és már meg is látják, hogy mennyire jó fej is Vanessa. Igen erről van szó! Hiszen velünk is kicsit vonakodók voltak. Ez a normális, ha hirtelen valakivel megismerkedsz. De rendben lesz, jól kifognak jönni tudom! Tovább indultunk. Ismét csend borult ránk, ahogy végig haladtunk a kis utcán, majd ki a főtútra. A város egész csendes volt, alig találkoztunk össze egy két emberrel, akik a munkából igyekeztek haza. 

    - Amugy, ha nem gond esetleg kérdezhetek valamit? - törte meg végül ismét Bem a csendet.

    - Már kérdeztél! - poénkodtam, mire ajkai mosolyra huzodtak. Milyen jól áll neki! Milyen jól néz ki! - Bocsi, természetesen, miről lenne szó?

   - Még mindig bosszút akarsz állni? - nem lepődtem meg a kérdésén. Tudtam, hogy előbb útobb ismét felfogja ezt tenni...

    - Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem. Szörnyeteg vagyok Bem, és bármennyire is segíteni akarok az embereken, annak az egynek nem tudok megbocsájtani, a bennem lakozó szörny nem tud. Folyton felevenedik bennem, folyton hallom a pisztoly eldördülését és éjszaka az álmaimban meg meg jelenik, kísért engem. - épp egy parkba fordultunk be, Bem mondandom végére elém állt.

    - Amikor először találkoztunk, miért nem végeztél vele? Sőt kitörölted az emlékeit, hogy velünk találkozott csak annyit engedtél neki, hogy tudja veled találkozott. Miért nem végeztél vele? Nem lett volna nehéz. - elmosolyodtam.

    - Ez igaz. Igazán rosszul érzem magam, hogy ezt előtted kell elmondjam Bem, de őszinte szeretnék veled lenni. - igen, nem akarok hazudni neki. Nincs erre szívem. Bármit is tudjon meg, bárhogy is forduljon el tőle, nem akarok neki hazudni. - De akkor hol maradna a szórakozás? Vérfarkas vagyok, farkas... aki üldőzi az áldozatát és ezt élvezi. Sajnálom, hogy így csalodnod kell bennem és biztos vagyok benne, hogy eléggé össze vagy zavarodva, hogy békét akarok de mégis... valakit bántani akarok, egy embert... sajnálom... én... nyilván nem várom el, hogy segítsetek ebben. Csak barátok vagyunk, mindkettőnknek amugy egy a céla, de ezt egyedül intézem. - de mielőtt a mondatom befejezhettem volna, egy meleg érintést éreztem az arcomon. Pontosabban a bal arc felemre. Kissé megeremegtem, ő azt hihette, hogy fáj, de nem ettől remegtem meg, hanem egyszerűen szikrákat éreztem közöttünk, az érintésétől remegtem meg, amitől az egész testemen bizsergés futott végig. Lassan, óvatosan hátra simitotta a hajam, így a vörösen izzó tekintetem elő bukkant. Majd hasonló gyöngédtséggel, amit eddig is tapasztaltam tőle és ami annyira megmozgatott, körbe rajzolta a szememet és meglepetésemre közelebb hajolt és felém fujt. Döbbenve álltam ott, miközben a szívem majd kigurott a helyéről. Azt akartam, hogy ebben a pillanatban az idő megálljon. Hogy maradjunk így, hogy maradjunk így ketten... vagy nem még jobban azt akartam, hogy átölelehessem, hogy a karjaiba bujjak mely oly biztonságosnak tűnt és érezhessem a szívverését, az illatát és tudjam, hogy nincs semmi baj mert ő itt van mellettem. Kívülről ez a jelenet olyannak tűnhetett, mintha csókot lehelne a szememre. Alig hiszem el, hogy ilyen szituációba vagyok bele.

     - Nem csalódtam benned. Köszönöm az őszinteséged! - szólalt meg végül. - Nem csalódnék benned Miyako, soha! Én hiszek benned! - tátott szájjal hallgattam végig mondandóját. Honnan tudja, hogy mit kell mondjon mindig? - Biztál benne és hátba döfött. Sőt meg is sebesített, egy életre. Elhiszem, hogy haragszol rá. Viszont... tudom, hogy úgyis a jó utat fogod választani. Mert lett volna esélyed, ott végezni vele és nem tetted. Miyako, te elképesztő vagy azt már az első pillanattól eltudtam mondani, lenyűgöztél.

    - Bem...

    - Ahogy a tegnap is mondtam, melletted vagyok. Segíteni akarok neked. Egy a célunk és úgy érzem, hogy veled ... és a többiekkel képes vagyok elérni. Szóval ezért ne érezd rosszul magad, nekem is ahogy másoknak is vannak sötét oldalai, gondolatok amik megemésztenek és hirtelenségből támadnak. Pedig tudjuk, hogy a szívünk mélyén nem akarjuk. Nem nézek ezzel rossz szemmel rád, nem változott meg semmit sem a véleményem rólad. - ismét végig simitott az arcomon. - Ugyan az a lenyűgöző, kedves, bátor, felelőségteljes, segítőkész és... khm... gyö... gyönyörű lány vagy, akit első pillanatban láttam.

    - Bem... - hogy tudsz folyton ilyen szépet mondani? Hogy ne lehetne téged szeretni Bem? Hogy ne lehetne beléd szerelmes lenni? Szeretlek Bem! Szeretlek!

Gondolkodás nélkül a karjaiba ugrottam és szorosan átöleltem. Éreztem ahogy a teste megfeszül, nem tudja, hogyan reagáljon rá, de nem lök el. Viszont másodpercekkel később ő is átölel és percekig állunk így a park közepén. Szeretem Bem-t ez végülis... igaz. Ő az akira vártam, ő az én lelkitársam, az akiért bármit megtennék, akiért az életemet adnám és aki miatt bármi lennék. Nem akarok... hogyan tudnék tőled távol lenni? Bem, kérlek ne hagyj el soha!

    - Ne! Ne! Hagyjon! - minek után percekig ölelkeztünk és épp elléptünk egymástól, egyszerre fordultunk a kétségbesett kiáltás után.

A park tulsó végében, egy idős asszony kiabált, szorítva a táskáját, kezeiben, amit előtte lévő férfi erőszakkal próbált elvenni. Végül fellökte a gyönge nőt és elkezdett vele szaladni. Nem kellettek szavak, hogy megértsük Bemel mit is akarunk. Csak egy pillantást vetettünk egymásra és bicentettünk. Bem elindult a férfi után én pedig az asszonyhoz léptem, hogy felsegítsek. Megköszönte, bár gondterhetlnek tűnt, hogy éppeg ellopták a táskáját. Viszont megnyugtattam, hogy vissza fogja kapni. Persze rögtön jött, hogy a barátom nem kellett volna elmenjne és ha valami baja esik, de mondtam, hogy minden rendben lesz. Barátom? Szóval, ilyennek látszunk kivülről? Az emberek minket egy párnka gondolnak? Ez olyan jól hangzik. Nem is kellett sok idő, hogy Bem visszatérjen a táskával együtt. Az idős asszony folyton köszönömöt ismételt és bár hallani sem akartunk róla, végül adott egy kis pénzt, hogy meg hállálja. Ekkor vettem észre, hogy Natsume nyomozó felénk tart. Egyik társát megkérte, hogy segítsen az idős néninek, hogy vallomást tegyen, majd kisérje haza, ő pedig felénk fordult. 

    - Bem, ismét köszönjük! Elkellene azért egy olyan ember, mint te az őrsön! - nyújtotta kezét Natsume nyomozó feléje, amit Bem mosolyogva elfogadott.

    - Köszönöm!

    - Szia Miyako! Ne haragudj, észre sem vettelek.

    - Natsume nyomozó! - bicentettem.

    - Jaj, ugye nem épp megzavart ez a kis akció a randitokat?

    - R...r... randi?! - csuszott ki a számon és egyszerűen éreztem, ahogy lángba borul ismét az arcom. Lopva Bem arcát figyeltem, hogy hogyan reagál erre, de vonásai ugyanolyan nyugodtak voltak, mint általában.

    - Oh, értem már értem! - szólalt fel hangosan Natsume nyomozó és össze csapta a tenyereit. - Elnézést kérek a zavarásért, már megyek is! Szép napot fiatalok! - ezzel felénk kacsintott és meg is fordult, hogy tovább menjen.

    - Nem! Nem! .... mi csak... mi csak... - de csak integetett, meg sem hallva amit mondok. Vagy amit mondani akarok, ugyanis zavarbajöttem során, egyszerűen nem kaptam a szavakat.

Miután a nyomozó úr, eltűnt a láthatáron, felsóhajtottam. Bem felé pillantottam, aki még mindig ugyan olyan arcot vágott, mint szokott, semmi változás. Azt a pontot figyelte ahol az előbb a nyomozó állt. 

    - Bem... ne is figyelj rá... tudod... ez... nem... izé... mi úgyis... szóval...

    - Megyünk tovább? - szakított félbe.

   - Öhm... persze... - kissé csalódás fogott el. Ő nem is gondolt ilyenre? Hogy esetleg mi minek tűnünk más emberek szemében? Ő ettől nem jön zavarba? A gondolattól, hogy mi ketten... járna ilyen a fejében? Ismét felsóhajtottam és felvettem vele a ritmust.

Kiértünk a parkból és arra készültünk, hogy átmenjünk az úton, de hirtelenjében, megállt én meg belé ütköztem.

    - Mi? Mi történt Bem? - először nem is válaszolt, csak az út másik oldalára nézett, hitetlenkedve, mintha szellemet látna vagy nem is tudom, valamit képzelődne. Én is áttekintettem, de fogalmam sem volt, hogy mit néz.

Talán azt a plakátot, ami ott az épületen log? Valami filmet reklámoznak! Vagy a mögötte lévő éttermet? Éhes lenne? Vagy...?

    - Ogata professzor...

    - Tessék?

    - Megtaláltuk!

    - Hogy miről beszélsz?

    - Valójában, amikor felébredtünk az erdőben találtunk magunk mellett egy újság cikket... - ezzel a zsebébe nyult és egy kicsiny kis papirt vett elő. A papiron már látszodott a idő eltelése, kicsit gyűrött volt, de ahhoz képest eléggé gondját viselték. Szét nyitotta a papir és felém fordította. Egy újság darab volt a szalag cím "Ogata Professor nagy felfedezése humanoiddá alakítás"...

11.rész Régi barát

Monster Love

11.rész Régi barát

Bem:

     - Bem? Ugye? - éppen a fedélzeten üldögéltem, amikor Shouta mellém lépett. Fél szemmel pillantottam fel rá és enyhén bólintottam. - Köszönöm, hogy a mesterem mellett vagy, segítsed és támogatod.

   - Egy ugyanaz a célunk, ez csak természetes. Örvendek, hogy van valaki hasonló mint én és szeretné ha az emberek és szörnyetegek együtt lennének békében.

    - Örvendek, hogy semmit sem változott meg a felfogása. - mosolyodott el és leült mellém.

    - Szerinted bántani fogja azt a férfit, Senapi-t ahogy ő nevezi?

    - Ha egyszer találkoznak? Meglehet. De megérdemli, bizott benne Miyako, a démon űrnő, felé nyújtotta kezét és neki az volt a választása, hogy azt a kezet félre üsse. Nem sok embernek adatik meg az, hogy valaki felé ennyire kedves legyen egy démon. - végig emésztettem a szavait, de nem mondtam semmit. - Megváltozna róla a képed ha megtenné? Ha egy embert akár...

    - Bár csak nem olyan régóta vagyunk egy csapat, mégis néha olyan érzésem van, hogy már nagyon régóta ismerem Miyakot. Nagyon bátor, kedves, segítőkész lány, aki gondolkodás nélkül veszélybe sodorja magát, hogy megmentsen. Önzetlen és nem érdemli meg azokat a jelzőket amivel őt illeti bárki is. Ő egyáltalán nem olyan szörnyszü... - de ahogy kiakartam mondani a szót, eszembe jutott, hogy ez az egyetlen szó, amit ő nem szeret.

    - Szörnyszülött... Gondolom még mindig nem szereti ezt a szót. - bólintottam. - De nagyon szépen leírtad Miyakot. Ennyire jó ember ismerő vagy? - vállat vontam, mire egy nevetés lett először a válasz. - Nem vagy valami beszédes, azt észre vettem. Meg azt is, hogy igen jól kijöttök Miyakoval. Egész közel kerültetek nem?

    - Mint mondtam, egy azon a célunk.

    - Csak ennyi? Nincs semmi más, amiért közel érzed magadhoz? - értetlenül szűkítettem össze a szemeimet, nem értettem, hogy mire akar kilyukadni. - Hahaha! - nevetett fel végül hangosan. - Annyira ártatlan vagy Bem. Vagy csak mutatod... - veregette meg a vállamat. - Ha rájössz egyszer, mi az amit a szíved rejt, állj velem szembe és valld be.

    - Mégis miről beszélsz? - továbbra sem értettem, hogy mire akar kilyukadni. Csak rám kacsintott, majd felállt a helyéről és elindult vissza fele.

   - Oh, igen! Én azért bevallom neked, de kérlek legyen ez a mi titkunk. Szeretem a mesterem, úgy szeretem, mint ahogy egy férfi szerethet egy nőt. Már nagyon régóta... és... és befogom vallani az érzéseimet, amikor végre megbékélem magammal és olyan szörnnyé változok, aki méltón állhat mellette. Szóval addig is, ne fecséreld az idődet! - ismét felém kacsintott majd vissza is ment le a szobába.

A mai napig sem tudom, hogy mire akart kilyukadni. Mit akarta, hogy mondjak vagy mit akar, hogy rájöjjek. Azt sem értettem, hogy miért mondja el nekem az érzéseit? Miért vallja be nekem? Mi közöm hozzá? Miért kell erről tudjak? Bár... valami fura, szuró, kényelmetlen érzés fogott el amikor kimondta, hogy szereti. Nem is tudom... düh fogott el, felakartam állni és oda menni elé, mérgesen rá nézni... de nem tudnám megmondani miért? Nem tudonám megnevezni, hogy mi az? Egyszerűen valami mart, valami forgyogott bennem, nem tetszett, az hogy azt mondja szereti Miyakot. Ugyanezt éreztem akkor is amikor elvállt tőle és megölelte. Szuró érzés fogott el a mellkasomban és leszívesebben odarohantam volna és elhuztam volna Miyakot? De miért? Mi az, hogy szereti? Milyen ez az érzés? Mi ez az érzés? Hogyan lehet definiálni? Meghatározni? Mik a jellemzői? Nem értem... nem tudom... Hallani hallottam már és láttam az embereket is, ahogy egymás kezét fogják, együtt sétálnak, esznek, beszélgetnek, ajándékot vesznek egymásnak, ölelik egymást és ahogy egymás ajkai összeérnek. Hmmm... varázslatos érzésnek irták le, leírhatatlannak, olyannak amit egyszer mindenképpen mindekinek átkell éreznie. Szép dolog, ezt valahogy elkönyvelhettem. Én még sosem éreztem. Nem is tudom ha érezhetném e ezt. Sosem fordult meg a fejemben, hogy én... egy mutáns, közel kerüljek valakihez úgy. Hogy is lehetne? Ha látna így... az eredeti formában...ez lehetetlen lenne. Bár Miyako... Miyako nem tart visszataszítónak. És ez miért éreztet velem boldogságot? Szeretek vele beszélgetni. Kellemesen eltársalgok vele és jól is érzem magam mellette. Örülök, amikor vele töltehetek időt...

   - Minden rendben? - a hangja szinte zene füleimnek.

    - Igen. Persze. Miért ne lenne?

    - Percekig csak álltál itt és magad elé néztél. Azt hittem, hogy valami aggaszt.

   - Nem dehogy. Csak elgondolkodtam. - mosolyodtam rá, mire válaszul is egy csodaszép mosolyt kaptam és ekkor hirtelenjében azt éreztem, hogy valami gond van a szívemmel ugyanis mintha furán dobogott volna egyet, mintha szalltozott volna egyet... ez lehetséges? - Khm... - köszörültem meg a torkomat mire rájöttem, hogy már egy ideje csak bámulom. - Azt hiszem, hogy most már indulnunk kellene, ne várassuk meg Natsume nyomozót és családját.

Egyetértően bólintott és elindultunk, hogy szóljuk a többieknek.  Natsume nyomozóékkal ez volt az újra tervezett ebéd. Bár korábban megakartuk tartani, Megvártuk, hogy Shouta elmenjen, nem lett volna gond, gondolom ha megkérdezzük ő nem e jöhet, viszont Shouta nem akart bezavarni. Most már 6-n indultunk el Natsume úr háza felé. Ott szeretettel fogadtak minket és már terített asztallal. Rögtön leültünk ebédelni. Natsume felesége, Nahoko, nagyon finomakat tudott főzni. Nagyon kedves család voltak. Reméltem, hogyha kiderülne az igazság, nem fordítanának hátat, valahogy úgy éreztem, ők egy jó kezdés lennének és nyitottak lennének felénk. Hiszen látják, látnák az igazi személyiségünket. Ebéd közben Miyakoékat kérdezték inkább, hiszen velük még nem volt alkalmuk annyit ismerkedni. De nagyon hamar összeszoktak velük is. Meglepte őket az, hogy velünk csak itt találkoztak és ismerkedtünk meg, azt hitték, hogy már nagyon régóta ismerjük egymást. Ebéd után Bela, Nahoko és Miyako az asztalnál maradtak beszélgetni, Belo, Yui és Aemi játszottak a nappaliba, a kislány hamar összebarátkozott Yuival is és megkapták a közös hangot. Nem tűnt úgy, hogy érdekelné ember... bár a biztonság kedvéért, Daigo velük maradt. Én pedig a kanapén beszélgettem Natsume úrral. Jó volt vele társalogni. Mindig fülig ért a szája és olyan pozítiv volt. Örvendtem, hogy lehet egy ilyen barátom... igen barátom. Mint ahogy korábban egyszer egyszer már mondta. Ahogy az idő telt, egyre jobban éreztük magunkat. Egyre jobban érezte magát mindenki. A gyerekek jól szórakoztak, mi jól elbeszélgettünk, ahogy a nők is. Nők... egy bizonyos nőre szegeződött a tekintetem és nem tudtam nem mosolyogni amikor láttam, hogy milyen boldogan is ragyog a szeme, ahogy Nahokoval beszélget.

    - Oh, értem én már! - vigyorodott el Natsume és helyeslően bólintani kezdett. Értetlenül néztem rá. Mi van mindenkivel, hogy így néz rám és bólintgat és minden? - Értem én! Értem! - veregette meg a hátam, de azért egészen erősen. - Jól van Bem! Ne aggódj, én itt vagyok, már átestem egyszer ezen. - miről beszél? - Ha bármikor tanácsra van szükséged itt vagyok, nyugodtan gyere, keress meg és kérdezz rá. De egyet hadd mondjak meg így elsőre. Ne várj sokáig, mert a végén még valaki lecsap rá.

   - Lecsap mire?

    - Jól van jól van! Ez remek! Oh a fiatalság! A fiatalság! - kiáltotta Natsume nyomozó, majd a feleségéhez sietett és arcon puszilta, aki nevetve elpirult. Nem értem, mi van?

Miyako:

Miután elköszöntünk Natusme nyomozó úrtól és családjától mind a 6-n elindultunk vissza haza. Elkell mondjam valóban nagyon kedves család és fellobbant bennem a remény, hogy ők talán megértenek, hogy ők meglássák a valódi személyiségünket, hogy mi nem akarunk rosszat és mi is hasonlók vagyunk, mint ők. Igen, már látom, hogy minden jól fog sikerülni. 

    - Te kis liba, hogy merészelsz így beszélni hozzám?!

    - Hogy mit mondtál rám? Kit neveztél te libának?!

    - Téged! Tán süket is vagy? Tudtam, hogy nem kellett volna kikezdjek egy olyan lánnyal, mint te.

    - Hogy mit beszélsz? Jobb ha már most befejezed, mert nagyon rosszul fogsz járni.

    - Csak ugyan? És ugyan szépségem, mit tudsz te ellenem tenni?

Egy nő és egy férfi vitatkozott az utcán. De ha jobban megnézem valahonnan ismerős a nő...

    - Vanessa? - álltam ledermedve az úton és alig hittem, hogy kit látnak a szemeim.  - Vanessa tényleg te vagy az?

    - Miyako?! - fordította felém a fejét és valóban Vanessa volt az. Egy régi barátnőm, akivel szinte elválaszthatatlanok voltunk. Az elmúlt évbe viszont ő utazgatott, mivel az volt a nagy álma. Vanessa felém szaladt és átöleltük egymást. - Micsoda vénetlen?! Hát ezt alig hiszem el! Nem hittem volna, hogy itt találkozunk. 

   - Én sem. Te meg mit keresel itt? Azt hittem a világot utazod.

    - Hát éppen csak szüntetet tartok. Pihenésre is szükség van. De mesélj mi van veled? Hallottam, hogy mi történt az otthonodra. Meg is akartalak keresni ha valamivel segíthetek.

   - Jól vagyok és köszönöm szépen, de már van tervünk. Tudod a hold... - jeleztem az ég felé.

    - Hát persze! Nem is lennél te, ha nem lenne egy megoldásod. Oh, de annyira örülök, hogy találkoztunk újra. Menjünk már valahová el, beszélgessünk egyet!

    - Jó, mindenképpen! Mit szólsz ha...

    - Hahó! Rólam megfeledkeztél? Mi az, ez is egy újabb kis liba? - lépett ide a férfi akivel az előbb veszekedett Vanessa. Már meg is akart érinteni de ebben a pillanatban valaki, pontosabban Bem megragadta a karját és egy mozdulattal hátra csavarta, amitől a férfi rögtön felüvöltött fájdalmában. Végül lökött egyet rajta és a földre esett. A férfi bár talán szeretett volna még kötekedni elszaladt.

    - Oh, ő meg ki? Látom nem csak Daigo és Aemi van veled.

    - Oh, igen Vanessa ők it...

 Bemutattam neki Beméket, majd meg is beszéltük, hogy elvisszük hozzánk, azaz Bemékhez, azaz a közös helyünkre, ahol végre elbeszélgethetünk egyet, hiszen olyan rég találkoztunk.  Útközben rákérdeztem, hogy ki volt ez a fickó, de ő csak a fejét rázta, hogy fogalma sincs csak valaki rögtön szerelembe esett és folyton nyomult rá. Hát igen, ez nem egyszer esett meg Vanessaval, a holló nő volt, de gyönyörű testtel. Hosszú fenékig érő szőke haja volt és kék igéző szemei, karcsu, vékony alakja és hófehér bőre. Minden egyes férfi utána fordította a fejét. De miért ne tette volna? Valóban csodaszép volt. Vajon Bemnek is tetszik? Szemem sakrából hátra pillantottam, a földet nézte és úgy tűnt a gondolataiba van mélyedve. Vajon ő is gyönyörűnek tartsa Vanessat? Nem hibáztatnám. Ha jól emlékszem még Daigo is bele volt bolundulva egyik időbe és mind összeakart volna jönni vele, de Vanessa nem ment bele. Bár kavarni, kavartak egy jó ideig.

Amint a hajúhoz értünk, mindenki a saját dolgára ment. Bela azt mondta, hogy elmegy ledölni. Bem és Belo a szembeni parkba mentek és bár Vanessa szerette volna ha Daigo és Aemi is marad,  udvarisana visszautasítottak, hogy csak beszéljünk mi. Bár szerintem Daigo egyszerűen nem akart, ugyanis miután kavartak és Vanessa dobta, folyton kerülte és rossz szemmel is nézett rá. Persze értem én, vagyis na szeretsz valaki és visszautasít, nem egy kellemes érzés de akkor is, néha úgy tűnt, hogy Daigo egyenesen utálja hirtelnejében és ez nem is változott. Nem értettem és ha rá is kérdeztem akkor sem válaszolt rá Daigo. De azt tiszteletbe tartotta, hogy nekem és Vanessával van egy múltunk, barátságunk és én azt ápolni akarom. Ebbe nem szólt bele, bár nem is engedtem volna.

Vanessával a fedélzeten maradtunk és ott kezdtünk beszélgetni, órákat eltudtunk csevegni ahogy most is. Bár most úgye volt is hiszen jó néhány éve nem találkoztunk. 

    - És mi van azzal a mutáns sráccal? - tette fel egyszeriben csak a kérdést 2 óra után.

   - Mi...Mi... milyen mutáns sráccal? - tettem az értetlent, pedig nagyon jól tudtam, hogy kire akar kilyukdani.

   - Ugyan már, ne titkolozz előttem! Nem vagyok vak, nagyon jól látom, hogy nézel rá. Csak nem megváltozott a úrnő tervei és mégis családot akar alapítani?

   - Nem! Nem! Nem erről van szó... ne beszélj butaságokat. - jöttem teljesen zavarba.

   - Tudtam én! - csapta össze a tenyereit izgatottan. - Miyako, ez csodás! Mindent elkell mesélned. Meddig jutottatok? Hogyan ismerkedtetek meg... mindent! Mindent!

   - Meddig jutottunk volna?  Csak... csak... még beszélgetünk és azt sem biztos, hogy Bem is ugyanúgy... ugyanúgy érezne... tudod... én... nem is tudom...

    - Ugyan már Miyako. Ki vagy te? Hol az a határozott, bátor Miyako aki még a legvadabb démonokkal is szembe tudott állni és szem rebbendés nélkül büntetést osztottál nekik. Nem féltél semmitől. De te most... most félsz?! Amindenit, Miyako! Te félsz! A démon úrnő fél!

    - Nem! Nem! Nem!

    - Oh, dehogynem! Miyako! - ütött karon izgatottan. 

   - Jól van, jól van! Örülök, hogy jól szorakoztatlak.

    - Na, nem úgy értettem....  - ölelt át. - De nem gondolod, hogy ideje lenne lépned valamit? Csak egy kicsit aztán alakul, ahogy alakul.

    - De mindennap beszélgetünk és elvagyunk...

   - Menjetek el randizni!

    - Hogy randizni? Én... nem... nem...

    - Jól van, akkor ne mondd el neki, hogy randi. Csak menjetek el egyet kettesbe sétálni, beszélgessetek, vacsorázzatok együtt... mit tudom én mi. De legyen egy olyan légkör, ahol senki más nem tud megzavarni. Itt itt van Daigo, Aemi meg az ő társai. Legyetek csak kettesben. - talán... talán nem is beszél hülyeséget Vanessa. Talán... talán... megkellene próbáljam. - Jól van! Látom tetszik az ötlet, irány is! - huzott fel a helyemről majd meglökött, hogy induljak.

Kissé félénken tekintettem vissza rá és bizonytalanul utnak indultam. Bemet a szemben lévő parkba találtam rá, a fa alatt üldögélt, hátát a fának döntve, egyik térdét felhuzta és karját neki támasztotta. Milyen jól néz ki! A szívem őrült tempoban kezdett dobogni... huh, gyerünk! Gyerünk! Gyerünk Miyako nem hátrálhatsz meg! Vanessának igaza van, te, te... te a démon királynő vagy! Nem ijedtél meg egy óriástól, egy fenevadtól, rút szörnyektől, mindenkivel szembe néztél. Akkor meg most? Most sincs semmi amitől félj. Csak odamész beszélsz vele felhozod és kész... mi vesztenid valód van? Mi olyan nehéz benne? Voltatok már kettesbe egy szobába, beszélgettetek már órákat... szóval mi olyan nagy dolog? Igen! Igen! Nincs semmi nagy dolog!

   - Szia! Leülhetek? - na szuper a végére megcsuklott a hangom is. Miyako, viselkedj normálisan!

    - Persze! - elmosolyodott és kicsit arébb csusszant, hogy én is elférhessek, mellette. - Beszélgettetek a barátnőddel?

   - Igen! Nagyon rég láttuk egymást, de semmi sem változott kettőnk között, ugyanaz a bolondos duó vagyunk aki régen. - nevettem fel.

   - Értem, ez jó dolog.

   - Vanessa nem is tudom... 14 éves lehettem, amikor megismerkedtünk, akkor kezdtek komolyabban foglalkozni velem, hogy átvehessem majd a tront. De lázadó korszakomban semmiről sem akartam hallani, aki kimentett ebből a monotonításból az ő volt. Folyton megszöktünk és elmentünk járni az erdőt, meg a emberek városait. Hülysékedtünk és szórakoztunk. Jól elvoltunk. Aztán a Senapi-os esett előtt, jóval ő úgy döntött, hogy elmegy világot látni. Furcsáltam, mivel azt mondta, hogy mindig is ez volt az álma, de előtte nekem sosem mondta egyszer sem. Kicsit haragudtam is rá, de milyen barát lettem volna ha visszatartom. Felajánlotta, hogy menjek vele de nekem már ott volt a nép, az uralkodás szóval nem hagyhattam mindent hátra. Így elválltak útjaink, de reméltem, hogy egy napon visszatér. Aminek nagyon örülök. Tényleg régóta mellettem van, segített és mindig számíthattam rá. Az elmúlt időszakban amíg távol volt tőlem, bármikor kérhettem egy egy feladatot, amit elintézett azonnal. Szerencsém van, hogy olyan barátom van, mint ő.

    - Nagyon sokan vannak melletted Miyako! - hangja a füleimet csiklandozta. Ez mély, kissé rekedtes bársonyos hangtól egész testem beleremegett. - Sokan tisztelenek és segítenek. És én is itt vagyok! Ahogy Bela és Belo is, ezentúl!

    - Te... te... te is? - kissé felé fordítottam a testem, miközben szemeim felcsillogtak ennek hallatán.

   - Igen! Természetesen! Melletted vagyok és itt is leszek, hiszen egy csapat vagyunk!

    - Bem! - hogy tud valaki ennyire aranyos lenni? Ezek a szavak... huh! Szívem, nyugodj le egy kicsit mert menten úgy érzem, hogy kiugrasz a helyedről! Voltak már olyan alattvalók, szörnyek akik hűséget fogadtak nekem és elmondták, hogy mindig mellettem lesznek. Bár azokból jó pár már megszegte ezt az ígéretét. Szóval ehhez valahogy már hozzá voltam szokva... de mégis, ahogy Bem mondta, az olyan másként hallatszott. Olyan őszintén, olyan varázslatosan!

Na jól van Miyako! Itt az ideje, hogy lépj egyet előre!

    - Bem! Nincs kedved elmenni egyet sétálni velem? Csak... csak.. úgy gondoltam, körbe nézhetnék egyet a városba, hogyha minden rendben van.

    - Te és én?

    - Igen! Gondoltam, biztos neked is megfordult ez a fejedben így... és... Daigot amugysem érdekelné ez most, Aemit nem vihetem és... és... gondoltam esetleg te... mármint ha akarod... - na de jól le járatod magad. Ez az, te vagy a démon királynő!

    - Rendben! Benne vagyok!

   - Komolyan?  - néztem már már meglepetten.

    - Holnap ebéd után mit szólsz? - állt fel.

    - Megfelel! Mindenképpen megfelel! - válaszoltam izgatottan.

Felém mosolyodott, majd elnézést kérve elindult vissza a hajór. Addig figyeltem amig fel nem szökkent rá. Amin eltűnt sikitani és ugrándozni kezdtem. Mint valami kis tini... aj alig hiszem el randim lesz Bemel! Na jó, nem épp randim azaz... vagyis na... csak sétálunk kettesben de na ez is már valami nem? Vajon az emberek is így érzik magukat amikor a szeretett személlyel tölthetnek egy kis időt? Már alig várom a holnapot! Legyen gyorsan holnap!

10.rész Plusz egy személy

Monster Love

10.rész Plusz egy személy

Bem:

Egy jó másfél óra után, miután Miyako elmondta a történetét Shouatval, visszajött Daigo egy idősebb nővel. Természetesen nem kellett senki sem mondjon semmit, ahhoz, hogy tudjam nem ember.

    - Selia, rég találkoztunk! - ült fel Miyako.

    - Úrnőm, örvendek, hogy találkozhatunk és láthatom, hogy minden rendben van veled. - nyújtotta Miyako felé kezét és kezdett letérdelni.

    - Ne! Ne tedd ezt! Kérlek, erre semmi szükség! - pattant fel Miyako, de ahogy lába a taljt érte, megszédült.

    - Csak lassan! - kaptam dereka után.

    - Kö... kö... köszönöm. - nézett rám és egy pillantra azt hittem, hogy az idő megállt, hogy ebben a pillanatban nem volt senki más csak én és ő. A szemei... a barna szemei mintha beszippantottak volna, fogságba ejtettek és nem engedtek onnan el. Vagy nem is akartam volna megszökni.

    - Khm... khm... - torok köszörülés térített vissza a valóságban, hogy nem csak mi ketten vagyunk itt.

Fura érzés kavargott bennem, kerültem a tekinteteket és ide oda mozogtam... mintha ideges lennék, feszült vagy egyszerűen zavarbajöttem volna, ettől az egész jelenettől. De ugyan miért?

    - Örvendek úrnőm, hogy nem vagy egyedül. Daigo erre fele elmesélte, hogy találkoztatok valakikkel, akik mellettetek állnak, remélem tudod, hogy rám is mindig számíthatsz.

    - Természetsen, Selia. Köszönöm szépen hűségedet! - lépett elé Miyako és megfogta két kezét, majd barátságosan rá mosolygott. Ilyen tisztelet övezi Miyakot?

    - Daigo azt is elmesélte, hogy mi történt veled, kérlek szépen ülj le! - fogta meg az idős hölgy, akit Selia-nak hívták. - Meg foglak vizsgálni rendben?

    - Köszönöm Selia, de már jobban vagyok nincs rá szükség.

    - Ne makacskodj! Az előbb is ezt mondtad és nézd mi lett ebből... - mordult rá Daigo.

    - Daigo és öhm... - tekintett rám Selia.

    - Bem...

    - ... Bem, kérlek hagyjátok el a most a szobát. - egyszerre bólintottunk Daigoval és fel is mentünk a fedéleztre. Aemi, Belo és Bela valamivel távolabb játszottak.

    - Az a kis féreg... - szürte fogai közül Daigo. - Csak a bajt kavarja, amikor csak megjelenik.

    - Kiről beszélsz? 

    - Az a kölyök... Sosem kedveltem, mindig úgy éreztem, hogy csak hátráltatja Miyakot és nem is törödik vele. Annyi gondja akadt Miyakonak, amikor befogadta... a gyermek észre sem vette, hogy mennyire küzd érte és mennyi mindent megtesz, hogy ott maradjon mellette, hogy elfogadják és mekkor döntést is hozott meg magában.

    - Milyen döntésről beszélsz? - bukott ki belőlem a kérdés gondolkodás nélkül. Szeme sarkából rám nézett és már arra készültem, hogy visszaszívjam a kérdésem, de válaszra nyitotta száját.

    - Tudod, utód tronra csak egy igazi démoné lehet, akinek ereiben a uralkodó vére folyik. Azaz...

    - Évezredek óta, ugyanabból a családból van a vezető. - emlékeztem Miyako egyszer említette.

    - Így van. De Miyako erről hallani sem akart. Bár tudta, hogy ez lenne a kötelessége és hogy nem egy démon fog fellázadni ezért, nem akart csak valakivel lenni azért, hogy gyermeket szüljön aki majd a tronra léphet. Sorban állnak Miyakonak a démonok, hogy párjuknak válasszon... mint egy friss hús, úgy néznek rá... - szűrte undorodva fogai közül, mire én is éreztem, hogy egy morgás elhagyja az ajakimat. - de Miyako mindegyiket visszautasította. Nem akar ilyenről hallani. Ezért az ugrott a fejében, hogy mi lenne ha eltudná intézni, hogy Shouta vegye át majd a helyét. - meglepetten fordultam felé. - Persze ez nem olyan egyszerű... sőt egyenesen lehetetlen. Sosem volt még ilyensmire példa... de ő mindent megakart tenni annak érdekében, hogy ezt megvalósítsa és minnél simább utat, hagyjon Shoutanak. Nyilván a kölyök erről semmit sem tudott, nem is vett észre. Éjjel nappal megoldáson dolgozott, már már elfáradt. De akkor sem mutatta meg neki. Ezért nem kedvelem a kölyköt, azt hiszi, hogy minden csak egy játék, egy pitin kis bosszú vagy nem bosszú. Na nem mintha ő kedvelene engem. - könyökölt neki a hajó peremének.

    - Szerintem Shoutanak is ugyanolyn fontos Miyako, mint Miyakonak a fiú.

    - Hah... mit tudsz te, csak most láttad őket először és emlékeztetnélek, hogy Shouta volt az aki udvariatlanul bánt Miyakoval.

    - De amikor Miyako elájult, a fiú megtorpant és esküszöm, hogy szeme sarkából felé nézett. - Daigo kétkedve nézett de nem mondott semmit.

    - Kérlek úrnőm, fogadd meg a tanácsom és a mai nap pihenjél. - mindketten a hang irányába fordultunk, ebben a pillanatban lépett ki Selia és Miyako.

    - Rendben, rendben igérem. Neked pedig köszönöm, hogy eljöttél és segítettél! - fogta meg kezeit.

    - Öreg vagyok már, de érted sosem mondanék nemet! Kérlek továbbra is vegyél szolgálatba, amikor csak kell!

    - Rendben! Köszönöm szépen! Megjegyzem! Daigo, visszakísérnéd Seliat.

    - Persze, de minden rendben van? - léptónk oda mindketten és néztünk aggódva Miyakora.

    - Természetesen, nem vagyok én olyan gyenge. - mosolyodott el, bár kissé úgy éreztem, hogy csak azért teszi, hogy megnyugtasson. - Ma viszont mindenképpen pihenek.

    - Akkor Natsume nyomozó úr ebéd meghívását vissza kell mondjuk. - jelent meg Bela és a két kisebb.

    - Oh, tényleg arról meg is feledkeztem!

    - Semmi gond, Natusme nyomozó úr nem fog megharagudni, hogyha visszamondjuk- szólaltam meg.

    - Szerintem nyugodtan elmehetnétek, hiszen már ismer titeket. Miyakoval addig itt maradunk. - válaszolt Daigo.

    - De...

    - Igaza van Daigonak, nem lenne szép dolog ha visszamondanánk az ebéd meghívást. Menjetek el nyugodtan, hiszen titeket már régebbről ír. Remélem, hogy megbocsájtanak amiért nem tudunk csatlakozni és esetleg újra tervezzük majd.

Ismét furcsa érzés kavargott bennem és egy hang folyton azt mondta, hogy ne menjek, hogy maradjak itt Miyakoval. De végül csak rá bólintottam, jeleztem Belonak és Belanak, hogy készüljünk el, majd ezzel a kényelmetlen érzéssel hagytuk el az otthonunk és indultunk el Natsumeekhez.

Miyako:

 Daigo elindult, hogy visszavigye Seliat, Bemék pedig elindultak Natsume nyomozó úrhoz és csaladjához.  Megmondom őszintén, hogy elkeseredtem amiért nem tudtam elmenni. Tényleg örültem volna, hogyha egy emberi barátunk is van. És ahogy Bemet hallottam mesélni, ő valóban más... más mint Senpai... 

    - Miyako, jól vagy? - jelent meg egy aranyos kislány  a látókörömben.

    - Persze, hogy jól vagyok! Mit szólsz ha mesélek egy történetet? - simogattam meg a fejét, kérdésemre hevesen bólintani kezdett, majd fel is ült az ölembe. - Hmmm... lássuk csak mit is meséljek?

De megígértem Selia-nak, hogy pihenek a mai nap folyamán. Valójában semmi komoly bajom nem volt a füsttől az ájulás valószínű csak sokk okozta, pontosabban Shoutaval való találkozás. Inkább ami aggasztotta az nyilván a szemem volt, ezért kért meg, hogy pihenjek. Selia nem egyszer az elmúlt időbe meglátogatott és a hogy létemről kérdezett, a szemem és a fájdalmáról. Ilyenkor mindig láttam a szemeiben, hogy bár boszorkány, nem tud semmit sem tenni ellene, hogy a fájdalom megszünjön, hogy meggyógyuljon. Vagy legalábbis ha tudná, hogy mi volt az a por, talán tudna ellenszert kreálni. De nem haragudtam rá, amiért nem tudott. Hálás voltam, hogy mellettem maradt hiszen már nagyon régóta, amióta megszülettem, szolgálja a családomat. Mindig ott volt mellettem és segített, tanácsokkal látott el. Nagyon kedves személy, szinte olyan volt számomra, mint egy második anya. Nem csodálom, hogy Daigonak ő jutott eszébe először akir ide hozzon. Mindezek ellenére egész vicces beszolása volt Selianak amikor egyedül maradtunk a szobába "Az a fiú, igazán kedvesnek tűnik. Csak nem meggondoltad magad a család alapításról?" Célozva ezzel köztem és Bem közötti légkörre. Rögtön éreztem, hogy az arcom lángokba borul és szabadkozni kezdtem, hogy erről szó sincs. De ennek ellenére, mégis befészkelte magát egy kis gondolat, egy kép, ahol Bemmel sétálunk a park felé kézen fogva egy kisgyermeket. Oh, Aemi, mégis mire gondolsz?! Ez... ez.. ez... nem olyan.. Bem biztos hogy nem... nem... én... én... 

   - Miyako? Miyako? Miyako?!

    - Jaj ne haragudj Aemi, mit is mondtál?

    - Akkor mit is fogsz mesélni?

    - OH... igen persze... szóval lássuk csak, mit szólsz ha... volt egy erőd amit úgy hívtak, hogy végtelen tenger. Ennek az erdőnek az volt a jellegzetessége, hogyha bementél rajta nem tudtál kijönni és hiába tekintettél rá fentről a magasról nem láttad a végét, ugyanis vastag felhők takarták.

   - Wau! Komolyan?!

    -Így van. Viszont ennek ellenére volt valaki aki mégis eléggé kíváncsi volt és bizony eldöntötte, hogy ő bemegy és addig nem nyugszik amíg ki nem talál. Őt hívták...

Most meg amugysem ez volt az idő, hogy ilyensmiken gondoljak. Jobban aggasztott Shouta... aggódtam érte és beszélni akartam vele újból. De nem tudtam hol keressem és eléggé mérgesnek tűnt, talán nem is akar többet látni. 

Daigo egy fél órával később érkezett meg, és ki tessékelte Aemit, aki még a történet végét nem hallgatta meg, hogy hadd hagyjon pihenni. Az unszolására végül lefeküdtem, de alig jött álom a szememre. Inkább a gondolataimba voltam merülve. Shouta... Senpai... Bem... bosszú... kastély... terv... egyszerre kavargott össze vissza és úgy éreztem, hogy kissé elvagyok veszve. Hirtelenejében túl sok minden éreztem, hogy rám zuhant. Értetlenség, múlt, jelen... jövő... de ahogy Bem mosolygos arca rajzolodott ki előttem megnyugodtam és álomba szenderültem.

Nem is tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de amikor már felébredtem kint már szürkölet volt. A szobába nem volt seni és a fedélzetről sem hallottam beszédet. Jól éreztem magam, már nem éreztem azt a kényelmetlen, szuró érzést amit a füst okozott a szememnél. A fedélzetre érve, rögtön megláttam nem messze a hajotól játszadozó kisebbeket, illetve a nagyokat ahogy a fa tővénél üldögélnek. Mosolyogva néztem ezt a jelenetet... egész jó kis csapat. Viszont mielőtt csatlakozhattam volna, megéreztem a jelenlétét.

    - Ne bujkálj, hanem gyere elő! - ezt már a többiek is meghallották és szerintem senki nem csodálkozott, hogy kis is lehetett az. - Azt hittem, hogy elmentél. Miért vagy itt?

   - Te kis kölyök! Nem bántottad már eleget Miyakot?! Hogy mersz még egyszer a szeme elég kerülni?! - indult hozzám Daigo dühösen, bár az illető nem jelent meg. - Azt hiszem, hogy moresre kell tanítsalak, hátha azzal majd egy kis érettséget beléd verek!

   - Szipp... szipp...

    - Daigo várj! - kaptam a keze után.

    - Szipp... szip.... - ez a hang?

Elindultam amerről a hangot hallottam és amerről érzékeltem a jelenlétét. A többiek követtek. A hajó orránál fedeztem fel, összekuporodva.

  - Én... Én... Én... én nem akartam... én egyáltalám nem akartam! - Shouta úgy zokogott mint egy kis gyermek, egyszer láttam még így, vagy egy hete fogadhattam be, amikor egyik este az esti sétámat tettem, furcsa hangra lettem figyelmes a szobájából. Aggódni kezdtem és gondolkodás nélkül berontottam. Shouta az egyik sarokba volt összekuporodva, nehezen lélegzett, arca fájdalomtól eltorzult volt és mellkasát szorította. Azonnal odamentem és Selia-ért kiáltottam. Amíg vártam, karomba kaptam és hátát simogattam, igyekeztem megnyugtatni. Fogalmam sem volt, hogy mi ütött belé, szerettem volna elvenni fájdalmát, de erre úgye nem volt lehetőség. Meglepetésre, mire Selia beért a szobába, Shouta jobban lett... ekkor mesélt először a múltjáról amiken keresztül ment gyerekkora óta, zokogva mint egy kisded. Majd megszakadt a szívem akkor is és most is, ettől a látványtól. - Én... én... én... bocsánatot akartam kérni. Rájöttem, hogy mennyire ostoba voltam veled, veled, aki ott volt mellettem, aki felém nyújtotta a kezét és jól bánt belem. Az első személy, aki kedves volt velem, befogadott, etett, öltöztett és tanított és... és... boldoggá tett. Hülye voltam, elvakította a múltam és nem vettem észre, hogy mi is van előttem, hogy élvezzem és örüljek annak. Erre akkor jöttem rá, amikor eljöttem tőled... amikor ott álltam, hogy beteljesítsem a bosszúm, de nem sikerült. Nem vittem végig, folyton te jártál a fejemben... leroskadtam a földre és sírni kezdtem. Miután... miután összeszedtem magam, azonnal elindultam vissz a palotádhoz, hogy megkeresselek, hogy bocsánatot kérjek és könyörögjek, hogy engedj vissza magad mellé, hogy hadd legyek újra a tanítványod, hogy hadd újból szerezzem vissza a bizalmadat. Még ha verejték vagy vért is kell izzadnom érte, megteszem! - könnyes szemeit rám emelte, majd megszakadt a szívem. - De amikor odaértem a palota nem volt ott... senki sem volt a környéken. Először azt gondoltam, hogy elköltöztetted miattam, hogy soha többé nem akarsz látni... de még ezzel a gondolattal sem adtam fel. Legalább egyszer beszélni akartam veled. Egyszer még a szemedbe nézni, elnézést kérni és ha azt kívánod, akkor soha többé nem kerülni a szemed elé. Napokig, sőt hetekig bolyongtam az erődbe, remélve, hogy csak arébb költöztetted vagy legalább valakivel találkozom. De egyik sem történt meg. Azon kezdtem gondolkodni, hogy hova költözhettél, hol találhatlak meg. Elindultam észak irányába csak úgy... remélve, hogy találok egy nyomot. De sosem gondoltam volna, hogy az a nyom mi is lesz. A régi szakácsoddal találkoztam Balthazarral. Azt hittem végre megtaláltalak, rögtön hozzá szaladtam és megkértem, hogy vezessen hozzád. De csak az arcomba nevetett... elkezdett becsmérelni, szidni, szerencsétlen, erőtlen szörnyetegnek nevezni, aki nem érdemes a címére. Fogalmam sem volt, hogy mi ütött belé... de nem engedhettem, hogy így beszéljen rólad. Begurultam és rá támadtam, mindennek elneveztem és rá kiáltottam, hogy hogy tud így beszélni rólad, rólad aki menedéket adott neki, felvette, munkát és segített... Aztán elmondta.... hogy balszerencsét hoztál a démonokra, a szörnyekre, azzal, hogy az emberekkel cimboráltál és meg is ittad a levét. Az emberek megtámadták a palotát, amikor ünnepség volt, a szörnyek szétszorodtak, te próbáltál velük beszélni, de nem sikerült... sőt egy golyó... egy golyó... - egész teste beleremegett, mire lehajoltam hozzá és átöleltem. 

