A tenger félhomálya
24.rész Kibékülés
Shun:
Reggel Maoval a karjaimban ébredtem. Nem történt semmi. Semmi olyansmira nem kell gondolni. Amióta ide költöztünk, azóta alszunk egymás mellett a futonon. Általában egymás kezét fogva. De volt, hogy a karomban aludt el. És csodálatos volt, úgy ébredni, hogy mellettem feküdt. Persze korábban Mao házába aludtunk egy szobába, de ez mégis más érzés. Homlokon csókoltam, mire ajaki mosolyra húzodtak:
- Jó reggelt!
- Jó reggelt! - nyitotta ki a szemeit és nyújtozodni kezdett.
- Hogy aludtál?
- Jól! Te?
- Én is jól! Mi lenne ha megreggeliznénk és lemennénk... - de alig, hogy befejezhettem volna a mondatomat, megszólalt a telefonom.
Felsóhajtottam és utána nyújltam felvenni.
- Haló? - Toshi komornyik volt az, arra kért, hogy minnél hamarabb menjek haza.
Mao természetesen rögtön engedett.
-De ugye te is jössz? - egy pillantra elegondolkozott.
- Mao... - fogtam meg a kezeit. - Tudom, hogy nehéz. De ideje lenne beszélned velük. Adj egy esélyt! Már mióta vártál erre a találkozásra. És persze nem könnyű... de hallgasd meg őket és próbálj gondolni arra amit a szíved mélyén akarsz. Hadd ismerjenek meg úgy, ahogy én ismerlek téged. Mutasd meg, hogy milyen csodálatos lány vagy! Jó? - ragyogó szemekkel felhuztam a szemöldökömet. - Amúgyis aggódnék ha itt hagynálak egyedül. Talán, most már itt lenne az ideje, hogy haza menjünk. Mit szólsz?
- Igazad van! És neked is beszélned kell a szüleiddel és rendezned a kapcsolatod! Akkor készüljünk és nézzük meg mikor van a vonat visszafele!
Kimásztunk az ágyból, megreggeliztünk és elkezdtünk pakolni. Takashi és a felesége, ahogy a falu többi embere is szomorú volt, hogy elkell menjünk. De megértették, hogy most máshol van dolgunk. Ugyanakkor visszavárnak, számunkra van hely ott. Megköszöntünk és kimásztunk a völgyből. Fél óra múlva érkezett is a vonat. Bár erre fele vezető utón sem beszéltünk annyit, most már egyáltalán nem beszéltünk. Mindketten az előttünk lévő útra figyelt. Toshi valószínüleg azért hív vissza, mert valami van a szüleimmel. Valamit akarnak! De lerendezem őket. Nem menekülhetek többet. Utána pedig Mao mellett leszek, hogy ő is megbeszélje a szüleivel. Tudom, hogy megakarja beszélni és kiakar békülni velük. Persze hirtelen jött, de megérti őket. Szeretne velük lenni!
Amiután megérkeztünk Maot a partig kísértem én pedig elindultam az irodához. Na essünk ezen is keresztül. Én mondom Maonak, hogy nem menekülhet. De ugyanúgy igaz rám is!
- Shun! - ahogy beléptem az irodában, anyám rögtön felállt a kanapéről. Szemei megkönnyebüléstől ragyogtak. - Merre voltál? Tudod, hogy aggódtunk, amikor azt hallottuk, hogy elmentél innen?
- Csak ugyan? Nem tudom elhinni, mióta is élek együtt Mao-val felém se néztetek.
- Hogy mondhatsz ilyent? Már, hogyne aggódtunk volna. Csak, tudtuk, hogy itt vagy a közelben és...
- És? Mi a különbség?
- Reméltük, hogy visszajössz...
- Komolyan azt hittétek, hogy visszajővök csak úgy? Ti még terjesztettétek a híreket rólam és Isayama kisasszonyról! Mikor elmondtam, hogy nem egyezek bele! - minek is jöttem ide?
- Shun...
