25.rész A tenger félhomálya összekötött (befejező rész)

A tenger félhomálya

25.rész A tenger félhomálya összekötött (befejező rész)

Shun:

A két családban történő kibékülés követve és a két család elfogadása után elég gyorsan pörögni kezdtek az események. Először nemsokára azt követve, a két család együtt ebédelt, hogy jobban megismerjék egymást. Igazán meglepődtem, amikor a szüleim mindent félre téve eljöttek, sőt még meg is kérték a titkárukat, hogy senki se zavarja. Tényleg változtatnak, ahogy megígérték. Nagyon jól kijött a két család. Ezekután meg még nem egy alkalomra kerítettünk szert. A barátaink örültek, hogy rendeződtek a dolgaink és most már szabadon együtt lehetünk. Oly annyira, hogy a szüleim bejelentették, nincs semmilyen kapcsolatom Isayama kisasszonnyal és, hogy további tárgyalások lesznek, hogy az egyezség meglegyen ígyis úgyis. Ezután nem kellett sok, hogy ismét ránk kerüljön a reflektor fény és kiderüljön, hogy én és Mao valóban egy párt alkotunk.  Az elején igen nagy hír voltunk és meg meg állítottak, hogy igaz a hír, hogyan találkoztunk és igaz, hogy a társadalmi helyzetünk más. Meg hasonló más kérdések feltevésére. Nem érdekelt! És előbb útobb leálltak a folytoni támadásokkal. Megszokták, hogy bizony mi egy párt alkotunk és nem is vállunk el többet. Ahogy a körülöttünk lévő személyek is bele kellett nyugodniuk, hogy bizony erős a kapcsolatunk. Boldogok voltunk! Mao és a szülei kapcsolata olyan volt, mintha sosem válltak volna el és én is remekül kijöttem velük, ahogy Mao is az én szüleimmel. Ahogy korábban ígérték a kisház megmaradt és vissza vissza jártunk Mao-val hozzá. A félhomályban lévő séták nem maradtak el, ha egy új helyen is, de megmaradtak. Boldogok vagyunk!

    - Végeztünk!  - kiáltott fel Benjiro. - Jöhet az élet és az ottani sexy csajok!

    - Neked csak ez jár a fejedben? - nevettünk fel Okyiotoval.

    - Jól van, na egyesek nem olyan szerencsések, hogy megkapják  már ilyenkor élete párjukat. - tekintett rám.

    - Ez van, haver! - veregettem meg a vállát. - Nem sajnállak!

   - Hogy mi?! Milyen kegyetlen vagy!

   -  Fiúk! Gratulálunk az érettségitekhez! - jelent meg előttünk Mao és Sakurako, mindketten felénk tartottak egy egy csokor virágot.

   - Köszönjük szépen! - mosolyodtunk feléjük.

    - Mao, Shun gonoszkodik velem! -  ugrott a barátnőm mellé. 

    - Shun!

    - Én csak viccelődtem! Na de... - kézen fogtam és magamhoz huztam. - Ne kapaszkodj annyira belé a barátnőmben!

   - Na, Shun teljesen bedilizett, még egy ennyi érintés is féltékenységbe hozza!

   - Ne mondd, hogy Shun bedilizett! Az előbb dorgálni akartam miattad és így hálálod meg!

   - Igaz! Igaz! Elnézést kérek asszonyom! - állt katonai állásban.

    - Jól van, jól van! Menjünk ünnepelni!

Aznap elvégeztem az iskolát. És feliratkoztam orvosira, hogy arra készüljek. Mao támogatott és mellettem állt. Mao pedig utánam egy évre elvégezte szintén az iskolát. Ott voltam én is köszöntöttem és átöleltem, hogy sikerült neki is. Hónapokig el volt, hogy merre menjen tovább. Különféle részmunka idős állásokat próbált ki magát, majd ott hagyta. Mellettem voltam, mert ilyenkor nagoyn letört. De biztattam, hogy megfogja találni az útjár, biztos vagyok benne. Aztán egy nap megtörtént...

Épp hazafelé tartottunk a közös vacsorázásból. Úgy döntöttünk, hogy kitérőt teszünk és a parton megyünk végig a házukig. Már ment le a nap, szóval a félhomály is bármelyik pillanatban felbukkanhatott. Kézen fogva sétáltunk, kellemes tenger parti szellő sűvített végig. Bár néhány felhő gyülekezett fellettünk, egyáltalán nem mutatkozott rossz idő. Ahogy sétálgattunk, kiabálásra lettünk figyelmes. Egy keservesen kiálító édesanya hangja hallatszodott. Néhány méterrel tőlünk vízesen üldögélt a homokban és ölében fiát tartotta. Odaszaladtunk hozzá:

   - Kérem! Kérem! Segítsenek rajta, megcsipte egy meduza! - könnyes szemekkel nézett fel. - Már hívtam a mentőket, de még nem érkeztek meg. Kérem! Kérem segítsenek!

    - Asszonyom minden rendben lesz! - rögtön letérdeltem és óvatosan átvettem a fiút. A nyakánál volt piros.

   - Shun, miben segíthetek?

   -  Kell valamiben tenger víz. - kezdtem megvizsgálni a fiút.

   -  Azonnal jövök! - Mao ledobta a táskáját, majd kutatni kezdett benne és elővett egy darab rongyot. Azt hiszem, hogy sálja volt. A vízhez futott és belemártotta, majd visszasietett. 

   - Lassan csorgasd a sebre! - úgy tett ahogy mondtam. A fiú pulzusa korábban egészen gyenge volt, deahogy már kéttszer háromszor ezt eljátszottuk már kezdett erősödni.

    - Mi lenne ha bekötnénk a sállal?

    - Nem rossz ötlet! - Mao bólintott, óvatosan felemeltem a fiút míg ő nyakára tekerte. - Csak óvatosan!

Ebben a pillanatban hallatszodott felhangzani a mentő hangja. Hamarosan be is futottak. Meglepődtek, hogy milyen jó munkát végeztünk. Az édesanya megköszönte a segítséget és elmentek. Egy ideig néztem ahogy elhajt a mentő majd Maora tekintettem. Én buta! Bár néztem volna hamarabb... úgy remgett, mint egy kocsonya.

  -  Mao! - öleltem magamhoz. - Minden rendben van! Nincs amitől félj! Hála az égnek időbe értünk ide!

   - Megmentetted... megmentetted a fiú életét! - ekkor láttam a szemeiben a megkönnyebbülést és a csodálatot.

   - Megmentettük! Együtt mentettük meg. Olyan ügyes voltál! Annyira ügyesen követted az utasításaimat.

    - Jól magyaráztál!

    - De helyesen cselekedtél. És a kötés is jól megcsináltad. - és ekkor jutott eszembe. - Jó asszisztens vagy ápollónő lennél!

   -  Tessék?

   - Először is gondolj bele, mindig is ügyesen jól tudtál gondoskodni magadról, a sérüléseidről és a másokéról is.

   - Igen az extrém sportok alatt, szereztünk sérüléseket és hát egyedül nőttem fel szóval... 

   - Tehát van ügyességes ehhez. És másodszor múltkor azt mondtad, hogy ott akarsz lenni mellettem. Hát akkor ha én orvos leszek, akkor te...

   -... aszisztens! Shun igazad van! - csillogtak fel a szemei. - De... de szerinted tényleg képes vagyok rá?

   - Igen! Képes vagy rá! 

Mao a nyakamba ugrott, szorosan átöleltük. Annyira foglak támogatni, amennyire te is. Nem kell félned szerelmem!

Ezt követve Mao beiratkozott egy asszisztensi képzésre és elkezdte ott a tanulmányait. Nem volt egyszerű de nem adta fel. Küzdött, hogy elérje a célját. Én pedig tot voltam mellette!

4 év telt el. Én praktikáztam, ahogy Mao is ugyanannál a kórháznál. Ügyesen felzárkozott és ügyesen végezte a munkáját. Ahogy én is. Megtaláltuk az önálló és közös utunkat is. Haladtunk előre. Előre és előre... még egy lépést és még egy lépést véve.

   - Emiko és Kawanari küldtek képes lapot. Alig hiszem el, hogy megszületett a kislányuk. Remélem hamarosan hazaérnek és megismerhessük! - az említettek 2 évvel ezelőtt indultak útnak, hogy körbe járják a világot utazgathassanak. Mienk után részt vettek egy extrém sport versenyen 3-an nyertek, Emiko bevalotta érzéseit és összejöttek. Onnan meg nem volt megállás. Ugyanis megszületett a kislányuk is. Amikor hazajönnek, akkor majd összeházasodnak. Már mióta is sejtettüj, hogy ez lesz a vége?

    - Én őszintén csodálkozom, hogy még nem tervezik. Kawanari olyan ideges volt, amikor Emikoról kiderült, hogy terhes és nem akart hazajönni.

   - Hát igen, de Emiko igen határozott, nem enged az akaratából.

    - Ez igaz! - öleltem meg hátulról ahogy a tenger hullámzását néztük a félhomályban.

   -  Te szoktál gondolkozni a jövőnkön?

   - Igen! Minden egyes nap a legboldogabbá akarlak tenni!

   - Már régóta azzá teszel! - puszilt arcon.

   - Igen de... - megfogtam a kezét és maga elé sétáltam. - De másképp! Ezen változtatni akarok.

    -Min akarsz változtatni? - nézett felém értetlenül.

   - Mao, mint ahogy már nem egyszer mondtam, segítettél rajtam. Felém nyújtottad a kezed és kihoztál a zárkozott szobámból. Mellettem álltál és hittél bennem, még ha más nem is. Nem hittem, hogy valaha eljöhet számomra egy ilyen időszak, mint az elmúlt 4 év. Köszönöm, hogy vagy nekem! Én nem akarom, hogy ez megváltozzon, ezért hát... - letérdeltem és zsebemből előhúztam egy kis dobozt. - Mao Inoue, lennél a feleségem?

   - Shun... - jelentek meg a könnyek a szemébe és ajkaihoz kapott, emeltem fel a dobozka tetejét és felvillant egy fehér aranys, kékkővel díszitett gyűrű. 

   - Nos, mit szólsz?

   - Ez, a tenger félhomálya? - tekintett a különös gyűrűre.

   - Itt találkoztunk, itt ismerkedtünk meg és megannyi emlék fűzödik ide. Reméltem a gyűrű is kötödjön hozzá.

   - Shun! - ugrott a nyakamban. Igen! Igen! Igen!

Megöleltem, majd felhuztam a gyűrűt az ujjára. Így kezdődött az életünknek egy új fejezete.

Mao:

   - Nos, hol van a mennyasszony? Hol a mennyasszony?

   - Eizan bácsi! - nyujtottam felé kezeimet.

   - Oh, Mao! Gyönyörű vagy!

   - Köszönöm szépen!

1 év telt el a leánykérés óta és ma lesz az esküvőnk.  Shunnal minden egyes nap maga a boldogság. El sem hiszem, hogy hamarosan a felesége leszek. Mellette megváltozott az életem. Teljes lett! Teljes lesz!

   - Nézd van egy meglepetésem!

   - Meglepetés?!

   - Hello tündérke! - dugta be a fejét Jin az ajton.

   - Jin!

    - Szia! - tárta ki a karjait, ahová azonnal beugrottam, hogy átöleljük egymást.

   - Azt hittem, hogy nem fogsz tudni eljönni munka miatt.

   - Már, hogy hagynám ki az esküvőtöket? Szó sem lehet róla!

    - Nagyon örülök, hogy itt vagy! - felém kacsintott. Az elmúlt években Jinnel folyamatosan tartottuk a kapcsolatot. És ahogy ígérte korábban, gyakrabban látogatta meg Eizan bácsit és minket is. Örültem, hogy a kapcsolatunk megmaradt olyan jónak.

     - Kincsem! Indulnunk kell! - nézett be apám.

Bólintottam. Emiko és Sakurako segítségével felvettem az uszályomat és elindultunk ki a házból. Sosem hittem volna, hogy valaha ilyen gyönyörű ruhám lesz.  Úgy érzem magam, mint egy hercegnő. Azt hiszem igaz a mondás, hogy minden lányban ott lapul a hercegnő.

A ceremonia helyszínéhez értünk. Hét ágra sütött a nap. Először bementek a vendégek. Barátaink, családtagjainak, mindenki aki fontos volt számunkra itt volt. Shun már bent volt. Belekaroltam apámban. 

   - Gyönyörű vagy!

   - Köszönöm, hogy itt vagytok nekem anyával!

    -Mi is nagyon örülünk, hogy együtt lehetünk! - puszilt homlokon.

Felcsendült a zene és lassan besétáltunk a teremben. Mindenki felállt és örömmel tekintett felém. És a hosszú folyosó végén, ott áll az én szerelemem is. Csodaszép fehér kosztümben. Milyen jól néz ki!

