Életem értelme
14.rész Döntés az, hogy mi
Rin:
Tudtam, hogy ez az egész nem lesz könnyű. Tudtam, hogy a kapcsolatunkat nem fogják könnyen elfogadni. És abban is biztos voltam, hogy főleg Ryu édesapja lesz az, aki ezt ellenezni fogja. Ott álltam a nappali szoba közepén, Ryu kezemet fogva, előttem meg Ryu édesanyja és édesapja. Apja szemébe az elszántság és a düh kiolvasható volt. Ha akarta volna, akkor sem tudta volna elrejteni. Édesanyja csendben meghúzódott férje oldalán, és nem szólalt meg. Aggódva tekintett Ryu felé.
Mellettem Ryu megfeszült, és próbált nem apja képébe vágni... Annyira akarta azt, hogy elfogadják a kapcsolatunkat, hogy mellettünk legyenek, és most szembe sülnie kell elszánt apjával, aki nem akar engem menyeként. Wau... menyeként? Hova is gondolok? Nem szólaltam meg. Nem mondtam semmit. Hüvelyk ujjammal végig simítottam Ryu kezén, hogy nyugodjon le. Rámm pillantott, és egy szelíd mosolyt küldtem felé. Bólintottam, majd elengedve a kezét, meghajolva kifelé indultam.
- Rin... - hallottam Ryu hangját. De nem álltam meg.
Nem hagyhatom, hogy elhagyja családját csak értem. Szüksége van rájuk, tudom. Bár néha mérgesíti apja, attól még szereti, az édesapja.
Az ajtóhoz érve utolsó pillantást vetettem Ryu-ra, aki azt a kezét nézte, amelyiket elengedtem.
- Rin... - tekintett felém.
Éreztem, ahogy könnyek szöknek szemembe, így megfordultam, és kiléptem a külvilágba. Amint kiértem a kapun, is szaladni kezdtem. És csak szaladtam, szaladtam! Nem is tudom, hova. Csak szaladtam, amerre a lábam vitt.
Végül kiértem egy kikötőbe. Fogalmam sincs, hogy. Tudtom szerint nagyon messze van ez a hely. Na mindegy. Nem érdekelt annyira. Csak néztem a végtelenbe terülő óceánt.
– Ryu, annyira sajnálom, hogy ott hagytalak. Nagyon fájt! Szeretlek! De nem szakíthatlak el a családodtól.
Miami:
Annyira örültem kedves barátnőmnek, hogy a családja elfogadta Ryu-t. Tényleg nagyon meglepő volt, hogy megmentette az életét... vagyis hát megpróbálta, de látszik rajta, hogy bármikor kész ezt megtenni érte. Nagyon aranyosak együtt, és nagyon jó újra látni Rin mosolyát. Visszakaptam azt, akit elvesztettem azon a napon. Sőt valami képpen többet is kaptam.
Épp a városban sétáltam, amikor megakadt a szemem nem messze tőlem Hayato-n. A parkban ült... becsukta a szemét és felemelte a fejé.. A szél megcsapta arcát, haját meglobogtatva... annyira jól nézett ki. Oda kellene menjek? De mire feltettem magamnak ezt a kérdést, Hayato már felém tartott:
– Szia – köszönt.
– Szia... – Miami szedd össze magad!
– Merre?
– Csak sétálok – gyerünk, tudsz te jobbat is mint ennyi.
– Én is, menjünk együtt – mosolyodott felém és intett fejével, hogy kövessem.
Nagyot dobbant a szívem. Együtt fogunk séltálni? Na jó ettől még nem kellene ennyire izgalomban jöjjek. Miami ne engedd el magad! Csak egy séta! Ez még nem jeletn semmit! Bár igaz, hogy a csók óta, nem beszéltünk így kettesben. Csók? Vajon ő is annyit gondol rá mint én? Miért nem hozta fel? Vagy esetleg.... Nem! Nem! Miami! Lehet csak szégyenlősebb. Ne várd már is, hogy karjaiba kapjon és megpörgessen. Hayato nem ilyan fiúnak tűnik. De akkor? Ah! Most ne ezen rágódj, hanem inkább gondolkodj azon, mit mondasz neki. Beszélgess! Nézd már meg, már egy jó ideje sétálgattok és nem beszéltek semmit. Szólalj, meg Miami! Gyerünk!
– És, Rin Ryu-val?
– Igen, elmentek a szüleihez. - válaszoltam.
– Ryu-nak? – bólintottam. – Huh... remélem, elfogadja az apja.
– Hát én is... Ki nem állhatja az apja Rint.
– De pontosan miért?
– Nem tudom... senki sem mondta. - vontam vállat.
Ekkor hirtelen megszólalt a mobilja...
– Haló?! ... Várj, mi?! Nyugodj le, Ryu, nem értek semmit. – Ryu...? – Tessék? Hű... hát persze... Itt van Miami is, megkérdem. Ryu kérdi, hogy nem hívnád fel Rin-t, mert elszaladt tőlük, és neki nem veszi fel.