    - Nincs semmi baj! Nincs semmi baj...

    - Első gondoltara azt hittem... hogy... hogy talán már... talán már... de akkor elmondta, hogy nem haltál meg. Bár ő is ezt gondolta, az eset után 2 hétre összefutott veled. Épségben voltál... azaz majdnem, ugyanis a szemed, bár emberi formába voltál, eredeti vörös formájába izzott. Rögtön rá jöttem, hogy valami lehet és fájdalmaid vannak. A parasztot ott hagytam és azonnal tovább indultam, hogy megkeresselek. Égen földön, vizen, tűzön nem érdekelt, de meg kellett találjalak. Még jobban... utáltam magam, utáltam magam, hogy amikor a legnagyobb szükséged lett volna rám, nem voltam melletted. Amikor megtaláltalak nagyon boldog lettem, de látva, hogy nem vagy egyedül, hogy másokat is találtál... féltékeny lettem, azt hittem lecseréltél, hogy már nem kellek. Ezért mondtam azokat a szavakat... Utáltam azokat a férgeket, akik allattvalóidnak nevezték magukat, de akkor hátat fordítottak neked és magadra hagytak. De én is egy voltam közülük. Csak hamarabb megtettem mint ők. Utáltam.... sosem tudok megbocsájtani magamnak... - felemelte a kezét bal arcomra tette, ujjával félre simitva a hajamat, így előbukkanva a vörös szemem. Látványától még jobban elkeseredett az arca. - Sosem fogok tudni megbocsájtani magamnak... ha ott lehettem volna ha... ha...

    - Ha ott lehettél volna, akkor sem tudtad volna megakadályozni. Az a féreg... - szűrtem fogaim között. - becsapott, átvert... de ne aggódj, mert meg is fizet érte.

   - Hadd segítsek! Hadd legyek az árnyékod! Nem kell melletted legyek, nem kell megbocsáss, de ha legyek az árnyékod.... - mosoly húzodott az ajakimra és most rajtam volt a sor, hogy kezeim közé vegyem az arcát.

    - Megbocsájtok neked Shouta! Sosem haragudtam rád, igazán. Tudom, hogy kemény volt az életed és azt hitted, hogy tombolással eltörölheted, szabadságot kaphatsz. De mindvégig biztam benne, hogy visszatérsz majd a helyes útra. Biztam benned és vártalak. Egy pillanatig sem feleljtettelek el...

    - Miya... túl kegyes vagy hozzám úrnőm... - fogta meg kezeimet.

   - Úrnő? Mikor szólítottál te engem úrnőnek? - és itt az ideje, hogy felengedjen egy kicsit a hangulat.

    - Hah... - nevette el magát és felemelte fejét, hogy a szemembe nézhessen. - Mester, köszönöm!

    - Na ez már jobban tetszik! Te kölyök! - ezzel kihuztam kezeimet és átkaroltam, majd egy barackot ajándékoztam a kobakjára.

    - Oh, ne már! Mester! - régebben is mindig ezt csinátalm. Ellökött magától, de én csak nevettem.

Mindezek után Shouta velünk maradt, kerek 2 hétig. Újból elkezdett tanulni tőlem, de nem mintha nagyon lett volna mi újat mutassak neki. Sosem feledkezett meg a tanításaimtól, finomította őket, erősödött és okosodott. Büszke voltam rá! Össze barátkozott Bemékkel is, őket is jobban megismerte. Játszott Aemivel és néha átvette a éjszakai gyakorlatot Daigotól, akivel mint régen most sem jöttek ki mindig jól. Örültem, hogy velünk lehetett és szerettem volna ha még marad.

    - Biztos, hogy nem gondolod meg magad? - kérdeztem ahogy a hajó fedélzetén álltunk.

    - Nem! Magamnak is meg kell bocsájtanom...

   - Ne légy túl szigoru magadnak te... - oda akartam lépni hozzá, de felemelte kezeit.

    - Hadd tegyem ezt a magam módján, hadd kapjam meg az utam és hadd legyek az árnyékod.

    - Ezt akarod? - határozottan bólintott.

    - Mester, szeretnék a hű szolgád lenni, követni, védeni és segíteni. Most úgy érzem ez az utam. Szóval bizz csak rám amit akarsz és szólj ha szükséged van rám... én... - ezzel átvészelte a köztünk lévő távolságot és átölelt. Meglepett e tette. - mindig itt leszek neked! - suttogta fülemben.

Majd elhajolt, felém mosolygott, egy olyan szép és hatalmas mosollyal amit régen láttam Shouta arcán, végül pedig leugrott a hajóról és el is tűnt. Figyeltem azt a helyet ahova az előbb még leugrott és csak mosolyogtam. Tudtam, hogy Shouta hamarosan visszatér és remek démon lesz belőle. Megkapja az utját és valóban, vármikor számíthatok majd rá innen kezdve.