   - Vigyázz rá! - adta át a kezemet Shunnak.

   - Vigyázni fogok! - a ceremonia mester felé fordultunk. - Gyönyörű vagy! - sugta még oda, mielőtt a ceremonia mester neki kezdett volna a szövegének. Zavarba jöttem!

A ceremonia szép volt. Megkértük a összeadót, hogy tartsa kicsit személyesen felénk, azaz bele ötvözte a kapcsolatunkat. Az elmúlt időszakban elbeszélgettünk vele és örültünk, hogy nyitott volt rá. Nagyon szépen megfogalmazta és össze szedte az ötleteket.

   - Így hát Shun Oguri, feleségül veszed az itt előtted álló Mao Inouet? Szeretni és tisztelni fogod egészségben, betegségben, szegényésgben, gazdaságban? 

   - Igen! - Shun tekintete olyan szépen ragyogott.

    - Mao Inoue, hozzá mész az itt előtted álló Shun Ogurihoz? Szeretni és tisztelni fogod egészségben, betegségben, szegényésgben, gazdaságban? 

    -Igen! - hatalmasa mosolyra húzodott az ajkam.

    - Ezennel házas társakká nyílvánítalak titeket. Megcsókolhatod a mennyasszonyt!

 Egymásra mosolyogtunk, majd közeledtünk egymáshoz míg ajkaink össze nem értek. Mögöttünk hatalmas taps és újjongás. A ceremonia után, mindenki oda jött és gratulált. Alig hiszem el, hogy Shun felesége vagyok.

Az étteremben érkezve mindenki elfoglalta a helyét és elkezdődhetett a buli. Ettünk, ittunk, táncoltunk, jól éreztük magunkat. Benjiro kicsit kiütött a garatra, vicces volt. De Okyito biztosított, hogy majd haza viszi. Ő barátnőjével volt, akivel már 2 éve együtt vannak. Shun szerint hamarosan leánykérés is lesz. Emiko és Kawanari a kislányukkal táncolt, mosolyogva néztem a barátaimat. Sakurako éppen nem rég ismert meg egy fiút, az asztalnál ült és vele sms-ezett. Azt nem vettem észre, hogy Benjiro őt figyeli. Shunnal az a véleményünk, hogy Benjiro már egy ideje szemet vetett rá csak valami oknál fogva nem meri bevallani, szégyenlős. Pedig hányszor pikkelt minket ezzel. A szüleim és Shun szülei is táncoltak. Eizan bácsi aszórakozó fiatalokat nézte, Jin mellette ült. Korábban már felkért táncolni.

   - Mi jár a kis fejecskédben, drága feleségem? - ölelt át hátulról Shun.

   - Annyira örülök, hogy mindenki boldog!

   - Én is! De legfőképp, hogy mi! - csókolt a nyakamban.

    - Igen! Olyan, mintha álom lenne ez az egész. Sosem hittem volna, hogy ilyen nap eljöhet nekem. Igazi hercegnőnek érzem magam!

    - Hát, meg kell szokd ezt az érzést ugyanis ezentúl, mindig mindig mindig elfoglak kényeszteni.

   - Vigyázz, mert aztán túlságosan megszokom!

   - Nem érdekel! Sok, mindent megérdemelsz! Nagyon sokat! - csókoltuk meg egymást.

Varázslatos este volt! Az egyik legszebb napunk!

Az esküvő után, amíg befejeztük a képzést ott maradtunk. Viszont más terveink voltak mindezután. Kawana kis falujában költöztünk, ott akartuk folytatni közös életünket és karrierünket is. Ugyanis Shun-nak az az ötlete támadt, hogy nyithatnánk ott egy rendelőt és Dr. Nakamura helyét átvehetnénk. Segíthetnénk az ottaniakon miközebn nyugodt életet és a természet közelében élünk. Szerettem az ötletét! Nagyon is tetszett! Bár a szüleink szomrokodtak, hogy olyan távol leszünk nem tartottak vissza, engedték, hogy kövessük az álmunkat. Bár elég lett volna csak utána, odaköltözni, amikor a rendelő megvan, szerettük volna az épitkezést felügyleni és megszokni a helyet is. Mariko és Takashi, ahogy a többi falusi is nagyon örültek, hogy ott vagyunk. Mindenben amibe csak tudtak kisegítettek. És hamarosan megépült a mi kis rendelőnk. Akkor lett vége amikor megszületett a kisfiúnk Satoshi. Olyan jóképű volt, mint az apja. És 2 és fél évvel később kislányunk született Minami. Teljes volt az életünk. Igyekeztünk mindent megadni nekik, boldogok lenni és emlékeket gyűjteni. Szerettem a rendelőbe dolgozni, mint asszisztens. Shun pedig szeretett orvosként dolgozni. A gyerekeink szerették a falut és az emberek szerették őt. Mindenki elkényesztette őket. Boldogok voltunk! Felhőtlenül boldogok! A félhomályi séták nem maradtk el, hol ketten, hol a családdal mentünk sétálni. Bár nem mindig a parthoz, de volt amikor még addig is lesétáltunk csak ezért. 

   - Satoshi! Minami! Kész a vacsora! - kiáltottam ki az udvarra ahol a két gyerek labdázott Shunnal.

   - És az én nevem? - nézett durcásan Shun felém.

Égnek emeltem a szemem:

   - Drágám kész a vacsora! - felém kacsintott.

   - Oh, anya nem lehetne még egy kicsit?

   - Igen! Igen! Még egy kicsit! Csak egy kicsit!

   - Igen, drágám még egy kicsit! - karba tettem a kezem. Erre Shun gondolt egyet felém szaladt megfogta a kezem és odahuzott. - Csatlakozz te is!

   - Igen, anya! gyerünk! - és a kislányunk elrugta a labdát.

Felnevettem! Ezek hárman! Utánuk szaladtam és ott kergetőztünk az udvaron a labda után. Olyan boldog vagyok! Már nem vagyok magányos és sosem leszek az. Van egy szerető párom, egy szerető családom. És az életünk varázslatos!

*Köszönöm szépen, hogy végig követtétek ezt a történetem is. Elnézést kérek, hogy ennyi idő kellett, hogy visszatérjen és tudom vannak hibái. De azért remélem tetszett! Érkeznek majd a részek a két másik stryból. Kérlek kövessetek továbbra is!*

24.rész Kibékülés

 

A tenger félhomálya

24.rész Kibékülés

Shun:

Reggel Maoval a karjaimban ébredtem. Nem történt semmi. Semmi olyansmira nem kell gondolni. Amióta ide költöztünk, azóta alszunk egymás mellett a futonon. Általában egymás kezét fogva. De volt, hogy a karomban aludt el. És csodálatos volt, úgy ébredni, hogy mellettem feküdt. Persze korábban Mao házába aludtunk egy szobába, de ez mégis más érzés. Homlokon csókoltam, mire ajaki mosolyra húzodtak:

   - Jó reggelt!

   -  Jó reggelt! - nyitotta ki a szemeit és nyújtozodni kezdett.

   - Hogy aludtál?

   - Jól! Te?

   - Én is jól! Mi lenne ha megreggeliznénk és lemennénk... - de alig, hogy befejezhettem volna a mondatomat, megszólalt a telefonom.

Felsóhajtottam és utána nyújltam felvenni.

   - Haló? - Toshi komornyik volt az, arra kért, hogy minnél hamarabb menjek haza. 

 Mao természetesen rögtön engedett.

    -De ugye te is jössz? - egy pillantra elegondolkozott.

   - Mao... - fogtam meg a kezeit. - Tudom, hogy nehéz. De ideje lenne beszélned velük. Adj egy esélyt! Már mióta vártál erre a találkozásra. És persze nem könnyű... de hallgasd meg őket és próbálj gondolni arra amit a szíved mélyén akarsz. Hadd ismerjenek meg úgy, ahogy én ismerlek téged. Mutasd meg, hogy milyen csodálatos lány vagy! Jó? - ragyogó szemekkel felhuztam a szemöldökömet. - Amúgyis aggódnék ha itt hagynálak egyedül. Talán, most már itt lenne az ideje, hogy haza menjünk. Mit szólsz? 

    - Igazad van!  És neked is beszélned kell a szüleiddel és rendezned a kapcsolatod! Akkor készüljünk és nézzük meg mikor van a vonat visszafele!

Kimásztunk az ágyból, megreggeliztünk és elkezdtünk pakolni. Takashi és a felesége, ahogy a falu többi embere is szomorú volt, hogy elkell menjünk. De megértették, hogy most máshol van dolgunk. Ugyanakkor visszavárnak, számunkra van hely ott. Megköszöntünk és kimásztunk a völgyből. Fél óra múlva érkezett is a vonat. Bár erre fele vezető utón sem beszéltünk annyit, most már egyáltalán nem beszéltünk. Mindketten az előttünk lévő útra figyelt. Toshi valószínüleg azért hív vissza, mert valami van a szüleimmel. Valamit akarnak! De lerendezem őket. Nem menekülhetek többet. Utána pedig Mao mellett leszek, hogy ő is megbeszélje a szüleivel. Tudom, hogy megakarja beszélni és kiakar békülni velük. Persze hirtelen jött, de megérti őket. Szeretne velük lenni!

Amiután megérkeztünk Maot a partig kísértem én pedig elindultam az irodához. Na essünk ezen is keresztül. Én mondom Maonak, hogy nem menekülhet. De ugyanúgy igaz rám is! 

    - Shun! - ahogy beléptem az irodában, anyám rögtön felállt a kanapéről. Szemei megkönnyebüléstől ragyogtak. - Merre voltál? Tudod, hogy aggódtunk, amikor azt hallottuk, hogy elmentél innen?

   - Csak ugyan? Nem tudom elhinni, mióta is élek együtt Mao-val felém se néztetek.

   - Hogy mondhatsz ilyent? Már, hogyne aggódtunk volna.  Csak, tudtuk, hogy itt vagy a közelben és...

   - És? Mi a különbség?

    - Reméltük, hogy visszajössz...

    - Komolyan azt hittétek, hogy visszajővök csak úgy? Ti még terjesztettétek a híreket rólam és Isayama kisasszonyról! Mikor elmondtam, hogy nem egyezek bele! - minek is jöttem ide?

    - Shun...

   - Ne gyerekeskedj már! Szerinted mindenre ez a megoldás? Elszaladunk! Elhagyjuk a szülői házat, sőt elhagyjuk a várost is?! - szólalt meg apám.

    - Talán gyerekesen viselkedtem! De nem bántam meg egyetlen tettemet sem! És első sorban beszéltem veletek vagyis legalább is megpróbáltam. De ti, nem akartatok meghallgatni. Folyton a munkátokkal voltatok el! Ahogy mindig is gyerekkorom óta! Megkérdeztétek valaha, hogy mit akarok? Merre tartok? Van e valamilyen álmom? Nem! Egész életemben be voltam zárkova és nem törödtem semmivel. Hagytam, hogy vigyen a szél arra amerre akar. Egészen addig, amíg nem találkoztam egy kedves személlyel, aki első pillantásával beragyogta az életem. Felém nyújtotta a kezét és kisegített abból, hogy zárkozza be önmagamban. Mellettem volt és megtanította, hogy nem vagyok egyedül. És támogat az álmomban is. És tudjátok mi az, orvos akarok lenni!

   - Orvos?

   -  Igen! Sajnálom, de nem érdekel a cégetek. Orvos akarok lenni és segíteni az embereken.  De tudom, hogy hogy fogtok reagálni rá. Nem kell ebbe is most belekezdjetek. Ha ennyiért kellett ide jönnöm csak, akkor jobbha megyek. Mao már biztos vár.

   - Shun... - anyám lehajtotta a fejét.

    - Tévedtünk!

   - Tessék? - meglepődve emeltem a fejem apám felé.

    - Sajnálom! Makacs voltam és csak az járt a fejemben, hogy megadjak nektek mindent. Igazad van a munkába temetkeztem. De anyád ne hibáztasd ezért. Ő mindig is gondolt rád. Sokszor jött, hogy menjünk haza hozzád, hogy ebédeljünk együtt. De én voltam a makacs, ő pedig aggódott az egészségemért, hogy túl hajtom magam. Nem tudott dönteni. De egy pillantra sem felejtett el. Ahogy én sem! Tudom, hogy a fiam vagy! Hogy felejthetnélek el? Sajnálom! Hogy kizártalak az életemből és rád erőltettem az akaratom! - lépett előre és a vállamra helyezte a kezét. - Orvosnak lenni szép szakam. Ne engedd el az álmod! 

   - Apa...

   -  Így van Shun! - lépett anyám is közelebb. - Tévedtünk! Nagyon sajnáljuk! Sajnáljuk, hogy ennyi idő kellett, hogy belássuk ezt.

   - És, Mao? Vele mi van? Most már...

   - Igen! elfogadjuk! - mosolyodtak el mindketten.