- Ne gyerekeskedj már! Szerinted mindenre ez a megoldás? Elszaladunk! Elhagyjuk a szülői házat, sőt elhagyjuk a várost is?! - szólalt meg apám.
- Talán gyerekesen viselkedtem! De nem bántam meg egyetlen tettemet sem! És első sorban beszéltem veletek vagyis legalább is megpróbáltam. De ti, nem akartatok meghallgatni. Folyton a munkátokkal voltatok el! Ahogy mindig is gyerekkorom óta! Megkérdeztétek valaha, hogy mit akarok? Merre tartok? Van e valamilyen álmom? Nem! Egész életemben be voltam zárkova és nem törödtem semmivel. Hagytam, hogy vigyen a szél arra amerre akar. Egészen addig, amíg nem találkoztam egy kedves személlyel, aki első pillantásával beragyogta az életem. Felém nyújtotta a kezét és kisegített abból, hogy zárkozza be önmagamban. Mellettem volt és megtanította, hogy nem vagyok egyedül. És támogat az álmomban is. És tudjátok mi az, orvos akarok lenni!
- Orvos?
- Igen! Sajnálom, de nem érdekel a cégetek. Orvos akarok lenni és segíteni az embereken. De tudom, hogy hogy fogtok reagálni rá. Nem kell ebbe is most belekezdjetek. Ha ennyiért kellett ide jönnöm csak, akkor jobbha megyek. Mao már biztos vár.
- Shun... - anyám lehajtotta a fejét.
- Tévedtünk!
- Tessék? - meglepődve emeltem a fejem apám felé.
- Sajnálom! Makacs voltam és csak az járt a fejemben, hogy megadjak nektek mindent. Igazad van a munkába temetkeztem. De anyád ne hibáztasd ezért. Ő mindig is gondolt rád. Sokszor jött, hogy menjünk haza hozzád, hogy ebédeljünk együtt. De én voltam a makacs, ő pedig aggódott az egészségemért, hogy túl hajtom magam. Nem tudott dönteni. De egy pillantra sem felejtett el. Ahogy én sem! Tudom, hogy a fiam vagy! Hogy felejthetnélek el? Sajnálom! Hogy kizártalak az életemből és rád erőltettem az akaratom! - lépett előre és a vállamra helyezte a kezét. - Orvosnak lenni szép szakam. Ne engedd el az álmod!
- Apa...
- Így van Shun! - lépett anyám is közelebb. - Tévedtünk! Nagyon sajnáljuk! Sajnáljuk, hogy ennyi idő kellett, hogy belássuk ezt.
- És, Mao? Vele mi van? Most már...
- Igen! elfogadjuk! - mosolyodtak el mindketten.
- Köszönöm! Köszönöm! - ugrottam a nyakukba és átöleltem őket.
- Nem fogunk többet az utadba állni, hanem támogatunk. És nagyon örülünk, hogy találtál valaki olyant, aki támogat és melletted áll. Ennél többet nem is akarunk, csak, hogy te boldog légy!
- Köszönöm! Köszönöm! - ez remek! Ennél jobb lehet még a nap?
Mao:
- Mao! - apám látott meg először. Anyám mellette ült és Eizan bácsi vele szemben. Amikor kimondta a nevem, mindannyian felém fordultak.
- Mao! - anyám is felpattant a helyéről elakart indulni de meggodnolta magát.
- Csak, hogy hazajöttél. Tudod, hogy aggódtam, hogy merre tűntetek Shunal? - dorgált meg Eizan bácsi.
- Sajnálom! Nem megijeszteni akartalak. Egyszerűen csak, ki kellett tisztitanunk a fejünket.
- Jól van! Jól van! Megértem! Shun? - Eizan bácsi megveregette a hátamat.
- A szüleihez ment! - le nem vettem a szemem az enyémekről.
- Jól van. Gyere ülj le! - huzott le a székre. - Megyek hozok egy kis teát. Ti addig beszélgessetek! - veregette meg a vállam. Egyedül maradtam a szüleimmel.
A fejüket leszegték, az előttük álló teás csészével babráltak.
- Mao... Nagyon sajnáljuk, hogy megijesztettünk. Igazad van, nagyon rád erőltettük magunkat és időt kellett volna hagyjunk. Csak, annyira örültünk, hogy végre láthatunk. Hogy láthassuk, hogy jól vagy , ügyesen és szépen felnőttél. De elijesztettünk. Sajnáljuk!
- Így van! Sajnáljuk! - mindketten felálltak és elém hajoltak.
- Emeljétek fel a fejeiteket! - nem tették. - Kérlek! - felálltam és a vállaikra tettem a kezemet. - Én sem viselkedtem a legfelnőtesebben. Gyerekkorom óta, azon gondolkoztam, hogy hol vannak az én szüleim, mit csinálnak, jól vannak... én... én... miért nem kellettem nekik? Más családok együtt sétálnak a parkban, én miért nem tudok az én szüleimmel? Más szülök otthon várják a gyerekiket és köszöntik finom étellel. Számomra miért csak az üres kis ház marad? Lett új gyerekük? Van e testvérem? Elfelejtettek-e vagy még eszükbe szoktam jutni? Bár mindenkinek azt mutattam, hogy rendben vagyok, mindig mosolyogtam szívem mélyén mindig is úgy éreztem hiányzik valami, magányos vagyok. Nem mutattam ki ezeket az érzéseket... de valaki... - elmosolyodtam és automatikusan Shun alakja rajzolodott ki előttem. - Valaki mégis átlátott rajtam. És nem csak, hogy átlátott de segített kilépnem a fényre is. Az a kis rész, ami sötétségben volt, az a magányos Mao, már nem volt az. Valaki felé nyújtotta a kezét, rá mosolyodott, mellette állt és segített neki, hogy érezze nincs egyedül. Ugyanez a személy, ráírányított arra, hogy gondoljak át mindent. Hogy ne meneküljek és beszéljem meg a dolgokat. Hallgassak a szívemre, mert az tudja igazán mit akarok.
- Amit akarsz? - hallgatták végig a kis beszédemet.
- Én is sajnálmo, ahogy viselkedtem! Annak ellenére, hogy elmondtátok a történteteket. Megkellett volna beszéljük együtt az egészet. És nem elmenekülnöm. Anya, apa nagyon hiányoztatok! Annyira örülök, hogy végre megismerhetlek titeket! - mondatom végére kipottyantak a könnyeim.
- Mao...
Ahogy anyámnak és apámnak is. Átöleltük egymást. Olyan régóta vártam ezt a pillanatot. Nem élhetek keserűségben. Ők nem akartak rosszat nekem.
- Akiről beszéltél, az Shun? - kérdezett rá apám. Bólintottam.
- De tényleg Shunt akarod? Boldog vagy mellette? A ti világotok olyan különböző.
- Ne kezdjük ezt légyszi! Az előbb, mondtam el, hogy mennyit segített nekem Shun. Ha ő nem lett volna, nem tudom, ha valaha kiléptem volna a magamban zárt magányomban,
- És a szülei? Ha jól tudom, hogy nem engedik. Nem akarom, hogy bármiféle problémát okozzanak neked és...
- Nincs amiért aggódnia Miss Inoue. - a hang hallatára felcsillant a szemem és megfordultam. Shun mosolyogva ballagott a ház felé. - A szüleim már nem ellenzik a kapcsolatunkat. Elfogadták Maot.
- Komolyan? - hozzám ért és átkarolt.
- Igen! Kibékültünk, ahogy látom ti is! - ez remek!
- Shun, sajnáljuk, hogy ilyen előítéletesek voltunk. Csak aggódtunk a lányunkért. Örülünk, hogy rendeződtek a dolgok. Köszönjük, hogy vigyáztál rá és felé nyújtottad a kezed. Kérlek gondoskodj továbbra is ilyen jól a lányunkról! - mondta apám és anyám bólintott.
- Úgy lesz!
- Ez nagyon szép volt! - Eizan bácsi jelent meg mögöttünk zsebkendővel törölte a szemeit.
- Eizan bácsi... - odaléptem és átöleltem.
- Természetesen ahopgy mondtuk, önnek is nagyon hálásak vagyunk. Hogy Maot kicsi gyerekkora óta gondozta és mellette volt. Nem hagyta el!
- Már, hogy hagyhattam volna? Ez a lány olyan, mintha a saját lányom lenne! - simogatta meg az arcomat.
- Köszönöm!
Közösen megebédeltünk és jól elbeszélgettünk. Bár egyáltalán nem zavart, hogy Shun itt van sőt nagyon is örültem, hogy ekkorára nőtt a családom és a fontos személyek mind mellettem vannak. Ő úgy döntött, hogy haza megy. Először is a szüleivel van mit megbeszélnie a jövőjéről, amit nagyon örültem, hogy elfogadtak. Másodjára, szerette volna ha töltök időt én is a sajátomékkal. Ha megismerem őket. Aranyos! Olyan szerencsés vagyok, hogy mellettem lehet egy ilyen ember.
A szüleimmel elmentünk a parta sétálni. Kellemesen eltöltöttük az időt és elbeszélgettünk. Megismertük egymást. Megismertem, hogyan ismerkedtek meg, mennyire örültek, amikor megtudták, hogy anya terhes velem, az esküvőjük, a közös otthonuk kialakítása. Olyan boldogok és annyira látszik, hogy mennyire szeretik egymást. Remélem majd köztem és Shun között is így fog égni a szerelma, teljen el bármennyi idő is. Természetesen rólam is mindent tudni akartak. Még mutattam néhány trükköt is nekik a tranbulinon. Persze aggódtak, de le is nyűgözte. Megkérdezték, hogy mi az álmom. De nem tudtam válaszolni. Azt mondták, mellettem állnak legyen bármi is az.
- Mao, mi lenne ha hozzánk költöznél?
- Tessék?
- Hát persze! A lányunk vagy, együtt kell laknunk. Meglátod nagyon édes ki ház és a part közelében van.
- Elköltözni...
- Nem szeretnél?
- Ne értsétek félre! Nem arról van szó, hogy nem akarok csak... ezt a helyet elhagynom. Annyi minden kötödik ide.
- Nem jelenti azt, hogy nem jöhetsz ide vissza! - karolt át.
- Így van! Ha szeretnéd nem adjuk el a házat.
- Köszönöm! - öleltem meg a szüleimet.
Igen, úgy érzem, hogy most az életem egyenseben van! Megismertem a szüleimet. Shun kibékült velük és el is fogadtak engem. Hát ennél jobb még lehet?
Az azt követő hétvégén haza költöztem. Azaz a szüleim házában. Shun, Emiko, Kawanari, Benjiro és Okyito is segített a költözésben. Nem mintha annyira sok dolgom lett volna. De jó kis csapat lettünk és jól szórakoztunk. A szüleim örültek, hogy megismerhették a barátaimat. Végül egy fél órás autokázás után megérkeztünk az új otthonoban. Ami nyilásra volt a tenger partra. Egy ablakos emeletes ház. Nagyon kellemes! Bár messze volt a régi házamtól, a sulitól így is közelebb volt. A ház belülről fényes volt és tágas. A nappali és a konyha egybe nyílt. Lent volt egy szoba és az emelten kettő és egy fürdő. Az én szobám a tenger felé nézett. És sokkal nagyobb volt, mint gondoltam. Szépen berendezve. El sem hiszem, hogy ez az én szobám. Nagyon tetszett! Ahogy a ház többi része is. Volt a part fele egy kis kert is. Szépen zöld övezetes kert, virágokkal ültetve. Csendes helynek tűnt! Már már kicsit úgy éreztem, hogy kilógok innen. De ilyenkor Shun mellettem termett megfogta a kezem és megszórította emlékeztetve hogy nem vagyok egyedül és megfogom szokni a helyet. Amit a szüleim is hevesen egyetértettek vele. Persze tudtam! De mégis ez az egész, olyan mint egy álom. Amikor beléptem a nappliba körbe nézni kis fotokat láttam meg, amin én is ott voltam. Könnyek szöktek a szememben. Hazajöttem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése