13.rész Cél

 Monster Love

13.rész Cél

Bem:

Miyako újra és újra átfuttatta a szemeiet a cikken amit mutattam neki. Lehet, hogy Bela nem fog repdesni az örömtől, ha ezt megtudja, hiszen korábban megbeszéltük már, hogy megtartsuk még egy ideig magunknak. De láthattuk, hogy bizhatunk bennük, ők is megosztották az életüket, a titkaikat, a fájdalmaikat, akkor mi is tegyük meg ugyan ezt. És amúgyis, megbeszéltük, hogy segítünk egymásnak. Ez csak a kölcsönös bizalman és az információk megosztásán sikerülhet. Tehát úgy láttam, hogy ideje megtudniuk, mi is áll még történetünkben, miért kerültünk ide és mi is a célunk, még bizonyos lépésekben.

    -Értem... - szólalt meg hosszabb csend után. - Tehát, akkor ő aki valószínűleg kreált titeket. - bólintottam. - De hirtelenjében miért álltál meg? Miért jutott most eszedbe? - mögé billentettem, mire Miyako megfordult és rögtön szembe találta magát egy kis üzlettel, ahonnan éppen Ogata professzro tért ki, egy lánnyal az oldalán, akibe kapaszkodott.

Bár az idő már eljárt kissé felette, bőre ráncosabb volt és haja is már ősszen fénylett, kétség sem fért hozzá, hogy ez bizony ő. 

    - Hát akkor mire vársz? Menjünk oda és beszéljünk vele!  - mosolyodott felém biztatóan.

Kissé ideges lettem. Csak úgy odamehetek? Vagyis mi mást tehetnék? Vajon, hogy fog fogadni? Őszintén nem is tudom, mit kellene mondjak. Mire vár ő egyáltalán? Tudott, hogy létezünk? Nem keresett... keresett... mit kellene mondjak? Hogyan kellene bele kezdjek? Melyik legyen az első kérdésem, a sok millió között? Igaz, ennyire részletesen nem kellene bele menjek, Beláéknak is joguk van itt lenni és hallani mindent. Igen... csak odamegyek köszönök és bemutatkozom, majd megkérem szépen, hogy találkozzon velünk. 

Miyako érezhette, hogy késlelkedem és meglepődve észleltem tettét. Ugyanis megfogta a kezemet, arcán ismét egy bátorító mosoly diszelgett. Nem is tudom mi ütött belém... nem tudnám észszerű szavakkal megmagyarázni, de valahogy elfogott a nyugodtság, az, hogy minden rendben lesz bármi is történjen, bármit is tudjak meg. És az gondolat forgott folyton a fejemben, hogy ettől a lánytól én nem akarok távol lenni. Sosem éreztem ezt, sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen érzés létezik. De mi ez? Hogyan nevezik? Minek mondható? Miért ilyen jó, ha Miyako mellett lehetek? Gondolkodás nélkül fogtam meg a kezét, mielőtt kihuzhatta volna. Láttam, hogy ő is meglepődik, de nem huzta el a kezét, sőt visszacsusztatta jobban. Így indultunk át az uton szembe a professzorral. Egy lépéssel közelebb...

    - Elnézést! - láttam, ahogy mint a professzor, mint a mellette lévő lány érdeklődve tekintenek ránk. Jobban megnézve, így közelebbről, a lány hasonlított a professzorra. Talán a lánya lehetett? - Ne haragudjon Ogata professzor! Beszélhetnénk egy pillantra?

    -Már elnézést kérek, de ki maga? Egy kicsit nem tiszteletlen csak igy leszólítani és... -kezdett bele a lány. 

     - Koharu... - szólalt meg kissé rekedtesen az öreg ember, majd kedvesen felém mosolyodott. - Miben segíthetek? 

     - Részletekbe nem mennék most bele, de mindenképpen muszáj beszélnem magával én és a társaim. Kérem, nagyon szépen kérem megbeszélhetnénk egy találkozot? A társaimmal visszatérnénk önhöz és... Ha nem gond... Már már nagyon rég keressük önt... - azt hittem, hogy jobban összeszedtem a szavaimat most mégis hadoválok itt össze vissza. Hirtelen érzem, ahogy egy kicsiny kis kéz megszoritja az enyémet. Fél szemmel oldalra tekintettem és ez nekem elég volt, elég, hogy ismét rendbe tegyem a gondolataimat, csak attól, hogy abba a barna tekintetben nézhetem, és a másik vörösbe amit eltakart a haja, de egy kicsit a hullámos barna fürtjei mögül kilátszott ha jól megfigyelted. Valahogy arra lett volna kedvem, hogy végig simitsak az arcán és percekig nézhessem a mosolygos arcát. Nem, azt hiszem, hogy órákig eltudnám nézni... Valamiért igen, órákig, Miyakot... Miyakot...

    - Fiam, megkérdezhetném, hogy miről lenne szó? - már megint, már megint annyira elmerültem Miyakoban, a jelenlétében, hogy kizártam a valóságot. Hogy lehet ilyen hatással rám? Ez hogy lehetséges? Én... én sosem álmodozom, sosem merülök el annyira a gondolataimban, hogy elvesztődjön az idő és tér érzékem, de most... most mégis ez történik velem, mindig amikor Miyakoval vagyok egyszerűen azt érzem, hogy nincs idő és nincs tér, hogy az idő megállt és nincs senki más a világon, csak mi ketten. Mi ez az érzés? Miért? Hogyan határozható ez meg? Van konkrét meghatározás rá?

    - Bem... - és ismét csak a gondolataimba vagyok vesztődve, amikor nem ez lenne most a feladat. Miyakora tekintek, aki kissé aggódva figyel, de lágy mosolyra húzodik az ajkam jelezve neki, hogy minden rendben van. 

     - Khm... elnézést, csak elkalandoztam. - pedig én nem szoktam. A zsebembe nyúltam ismét a szabad kezemmel, ugyanis a másikkal még mindig fogtuk egymás kezét Miyakoval, majd kihuztam a kis újság cikket és felé nyújtottam.

A professzor remegő kézzel vette át, majd végig futatta szemeit a cikken és döbbenten emelte rám tekintetét. Fogalmam sincs, hogy mi járt a fejében, hogy rájött e miről van szó, hogy esetleg már akkor tudta amikor leszólítottam vagy csak azt gondolja, hogy egy átlagos személy vagyok, aki rábukkant erre a cikkre és most tudni akarja az igazat, hogy mennyire is haladt ezzel az egésszel.. viszont barna tekintete csillogni kezdett, ajkai kissé szétnyiltak és remegett...

     - Rendben... rendben... gyertek el hozzám... - elengedte a lányát, majd kutatni kezdett a zsebébe, végül egy kis lapot vett elő, amit méltóságteljesen felém tartott. 

    - Apa, te ebbe biztos vagy?! Nem is tudod, hogy kik és...

    - Hogy hívnak titeket, fiam? - mosolyodott barátságosan felénk.

    - Bem... engem Bemnek hívnak, őt pedig Miyakonak! - Miyako kedves bicentett a professzor felé, aki ugyanilyen melegséges mosollyal viszonozta.

    - Rendben, akkor holnap gyertek el, hozzám ti és a társaitok, ott majd... - körbe nézett, mintha attól tartna, hogy valaki éppen kihallgat minket, majd tett felénk egy lépést és suttogva folytatta. - ... biztonságban beszélgetünk.

Bólintottam. Professzor lányának továbbra sem tetszett ez az egész, de nem szólt semmit. Elköszöntük egymástól, majd folytattuk utunkat Miyakoval a városban. Egymás mellett sétáltunk szotlanul, kezinket még mindig összefogva tartva. Nem is tudom... olyan érzésem volt, mintha mindig is ezt a kezet fogtam volna. Olyan kicsiny kis kéz, sima, puha és meleg, annyira meleg Miyako érintése, olyan jól esik... bár ezt a kezet foghatnám örökké. Ezt a kezet akarom fogni!  És soha el nem engedni. Miért törnek rám ezek a gondolatok? Mi a jele ezeknek? Mivel magyarázható? Mit magyaráz? Folyton és folyton kérdésekbe ütközöm, amióta megismertem Miyakot. Fura érzés kavarog bennem, nem értem. Nem tudom, mi ez az érzés... néha nyugtató, néha felkavaró, néha fájdalmas, néha örömteli... mi ez? Mi ez?

     - Annyira jó, hogy megtaláltátok ezt a professzort! És mennyire kedves, rögtön fogad titeket. - zökkentett vissza ismét a gondolataim medréből, Miyako.

    - Igen. De ugye holnap eljösztök ti is? - azt akartam, hogy mellettem legyen, nem tudom megmagyarázni miért de egyszerűen azt akartam, hogy maradjon mellettem és ne legyen egy pillanatig sem távol tőlem.

     - Persze... mármint... - tekintett el tőlem. - Mármint ha szeretnéd... tek... és nem zavarunk, nem gondoljátok, hogy betolakodók vagyunk akkor... - megálltam, mire ő is. Érdeklődve fordult felém, mire szelid mosollyal felemeltem a kezemet és az arcára tetettem.

    - Ahogy beszéltük, együtt csináljuk végig, egy csapatként.

Kissé ajkaiba harapott, ami miatt fura késztetést kezdtem arra érezni, hogy én is megharaphassam az ővéit. Mégis mi a jár a fejemben?

    - Köszönöm! Ez remek... - válaszolt. - Egyre közelebb kerülünk a céljainkhoz. Nem? Ti is, mi is... együtt... - az utolsó szón hatalmas mosoly terült el az arcán és el is nézett tőlem, izgatottan forgolodva jobbra balra. Olyan, aranyos volt!

    - Igen... együtt... - együtt? Olyan fura ez a szó, pedig nem először mondom. Használtam már, nem egyszer rám és Beloékra. De ez most valahogy, mégis másként hangzott. Mintha így még sosem mondtam volna. Ilyen hangsullyal, ilyen hangulatban. Miyako... Miyako miatt van az, hogy mi ketten... az hogy együtt... az hogy benne van.

    - Vanessa is eljöhet holnap? - egy pillantra megrezdült az arcom, nem akartam, hogy ezt észrevegye Miyako, de persze éles a látásával, rögtön észrevette. - Valami nem tetszik ugye?

Nem arról volt szó, hogy ítélkezni akartam felette. Valóban az első pillanattól Bela, már gyanakodott rá és egyáltalán nem nézett jó szemmel rá. De nem azért kezdtem benne kételkedni. Nyilván Miyako barátja és nyitott voltam felé, mondjuk, annyira, hogy megismerjem és ha kell csapatba fogadjam. Viszont valahogy akárhányszor rá nézek kellemetlen, bizalmatlan érzés fog el, valami olyan ami azt sugallja, hogy maradjak távol tőle, sőt Miyakot is távolítsam el tőle. Kezdjük ott, hogyha annyira jó barátok, akkor miért nem kereste meg rögtön Miyakot az eset után, sőt miért hagyta el? Értem, hogy az volt az álma, de nekem valahogy fura ez az egész történet. Nem találta? Ennyit kereste? Vagy csak éppenséggel nem volt számára ez az első? Nem a régi, legjobb barátnője? A saját szórakozása? Látom, 

ahogy Miyakoval beszél és látom ahogy másokkal, sőt ahogy Daigoval beszél... rajta pedig tisztán látszik, hogy nem kedveli. Oké, Miyako mesélte, de akkor is, ez nem olyan mintha csak annyi lenne. Néha úgy tűnik, hogy Vanessa direkt provokálja Daigot, Néha majd szét robban a feje, ahogy ránéz. Mindemelett, talán még Aemit is kerüli, vagy legalábbis nekem úgy tűnik. Nem tudom, mintha nem tudna gyerekkel bánni? Nem, nem erről van szó... valami másról. Velünk nem beszélt annyit, bár próbálkozott, leginkább ha Miyako ott volt, viszont akkor is... fura volt... És oké ha ez még nem lenne elég, hogy csak ezt szemügyrevedd, volt még egy fura reggel... éppen csak a parkot közelítettem meg, amikor szemem sarkából megpillantottam Vanessát, nevetett és valakihez beszélt... amikor közelebb mentem észre vettem, hogy a korábbi férfival beszélt , akivel az utcán vitatkoztak, amikor összefutottunk vele. Nem akartam hallgatozni, nem tartom egy becsületes dolognak, de olyan hangosan beszélgettek, hogy ezt bárki meghallotta volna:

    - Ugyan már... tudod, hogy nem úgy értettem? - enyelgett Vanessa a férfinak, aki bosszús volt.

    - Na persze! Mit mondjak szépen lejárattál a barátaim előtt...

    - Ugyan már édes, és te nem? Te libáztál le engem... - kutyus szemeket vett elő és a férfi karjaiba dörgölözött, mire az úgy tűnt egy kicsit felenged, ugyanis karjai máris a nő csipőjén pihentek. - Egy kis vita volt, semmi komoly... ne vegyél már mindent úgy szívre. Tudod, hogy mennyire szeretlek téged! Fontos vagy nekem.. - a férfi arcára teszi a kezét. - sosem akarnék elvállni tőled.

    - Hmm... - bujt kebleihez a férfi és mélyen beszippantotta a nő illatát. Összeszűkítettem a szemem, és még Miyakonak azt mondta, hogy semmiség. Ezzel a férfivel nyilván nem közömbös a kapcsolata. - Nem jössz ma este hozzám?

    - Nem lehet édes...

    - De miért?

     - A barátaimmal kell legyek. 

    - Azokkal a tökelütöttekkel, akikkel elmentél a minap. 

    - Ne nevezd így őket, fontos bábuk a terveimben... de meglásd hamarosan minden sikerül és együtt leszünk...

    - Hmmm... de akkor aztán nem szabadulsz tőlem... - markolta meg a fenekét, mint valami állat ami éppen birtokába veszi a prédáját. Undorító! De Vanessa ezen is csak felnevetett.

    - Nem is akarnék! - mondta, majd rátapadt a férfi ajkaira és olyan hévvel csókolták egymást, mintha csak ők ketten lennének a világon.

Szóval ezek után hogy bizzak benne? Nekem itt valami nagyon nem stimmel. Fogalmam sincs, hogy miről beszéltek de a "bábu", "terv" szavak hallatán olyan érzésem támadt, hogy itt van valami a háttérben és több mint valószínű, hogy Miyako nem tud róla. Remélem, hogy téved a megérzésem és nem róla van szó. Nem őt akarja esetlegesen átverni. Aggódtam, rossz érzés fogott el és nem akarom, hogy bármi baja is essen Miyakonak, de ha mégis sosem fogom megbocsájtani és nem fogok kesztyűs kézzel bánni vele, még ha nő is... Uh... komolyan nem ismerek magamra! De ezt mind Miyako válltsa ki belőlem. Tudom, elkellene mondjam neki ezt az egészet... de foglamam sincs, hogy hogy. Annyira bizik Vanessaban, annyira el van, hogy végre újra találkoztak és együtt lehetnek. Persze, akkor sem kellene ennyibe hagynom... Vanessa talán úgyis tagadná az egészet és nem tudom ha hinne nekem, helyette. Vagy lehet, hogy én értem félre? De a férfival biztos együtt vannak... akkor miért nem mondja el Miyakonak? Mit tervez? Mi jár a fejében? Szemmel kell tartsam, nem engedem meg, hogy bármi rosszat is tegyen Miyako ellen vagy olyansmit, ami a terveit, céljait keresztbe tenné.

    - Bem... - egy meleg érintés az arcomon, mely oly jól esik, egy aggodó szempár mely azonnal beszippant ha rá tekintek.

    - Én... nem erről van szó csak...

De mielőtt a mondatomat befejezhettem volna, mutató ujját ajkamra tette jelezve, hogy hallgassak.

    - Démont érzékelek... - fordult meg és körbe tekintetek.  - Méterekkel arébb, de jól, erősen érzem a jelenlétét... Ez azt jelenti, hogy valami rosszban sántikál.

Nem kellett kéttszer mondja, azonnal elővettem a botom és ütöttem egyet a földre. Rögtön megelenevedett előttem a tér, a hangok, igyekeztem koncentrálni és hamarosan meg is találtam, azt hiszem. Egy férfi állt egy utca sarkon, kétes alak, kezei zsebre téve, valamit a szájában evett, csuklyát viselt és egészen az arcába huzta, folyamatosan a tőle nem messze lévő bár ajtaját tekintette, ahonnan hölgyek és férfiak egyaránt jártak kelltek. Hogy honnan tudtam, hogy őt keressük? Megérzés!

   - Erre! - intettem Miyakonak és együtt indultunk el abba az irányban.

Útközben Miyako helyeselte, hogy erre jővünk, ugyanis egyre jobban érezte a démon jelenlétét. Bár megfordult a fejében, hogy szóljon ne menjek vele, rögtön visszautasítottam, nem volt mitől féljek. Mellette volt a helyem, nem veszíthetem el, nem hagyom újból hátra. Nem én!

Valóban méterekkel arébb, már láttuk a bárt, de meglepetésünkre, már a démon nem volt ott. Miyako egy pillantra becsukta a szemét, mélyen szippantott a levegőből, majd lendülettel kinyitotta.

    - Erre! - ezzel megindult előttem, befordult a szűk kis utcán és...  - Ah!

    - Miyako! - fordultam be én is és meglepetten észleltem, hogy ott viszont egy tág lyuk várt a földben, amiben Miyako beleesett. - Miyako! Miyako jól vagy? - leguggoltam és a lyukba néztem.

Miyako ott volt, a lyuk néhány méterrel tátongott lefele.

     - Bem! Bem, jól vagyok...

    - Feltudsz jönni?

    - Ig...eeee...aucs... - kiáltott fel fájdalmasan másodpercek tördékével.

    - Mi a baj? - kezdtem feszengeni. Valami nincs rendben! Bakker miért nem voltam én az első aki ide jön.

    - Azt hiszem, hogy kiment a bokám... nem tudok rá állni.

Aj, miért nem voltam én az első? Bár én kerültem volna ebbe a helyzetbe és nem ő... 

    - Várj... kihozlak! Feltudsz egy kicsit tápászkodni, hogy elérd a kezemet?

    - Igen! - lenyujtottam a kezem, amennyire csak tudtam, mire ő kissé erőlködve, ám mindent erejét beleadva feltápászkodott és felém nyújtotta az ővét.

Amint megfogtuk egymás kezeit felhuztam. Ahogy a felszínre került, biztos talajra mélyen kifujta a levegőt.

    - Huh, nem hiszem el, hogy ez várt itt! Az a kis rohadék démon! Ez volt a terve elejétől kezdve. 

    - Miről beszélsz?

    - Vannak lázadó démonok, akik szívesen kikezdnek az úrnővel is. Nem ez az első, hogy valaki csapdát állít nekem. - szemetek! hogy képesek erre? Miért kell ilyent csinálniuk? Nézzenek a szemtől szembe! Nézzenek szemtől szembe velem!

Mielőtt tovább mondhatott volna bármit is Miyako, testem öncselekedetre kezdett és karjaimba zártam őt, ismét. 

   - Bem...

    - Ne menj egyedül sehová! Ne légy meggondolatlan! Ne szökj bele egyből semmibe! Várj mindig meg engem! Menjünk együtt! Jó?

    - Bem... - érztem ahogy kis karjai átölelnek engem. - Jó! Menjünk mindig együtt, egymás mellett!

Bólintottam. Percekig úgy maradtunk, a szűk kis utcába, ölelkezve. A démon nem volt a közelben, már talán rég messze járt. De jelenleg nem is érdekelt. Nem zargatott... valószínű tényleg csak Miyakot akarta csapdába csalni, de velem nem számolt, így elmenekült. Miyako felmászott a hátamra és így indultunk el vissza a hajóhoz, azaz haza. Nem tetszett, hogy Miyakonak ismét baja esett, amikor vele voltam. Rosszul éreztem magam, hogy ismét nem tudtam megvédeni. Daigo tuti, hogy ki lesz amikor megtudja. De az én lelkiismeret furdalásom így is erősebb és marcangolóbb. Viszont, az, hogy ilyen közel van hozzám, hogy így kapaszkodik belém, jól esik, igazán jól esik. Persze azért ne essen bántodása!