   - Köszönöm! Köszönöm! - ugrottam a nyakukba és átöleltem őket. 

    - Nem fogunk többet az utadba állni, hanem támogatunk. És nagyon örülünk, hogy találtál valaki olyant, aki támogat és melletted áll. Ennél többet nem is akarunk, csak, hogy te boldog légy!

   - Köszönöm! Köszönöm! - ez remek! Ennél jobb lehet még a nap?

Mao:

    - Mao! - apám látott meg először. Anyám mellette ült és Eizan bácsi vele szemben. Amikor kimondta a nevem, mindannyian felém fordultak.

    - Mao! - anyám is felpattant a helyéről elakart indulni de meggodnolta magát.

    - Csak, hogy hazajöttél. Tudod, hogy aggódtam, hogy merre tűntetek Shunal? - dorgált meg Eizan bácsi.

   -  Sajnálom! Nem megijeszteni akartalak. Egyszerűen csak, ki kellett tisztitanunk a fejünket.

    - Jól van! Jól van! Megértem! Shun? - Eizan bácsi megveregette a hátamat.

    - A szüleihez ment! - le nem vettem a szemem az enyémekről.

   - Jól van. Gyere ülj le! - huzott le a székre. - Megyek hozok egy kis teát. Ti addig beszélgessetek! - veregette meg a vállam. Egyedül maradtam a szüleimmel.

A fejüket leszegték, az előttük álló teás csészével babráltak.

   - Mao... Nagyon sajnáljuk, hogy megijesztettünk. Igazad van, nagyon rád erőltettük magunkat és időt kellett volna hagyjunk. Csak, annyira örültünk, hogy végre láthatunk. Hogy láthassuk, hogy jól vagy , ügyesen és szépen felnőttél. De elijesztettünk. Sajnáljuk!

    - Így van! Sajnáljuk! - mindketten felálltak és elém hajoltak.

    - Emeljétek fel a fejeiteket! - nem tették. - Kérlek! - felálltam és a vállaikra tettem a kezemet. - Én sem viselkedtem a legfelnőtesebben. Gyerekkorom óta, azon gondolkoztam, hogy hol vannak az én szüleim, mit csinálnak, jól vannak... én... én... miért nem kellettem nekik? Más családok együtt sétálnak a parkban, én miért nem tudok az én szüleimmel? Más szülök otthon várják a gyerekiket és köszöntik finom étellel. Számomra miért csak az üres kis ház marad? Lett új gyerekük? Van e testvérem? Elfelejtettek-e vagy még eszükbe szoktam jutni? Bár mindenkinek azt mutattam, hogy rendben vagyok, mindig mosolyogtam szívem mélyén mindig is úgy éreztem hiányzik valami, magányos vagyok. Nem mutattam ki ezeket az érzéseket... de valaki... - elmosolyodtam és automatikusan Shun alakja rajzolodott ki előttem. - Valaki mégis átlátott rajtam. És nem csak, hogy átlátott de segített kilépnem a fényre is. Az a kis rész, ami sötétségben volt, az a magányos Mao, már nem volt az. Valaki felé nyújtotta a kezét, rá mosolyodott, mellette állt és segített neki, hogy érezze nincs egyedül. Ugyanez a személy, ráírányított arra, hogy gondoljak át mindent. Hogy ne meneküljek és beszéljem meg a dolgokat. Hallgassak a szívemre, mert az tudja igazán mit akarok.

   - Amit akarsz? - hallgatták végig a kis beszédemet.

   - Én is sajnálmo, ahogy viselkedtem! Annak ellenére, hogy elmondtátok a történteteket. Megkellett volna beszéljük együtt az egészet. És nem elmenekülnöm. Anya, apa nagyon hiányoztatok! Annyira örülök, hogy végre megismerhetlek titeket! - mondatom végére kipottyantak a könnyeim.

   - Mao...

Ahogy anyámnak és apámnak is. Átöleltük egymást. Olyan régóta vártam ezt a pillanatot. Nem élhetek keserűségben. Ők nem akartak rosszat nekem. 

   - Akiről beszéltél, az Shun? - kérdezett rá apám. Bólintottam.

    - De tényleg Shunt akarod? Boldog vagy mellette? A ti világotok olyan különböző.

   - Ne kezdjük ezt légyszi! Az előbb, mondtam el, hogy mennyit segített nekem Shun. Ha ő nem lett volna, nem tudom, ha valaha kiléptem volna a magamban zárt magányomban,

    - És a szülei? Ha jól tudom, hogy nem engedik. Nem akarom, hogy bármiféle problémát okozzanak neked és...

    - Nincs amiért aggódnia Miss Inoue. - a hang hallatára felcsillant a szemem és megfordultam. Shun mosolyogva ballagott a ház felé. - A szüleim már nem ellenzik a kapcsolatunkat. Elfogadták Maot.

   - Komolyan? - hozzám ért és átkarolt.

   - Igen! Kibékültünk, ahogy látom ti is! - ez remek!

   - Shun, sajnáljuk, hogy ilyen előítéletesek voltunk. Csak aggódtunk a lányunkért. Örülünk, hogy rendeződtek a dolgok. Köszönjük, hogy vigyáztál rá és felé nyújtottad a kezed. Kérlek gondoskodj továbbra is ilyen jól a lányunkról! - mondta apám és anyám bólintott.

    - Úgy lesz!

    - Ez nagyon szép volt! - Eizan bácsi jelent meg mögöttünk zsebkendővel törölte a szemeit.

   - Eizan bácsi... - odaléptem és átöleltem.

    - Természetesen ahopgy mondtuk, önnek is nagyon hálásak vagyunk. Hogy Maot kicsi gyerekkora óta gondozta és mellette volt. Nem hagyta el!

   - Már, hogy hagyhattam volna? Ez a lány olyan, mintha a saját lányom lenne! - simogatta meg az arcomat.

    - Köszönöm!

Közösen megebédeltünk és jól elbeszélgettünk. Bár egyáltalán nem zavart, hogy Shun itt van sőt nagyon is örültem, hogy ekkorára nőtt a családom és a fontos személyek mind mellettem vannak. Ő úgy döntött, hogy haza megy. Először is a szüleivel van mit megbeszélnie a jövőjéről, amit nagyon örültem, hogy elfogadtak. Másodjára, szerette volna ha töltök időt én is a sajátomékkal. Ha megismerem őket. Aranyos! Olyan szerencsés vagyok, hogy mellettem lehet egy ilyen ember.

A szüleimmel elmentünk a parta sétálni. Kellemesen eltöltöttük az időt és elbeszélgettünk. Megismertük egymást. Megismertem, hogyan ismerkedtek meg, mennyire örültek, amikor megtudták, hogy anya terhes velem, az esküvőjük, a közös otthonuk kialakítása. Olyan boldogok és annyira látszik, hogy mennyire szeretik egymást. Remélem majd köztem és Shun között is így fog égni a szerelma, teljen el bármennyi idő is. Természetesen rólam is mindent tudni akartak. Még mutattam néhány trükköt is nekik a tranbulinon. Persze aggódtak, de le is nyűgözte. Megkérdezték, hogy mi az álmom. De nem tudtam válaszolni. Azt mondták, mellettem állnak legyen bármi is az. 

   - Mao, mi lenne ha hozzánk költöznél?

   - Tessék?

   - Hát persze! A lányunk vagy, együtt kell laknunk. Meglátod nagyon édes ki ház és a part közelében van.

    - Elköltözni...

   - Nem szeretnél?

   - Ne értsétek félre! Nem arról van szó, hogy nem akarok csak... ezt a helyet elhagynom. Annyi minden kötödik ide.

    - Nem jelenti azt, hogy nem jöhetsz ide vissza! - karolt át.

    - Így van! Ha szeretnéd nem adjuk el a házat.

   - Köszönöm! - öleltem meg a szüleimet.

Igen, úgy érzem, hogy most az életem egyenseben van! Megismertem a szüleimet. Shun kibékült velük és el is fogadtak engem. Hát ennél jobb még lehet?

Az azt követő hétvégén haza költöztem. Azaz a szüleim házában. Shun, Emiko, Kawanari, Benjiro és Okyito is segített a költözésben. Nem mintha annyira sok dolgom lett volna. De jó kis csapat lettünk és jól szórakoztunk. A szüleim örültek, hogy megismerhették a barátaimat. Végül egy fél órás autokázás után megérkeztünk az új otthonoban. Ami nyilásra volt a tenger partra. Egy ablakos emeletes ház. Nagyon kellemes! Bár messze volt a régi házamtól, a sulitól így is közelebb volt. A ház belülről fényes volt és tágas. A nappali és a konyha egybe nyílt. Lent volt egy szoba és az emelten kettő és egy fürdő. Az én szobám a tenger felé nézett. És sokkal nagyobb volt, mint gondoltam. Szépen berendezve. El sem hiszem, hogy ez az én szobám. Nagyon tetszett!  Ahogy a ház többi része is. Volt a part fele egy kis kert is. Szépen zöld övezetes kert, virágokkal ültetve. Csendes helynek tűnt! Már már kicsit úgy éreztem, hogy kilógok innen. De ilyenkor Shun mellettem termett megfogta a kezem és megszórította emlékeztetve hogy nem vagyok egyedül és megfogom szokni a helyet. Amit a szüleim is hevesen egyetértettek vele. Persze tudtam! De mégis ez az egész, olyan mint egy álom. Amikor beléptem a nappliba körbe nézni kis fotokat láttam meg, amin én is ott voltam. Könnyek szöktek a szememben. Hazajöttem!

23.rész A falu

 

A tenger félhomálya

23.rész A falu

Mao:

A vonat állomáshoz vettük az irányt. Fogalmunk sem volt, hogy merre menjünk. Csak felültünk az egyik vonatra és úgy döntöttük, hogy ahol gondolunk egyet leszállunk. Furcsának hallatszik mi? Vénetlenre bizzuk az egészet. Az út első felében nem nagyon szólalt meg egyikünk sem. Még mindig összekellett tennem a dolgokat a fejemben. Talán ez az utazás, jót fog tenni. Távol mindentől és átgondoljam, hogy mindezzel mit is akarok kezdeni. Shun, szerintem értem aggódott. De néha a telefonjárt nézte, szóval gondolom a saját próblémái is jártak a fejében. Talán rá erőltettem, hogy eljöjjön? Vagyis tudom, hogy nem mondaná, de otthon kellett volna maradjon. Bár belegondolva, talán neki is jót tesz egy kis távolság az egésztől és ő is jobban fogja látni az egészet később. Írtam Emikonak, mivel eléggé sietve jöttünk el, nem tudtam szólni senkinek. És megkértem, hogy szóljon Eizan bácsinak is, hogy minden rendben és majd keresni fogom. 

Aztán egy idő után, együtt figyeltük a tájat és beszéltük. Dimbes dombos helyekn mentünk végig, virág mezőkön keresztül és néhol még a tengert is megláttuk. Aztán hirtelen amikor egy napraforgó mező előtt hajtottunk le, aminek távolba kis gyümölcs fák láttak napvilágot, kikandikált egy völgy, benne egy kis falu. Shunnal egyszerre szólaltunk meg, hogy itt leszállunk. Közvetlen a faluban nem állt meg, csak a völgy tetején. De nem bántuk. Shun elvette az én csomagom is, bár ellenkeztem, majd kézen fogva elindultunk lefele. Már fentről láttuk, hogy nem ez nagy faluról van szó. De a természet lágy ölében olyan csendes volt. Nem is tudom, hogy mi vonzott ennyire ide. Talán ez a csendesség és a természet hívogatott. Amikor leértünk a völgyben szembe találkozttunk egy férifval 60 éveiben járhatott, őssz haja volt és barna szemei.

   - Üdvözlöm! Elnézést kérek. Megtudná mondani, hogy milyen faluban vagyunk?

   - Kanzawa. De ha nem haragszanak meg fiatalok, szerintem el vannak tévedve. Ez egy kis falu, nincs sok lehetőség itt. 

   - Uram nem vaguynk eltévedve. Mi, ide jöttünk.

   - Ide? De, hogy hogy?!

    - Mi csak, elakartunk jönni a város élettől. - válaszoltam mosolygva.

   - Esetleg nem tudja megszállhatnánk itt?

   - Persze! - lelkesedett fel. - Gyertek! Gyertek! Oh, igen Takashi Masaki vagyok.

   - Nagyon örvendünk! Shun Oguri vagyok! Ő pedig itt a párom, Mao Inoue!

   - Nagyon szépek vagytok! Gyertek! Gyertek!

Bevezetett a faluba, ahol megismerhettük feleségét Marikot. Egy nagyon kedves házaspár. És felajánlottak egy kis házat a falu végén. Elfogadtuk. Nagyon kellemes volt. Mellett csordogált a patak és közelben volt egy kis rizs föld is. Mariko és Takashi elmesélték, hogy itt földműveléssel, gyümölcs termesztéssel foglalkoznak. Nagy részt idősek laknak itt a faluban. MEg is ismertkedtünk még néhánnyal, akik szintén meglepődtek, hogy itt vagyunk. De egyik sem kérdezte meg, hogy mi történt. Nagyon barátságosan és tárt karokkal vártak. Egész könnyen megkaptuk velük a közös hangot. Sőt, másnap már úgy keltünk, hogy mi is vagyük ki a részünk a munkából. Meglepődtöm, Shun nem volt hozzá szokva az ilyen munkákhoz, mégis nagyon ügyes volt. Valóban kicsi falu volt, mindenki ismert mindenkit. Csendes, kellemes falu, ahol mindenki kedves volt. És ahogy a napok teltek, mi is megkaptuk a helyünket itt. tudtuk már mit hol kapjunk, kit hogy hívnak, kit mikor kell keresni. Még a közeli rendelőben is besegítettünk Dr. Nakamuranak, aki egy 75 éves idős bácsi volt, de nagyon kedves és idős kora ellenére, szerette a munkáját. Bár segíthetnék valahogy, nincs orvos a faluban csak ő. Fiatalok ide nem jönnek és sajnos be kell érniük azzal ami itt van, mivel a legtöbben idősek nem mennek fel a völgybe és vonattal a legközelebbi városig. Bár az unokák, gyerekek eljönnek és akkor elviszik. Összetartó, kedves emberek voltak. Ahogy láttam, Shun és én is jól éreztem magam itt. Munka mellette, hagytunk időt magunkra is. Együtt főztünk, beszélgettünk, játszottunk, sétáltunk nagyokat a völgyet felfedezve. Elfelejtve mindent, ami miatt elmenekültünk. Bár megállhatna az idő. Minden egyes perc vele maga volt a boldogság. Talán túl önzőek voltunk, hogy így eljöttünk és megfeledkeztünk mindenről. De kellett ez az idő. Úgy éreztem, mindkettőnknek. És mire már észbe kaptunk már 2 hét le is telt, amióta itt voltunk.

Shun:

     - Holnap teli hold ünnepségünk lesz. Gyeretek majd el!

   - Telihold ünnepség?

    - Igen! Minden egyes teli holdkor megtartjuk. Az egész falu összegyül, finomságokat hoznak, együtt esznek, isznak és múlatoznak. Valamint az est csúcspontja, amikor közösen csónakot hajtogatunk, mindenki felírja a saját kívánságát rá és leengedjük a folyón.

   - Kívánság?

   - Igen! Úgy tartjuk, hogy ezáltal beteljesül.

   - Ez nagyon érdekesnek hangzik! Mindenképpen eljövünk! - karoltam át Maot, mire ő is bólintott.

   - Remek! Remek! Akkor holnap este 18-ra legyetek itt!

Bólintottunk majd elindultunk hazafele. Aznap este, közösen elkészítettük a vacsorát és megpihentünk. Másnap reggel Mao nagoyn izgatott volt az esti ünnepségért. Őszintén megmondva én is. Nagyon kíváncsi voltam én is rá. Délelőtt elmentünk a kis boltba, hogy valami kis finomságot összedobhassunk mi is és elvihessük rá. Majd közösen elkészítettük. Ma nem kellett bemenjünk segíteni Dr. Nakamuranak. De azért benéztünk hozzá, úgy tűnt nincs munkája. Mao pedig hozott neki egy forró levest, mert attól tartott, hogy nem fog ebédelni. Megköszönte, maj meg is beszéltük, hogy este találkozunk. Haza érkezve neki is álltunk főzni és sütni. Végül tonkatsut készítettünk és sütöttünk kekszet. Minden egyes pillanat vele, maga a boldogság! Ilyenkor, minden elfelejtődik, a sok megpróbáltatás, mindaz ami még ránk vár. Elfelejtődik! És nem számít! Bár ilyenkor megállhatna az idő és így maradhatnánk.

Mielőtt elkezdtünk volna készülődni. Mao verset írt, én pedig olvastam. És készülés után elindultunk a központban. Lassan már gyülekeztek az emberek. Asztalok voltak sorba helyezve és fehér terítővel leterítve. Már kezdtek rajta sorakozni a finomnak tűnő ételek. Az oszlopokra fehér girlandok díszelegtek és fehér lufik lógtak itt ott, esetleg az épületek oldalain. Középen pedig tábor tűz volt előkészítve. Mr. Takashi rögtön hozzánk sietett és Mao-t elvitte Mrs. Mariko, hogy az asszonyokkal még segédkezzen, míg engem a tábortűz helyéhez, hogy fát hasítsak. Fél szememmel Mao-t néztem, ahogy ő is. Elmosolyodtunk! Olyan kedves voltak ezek az emberek. Itt nagyon összetartóak!

Mire lassan, mindenki összegyült kezdődhetett is a múlatság. Zene szólt a háttérben, beszélgettek, táncoltak, ettek ittak. Nagyon jó volt a hangulat! Annakellenére, hogy a legtöbben itt idősek, tudták, hogy kell bulizni. Még engem is felrántottak bulizni, ahogy Maot is. Előbb útobb pedig hozzá kerültem és együtt táncolttunk. A hold fényében, csodaszép volt. Na nem mintha máskor nem lenne az. Mindeféle finomságot megkostoltunk, nagyon finomak voltak. Érződött, hogy mindenki szívét lelkét beleadta. Még a mi házi készítésű ételünket és sütinket is megdicsérték.

   - Olyan aranyosak vagytok! Mikor lesz az esküvő? - szólalt meg hirtelenjében Mariko asszony.

    - Én.. mi... mi még... - jött zavarba Mao, bár nem mondhatom, hogy én nem jöttem zavarban. De aranyos volt, ahogy magyarázkodni kezdett.

   - Ha minden úgy sikerül, ahogy szeretnénk akkor talán a nem is olyan messzéli jövőben! - fogtam meg a kezét. Mao meglepődve fordult felém, oda mosolyogtam, mire még jobban elpirult. Még így az éjszakai holdfényben is jól látszott. Aranyos!

   - Oh, de édesek!

   - Örülünk, hogy megismerhetünk titeket. Mint láthassátok a legtöbben itt idősek vagyunk, már jól a 40 felett van a legfiatalabb is közöttünk. Az unokánik, gyerekeink látogatnak de nem laknak itt. Nem ad sokat ez a kis falu, de mi boldogok vagyunk. És színt hoztok a mindennapjaitokban, hogy itt vagytok.

   - Köszönjük szépen Mariko asszony! - lépett előre Mao és megfogta a hölgy kezét. - És ne mondja ezt, ez a falu igenis sokat ad.

   - Drága lány... - simogatta meg az arcát.

   - Na de ne lazsáljunk! Vissz a bulizáshoz! - csattant fel férje.

Felnevettünk és újra neki álltunk táncolni. Aranyosak, kedvesek és barátságosak itt az emberek. Ahogy látom Mao is örül, hogy ide kötöttünk ki ahogy én is. Milyen jó lehet egy ilyen kis faluban élni. Békés, csendes. Igaz nem tartogat sok lehetőséget, de mégis varázslatos. És talán nem is kell...

Éjfél felé közeledve, leültünk az asztalokhoz és mindannyian kaptunk négyzet alaku lapot. Mindenki különféle színűt. Maoval úgy döntöttünk, hogy egyet írunk, egy közös kívánságot. Mao fel írta a kívánságot és mindketten aláírtuk. Hogy eljöjjön számunkra a boldogság! Majd együtt összehajtottuk. Ezután elmentünk a közeli parthoz, ahol egy mécses kíséretében elengedtük a hajókat. Csodaszép látvány volt, ahogy minden kis hajó ringatozva a vízen lefele ment.  Szép ünnepség!

Ezután lassan befejeződött a mulatság és Maoval mi is elindultunk vissza, az otthonunkban.

Ahogy haza felé sétáltunk egy kis hídon mentünk keresztül.

   - Milyen szép! - Mao szemei felcsillantak és a híd korlátjához lépett, hogy onnan figyelje ahogy a kis folyón kis csonak papirok hullámoznak felfelé.

   - Szép és nyugodt! - léptem mellé és én is neki támaszkodtam a korlátnak.

   - Igen! Itt minden olyan, békés!

    - Laknál itt?

    - Tessék?! - lepődött meg kérdésemen.

    - Laknál ezen a helyen, ebben a kis faluban?

Látszott arcán, hogy nem nagyon érti miért is kérdezek ilyent. De a következő pillanatban lágy mosoly jelent meg az arcán.

   - Igen! Laknék itt!

   - Tudod, van egy titok amit nem tud senki. Szüleim és még Benjiroék sem. Én nem akarok a céggel foglalatoskodni. Egész életemben csak azt hallgattam, hogy ilyen örökös kell legyek, olyan örökös. Erre kell vigyázzak. Arra kell vigyázzak. Így viselkedjek, úgy viselkedjek. Figyeljek oda, mit csinálok! Tanuljam ezt, tanuljam azt. Figyeljem ezt, figyelem azt. Egyszerűen egész eddigi életemben azt kellett hallgassam, hogy mit akarnka mások. Senki meg nem kérdezte, hogy én mit akarok. Tudod, amikor először megtudtam, hogy extrém sportokat űzöl, azon felül, hogy aggódtam érted, volt egy másik érzés is bennem ami kialakult. Csodálat keveredett az irigységgel.

   - Irigység? - féloldalas mosolyra huzodott az ajkam és lepillantottam a cipőm orrára.

    - Igen! Mert azt tehetted amit akarsz. Bármennyire is veszélyes legyen te szembe néztél vele és megcsináltad. Ez pedig csodálatos!

   - Shun...

   - Mondd csak, neked mi az álmod? Az extrém sportokat akarod tovább vinni?

    - Hmmm... hogy őszinte legyek, tudom, hogy azt sokáig nem űzhetem. És, hogy őszinte legyek sosem akartam belőle megélni. Hobbi szinten igen és nagyon boldog vagyok, ahogy Todo úr felfedezett minket és meglátott egy esélyt bennünk. Akarom folytatni, nem akarom feladni. Viszont nem ebből akarok megélni. De, hogy őszinte legyek nem tudom, hogy mit is akarok csinálni a jövőben. Tudod, hogy nekem egészen sok ideig nem volt megadva a tanulás lehetősége, pláné ilyen szinten, mint most. Nem álmodtam nagy egyetemekről, képzésekről. Csak az, ami éppen volt.

    - És, most... - fogtam meg a kezeit. - Most, hogy előtted áll a lehetőség, merre akarsz menni? Tudod jól, hogy én támogatlak bármi is legyen az! Sőt, kisegítelek!

   - Tudom és köszönöm! De ezt egyedül kell megtalálnom. Bár talán annyit tudok modani, hogy van mihez kötödjön.

   - Mihez kötödjön? - szűkítettem össze a szemöldökömet értetlenül.

    - Furán fog hangzodni és remélem, hogy nem érted félre. De én ott akarok lenni ahol te vagy.

   - Mao... - kerekedtek el a szemeim.

    - Én tudom, hogy így is nagyon sok időt töltünk együtt, de valahogy bármikor felteszem a kérdést a jövőre nézve, ott látom magam, melletted. Otthon, iskolában és munkában egyaránt is. Persze, nem akarok teher lenni a számodra és most nem azt értem, hogy folyton melletted leszek és cipelhetsz magaddal. Csak, hogy... hogy is mondjam... ha például te egy pilota akarsz lenni, akkor én stewardess, ha cégvezető, akkor aszisztensed... persze az én képzettségeimmel ez nagyon nehéz... de... de... nem akarom feladni.

   - Mao! - fogtam tenyerei közé az arcát. - Köszönöm!

    -De ha ez téged zavar...

   - Nem egyáltalán! -megcsókoltam.

    - Ne haragudj, nagyon kitétertünk rám. Mit is akartál mondani? Mi az a titok, amit nem tud senki?

    - Nekem az álmom, hogy orvos legyek!

   - Orvos?! Dehát ez csodaszép cél!

   - Hát, egyelőre még csak álom, ugyanis a szüleim nem fogják engedni.

    - Éppenséggel nem rég ellent mondtál a családodnak, hogy velem legyél. A célod eléérésért is tehetsz hasonlót. Mutasd meg nekik, hogy neked ez kell és jó vagy benne. Mert tudom, hogy képes vagy elérni az álmod. Ahogy korábban te is mondtad, én is támogatlak!

    - Köszönöm! - öleltem magához. Igaza van, ha most ellent mondtam a szüleimnek akkor tovább kell menni és elérni vele a többi célom is. Már felnőtt vagyok. - Igazából, titokban már tettem ellene. Sok mindent olvastam a orvos tudományról, sőt 2 éve még egy képzésben is részt vettem, meg más előadásokon. Nem tudják! Persze, ez nem elég, hogy megleszen a szakma, de gondoltam beiratkoznék egy egyetemre és elvégezném.

   - Képes vagy rá! Melletted vagyok! - fogta most ő kezei közé az arcom.

Olyan szerencsé vagyok, hogy ilyen barátnőm van, mint ő. 

    - Oh, most szomorú vagyok.

   - Miért?

   - Mert ha korábban elmondod, akkor ezt irhattuk volna a csónakra, hogy teljesüljön az álmod.

    -Nem! Megbeszéltük, hogy közös álmot írunk rá, nem csak ami rólam szól.

    - De rólam is szólt volna, mert ha te boldog vagy, én is az vagyok.

   - Mao... - öleltem szorosan magamhoz.

   - Várj! Van egy ötletem! - kapott a zsebeihez majd kivett képt kis fehér négyzet alaku lapot. - Még korábban Mr. Takashi adta a kezemben, hogy megmaradt. Mi lenne ha hajtogatnánk egyet egyet és leengednénk a folyón?

Elmosolyodtam és bólintottam. Mindketten felirtuk a kívánságunkat, de ezúttal nem mutattuk meg egymásnak. Bár volt egy sejtésem, hogy Mao mit írt. Én pedig velem kapcsolatban írtam, hogy Mao élete egyenesbe legyen. Összehajtogattuk a papirt, majd lesáltunk a part végére és útra engedtük. Mao ragyogó szemekkel figyelte, ahogy a kis hajók lefele ringatoznak, én pedig őt néztem ragyogó szemekkel. Igen! Szerencsés vagyok, nagyon!

22.rész Akkor menjünk!

A tenger félhomálya

22.rész Akkor menjünk!

Shun:

Jól hallottam, amit mondott?  Mao tett még egy lépést mögém megremegett a keze. Mögém tekintettem, Mao szemei döbbenten néztek a nő felé.

    - Olyan régóta kereslek! - tett még egy lépést felénk. - Az apád, nagyon fog örülni, hogy megkaptunk. - apja? - Látom, még a nyaklánc amit adtam megvan! Emlékszel még a jelentésére, ugye? A tenger félhomálya? Örülök neki!

Mao a nyaklánchoz kapott. Ez nem lehet igaz! Ez a nő aki előttünk áll, lehetséges, hogy Mao édesanyja? Igaz, hogy vannak hasonlóságok ha megfigyelem... de akkor is ez nem hirtelen? Vagyis nem úgy volt, hogy a szülei meghaltak? Vagy elhagyták? Hirtelen ennyi év után, miért? De tud a nyakláncról és a jelentéséről.

    - Mao...

   - Kérem ne jöjjön közelebb! - kiáltotta el magát Mao, mire a nő meglepődött és megállt.

    - Igen ez sokként érhetett ugye? - hajtotta le a fejét.

    - Sokként? Maga ezen meglepődik?  Kisgyerekként elhagytak a szüleim! Maga tudja ennek a súlyát? Kisgyerekként bolyongani a városban, koldulni az ételt, mert másképp, hogy maradsz túl, a meleg szoba nélkül és legfőképp a szülők szeretete nélkül. Tudja, milyen érzés ez? - lépett előre Mao és támadta le a nőt. Ahogy ezeket a mondatokat elmondta, összeszorult a szívem, tudtam hogy min ment keresztül de mégis még mindig fáj, hogy ezeken át kellett mennie. - Tudja, milyen érzés nézni ahogy az iskolából kiérkező gyerekeket várják a szüleik? Ahogy kézen fogva sétlnak és bolondoznak? Tujda milyen érzés, mindezek nélkül lenni? Tudja... tudja... - eleredtek a könnyei. - Tudja, milyen feltápaszkodni és pozitivan nézni még ennek ellenére is az életet? Haladni tovább, gondoskodni magadról, boldognak lenni? Úgy, hogy senki sincs melletted?! Csak magadra számíthatsz?

    - Mao... 

   - Hogy képzelheti, hogy csak úgy megjelenhet és anyámnak nevezheti magát? - szürte a szavakat a fogai közül.

   - Mao, kérlek hadd magyarázzam meg! - szaladott Maohoz és megragadta a karjait.

    - Nem akarom hallani! - de Mao ellökte magától.- Hagyjon békén! - ezzel pedig beszaladta házba.

   - Mao!

    - Kérem! - fogtam meg a nő csukloját. - Hagyjon egy kis időt neki!

   - Elhiszed, hogy én az anyja vagyok?

    - Hasonlítanak az látszik. És tudott a nyakláncról. Ha csak nem egy barátja az anyjának...

    - Én vagyok az anyja! - huzta ki a kezét mérgesen.

   -  Akkor meg miért csak most jött vissza? Éveken keresztül Mao arra vágyott, hogy szülei lehessenek. Eltudja hinni, hogy minden egyes nap lemegy a partra, félhomálykor és magukra gondol? Bár nem hangoztatta annyit, hiányoztak és tudni akarta, hogy mi van velük. Miért nem jött hamarabb? - lehet kicsit nyers voltam és köptem a szavakat. De ez volt az igazság.

    - Tudom! Tudom! Tudom! És jöttem volna, ha tudtam volna!

   -  Ha tudott volna? - ragadott meg ez a két szó. És itt jön be az, hogy talán túl hamar ítélkezünk?

     -Nem saját önszántamból hagytam el a gyerekemet, ahogy az apja sem. Nem szülő az, aki ilyent megtud tenni. Nem akartam egy lenni közülük. De nem volt más választásom. - más választás? - Mao alig lehetett 5 éves, amikor elmentünk a féjremmel vásárolni. Már régóta szeretett volna egy kutyát, így megbeszéltük, hogy meglepjük. Nem a környékről választottunk, hanem Hokkaidoból. A férjemnek volt egy üzleti útja ott és megbeszéltük, hogy akkor már onnan megvesszük, ugyanis a kliens kutyákkal is foglalkozott. Ahogy Hokkaido határát elértük zuhogni kezdett az eső. Rettentes látási viszonyok voltak. Félre akartunk huzi, de késő volt... szemből valaki belénk jött. Azután minden elsötétült. Az első emlékem kereken 3 évvel később volt. Egy korházba feküdtem, a nővérem mellettem ült. . Nem Japánba voltunk. Svédországban. A nővérem elmesélte, hogy a baleset után értesítették. Komoly műtét elé néztünk én is és a férjem is. Bár stabilizálták az állapotunkat, mindez egy időre volt csak. Nem volt meg a megfelelő elvégzés, így választás elé állították, hogy döntsön, ha ide hozhatnak. A műtét sikeres volt, ám, mint én és a férjem is komába estünk. 

     - A férje?

   - 2 nappal később ébredt fel utánam.

    - De a nővére, hogy nem kereste meg Maot? 

    - Elvesztettük az emlékezetünket. Én is és a férjem is. Mindaz ami az előtt 5 évvel történt homályba fedett. Tudtuk, hogy összeházasodtunk, de arról megfeledkeztünk, hogy volt egy lányunk.

   -  És a nővre? A nővére miért nem tisztázta a dolgokat?

    - Mert irigy volt.

   -  Tessék?! - ez az egész... olyan megdöbbenő és szomorú történet.

    - Sosem volt családja és irigyelt minket, hogy milyen békés életet élünk. Így arra gondolt, hogy ha már elfelejtettük Maot maradjon is így. Az orvos nem tudta megmondani, hogy visszajönnek e az emlékeink. Mi pedig úgy döntöttünk, hogy Svédországba kezdünk új életet, ha már a régire nem emlékszünk annyira.

   - De most akkor, hogy lehet, hogy emlékszik?

    - Kész csoda! - mosolyodott el. - Először a férjemnek jött vissza az emlékezete 3 évvel ezelőtt. Aztán addig erősködött és próbálkozott, amíg nekem is visszajöttek az emlékeim. Persze gondolhatod, hogy a nővérem szabadkozott és elnézést kért. Megszakítottam vele a kapcsolatot. Visszajöttünk Japánban és keresni kezdtük Maot. Minden egyes nap abba reménykedtünk, hogy megtaláljuk. Készek voltunk egész Japánt felkeresni, hogy megkapjuk őt. Rendőrségről rendőrségre mentünk, bizva abba hogy valaki mond valamit. De mindegyiknél csak azt a választ kaptuk, megpróbálták keresni de mivel nem lett sikeres azt mondták, hogy egy olyan kislány egyedül hagyva sajnos talán már... - nagyot nyelt és könny gördült le az arcán. - De nem adtuk fel még ekkor sem. És milyen jól tettük! Amikor megjelentek a hírek veletek, rögtön felismertem Maot. Éreztem, hogy ő az. Találkoznom kellett vele. Így hát idejöttem. A férjem közbe beszélt a rendőrséggel, megnézték az adatait Mao-nak és passzolt. Ő a mi lányunk.

  Ez, olyan hihetetlennek hangzik. Egy erős történet! Mennyi mindenen keresztül kellett mennie.

    - Elnézést kérek, hogy korábban olyan gorombán odaszóltam a kapcsolatotokról. De meg kell értsd, Shun te és Mao más világból származtok.

     -Köszönöm, hogy elmesélte a történetüket! Nagyon sajnálom, ami történt! Bár tudom, hogy ez semmi ahhoz képest amin keresztül mentek. A legjobbakat akarom Maonak!

    - Akkor, kérlek segíts! Segíts, hogy beszéljen velünk és meghallgasson!

   - Beszélek vele! De tudnia kell valamit... - nem akartam nyers lenni így megpróbáltam minnél lágyabban mondani a szavakat, de határozottásg is hallatszodjon belőle. - Nem engedem el Maot! Nagyon is jól tudom, hogy a két világunk különbözik, de maga sem tudja, hogy mi mindenen mentünk keresztül. Nem engedem el többet! Ezt már eldöntöttem! Elnézést!

Meghajoltam és besétáltam a házba. Ahogy az ajtót csuktam be még láttam, ahogy ott áll, a házat nézi, majd megfordul és elmegy. Ahogy beléptem a házba, a kis ablak alatt megpillantottam Mao-t összekuporodva sirni.

   - Mao! - térdeltem le hozzája.

   - Annyi mindenen mentek keresztül... szerinted, szerinted ez igaz? - nézett rám könnyes szemeivel. Majd megszakadt a szívem. Tehát mindent hallott?

   - Mao! - magamhoz húztam.

    - Ez túl sok! Ez nekem így hirtelen túl sok!

    - sss... minden rendben! Itt vagyok veled!

Mao:

 Aznap este álomba sirtam magam, Shun karjaiban. Nagyon jól esett, hogy mellettem volt. Hogy nem voltam egyedül. Jól esett az illata, a hangja és a simogatása is. Ezzel egy kicsit elhittem, hogy minden rendben lesz. Valahogy! Másnap reggel abba reménykedtem, hogy mindaz ami történt csak egy álom volt. De sajnos nem! Ugyanis amikor a házból kiléptünk egy kis csomag várt az ajtó előtt, amit anyám írt alá. Egy kis doboz volt, benne egy kis takaróval, egy plüss nyuszival, amire nagyon is emlékeztem és fényképekre egész pici korom óta, 5 éves koromig. Lehuppantam a földre és sírni kezdtem. Shun ismét nem mondott semmit, csak a karjiba kapott és simogatni kezdte a hátamat. Nem hagytuk el aznap a házat. Eizan bácsi meglátogatott és elmeséltem a történteket. Ő is nagyon ledöbbent. Nem erőltette, hogy menjek rögtön és beszéljek velük. De megkért, hogy azért egyszer találkozzak velük. Közben még a nyakláncomat is levettem és betettem az ékszeres dobozomban.

Sakurako telefonon hívott, neki ott meséltem el a történteket. Aranyos volt, őszintén elmondta, hogy nem tudja mit mondjon, de bármi is legyen rá számíthatok. Shun közben beszélt Toshi komornyikkal, aki elmondta, hogy a szülei rendben vannak. Bár sokat dolgoznak. Reméli, hogy hamarosan Shun visszamegy és azt is elmondta, hogy a szülei Isayama kisasszonnyal a házasságot még mindig komolyan gondolják. Itt tért el Shun a tárgytól és elmondta, hogy nem megy haza. Szerettem volna mondani, hogy menjen haza, beszéljen a szüleivel. De most egyáltalán nem állt ezen a fejem. Az az egész történet... hogy képes valaki ilyensmit tenni a saját testvérével? Hogy nem mondhatta el nekiek, hogy van egy lányuk? Legyen bármennyire is irigy. Ez kegyetlenség! Ha így történt... De az az emlékek... ismerte a karkötömet. Tudja, hogy ki vagyok. Ő valóban az édesanyám. De... de... mi van ha átvernek? Ha kitaláltak, hiszen ez az egész... ez... Hirtelen két ölelő kart éreztem magamon, majd egy csókot arcomon.

    - Mit szólsz, ha ma este már kimegyünk a partra? - tegnap még a félhomyálba sem mentem ki. Az rájuk emlékeztet...

    - Én...

    - Magadért. Magunkért... ne miattuk! Hiszen ott találkoztunk, nem? Nekünk is kötödik oda emlék. - mosolyodott felém és megsimogatta az arcom.

    - Ez igaz... - hajtottam le a fejem. Megfeledkeztem róla. - Sajnálom!

   - Nincs amiért bocsánatot kérj! Nos, mit szólsz ha eszünk pudingot?

   - Rendben! - bujkált ajkaim szögletében egy kis mosoly.

   - Úgy, ezt már szeretem ha mosolyogsz! - felállt és a hütöhöz sétált. - Oh! Nincs! De ne aggódj elmegyünk és veszünk!

De ebben a pillanatban kopogtattak. Nagyot lodult a szívem. Shun nyitotta ki az ajtot.  Kawanari és Emiko volt, mert úgy volt ma felvételezünk. Bár látva a kisirt szemeimet, leakarták fújni, végül megkértem, hogy ne tegyék. Legalább azzal tereljem el a gondolataimat. Shun addig is elment vásárolni. Mélyen belélegeztem. Most ki fogom zárni a fejemből a gondolatokat, nem törödöm velük. Nem fog megesni az, mint a múltkor! Megkellett ígérjem, nekik, hogy jól vagyok. De gyakoroltam és rendben vagyok! Még egyszer nem esek el! Nem engedem annyira el magam.

    - Mao! - felemeltem a fejem és megpillantottam, a tegnapi nőt, de nem egyedül már volt vele egy férfi is. Gondolom ő az apám.

   - Drága kislányom... gyönyörű vagy! - hatodott meg a férfi.

    - Mao, mit csináltok itt? Miért ugrándoztok össze vissza?

    - Ez extrém sport. Mi ezt szeressük!

    - De ez veszélyes drágám!

   - Ne most mondd meg nekem, hogy mi veszélyes! - szorítottam össze a kezeimet. - Hallottam... mindent hallottam a tegnap, amit Shunnak meséltél. Nagyon sajnálom, mindazt ami történt. Ez borzalmas! De kérlek, ne kényszerítsétek rám magatokat! Kell egy kis idő! Ez nekem, olyan hirtelen jött.

    - Mao...

   - Mao, kérlek hallgass meg minket!

   - Én most bemegyek! - szóltam oda Emikoéknak és besiettem a házba.

Amint beértem a szobámba zokogni kezdtem. Miért? Miért? Mért?

Bár megkértem, hogy maradjanak egy kicsit távol, nem tartották be. Fel fel bukkantak és beszélni akartak velem. Már már rám erőltették magukat.Beszéltek Eizan bácsival, Emikoval még a sulinál is megjelentek. Ahol azt akarták, hogy lépjek ki. Azt hiszik már megmondhassák, mit tegyek? Én nem akarok kilépni!  Shun minden egyes nap, mindengyes órájában azon volt, hogy elterelje a gondolataimat. Aranyos! Annyira szeretem! Ha ő nem lenne! 

Persze egy felőle megértettem a szüleimet, de más felől akartam volna egy pillanatot, hogy átgondoljam, felemésszem ezt az egészet. Nem birtam tovább! 

    - Én ezt nem bírom tovább!

   - Mao!

    - Nekem ez nem megy így!

   - Mao! - Shun elém lépett megfogta a kezeimet, ezzel megállítva, hogy tovább pakoljak és a szemeibe nézzek. - Mi történt?

     - Én tényleg sajnálom ami történt velük, borzalmas. De kell egy kis idő! Ez nekem nem olyan egyszerű. 19 évig, nem hallottam felőlük, most ide jönnek elmondják a történetüket és... és azt várják, hogy rögtön a nyakukba ugrok. Ez... ez nem olyan egyszerű....

    - Nem várja el senki, hogy a nyakukba ugorj.

    - Rossz vagyok, mert így állok hozzá?

    - Dehogyis! - zárt karjai közé. - Megértik! Időre van szükséged!

    - Így van! De nem itt!

   - Nem itt?

    - Elmegyek!

    - Elmész? - döbbent le a szavam hallatán.

    - Igen! - kezdtem újra pakolni.

    - De mégis hová?

    - Még nem tudom! De szerintem valami kis faluban, ahol nem találnak meg rögtön és van időm átgondolni mindent.

   - Mao!

    - Ne aggódj, majd értesítelek hol vagyok és akkor majd meglátogathatsz. 

    - Mao!

    - Valamint mindennap beszélni fogunk telefonon.

   - Mao! - ölelt át hátulról. - Nem vagy egyedül! Itt vagyok veled és itt is maradok! - kifujtam a levegőt, éreztem ahogy megnyugodok.

    - Tudom! Sajnálom, hogy nem beszéltem meg ezt veled.

    - Nincs semmi gond! De... - maga felé fordított. - Veled megyek!

    - Tessék? 

    -Veled megyek!

   - Nem kérhetem ezt Shun, neked itt kell marandod mi van a szüleid keresnek és szükség van rád a céghez.

   -  A szüleim eddig sem kerestek, most sem fognak. A céghez meg egyelőre biztos nem kellek. Még ha kellenék is, akkor sem érdekelne. A legfontosabb, hogy veled menjek most! Melletted legyek!

   - Shun... - hatodtam meg.

    - Akkor menjünk! - csapta össze a tenyerit és neki állt összepakolni.

Igen! Így van! Nem vagyok egyedül!

21.rész A múlt előre lép

 

A tenger félhomálya

21.rész A múlt előre lép

Mao:

    - Menjünk Shun után! - indultam kifele az ajton.

    -Mao! Nyugodj meg! - fogta meg a vállam Okyoito. - Hazaviszünk!

    - De, Shun... Shunnak szüksége van rám! - tudom! Ez neki most annyira fájhat, hogy a saját szülei rendelték ezt el. Mellette kell lennem. - Mellette kell lennem... mellette...

    - Mao...te remegsz? - észre sem vettem, hogy egész testem gy remeg mint a kocsonya. Ajkaimba haraptam, igyekeztem visszatartani a kigördülő könnycseppet. - Mao... - Benjiro és Okyito szomorúan néztek engem, mindketten simogatni kezdték a hátam. - Menjünk haza! Nyugodj le! Shunnal nem lesz semmi baj. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan hozzád fog menni. Csak haloványan bólintottam.

Miért? Miért történik ez velünk? Miért kell ezt tenni? Csak azért, mert nem tetszem nekik, miért kell ezt csinálni? Nem lehetne ezt csak megbeszélni? Nyugodtan? Mit tettek volna velem, ha Shun nem érkezik meg.

   - Mao! - felemeltem a fejem és szembe találtam magam Jinel. Mellette rendőrök siettek be a bárban. Jin meglátva hozzám szaladt és átölelt. Ekkor kiengedtem, mindent ami bennem volt. - Nincs semmi baj! Nincs semmi baj! Már vége! Már vége! Nem lesz semmi baj!

Percekig csak ott álltunk, még meg nem nyugodtam. Közben a rendőrök elvitték azokat akik elraboltak és beültünk Jin kocsijában. Egész uton meg nem szólaltam. És amikor haza is érkeztünk csak a kis házam tornácáján ültem néztem a tengert és vártam Shunt. Jin hozott nekem egy pohár vizet, de csak épp egy kortyot ittam belőle, majd magam mellé tettem. Leült mellém. Benjiro és Okyito mögöttünk ültek.

    - Mao... biztos, hogy megéri ez?

    - Tessék?

     - A családja és ti... ez nem fog menni.

   - Jin kérlek ne kezd! - temettem az arcomat a tenyereim közé. 

    - Csak jót akarok neked! Látod, hogy mire képesek csak azrt mert gazdagok. Nem akarom, hogy bajod essen.

    - Köszönöm, hogy aggódsz értem de Shunnal maradok. Megbeszéltük és eldöntöttem, hogy kitartok mellette.

   - Mao... ez a világ más mint a tiéd.

    - Tudtam, abban a pillanatban amikor belé szerettem, hogy ez nem lesz könnyű.

    - Mao...

    - Mao! - a hang felé kaptam a fejem. Shun éppen felfele tartott egy nagy táskával a kezében.

Óriási kő esett le a szímvről amikor megláttam. Felálltam és hozzá szaladtam egyenesen a karjaiba.

    - Nincs semmi baj! Nincs semmi baj! Minden rendben! Soha többé nem engedem, hogy bántodásod érjen. - ölelte szorosan magához és fejemen csókolt.

    - Jól vagy? Mi... mi történt? - hajoltam néhány perccel később.

Szemei szomorkásan csillogtak. Magához huzott. Ezt úgy veszem, hogy nem ment jól.

    - Benjiro, meghuzodhatnék nálad egy ideig?

    - Tessék? Ízé... persze haver. Ameddig csak akarsz.

    - Nem ment jól a beszélgetés!

   - Ki akadtam rájuk. Szépen lehordtam őket, majd felmentem a szobámba és összepakoltam. Eljöttem. Nem birom! Nem tudom felfogni, hogy, hogy folyamathadtak ilyensmire. Nem akarok egy fedél alatt lenni velük.

    - Megértem...

    - Shun... - néztem szomorúan rá. - Sajn...

    - Ne, hogy bocsánatot kérj! Te... - fogta arcomat tenyereim közé. Az ég világon semmi rosszat nem tettél. Értve vagyok? Nincs amiért rosszul érezned magad. - megcsókolt. 

    -Menjünk be!

    - Miért nem maradsz itt?

    - Hogy?! - mind a három fiú döbbenten fordult felém.

   - Mármint... nem úgy értem... és tudom, hogy nem sok amit ajánlok de... ízé... nem úgy vagyis... aggódnál és én is aggódnék érted. Szóval.. ha akarsz, neked is megfelel akkor... - éreztem ahogy az arcom pirba borul. Eltekintettem és a földet kezdtem fixirozni, hogy ne lássák mennyire zavarba jöttem. Egyszer csak egy kéz került az állam alá és felemelt. Egy gyöngéd barna szempárral találtam magam szemben.

   -  Biztos vagy benne?

    - Igen! - mondtam határozottan  a szemeibe nézve. 

    - Rendben! Veled maradok! Igazad van, aggódnék érted, hogy ezekután nem e terveznek valami mást. - átöleltem. 

Vakmerőek vagyunk? Nem tudom és valahogy nem is érdekel. Nem akarom elengedni Shunt. Vele akarok lenni, küzdeni akarok vele. Megoldjuk! Valahogy megoldjuk! Önző vagyok? Ő most hagyta ott a családját, én meg mégis arról beszélek, hogy lakjunk együtt. De... de tudom, hogy az sem megoldás, hogy szakítok vele. Közösen kell kitaláljunk valamit. És megígérem, hogy újra össze hozom a családját. Mindenképpen! biztos, hogy van valami megoldás, hogy együtt maradjunk és a családja el is fogadjon.

Végül Shun-al összeköltöztünk. Neki egy futont készítettünk elő a földön, míg én az ágyba aludtam. Bár felhoztam, hogy cseréljünk bár legalább egy hetet én egy hetet ő, azt mondta rendben van. Féltem, hogy kényelmetlen neki ez az egész és nem mondja el. De mindig olyan őszinte volt a mosolya. Segített amibe csak kell. Főzött, takarított, bevásárolt. Kivette a részét sé nem panaszkodott. Bár nem is panaszkodott volna, úgy láttam jól megvan. Ahogy én is. Örültem, hogy együtt vagyunk. Jin másnap elutazott, megígértem neki, hogy nem fogok sírni. Ő pedig megkért Shunt, hogy vigyázzon rám és nehogy újból sirjak miatta. Remélem hamarosan ismét találkozunk. Isayama kisasszony és Shun közötti pletykák lecsillapodtak. Azért, mert az útobbi időben nem nagyon látták Shunt. Csak épp a suliban, de a cég környékén vagy otthon nem. Valamit kezdtek sejteni. De nem ragadtak annyira Shunra, hogy ki is derítsék mi. Inkább a szüleit tűzték ki célul, akik azt nyilatkozták, éppen az iskolát végzi, tehát a tanulmányaira koncentrál. Próbáltam beszélni Shunnal, hogy menjen el a szüleihez és beszéljen velük, de nem hallgatott rám. Az is eszembe jutott, hogy menjek el vele. De ilyensmiről hallani sem akart. Akkor, hogyan hozzam össze? Arra gondoltam, hogy csak egy kis idő kell. Hogy a szülei rájönnek a hibájukra, hiányolni fogják a fiúkat és felkeresik. Így kell legyen. Egy család nem szakadhat szét.

2 hete, hogy együtt lakunk. Emiko és Kawanari meglepődtek az elején, de nem szóltak bele. Eijiro bácsi örült, hogy ilyen jól megvagyunk. Sokszor Shun elment segíteni neki amibe csak kellett. Már egy harmadik fiának nevezte. Aggódtam Shunért, hogy az ő világa más, de úgy tűnt, hogy ezt is szereti. Sokszor mintha olvasott volna a gondolataimban megnyugtatott, hogy nincs amiért aggódjak mert jól van és örül, hogy itt van. A suliban nem vette észre senki, hogy Shun és én összeköltöztünk. Nem nagyon szálltak a platykák. Csak annyiról, hogy én és ő együtt vagyunk. Meglepő módon mondjuk a három liba nem közelített meg, pedgi azt hittem ők lesznek az elsők, akik meg keresnek és számon kérnek. Talán a múltkori kiosztás volt? Mindenestre Shun mellettem volt biztonság kedvéért vagy ha épp nem Sakurako, Benjiro és Okyioto is a közelemben voltak. Úgy védtek, mintha a testőreim lennének. Pedig, mondtam, hogy rendben vagyok. Hogy féltem e, hogy a szülei simét valamit megpróbálnak? Nem! Mert tudtam, hogy az, hogy Shun elhagyta őket nagyobb nyomot hagyott bennük, mint gondoltak volna. Lehet, hogy nem vallják még be. De biztos ott van az érzés. Reméltem, hogy Shun nem ad fel mindent. Bizni akartam ebben! Kell legyen valami köztes út. 

Közben lassan vissza szoktam az extrém sportokhoz. Bár lassan, nem megerőltetve magam, kis gyakorlatokkal. Shun folyton felügyelt. Shizuka apja ismét felkért minket egy reklámra. De most már hármunkat. Mivel Shun megkérte, hogy ne erőltessem meg magam, ezért változtattak a terveken. Remélem nem okozok próblémát és nem lesz akkora sikere. Bár azt mondta, Shizuka apja, hogy ezen ne törjek a fejem mert remek lesz.

Szombat reggelre ébredtünk. A nap fényesen sütött fent az égen jó időt ígérve maga után. Kiléptem, hogy nyújtozodjak egyet. Engedtem, hogy a böröm beszívja a D vitamint. Hirtelen két kar fonodott körém hátulról, majd valaki hozzám bújt:

    - Csodaszép időnk van nem?

    - Te vagy csodaszép! - csókolt a nyakamba, mire éreztem, hogy elpirulok.

    -  Shun...

   - Ne menjünk el valamerre? - lépett hátrébb és fordult felém.

    - Valamerre?

   -  Vidámpark, állatkert, amit csak akarsz. Szórakozzunk egyet!

    - Menjünk el egy randira! - Shun mosolyogva bólintott. - Benne vagyok!

Megfogta a kezem és beszaladtunk a házba elkészülni. Egy virágos rövid ujju ruhát vettem fel, a farmer kabáttal és boka csizmávak. Mindeközben Shun kockás inget vett fel, farmer nadrággal és adidassal. Végül úgy döntöttünk, hogy az állatkertbe megyünk el. Busszal mentünk el. Meglepődtem, de Shun azt mondta, legyen randi és sétáljunk kéz a kézben amíg lehet. 

Nem volt olyan hosszú út, nagyjából 15 perc alatt már az állatkert bejáratánál voltunk. Shun megvette a jegyeket és beléptünk. A jó időhöz ígérten, sok ember volt már. Elkerekedett szemekkel néztem körbe. Mit is nézzünk meg először?

    - Huh, nem is emlékszem mikor voltam itt útoljára. Valamikor gyerekként.

   -  Én még nem voltam.

    - Tessék?

    - Eijiro bácsi elakart gyerekként hozni, de tudtam nem akartam a terhére lenni. Vagy Emiko szülei is meghívtak egyszer, de visszautasítottam.

   -  Akkor ez az első? - bólintottam.

Shun gyöngéden elmosolyodott és végig simitott az arcomon. 

   - Gyere! - fogott kézen és elkezdett körbe vezetni.

Csak úgy ámultam és bámultam, jobbra balra. Annyi állattal találkoztam, ami eddig csak a TV-be láttam. Olyan voltam, mint egy kis gyerek. Nem engedtem el Shun kezét és ide oda huztam, hogy nézze ezt, nézze azt. Majom, orrszarvu, flamingo, zsiráf, elefánt, medve, papgáj, vörös panda. Dél felé megpihentünk és megittunk egy egy hűsítőt, illetve meg is ebédeltünk, majd úgy folytattuk az utat. Jó nagy volt az állatkert, nem is tudom ha minden egyes szegletében voltunk. Szinte nem volt egy olyan pillanat, amikor elengedtük volna egymás kezét. Állatsimogató rész is volt, ahol megetettük közösen a kecskéket, bárányokat. Készítettünk közös képet. Beszélgettünk, rengeteg mindenről. Shun érdekeségeket mondott, minden féle állatról.

   - Honnan tudsz ennyi mindent?

    - Gyerekként sokat olvastam! - mosolyodott felém. - Gyere! - huzodott tovább.

Annyira boldog voltam és jól éreztem magam, hogy nem is érdekelt, hogy fáj a lábam. Bár annál inkább érdekelte Shunt, ő ugyanis kényszerített pihenőket, hiába mondtam, hogy tovább és tovább akarok menni.  Annyira beleéltem magam egy egy dologban, hogy már már az állatokat utánoztam. Pingvin járás, elfánt ormány mozgatás, gorilla. Shun jókat nevetett rajta.  Rengeteg féle ember fordult meg. Párok, barátok, kisebb és nagyobb családok. Épp elhaladtunk egy anyuka, apuka és kislánya mellett:

    - Odakarok menni! Gyerünk! Gyerünk!

   - Jól van! Jól van, megyünk! - nevetett fel az anyuka.

   -  Gyorsabban! Gyorsabban!

    - Hahaha! Mindjárt ott vagyunk! 

Megálltam és úgy figyeltem. A kislány az apuka nyakába volt és az anyuka fogta a kezét. Mindannyian nevettek. Vajon, mi nevettünk valaha így a szüleimmel?

   - Mao? - hallottam egy aggódó csillingelő hangot.

   - Igen?! Ne haragudj elkalandoztam. Mondtál valamit?

   - Minden rendben? - tekintett rám aggódva.

   - Igen! Persze! Menjünk oda! - nos ezt már talán nem fogom sose megtudni. De nem érdekel. Már nem vagyok egyedül. Itt van velem Shun!

Ahogy ott sétlátlunk, kézen fogva, nevetve, szemeink felragyogtak a boldogságtól, megfeledkeztünk mindenről. Minden egyes dolgról, ami problémát jelent. Nem foglalkoztunk vele. Csak egymással! Hogy itt vagyunk és élvezzük ki ezt a csodálatos napot, kettesben. Örültem, hogy eltudja felejteni a gondokat egy ideig. Tudom, hogy rágodik a szüleivel való vitáján. Mit tudnék én tenni? 

   - Tessék! - tartottam felém egy vörös panda mackot Shun, amikor már kifele tartottunk.

    - Hát ez meg? - vettem ki a kezéből.

   -  Egy kis ajándék. Nem nagyon voltunk randizni eddig, de ezentúl változni fog! És, hogy emlékezz erre a napra.

   - Köszönöm! - ugrottam a nyakába és átöleltem.

Amiután kiléptünk az állatkertből, úgy döntöttünk, hogy sétálunk egyet. A közelben volt egy csodaszép park. Friss virágok illatoztak és koronás fák ígértek hűvös árnyékot a nap elől. Valamint az egész közepén egy tó. Körbe jártuk. Shunba kapaszkodtam és csendben sétáltunk egymás mellett. Ez a mai nap remek! Bár minden egyes napunk ilyen lenne! Nem, ilyen lesz! Mindenképpen azon leszek, hogy ilyen legyen. Egészen a nap nyugtáig sétáltunk. Sokan elmentek mellettünk. Párok, család, fiatal csoportok akik szombati napot kiakarták élvezni közös programmal. Ez a szombat, úgy tűnik, mindenkinek tartogat valamit. 

   - Jól érezted ma magad?

   - Igen! Köszönöm, hogy elhoztál!

  - Nincs mit megköszönnöd. Ez gyakori lesz ezentúl.

   - Alig várom! - öleltem szorosan át.

Beültünk az autoba és hazamentünk. Amikor a kis dombon tartottunk felfele meglepődve vettük észre, hogy valaki az ajtom előtt áll. Egy nő volt, negyvenes éveit felett járhatott. Sötét barna haja volt, ami a válla alatti részéig ért. Egy farmer nadrágot viselt egy halovány rózsaszín inggel. Szép volt! Amikor pont odaértünk fordította felénk a fejét. Barna szemei felcsillantak ahogy meglátott.

   - Mao...!

    - Elnézést! Segíthetek? Honnan ismer? 

   - Olyan régóta vártam, hogy találkozzunk.- lépett közelebb és felém emelte a kezét de én hátra léptem. Shun értette a célzást és kicsit elém lépett.

   - Elnézést! De honnan ismeri a barátnőmet? 

   - Barátnőd? - lepődött meg ezen a szón a nő. - Te tényleg az Oguri család úrfijával jársz?! 

    - Elnézést kérek, de nem mutatkozott be csak úgy letámadt. Pedig én is és a párom is rákérdeztünk ki ön. Nem hiszem hogy jogos lenne, kérdőre vonni, hogy kivel vagyok. - ez illetlenség!

    - Igaz, igaz. Elnézést kérek. Csak nagyon megörültem, hogy végre láthatlak! - miket beszél? Nem értem! - Mao én vagyok az édesanyád! 

20. rész Mi tovább megyünk!

 

A tenger félhomálya

20.rész Mi tovább megyünk!

Shun:

    - Na és? Csak nem gondoltad, hogy ilyen könnyű lesz és a szüleid tárt karokkal fogadják, majd várni Maot? - jelentette ki inkább Benjiro, mint kérdezte. A suliban voltunk és éppen elmeséltem neki, hogy mi történt a bálon, illetve utána anyámékkal a beszélgetés.

    - Persze!

    - És akkor most mit akarsz tenni?

    - Mi az, hogy mit? Maot egyszer már majdnem elveszítettem, nem fogom újból. Szeretem és vele akarok maradni. 

    - Nem lesz egy könnyű menet!

    - Ezt azt hiszem már korábban is megbeszéltük, nem érdekel. Megyünk tovább! - csaptam össze tenyereimet és leültem a fotelben.

    - Mao tudja?

    - Nem, meséltem neki. Bár szerintem érzi! De majd megbeszélem vele a dolgokat, hogy nincs amiért aggódjon, megoldjuk. A szüleim is meg kell értsék, már nem vagyok gyerek. Nem dönthetik még azt is el, hogy kit vegyek el, kit szeressek.

     - Hát, értem, hogy ezt mondod de... a szüleid másképp gondolhassák, hiszen ők is úgy voltak össze téve nem? 

   - Nem! Anyámék ezt nem tennék velem. Sosem mondtak ilyent.

    - Mert talán eddig azt hitték nem fog érdekelni más lány.

   -  Nem! Nem! Biztos, hogy nem. - ráztam le őket. - Menjünk órára!

De, tévedtem. Ugyanis 2 nappal később, amikor ismét az ebédlőbe voltunk a helyünkön megakadt a szemem valamin. Az interenet tele lett cikekkel, hogy én az Oguri cég örököse és egy titokzatos lány megjelentünk a bálon. Sok információt nem irtak Maoról, de a képen tisztán látszott, hogy ő. De nem csak ez a hír volt fent vele egyetemben egy másik hír is megragadta a szemeimet. Még pedig egy olyan hír ami az Oguri és Isayama család közötti együttműködésről szólt. De nem ez volt a meglepő, hanem az ami szalag címként jelent meg mellettük. Hogy ennek egy képe, hogy a két örökös Shun Oguri és Kaori Isayama jegyesek lesznek. Ebbe én meg mikor egyeztem bele? Hallottam ahogy a diákok rögtön erről kezdtek csámcsogni. Nem! Nem ez kell legyen az első gondolatom. Mao! Rögtön kiszaladtam az ebédlőből és Mao keresésére indultam. Reméltem, hogy ott lesz ahol gondolom a tűz lépcsőnél.

   - Mao! - és ott volt. Éppen a füzetébe írt. Amikor meghallotta a hangom felemelte fejét és hátra fordult.

   - Shun?

    - Ez hazugság! Ne hidd el! - léptem le hozzá.

   - Mit ne higyjek el? - nézett felém értetlenül.

    - Te nem láttad még a hírt?

   - Milyen hírt? Már egy ideje itt vagyok és írok. - szóval nem látta. De nem titkolhatom el tőle. Kihuztam a zsebemből a telefonomat és felé mutattam a megnyitott cikket.

Szemei elkerekedtek amikor elolvasta.

   -  Őszintén mondom, hogy nem tudom miről van szó. Én ilyenben nem egyeztem bele és ezt el is mondom a szüleimnek! Nem kényszírthetnek ilyensmire.

    - Köszönöm, hogy elmondtad. - mosolyodott felém, ám elég haloványan és szemei szomorkásan csillogtak.

   - Mao, nekem senkrie sincs szükségem csak rád. Ha te nem vagy, akkor más nem kell! Érted? - fogtam meg a kezeimet.

   - De számodra, ő megfelelőbb lenne...

   -  Nem! Ne mondj ilyent! Kérlek! - érintettem össze a homlokainkat. - Együtt menjünk tovább!

   - Shun, gondolod, hogy megtudjuk győzni a szüleidet? Nem akarom, hogy ellenük fordulj.

   - Megoldjuk! Megfogják érteni! Kérlek! Tényleg felakarod adni a szerelmünk?

    - Nem erről szó sincs. Csak...

   - Nincs semmi csak. - lassan felé közeledtem és megcsókoltam.

Mi tovább megyünk! Nem adjuk fel! Nem engedjük el egymás kezét!

A suli után haza kísértem Mao-t, majd mondtam, hogy este benézek és menjünk el együtt sétálni. De előtte még elkellett intézzek valamit. A céghez indultam. Bár a sófőr elakart vinni, szabad napot adtam és magam vezettem el oda. Amint leparkoltam ki pattantam a kocsiból és beszaladtam, rögtön a szüleim irodája felé véve az irányt. Nem is kopogtam. Pedig apám asszisztense erősködött, hogy nem zavarhartom őket. Ám ez most fontos volt!

   - Mégis mikor egyeztem bele, hogy elveszek egy tök idegen lányt?! - törtem rájuk. Apám épp a gépét nézte, anyám papirokat tett vett, mint néhány nappal korábban is. Mintha ott ragadtak volna. Bár már évek óta.

    - Először is, miért kellene a belegyezésed? Másodszor, milyen tök idegen lány ismered az Isayama család lányát. Harmadszor ez egy remek lehetőség.

    - Nem leszek egy tárgy, amit csak úgy felhasználhattok, hogy a cégnek jobb legyen.

   -  Nem vagy tárgy! A fiúnk vagy, aki egy napon át kell vegye a céget. Ezt érted tesszük.

   - Aj, anya ne meséld be nekem, hogy ez az én javamra szolgál.

    - Shun...

    - Csak nem hitted, hogy majd azt a senki házit fogod elvenni? - szólalt meg apám, miközben fel sem vette a szemét a képernyőről.

    - Ne nevezd Maot senkiházinak! - csaptam az asztalára.

   - Hogy mered felmerni a hangod, rám? Az apádra?! - szort villámokat a szemével.

    - Ne nevezd a szerelemmet, egy senkiházinak.

   - El kell fogadd, hogy az a lány nem neked való.

   - Ezt nem te fogo megmondani!

Ezzel zártam le és bár hallottam, hogy utánam kiáltottak, nem érdekelt. Elhagytam az épületet és Benjiroékhoz mentem. Néhány napra ők fogadtak be. Mao-nak nem mondtam el, mert nem akartam, hogy aggódjon. Aznap este elmentem vele sétálni és más napokon is, mint máskor. A szüleim nem kerestek. Gondolom azt hitték, hogy csak lázadó korszakom élem és vissza megyek. De egyelőre nem! 2 nappal később, Mao-t vártam nála. Elment Emikoval és Kawanarival beszélgetni valamit az extrém sportokkal. Már nagyon akarna ugráznodni, de még nem engedem. Viszont azt mondta talán valami minimálisat kitalálhatnak. Na azt majd én megmondom ha rendben van. 

 Hirtelen rezegni kezdett a telefonom. Mao irt, hogy már a kis ház felé tart. Elkaptam a kulcsot az aztalról és kiléptem a házból. Úgy döntöttem, hogy szembe megyek vele és üdvözlöm. Leszaladtam a partra, végig annak mentjén. Közbe el el pillantottam a tenger felé. Úgy tűnt vihar közeledik. Legalábbis egyre jobban háborogtak az hullámok. Az eget felgők takarták be és a tenger felől sötétedtek. Szél támadt fel olykor olykor, megerősítve az időjárást. 

   - Shun?

    - Szia Jin! Minden rendben?

    - Igen! Megyek bevásárolni apámnak. Még 1 nap és megyek el.

   - Oh, tényleg! Említette Mao. Gondolom még van mit elintézned.

    - Még akad! Hallod nekem aztán tedd boldoggá Maot, mert ha nem akkor komolyan mondom, hogy megverlek.

   -  Boldoggá teszem!

    - Úgy legyen! Gyakran fogok hazajönni.

   - GYere is! - nevettünk fel együtt. 

    - Jól néztek ki együtt! Mao mesélte, hogy a szüleid nem nagyon kedvelik. De tudom, hogy ezen is túl fogtok jutni.

    - Így van! Nem fogom elengedni most és soha!

 Együtt folytattuk az utat. Már már elértük az utat.

    - Shun! - Maot is megpillantottam, ahogy érkezett szatyrokkal a kezében és hevesen integetett felém.

Elmosolyodtam. Fülig ért a mosolya, a szemei gyönyörűen csillogtak, hajába belekapott a szél, csodaszép volt. Felemeltem a kezem, hogy felé intsek. Már fordult is rá a homokra... amikor hirtelen három férfi szökkent ki egy autoból és elfogták Maot. Mao igyekezett ellenkezni, küzdeni ellenük. Vergőlödött, de a három férfi erősebbnek bizonyult és berángatták az autóban. Ledöbbenve néztem végig a jelentet. Jinnel azonnal összenéztünk és neki iramodtunk az autonak. Egy fekete Duster autó volt rendszáma 63-80. Végig szaladtunk a járdán. Egy autoval nem tudtuk felvenni a versenyt, de legalább ameddig siker követni fogom. Ezt nem hiszem el. Ez képtelenség! Maot elrabolták! Nem! Nem! Ez nem történhet meg! Nem érdekel ha elájulok is a végén, de addig szaladok az az autó után amíg el nem kapom őket. Nem fogom a kezükbe hagyni Maot! Aj, remélem, hogy nem csinálnak vele semmit! Jövök Mao! Érkezem, szerelmem! 

   - Shun! Shun! Shun, ez nem fog menni!

Jin lihegve állt meg. Igaza volt. Én is megálltam. De akkor sem hagyhatom a szemeim elől eltéveszteni. A közeli szemetesbe urgtam. Akik éppenséggel elmentek mellettünk megijedve huzodtak össze és tekintettek felém.

   -  Láttuk a rendszám tábláját értestisük a rendőrséget. Biztos, hogy megtalálják. - csak ne jussunk későre. - Nem lesz semmi baja! - tette a vállamra a kezét.

    - Azt mondod? Fogalmunk sincs, hogy ki rabolta el, mi okból.

    - Talán még is van egy ok... - értetlenül néztem rá. - Oguri család örökösének a barátnője. Hivatalossá tettétek az egész világnak. - ekkor döbbentem rá, mire is akar kijutni. 

   - Váltság díjat akarnak kérni? - Jin bólintott.

    - Ebben az esetben pedig nem fogják bántani.

    -  De biztos vagy benne? Hiszen korábban a szüleim kiadták, hogy Isayama cég lányával össze akarnának hozni és...

    - Csak akarnának.  De még nem tűntek el a kétségek.

Jinnek igaza lehet. Valóban történhet ilyen. Én magam sodortam bajba Maot? Bakker!

   -  Nem lesz semmi baja! Előkerítsük. Menjünk el a rendőrségre és jelentsük.

 Épp ekkor parkolt le előttünk egy srác a motorjával. És eszembe ugrott valami.

    - Menj te! Én utánuk eredek. Szólok, hogy hol vannak.

    - De, Shun nem erről volt szó. Shun! - de nem figyeltem rá, a srcához léptem és megkértem, hogy adja kölcsön a motorját. 

Korábban már motorztam, bár már egy ideje. Fizettem is a srácnak, aki végül ideadta, bár megkért, hogy vigyázzak rá. Elmondtam, hogy ha véntelnül egy karcolás is lenne rajta veszek egy újat. Ekkor azonosított is be, hogy ki is vagyok. De már ültem is fel a motorra, felkapva magamra a sisakot.

    - Shun! - jelent meg Jin mellettem. - Egyáltalán tudsz motrot vezetni?

    - Tudok! - inditottam be és rá is nyomtam a gázra. 

    - De semmi hülyeséget ne csinálj! - kiáltotta még utánam, de már alig hallottam.

A szél eltompítota hangját. Ahogy az uton száguldottam, mennydörgés csapta meg az eget. Hamarosan esni fog. Jobb ha sietek és a nyomába kapok, mert sebesen nem jó motorral menni. Emlékeztem, hogy amíg követtük őket és láttuk az autot, merre mentek. Onnan tovább, már csak reménykedtem, hogy jó irányba haladok. Egészen egy kis utcáig jutottam. Nem volt valami barátságos negyed. Leszálltam a motorról és körbe néztem. Néhány közép korú férfi cigarettával a szájában kártyázott. Ahogy elhaladtam mellettük rám emelték a tekintetüket. De nem törödtem velük, ahogy egyelőre ők sem. Aztán befordultam egy kis sarkon és megpillantottam az autot. Fellélegeztem, valahol itt van a közelben Mao. Nem volt sok ajtó a környéken, egy non stop és egy lépcső vezetett le egy bárban, ahonnan hangos zene szűrödött ki. Non stopba csak nem jöttek, szóval... lementem a lépcsőn. A bár még nincs nyitva, mégis hangos zene jön ki. Nos, akkor ennyi volt a bulinak! Betörtem az ajtót és berobbantam a helyiségben.

5 férfi üldögélt a teremben és ivott. 3 ismerős volt, ugyanis ők fogták el Maot. És útobbi is, ott volt meghuzodva egy ülésen összekuporodva és a földet fixirozta. Amikor beléptem felemelte a fejét és megkönnyebültség sugárzott arcán. Az 5 férfi félre tette az üvegét és összetördelte ujjait. Hát jöjjön aminek jönnie kell! Az elsőt sikerült kikerülnöm, a másodiknak pedig beütöttem. A harmadikat hajszáll híján, míg a negyediket és az ötödiket megrugtam.

    - Shun!

Elég jól kezdtem, hogy védjem magam, őket pedig verjem. De azért sikerült egy két ütést bekapnom. Ám akkor sem adom fel! Megbánják, hogy elrabolták a barátnőmet.

    - Shun! Shun!

Hirtelen szaladtak be a helyiségben Okyoito és Benjiro. 

   - Ti meg, hogy kerültök ide?

   - Láttuk amikor eljhajtottál a mocival. Jin mondta, hogy mi a helyzet. Jöttünk segíteni!

Elmosolyodtam. Így már kicsit könnyebb lesz! 

   -  Hát akkor gyerünk! - csaptam össze a tenyerimet és ismét harcolni kezdtünk.

Néhány perccel később mint az 5 férfi a földön feküdt.

   - Shun! - Mao a karjaimba futott.

    - Minden rendben! Már minden rendben van! - öleltem magamhoz és megpusziltam a homlokát.

    - Jól vagy? - figyelte meg az arcomat és óvatosan végig simitott a felhasadt ajkamon.

   - Jól vagyok! Ez semmiség! - mosolyodtam felé, majd Benjiroék mellé helyeztem, én pedig az egyik elrablóhoz mentem és felemeltem a gallérjától.

    - Ki utasított erre? Miért akartad el rabolni Maot? Váltság díj kellett?!

    - Sok pénzt kaptunk volna ha a lányt sikeresen elvisszük.

    - Sok pénzt? - tehát nem engem hívtak volna fel.  -  Kitől? Ki adott volna pénzt? - szortam villámokat a szemeimmel. - Áruld el vagy elintézem, hogy örökre a rács mögött végezd!

    - Az... az... Oguri család... - mondta ijedten. 

   - Oguri család? - döbbenten elengedtem, mire a földre esett.

Az Oguri család? Oguri család... Oguri... család...

    - Shun... - hallottam Mao vékonyka hangját.

    - Benjrio, Okyoito vigyétek haza Maot! Én is nem sokára jövők! - indultam meg kifele.

   -  Shun! Shun ne csináld! - hirtelenjében Mao átölelt hátulról. - Ne tedd!

    - A szüleim elraboltattak. Ezt nem fogom ennyiben hagyni! Nem engedem, hogy bárki is bántson. - fordultam feléje és tenyereim közé fogtam az arcát. - Még ha a saját szüleimmel is kell szembe nézzek.

- ezzel elengedtem és vissza sétáltam a motorhoz. Hallottam, ahogy jön már a rendőrség. Ezek a fickókat bezárják. A szüleim elrendezik az ügyet, ha el is mondják, hogy ők kérték meg. De én nem hagyom annyiban.