Mi? Nem fogadták el akkor... vagy mi történt? És hol van Rin? Miért tűnt el? Ez nem rá jellemző.
– Rendben... – De hiába hívtam, nem vette fel.
– Ne aggódj... segítünk, megtaláljuk – mondta Ryu-nak Hayato.
Majd letette, és rám nézett.
– Nem fogadta el az apja, Ryu túl későn eszmélt fel... és Rin már eltűnt.
– Rin...
Hayatoval egymásra néztünk és bólintottunk. Szaladni kezdtünk. Szóval nem fogadta el. De miért? Nem akarja, hogy a fia boldog legyen? Na jó ez kicsit erős kérdés, hiszen biztos nem egy maffia lányt akart neki. És ez így hirtelen jött. De Rin miért tűnt el? Ő nem ez a lány. Ő szembe szállt volna vele, hogy igenis a fiával lesz és bebizonytja, hogy méltó hozzá. Fel szokta venni a versenyt. Rin, mi történt?
Kerestük. KErestük, kerestük ahol csak eszünkbe jutott, de nyomát sem találtuk.
– Nem találtátok meg? – futott elénk Ryu.
– Nem... – mondta Hayato.
– Hol a francban lehet... – mérgelődött Ryu, és összeborzolta a haját.
– Ne aggódj, erős... nem lesz semmi baja – mondtam.
Nem válaszolt semmit... Szereti és aggódik. Persze, hogy ez nem nyugtassa meg, még ha tudja is.
– Menjünk hozzám... bízzunk benne, hogy hazajön, Ryu! – tettem kezem a vállára.
Egy kis unszolás után elindultunk a két fiúval és reménykedünk benne, hogy Rin hamarosan visszatér. Nem tudom, hogy mi ütött belé. De vissza fog. Talán attól tart, hogy Ryunak el kell hagynia a családját így. Nem akarja, hát persze. Ez lesz a gond. Ryu szereti és Rin is őt. Most akkor merre lépnek csak rajtuk áll. De közösen kell.
Rin:
Haza kellene menjek, pattantam fel. Biztos várnak már a többiek. Összeszedtem magam, és elindultam. Bár egészen lassan, még a gondolataimmal voltam elfoglalva. Minden rendben! Erre számíthattál. Most mész tovább ahogy eddig. Mire Maimi házához értem, már 9 óra lehetett. Úgy döntöttem, bemegyek. Biztos aggódhatott, hogy még nem értem vissza. Ahogy benyitottam a nappaliba, nagy meglepetés várt.
Maimi velem szemben állt. A fotelben Hayato aludt. Már épp felhuztam a szemöldököm, hogy rá kérdezzek mi történt itt, amikor Miami bicentett a kanapé felé. Közelebb lépkedtem és elkerekedtek a szemeim. Ott aludt Ryu, úgy tűnt valami zavarja, arca nem volt békés. Várt rám?
– Téged várt! Annyit keresett, nehezen vettük rá, hogy eljöjjön ide. Nagyon szeret, Rin, a családját is elhagyta.
– Miattam? – döbbentem meg. – Én... én nem... ezt...
– Akartad? Ryu döntött! Vagy elfogadják a szülei, vagy nem. Mindegy. Neki a legfontosabb, hogy veled legyen. Most te jössz. Tényleg el akarsz futni? Ryu készen áll küzdeni értetek. Hát te?
Ezzel otthagyott. Ryu-ra tekintettem, aki vacogni kezdett. Vettem egy takarót, és betakartam, majd egy puszit leheltem a homlokára, és otthagytam.
Harcol... Kész... Küzdeni... Elhagyta... Miattam... Maimi szavai jártak csak a fejemben, ahogy kint ültem a teraszon, a csillagokat bámulva. Azt hiszem. Nem kell ezen sokat törjem a fejem. Egyszerű dönteni. Ryu mellett maradok, és küzdök vele együtt. Nem hagyom el, ahogy ő sem tette. PEdig lett volna oka rá. Mellette maradok és bebizonyitom, hogy minden rendben és méltó vagyok hozzá. Ostoba voltam, hogy elszaladtam. Ez nem én voltam!
Másnap reggel Maimi a medence szélén ült. Mellé ültem, hozva neki is egy limonádét. Igaz is... Ma medencés buli.
– Na? Döntöttél?
– Igen... Nem kellett sokat gondolkozzak, hogy rájöjjek, mit is akarok – adtam át a limonádét.
– Tudtam – mondta mosolyogva. – De ilyent ne csinálj... Nem szaladsz el egy 100 sereges maffia csapattól, de egy kis hátráltatástól a szerelemmel kapcsolatban, már igen – nevetett el magát, de tudtam, hogy komolyan mondja.
– Tudom... Nem fogok – nevettem el én is magam.
– Rin... – szólított meg egy csilingelő hang.
– Ryu... – mosolyogtam rá.
Felém futott, és karjaiba zárt.
– Ne csinálj több ilyent. Téged választottalak, azt, hogy küzdeni fogok. Nem hagylak el... De kérlek, te se.
– Nem fogok. Szeretlek. Bocsánat, hogy aggódtál és bocsánat, hogy leléptem – mondtam, felnézve rá.
Elmosolyodott, majd megcsókolt lágyan.
– Na ez nagyon aranyos! Viszont most muszáj elmennetek és készülnötök. Kettőkor vissza kell jönni. - tolta is kifele Miami.
– Mi? Máris? – nézett rám Ryu, mint egy kiskutya, akit elválasztanak a gazidjától. De édes!
– Pár óra – mosolyogtam, majd küldtem egy puszit.
És az a pár óra, milyen hamar is eltelt. Segítettem Miaiminak előkészíteni a terepet, kaját, ropi, italt és még takarítottunk is. Már a végére, kapkodva siettünk fel a szobába, hogy magunkra kapjuk a fürdőruhát.
- Nos? Hogyhogy Hayato az este itt volt?
– Találkoztunk... Véletlenül... És együtt indultunk sétálni. Aztán segített téged keresni. Nem hagyta cserben barátját, ezért maradt itt.
– Ja, értem. De az a közös séta jól hangzik. Na, és most?
– Mi most?
– Gyerünk! Ne hagyd már ennyiben! Itt az idő közeledned! - és elcsábítanod.
De tovább nem beszélgethettünk, mert megjelent az egyik komornyik:
– Maimi kisasszony, megjöttek...
De ő se fejezhette be mondatát, mert Hyuga-ék berohantak...
– Atyavilág! Ezt nézzétek! Mekkor! Mekkora épület! Milyen klassz! – ámulattal néztek körbe a házban. Mimaival összenéztünk és elnevettük egymást.
Aztán belépett ő is... Rám tekintett, és végigmérve nagyot nyelt... Ezt élveztem. Elmosolyogtam, majd intettem neki.
– Gyerünk! – kiáltották Hyuga-ék, és levetették ruhájukat azonnal beugorva a medencébe, hogy birtokba vegyék azt.
Ezek hülyék, gondoltam. Aztán hirtelen két erős kar font körém. És megéreztem valakinek izmos felsőtestét. Megfordultam, és Ryu-val találtam magam szembe. Izmos felsőteste láttán én is nagyot nyeltem. Hű! Jól néz ki! Bebarangolnám minden egyes négyzetcentiméterét. Összeakadt a tekintetünk. Mire elégedetten elmosolyodott, majd beugrott a vízbe. És kijöve a felszínre rám mosolygott, hogy menjek oda. Nos akkor ha ő így. Elmosolyodtam, levettettem ingem, majd én is bementem. És hozzá úsztam.. Karjait kitárta, és átölelt. Megérintve mellkasát perzselni kezdett az ujjbegyem. Micsoda szikrákat érzek közöttünk. Hirtelen melegebb lett az idő.
De ez a mámor hamar eltelt. Amikor is a fiúk elkezdtek fröcskölni. És elkezdtünk hülyülni. Onnan pedig kezdődhetett a szórakozás és a sok féle program. Úszóverseny, erőverseny.. Valaki valakit felvett a nyakába, történetesen itt engem Ryu, Hayato Maimit, és a fiúk elosztották magukat, és elkezdődött a "harc".
De azért megvolt a mi pillanatunk is. Víz alá menve kézen fogva úsztunk, majd magához húzott, és megcsókolt. Annyira jó volt. Biztos, hogy nem engedem el és ha ő készen áll velem harcolni, én is készen állok!
Végül mi Maimi-val kicsit napoztunk is. Relax! Míg meg nem éreztem néhány vízcseppet a hasamon... Majd egy lágy puszit. Kinyitva szemem, Ryu mosolygott rám. Ah, milyen jól néz ki! Megrázta fejét, és a vízcseppek rám estek...
– Ne!!! – nevettem fel... Majd felnéztem rá... A vízcseppek tökéletesen illettek izmos mellkasán, ismét nyeltem egy nagyot.
Leült mellém, és megfogta a kezem.
– Hogy érzed magad? – kérdeztem.
– Jól... – mondta. – Annyira jó, hogy itt vagy. – Tette kezem arcához.
– Te is. – mondtam. – Hol fogsz lakni?
– Egy ideig, Hayato-éknál. Amíg nem kapok egy új lakást vagy valamit.
– Értem. – mondtam, lehajtva fejem. Aggódtam.
– Ne aggódj! Megleszek – mondta, megérintve gyengéden arcom. – És minden nap találkozni fogunk.
– Megígéred?
– Megígérem – csókolt meg.
Hittem neki, bíztam benne. Ezekért a pillanatokért megéri, bármi si legyen. Ez, amit érzek itt bent. Megéri! Bármivel szembe nézek vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése