17.rész Egy lépés a jövő felé

A tenger félhomálya

17.rész Egy lépés a jövő felé

Shun:

   - Jól van! Jól van! Csak lassan, támaszkodj belém! Támaszkodj belém! Nem kell sietni sehová! - másnap ahogy az orvos is mondta, Mao hazamehetett, még délelőtt érte mentem és hazahoztam. Emiko és Kawanari is elkísért.

    - Mao! Kislány! - a kisháza előtt Eizan bácsit és Jint pillantottunk meg.

   - Eizan bácsi! - éreztem, hogy Mao legszívesebben odaszaladna hozzá, de ugye nem tehette a gipsz miatt. Eijiro bácsi hozzánk cammogott és átölelte.

   - Aj, kislány többet így meg ne ijessz. Ne csinálj több ilyent!

    - Sajnálom!

   - Na jól van! Elég volt. Menjünk be, készítettem neked egy tartalmas reggelit. És mindenkinek! Gyertek! Gyertek! - Emiko és Kawanari követte Eizan bácsit.

    - Mao... - Jin hozzánk lépett. - Örülük, hogy végre itthon vagy!

    - Köszönöm szépen!

Mao egy pillantást tett felém, ezzel kérve engedélyt, bólintottam. Nem kell féltékeny legyek. Mao engem választott, velem van. És ez a legfontosabb. Nem valami féltékenységi jelenet, amivel megbánthatnám Maot. Türelmesnek kell lennem, hogy tisztázza magában Jin felé vetett érzéseit. Nem mérgelődhetek fel. A legfontosabb az, hogy ő boldog legyen. És ha neki Jin kell, akkor vissza kell lépjek, még ha borzasztóan fájna is. És úgy tűnik az eset után Jin is hasonlóan gondolkodott. Nem nagyon került be a képbe, meglátogatta Maot de alig egy kis időre, ha beszélgetett tisztelettelejsebb volt és nem lépte át a határt. Így kell legyen.

    - Jól van. Menjünk be! - veregette meg a vállát, majd elindultunk befele.

Közösen megreggeliztünk és üdvözöltük Maot ismét otthon.

    - Ha bármire szükséged van, csak hívj és valamelyikünk átjön!

    - Rendben, köszönöm Eizan bácsi! - Mao az ágyán pihent, a többiek pedig menni készültek.

    - Biztos, hogy ne maradjak itt, Shun? Nincs programom mára.

    - Köszönöm Emiko, de rendben leszek! Vigyázok rá!

    - Ha bármi van, akkor szólj!

    - Ne aggódj Emiko, itt vagyunk a közelben mi is! - karolta át Jin.

Emiko bólintotta, majd jelzett Kawanariank és elmentek. Szerintem ez a kettő együtt van, csak még ők sem tudják. Végül Eizan bácsi és Jin is elhagyta a házat és ketten maradtunk.

    - Shun, nem kell velem maradni. Nem olyan nagy ez a ház elboldogulok.

    - És, hagyjam, hogy túl erőltesd magad? Na még mit nem! Te csak pihenj! - fektettem hátra az ágyban. - Én majd mindenről gondoskodom.

    - De nincs semmi programod?

    - Nem, ne aggódj! Amúgyis ha lenne, biztos, hogy lemondanám, mert a legfontosabb, hogy veled legyek. Gondoskodom rólad és vigyázok rád! - leültem mellé és megsimogattam az arcát. - Most pihenj! Nem fáradtál el?

     -Nem! Nem beszélgethetnénk inkább? - elmosolyodtam, olyan aranyos.

Megfogtam a kezét és társalogni kezdtünk, minden féléről, ami csak eszünkbe jutott. Jó volt, így beszélgetni, így tölteni az időt, ilyen jól lenni együtt. Mint az ismerkedésünk elején. És ez csak gyarapodni fog. Ezt védeni fogom és gondoskodni róla, hogy ezentúl csak szép emlékeink legyenek és Mao boldog legyen. Hogy soha többe ne sérüljön meg, sem fizikailag, sem pedig lelkileg. Már épp arra készültem, hogy készítsem el az ebédet, amikor megszólalt a telefonom:

    - Halo?

    - Szia, kisfiam! Hol vagy?

    - Maonál! Említettem, hogy ma engedik ki és eljövők gondoskodni róla.

    - Milyen kedves! Ne haragudj drágám, de haza kell jönnöd.

    - Nem ér rá? Vigyázni akarok rád!

    - Gyere haza, fontos megbeszélni valónk van! - ezzel pedig letette.

    - Huh...

     - Nincs semmi baj, menj nyugodtan!

     - Nem szeretnélek egyedül hagyni!

     - De hiszen nem beszélünk sok időről nem? És amúgyis, Eizan bácsiék is itt vannak a közelben ha van valami, akkor szólok nekik. Különben is, jól elleszek addig. Pihenek! Megvárlak az ebéddel!

     - Rendben! - homlokon pusziltam. - Azért be szólok Jinnek, hogy nézzen rád.

     - Jól leszek! Menj, ne vársd a szüleidet! Üdvözlöm őket és mondd meg, hogy igyekszem fellépülni, hogy megismerkedhessünk.

     - Csak ne igyekezz sehová! Megértik! - csókot leheltem ajkaira és elhagytam a szobát, majd a kis házat is.

Ahogy Maonak is mondtam, úton arra fele szóltam Jinnek, hogy megkérem majd nézzen át, mert nekem el kell mennem egy kis időre. De sietek vissza!

    - Anya, merre vagy? - törtem be a házban megijesztve az egyik cselédlányt aki épp az előszobába takaritott. - Elnézést! - hajoltam meg.

    - Az asszonyom az ebédlőben vár!

    - Köszönöm! - gyorsan átszaladtam a folyoson és beléptem az ebédlőbe, anyám az asztalfőnél kávézgatott.

    - Gyors voltál!

    - És remélem, hogy ilyen gyors lesz a beszélgetésünk is,  mivel vissza kell mennem Maohoz.

    - Hmmm... igazán érdeklődsz iránta, ha ennyire gondoskodsz róla.

    -  Fontos a számomra, szeretem. És ezt már megbeszéltük. Szóval, mi volt az a fontos dolog amiről beszélni akartál velem?

     - Ülj le! - mutatott a jobb oldali székre.

Égnek emeltem a tekintetem, de követtem az utasítást és leültem mellé. A mellette álldogáló cseléd lány kitöltött nekem egy pohárba narancslevet.

    - Nem vagy éhes?

    - Nem, köszönöm! De nem térhetnénk a tárgyra?

    - Hogy van, ez a barátnőd?

    - Ennek a barátnőmnek, van neve is. Mao. Kérlek légy tiszteletben vele!

    - Tényleg őt akarod?

     - Ezért, hívtál, hogy erről beszéljünk? Anya, ezt már megbeszéltük, elmondtam korábban is és most is. Maot szeretem, vele akarok lenni. Ez neked nem tetszik? Azt mondtad, hogy megakarod ismerni.

     - Így van. És ez volt az egyik ok, amiért ide hívtalak.

     - Még nem történhet meg a találkozás, először Maonak megkell gyógyulnia.

     -  3 héten belül tartunk egy bált. Szeretném ha részt vennétek rajta.

     - Bál? Milyen bál?

     - Egy köszöntő bál, apádnak jól sikerült az legutolsó üzlete. Nos, mit szólsz?

     - Nem is tudom, anya...

     - Ugyan, neked ott kell lenned. És a BARÁTNŐDnek is meg kell ismernie ezt a világot, lassacskán. És szerintem meg pont, hogy egy jó alkalom megismernie. Együtt ünnepeljünk. - ez nekem valahogy fura volt, nem tetszett.

    - Én, arra gondoltam, hogy az első találkozás valami nyugodtabb körülmények között kellene megtörténjen.

    - Ugyan, te is nagyon jól tudod, hogy ez szinte lehetetlen a számunkra. Nagyon keveset vagyunk itthon. Apád üzleti utakra jár, én is és ha nem a céghez kell mennünk. Gondold át!

     - Jól van, meglátom, hogy mit mond Mao és értesítelek. No meg természetesen első sorban meg kell gyógyulnia.

    - Megértem! - mosolygott felém.

     - Ennyiről lenne szó? Mert ha igen, akkor én mennék...

     - Shun... - állított meg, abból, hogy felálljak. - Remélem, hogy a kapcsolatod nem fog ártani a családnak. - összeszűkítettem a szemeimet. - A cégnek. - hát persze, miről is aggódna, ha nem erről. - Te fogod átvenni a céget és nem kerülhet háttérben mindaz, amit felépítettünk apáddal, neked. - hányszor hallottam ezt, már az életemben? - Nem vagy akárki, remélem tudod!

    - Gyerekkorom óta csak ezt hallom, ne aggódj nem felejtem! - ezzel felkelltem a székből. - Elnézést! - és elhagytam az ebédlőt.

Nem lepődöm meg. Mikor érdekelte, hogy mi van velem úgy igazán? Ha csak nem valami a céggel volt kapcsolatban. Nem is reménykedtem abban, hogy könnyen elfogja fogadni Maot. De elfogja. Nem is tudom, hogy mondhat ilyent, hogy a cég ne kerüljön háttérben. Hát a család hol van? A szerelem? De igen, túl régóta játszák ezt apával. Nem csodálom! De én nem leszek olyan, mint ők!

    - Viszlát Shun úrfi!

Mao:

     - Jin...

    - Nem kell mondj semmit! - nem nézett a szememben, lábaira támaszkodott, összekulcsolta a kezeit és azokat pásztázta. - Nem haragszom rád! Nem haragszom Shunra sem! Sőt, igazából nem lepődtem meg a történteken. Vagyis  na... talán az elején. Amikor megcsókoltátok egymás a kórházban.

    - Te azt láttad? - éreztem, ahogy az arcom pirba borul.

    - Nem kell zavarba jönnöd! - simogatta meg a fejemet és felém mosolygott, de ez a mosoly még sem volt az a igazi Jin mosoly. - Örülök nektek! Tényleg! Bár korábban vitatkoztunk Shunnal és féltékenykedtünk verekedtünk, ahogy látom mindketten rájöttünk, hogy ez nem erről kell szóljon. Hanem arról, hogy te boldog légy! Amíg te az vagy, mindketten el tudjuk fogadni.

    - Jin én...

    - Tudom, hogy szeretsz! - nézett felém gyöngéden. - És őt is. Várni fogok rád! Amíg meg nem hozod a döntésed, nem tisztázod magadban az érzéseket.

    - De közöttünk nem változik ugye semmi? Azaz... az útobbi napokban alig láttalak, pedig olyan jól elszoktunk beszélgetni.

    - Sajnálom tündérkém! - simogatta meg az arcomat. - Ígérem, hogy semmi sem fog változni!

    - Köszönöm! 

    - Nem vagy éhes? Készítek neked egy kis ebédet! Mit szeretnél?

    - Még ne! Shun azt mondta, hogy hamar visszér és együtt ebédelünk!

    - Oh, értem! Akkor másra nincs szükséged?

     - Nem köszönöm!

    - Akkor mit szólnál, ha kártyáznánk? - kapott ki a zsebéből egy pakli kártyát.

Bólintottam, felültem, mire leült velem szemben és keverni kezdte a kártyát. Szórakoztató volt. Jó volt elütni az időt. Egészen szorosan álltunk az eredménnyel. Hol én nyertem, hol ő.

    - Ne csalj!

     - Nem csalok! Te csalsz!

    - Én, nem is?!

     - De! Ne siess, még én jövők! - lökdösödtünk a kártyák fölött és nevettünk.

     - Megjöttem!

     - Shun! - csillantak fel a szemeim.

    - Hé! Hé! A játékra figyelj! 

Shun belépett a szobában és mosolyogva tekintett felénk:

    - Hoztam currynak valót. Remélem megfelel! - emelt fel két zacskót.

    - Nyammi! - már is éreztem a curry ízét a számban.

    - Jin, nem akarsz maradni?

    - Köszönöm szépen, de apámmal ebédelek! Jó volt játszani! - kellt fel az ágyból.

    - Köszönöm!

    - Bármikor! - kacsintott felém. - Oké, jó szórakozást! - veregette meg a vállát Shunnak, ahogy elhaladt mellette.

    - Nos, akkor én megyek főzni!

    - Nem mehetek veled? - néztem kérően rá.

Égnek emelte a tekinetét és felém sietett, mielőtt bármit is mondtam volna karjaiba vett és elindult velem a konyhába, ahol letett az egyik székre, hogy onnan figyeljem ahogy főz. Olyan jól néz ki a konyhában is! Csak hátra voltam dölve és figyeltem ahogy sürög forog. Mit ne mondjak, finomra is sikerült az étel. Szeretek vele lenni! Olyan biztonságot és melegséget nyújt nekem. Remélem ugyanazt érzi ő is. 

    - Minden rendben otthon? Miért hívott édesanyád? - ennél a kérdésnél elkomolyodott.

    - Lesz egy bál, amit apám újonnan üzleti sikeréért tartanak.

    - Oh, ez remek! Gratulálok!

    - Szeretné, ha részt vennél rajta.

    - Hogy én? De, hogyan, hiszen a gipsz? Nem! MEghívtak, illetlenség lenne elutasítani. - pánikoltam be. Mit kell tegyek? Hogyan kell egy ilyen helyen viselkedjek? Van e egyáltalán megfelelő öltözékem?

   - Nyugodj meg! - fogta meg a kezem Shun és mélyen a szemeiben nézett. - Nem erőltetlek olyansmira, amit nem akarsz. A bál nem most lesz 3 hét múlva. Ne gondolj arra, hogy mi lenne illetlenség és mi nem. Nem kényszeríthet senki sem olyansmira, amit nem akarsz.

Én ezt tudom, de akkor is, meghívtek, nem kellene visszautasítsam.

    - Csak gondold át nyugodtan, még visszatérünk rá. Amúgyis az elsődleges most, hogy felépüljél.

Csókot lehelt a kézfejemre majd folytatta az evést. Én ezen az eseményen gondolkoztam. Elkellene mennem! Össze kell szedjem magam, Shun mellett kell álljak!

Shun gondoskodott rólam, vigyázott rám. Kívéve a fürdést, olyankor mindig Emiko jött át segíteni, míg ő kint várakozott. Nyílván, már csak a gondolattól elpirulok, hogy ő és én... De mást, mindenben ő segített. Készített reggelit, ebédet, vacsorát, takarított, mosott, főzött. Nagyon szorgalmas és aranyos volt. Néha átjöttek Eizan bácsiék is. Ha Shun nem tudott velem maradni, általában Jin volt az. Emiko és Kawanari is váltotta őket. Úgy éreztem magam mint egy kisgyerek akire folyton figyelni kell. De jó úton haladtam a felépülésen és nagyon is úgy tűnt, hogy a bál idejére leveszik a gipszem. Szerencsére a fizikumom, edzettségem ebben sokat segített. Shun minden egyes vizsgálatra elkísért, még ha órája is volt. Ilyenkor általában leszidtam, de azt mondta, hogy nincs semmi baj el van rendezve. Eltudtam godnolni hogy. Ha tanárnő, akkor csak bevetette a sármát ha tanár akkor csak egyet haverkodott vele. Nem mintha rossz tanuló lenne, tudom, hogy okos így könnyen biznak benne a tanárok. Minden este addig maradt mellettem, amíg el nem aludtam és reggel hajnalban már érkezett si vissza. Kicsit már aggódtam érte, hogy túl hajszolja magát és összeesik nekem. De folyton azzal nyugtatott, hogy nincs semmi baj. Legalább annyira rátudtam venni, hogy együtt pihenjünk egyet egyet. Hálás voltam neki. Jól esett, hogy így vigyáz rám. PErsze nem akartam, hogy lefárassza magát. De láttam, hogy ismét önmaga és a kapcsolatunk boldog és kiegyensúlyozott volt. Éreztem, hogy a jövőben ez így lesz.

    - Akkor eljött a nagy nap, kisasszony! - mosolygott felém a doktor úr.

    - Alig vártam már! - csaptam össze izgatottan a tenyerimet. 3 hét telt el és leveszik a gipszem.

    - Jól van, jól van. De meg kell ígérje, hogy nem erőlteti azért még meg.

    - Ne aggódjon doktor úr, nem fogom engedni! - tette a vállamra kezét Shun. Az orvos elmosolyodott, majd levette a gipszemet. Olyan fura érzés volt, mintha súlyok lettek volna rajta. Nos igazából az volt valami szinten. Végre szabadon mozoghatok.

   -  Időváltozáskor érezhető lehet. És mint mondtam idő kell, hogy ismét erejében legyen, mint régen.

    - Értettem, doktor úr! Köszönöm szépen! - fogtam vele kezet.

    - Köszönjük doktor úr! - fogott Shun is, majd elhagytuk a kórházat. Amikor kiértünk az épületből nyujtozkodtam egyet, jó érzés volt ennyi nap után ismét szabadon mozogni.

    - Menjünk el valamerre, mit szólsz? - tekintettem Shun felé.

    - Szívesen mennék, de ma van a bál. És részt kell vennem rajta.

Oh, igaz a bál!

16. rész Az útunk

A tenger félhomálya

16.rész Az útunk

Mao:

   - Jin... - pillantottam meg a kanapén ahogy éppen nyujtozkodik. Vajon látta az előbbi jelenetet? Éreztem, ahogy pipacs vörös lesz az arcom. Vajon most mit gondolhat, ha mindent hallott és látta a csókot? Ez olyan zavarbaejtő!

   - Hmmm... - pattantak ki a szemei és egyenesen rám nézett. - Tündérke! - ugrott fel az ágyból és azonnal hozzám rohant átölelni. - Felébredtél tündérke! Annyira aggódtam! Többet ilyent ne csinálj. Értve vagyok? Ennyire meg ne ijessz többet! - akkor nem hallott semmit vagy látott.

    - Rendben! Sajnálom, hogy aggodalmat okoztam. - öleltem vissza. Feltekintettem Shunra, mosolygott és felém kacsintott.

Boldog voltam, hogy sikerült rendezzük a dolgokat. Szeretem Shunt és szükségem van rá. És bizom benne, tudom hogy amit mond az úgyis lesz. Már csak felén nézek és tudom, hogy már ott van a régi énje, az akibe beleszerettem.

   - Jól van! Nincs semmi baj. A lényeg, hogy itt vagy közöttünk újra. - simogatta meg a fejem bubját. - Megyek értesítem az orvost. 

Jin kilépett a szobából és kettesben maradtunk Shunal. 

   - Örülök, hogy jól vagy! - csodaszép mosoly jelent meg az arcán, amitől éreztem, hogy szívem hevesebben kezd dolgozni. 

   - Én... én örülök, hogy sikerült megbeszélnünk a dolgokat. - pirultam el újból és eltekintettem.

Shun nem mondott erre semmit. Ám éreztem hirtelen, hogy mellettem az ágy  besüpped majd egy kar karol át és huz a mellkasára.

Shun ezután mellettem maradt és gondoskodott rólam. Nagyon figyelmes! És láttam, megtapasztaltam, hogy ismét önmaga lett. Az a fiú, akibe beleszerettem. Akivel lenni akarok. Boldog vagyok! Nagyon boldog vagyok! És hamarosan haza engednek a kórházból, már a homlokomom lévő seb is kezd halványodni. Bár a gipsz még társam lesz az uton.

    - Anyám megszeretne ismerni. 

    - Anyu... Anyukád? Kh! Kho! Kho! - nyeltem félre az ebédemet. 

    - hé! - szaladt hozzám és megsimogatta a hátam. - Csak lassan egyél!

    - Várj, már mit mondtál? Anyukád látni akar? - bólintott, mintha a legnyugodtabb dolgot mondta volna.

   - Mi a gond? Nincs amitől félj, ott leszek melletted!

    - Shun, te ezt nem érted! Találkozom anyukáddal. Az Oguri család... Már csak a gondolattól is a szívem a torkomba dobog.

    - Nem lesz semmi baj! Minden rendben lesz! - simogatta meg az arcomat.

    - Aj, de nem vagyok a legjobb formámban, ez a gipsz is a lábamon... Kellene vegyek valamit nem? De mi lenne jó? Mi nincsen és szeretne? Nem várj ez hülye kérdés! Bármit megvehet... Ah!

    - Nyugodj meg! - nevetett fel és átkarolt. - Csak legyél önmagad! Minden rendben lesz!

    - Mao! - ugrottak be a szobába Emiko és Kawanari is. - Elnézést valamit megzavartunk?

    - Nem! Nem dehogyis!

Ebben a pillanatban megszólalt Shun telefonja.

   -  Elnézést! - felállt és az ablakhoz sétált, hogy ott vegye fel. Addig Kawanari és Emiko üdvözölt és hoztak nekem gyümölcsöt.

    - Köszönöm szépen! - de fél szememmel Shunt néztem, úgy, tűnt valami zavarja, nem jó hírt kaphat a telefonban. Remélem tévedek!

    - Hogy vagy? Mit mondanak az orvosok?

    - Már nem kell sokáig bent lennem remélem. 1,2 nap és haza engednek szerintem.

    - Ez csodálatos! - örvendezetek.

    - És a gipsz?

    - Az még 3,4 hétig a lábamon marad. - paskoltam meg. - Még barátok kell maradjunk! - nevettem el.

    - Aj, Mao! Én...

    - Ne haragudjatok, nekem most el kell mennem!

    - Minden rendben? - fordultam Shun felé.

    - Igen, csak Benjiroék megkértek, hogy most azonnal találkozzak velük. Hamarosan visszajövők! - hajolt le, hogy megcsókoljon, majd intett egyet Emikoéknak és elhagyta a szobát.

    -Oh, milyen aranyosak vagytok! - örvendezett Emiko. - Örülök, hogy sikerült, mindent megbeszélnetek.

    - Igen! Én is! Végre, minden olyan simának tűnik....

   - Én, hozok egy kis vizet!

   -  Kawanari! Mit akartál mondani az előbb?

    - Már nem tudom! - mondta, miközben nem is nézett felém, csak elkapta az éjjeli szekrényről a kancsót és elhagyta a szobát.

    - Minden rendben vele?

    - Csak, aggódik! Mao, tényleg örülök, hogy sikerült megbeszélnetek a dolgokat. Bár haragszom még Shunra, ez a te életed te döntöd el, mikor bocsájtasz meg kinek. Viszont, mi a helyzet Jin-el? - malmozni kezdtem a kezemmel és azt kezdtem figyelni. Jin az útobbi napokban éppen csak futolag jött be, hozott egy kis nasit vagy gyümölcsöt, majd el is ment. Nem beszéltünk azóta, arról amit akkor mondtam neki és arról sem, hogy én és Shun már ismét együtt vagyunk. - Az az érzés, Jin felé, eltűnt?

Shun: 

    - Shun!

    - Mi történt? Nincs valami sok időm, vissza kell mennem Maohoz. - sétáltam szembe a két barátommal.

    - Megbeszéltétek a dolgokat? Ez remek!

    - Igen. Bár, bár hamarabb rá vettem volna magam, hogy beszéljek vele. 

    - Miért mondod ezt? - huzták össze a szemöldökeiket.

    - Mi történt Shun? - tette a vállamra a kezét Okyioto.

    - Maonak balesete volt.

     - Tessék? - lepődtek meg mindketten. - Mi történt? Hogy van?

    - Leesett a tranbulinról. Eltörte a lábát, de más komoly dolog nem történt szerencsére. Ma reggel ébredt fel. Néhány napig még bent tartsák.

    - És hogy bírja?

    - Jól. Tudjátok milyen, mindig mosolygos, energiával teli. - mosolyodtam el ahogy erre gondoltam. 

    - Üdv újra köztünk Shun! - veregette meg a vállam Benjiro.

    - Örülünk, hogy boldog vagy!

    - Köszönöm! Na de elmondanátok végre, hogy miért hivtatok olyan sürgösen ide?

   - Igen persze! - Benjiro sietve előkapta a telefonját, nyomkodott egyet kettőt rajta, majd felém tartotta. Egy video volt a klubból ahol voltunk. Az a box látszodott ahol mi ültünk. Pontosabban abba az időbe amikor a nő leült mellém. Először ecsetel nekem, simogassa a karom, rebegteti a szempilláit. Nem nagyon figyelek. De őt ez nem érdekli. Aztán megragadja valami a szemem. A nő kissé elfordul, szemmel láthatóan valamit elővesz, bár nem látszik mi, csak egy kis tasak, majd az egyik italba önti.

    - Nem lehet igaz! Elkábított?

    - Igen biza! 

     - Ez! Ezt jelentenem kell!

    - Várj! Várj!  - állított meg -Ahogy mondod nem látszik pontosan, hogy mit is csinál, csak beleönt valamit az italodba, nincs bizonyitékod ellene. De szerezhetsz!

    - Már hogy?

    - Menj el és vegyék le a véred.

    - De azóta eltelt már több mint nap...

    - Csak menj el! Nem tudhatod, hogy mi volt, mekkora is a hatása, nem párolog az úgy csak el. Ez az első teendő, mindenképp. Aztán ha még sincs akkor majd valamit kitalálunk. Valahogy bebizonyitsuk a dolgot. De tudod ez mit jelent?

    - Hogy a csók is... -csillantak fel a szemeim. - Csak azért történt meg, mert el voltam kábítva!

   - Így van haver! - veregették meg a vállam.

    - Köszönöm! Köszönöm szépen! El kell mondanom Maonak!

    - Várj! - huztak ismét vissza.

    - Először menj vért venni aztán meg csak nyugodtan, mond el Maonak. Biztos, hogy meg fog ijedni és attól még megtörtént. Ne ilyen nagy boldgosággal mondd el, ez azért nem kis dolog.

Igen igazuk van, teljesen igazuk van. Örülök, hogy bebizonyosodhat, nem csak az alkohol hatása volt ez az egész és másképp ez nem történt volna meg, de akkor sem szabadna ilyen fél vállról vennem. Ha igaz és bebizonyosodik, megkeresem azt a lányt és kérdőre vonom, miért tette.

Levették a vérem és bár megkértek, hogy maradjak csak tapaszt kértem amivel leragasztottam a helyet ahol megszurtak. Majd vissza siettem Maohoz. Meglepődve szembesültem vele, hogy Mao egyedül van. Éppen irdogált.

   - Szia! - ragyogott fel az arca, ahogy meglátott és nekem is. Hogy ne örülnék, mikor őt látom, ezt a csodaszép mosolyt, ezt a csodaszép nőt.  - Minden rendben? Olyan sietősen elmentél.

    - Igen! Már minden rendben! - ültem le a szokásos székre és megérintettem az arcát.

    - Már? - persze hogy érzi a szavak súlyát. Nem lenne Mao másképp.

    - Benjiroékkal találkoztam. Azért hívtak, mert rájöttek valamivel arról az estéről.

    - Arról az estéről? - de ahogy feltette ezt a kérdést rögtön rájött magában a válaszra is.

    - Nem tudom megmondani, hogy miért, de amikor felkeltem másnap olyan érzésem volt, hogy vissza kell mennem a klubba valami azt sugallta, mennem kell. Nem jártunk sikerrel, nem engedtek be. Ám most Benjiroéknak csak sikerült elintézniük és kiderült, hogy a nő elkábított engem.

    - Elkábított? - kezdett mozgolodni, aggódva. Felálltam és megfogtam a vállától, hogy ne mocorogjon.

    - A  videon tisztán látszik, hogy valamit beletesz az italomban amit én megiszok. Most vettek tőlem vért, hogy találnak e valamit.

    - Ez szörnyű! Annyira sajnálom Shun!

    - Ugyan miért kérsz bocsánatot? Nem tettél semmi rosszat. -mosolyodtam felé, annyira kedves és gondokodó.

   - De tudnom kellett volna, hogy valami gond van...

    - Ne hibáztass magad. Első sorban az én hibám, mert annyira kiborultam. Ha jobban odafigyelek akkor nem történt volna meg.

   - Nem a te hibád! Az nő! Az a nő átvert téged!

    - Így van és ha meglesz a biznyíték, hogy elkábított, akkor biztos, hogy felelőségre fogom vonni.

    - Helyes!

    - Mi jót írtál? - tekintettem le a füzetre, amivel kezében szorongatott. Emlékeztem erre a füzetre. Ide irta a verseit.

    - Csak egy verset...

   - És nem olvashatom el?

    - Nem! - tekintett el zavarbaejtően és rögtön becsukta a füzetet. Olyan aranyos!

    - Légyszi! - fordultam felé, hogy szembe nézhessen velem és a kérlelő tekintetemmel, aminek tudtam, nagyon is jól, hogy nem fog ellenállni.

    - Ne... ne néz így rám! - már egészen a füle tövéig elvörösödött. Annyira aranyos! - Ne... ne... ne... nem fog menni. Nem hat rám! - de csak tovább néztem. Próbált elkerülni de nem sikerült. Szórakoztató volt! El is nevettem magam, mire rosszálló pillantást kaptam.

    - Bocsánat! De megszeretném hallgatni a verseid. Hadd legyek én az első aki hallja őket!

Ajakiba harapott egy kicsit elgondolkodott, de végül bólintott.

   - De ülj le! - utasított rá. 

   - Igenis! - engedelmeskedtem és leültem mellé a székre.

Kinyitotta a füzetet, megköszörülte a torkát majd olvasni kezdte:

   - Csak csendben figyelj, és hallgasd a mesém, Két ifjúról szól most kicsinyke regém, Járták az útjukat, mint akárki más, Őket is érte sok öröm s csalódás, Szívük vert hevesen, de múlt a varázs, Gondok súlya alatt kihűlt a parázs, Szárnyakat növesztve új célt kerestek, S Ámor nyilától szerelembe estek, Múlt árnyától félve óvják még lelkük, Csupán ízlelgetik: Örökké... Együtt... Izzik szívükben szerelem új lángja, S egyre erősebb mindkettőjük vágya, Beteljesülésük még csak ígéret, Fogadalomtétel egymás szívének, Ugye, tudod, ha jössz, el nem eresztlek, Része leszel végleg az életemnek, Egyre jobban hiszek szép, közös jövőnkben, Össze ne törd szívem, légy enyém örökre!

    - Tiéd leszek örökre! - hajoltam közel hozzá és csókba forrtunk össze. - Gyönyörű vers!

   - Köszönöm!

    - Megyek megnézem az orvost mit mond, meddig kell még bent maradj pontosan. Hozzak valamit?

   -  Nem kell köszi! De te menj el enni!

   - Nem vagyok éhes!

   -  Shun! - nézett dühösen rám. - Ne kellejen mondjam még egyszer!

   - Jól van, jól van!

Első utam az orvoshoz vezetett. Ahogy elmentem egy két korterem előtt a női páciensek és ápollók sugdolozni kezdtek és izgatottan nevetgéltek. Már megszokott volt ez. Mao poénkodott sokszor, hogy még itt is elér a sármom. De nekem nem kell senkihez se elérjen csak hozzá. Csak ő nézzen rám, nekem ez a legfontosabb. Az irodájáig mentem ahol bekopogtam, csak Mao orvos ült bent:

    - Jó napot!

   - Jó napot! - fogtunk kezet. - Gondolom azért jött, hogy megkérdezze a barátnője, mennyi ideig kell még bent maradnia?

    - Jól feltételezi. Mit gondol, 1,2 napon talán?

   - Nos... kérem foglaljon helyet. - mutatott az irodai székével szembeni székre. Ez nem kezdődik valami jól. Kicsit ideges lettem.

   - Tán valami komplikációk ütköztek fel? De ez, hogy lehet? Olyan jól volt elmúlt napokban és most is, nem látszik semmi rajta.

    - Kérem, engedje hogy mondjam végig.

    - Elnézést!

    - Azt kell mondjam az esés következtében ütközhettek volna fel komplikációk, igazán szerencsés, hogy csak ennyivel meguszta. A törött láb 3,4 héten belül begyógyul, ami inkább aggasztott az a fején lévő seb. - összeszorítottam az ökleimet és pattogni kezdtek a lábaim, hatás szünetet tartott. Minek? Valami furcsa sorozatban vagyunk? - De hála az égnek az is szépen begyógyult, sőt még nyoma sem lesz.

   - Huh... doktor úr egy pillantig megijesztett. - könnyebültem meg.

    - Elnézést kérek! Az elmúlt napokban nem szédült, nem volt rosszul, úgy tűnt minden rendben van. Holnap haza mehet!

    - Ez remek hír doktor úr, köszönjük! - pattantam fel a helyemről és kezemet nyújtottam.

    - De ha valamit érez, azonnal jöjjenek vissza! És még ha le is szedődik a gipsz, egy ideig nem ugrálhat, extrém sportolhat. Fokozatosan térhet majd vissza, amikor már elég erős az összefort csont.

   -  Rendben, doktor úr! Értettem! Biztosíthatom, hogy vigyázni fogok rá és gondoskodom, hogy pihenjen!

   - Rendben! Rendben! Gyönyörű párt alkottok!

   -  Köszönjük!

   - Most ha nem gond, mennem kell lesz egy előadás amin részt kell vennem.

   - Természetesen! Köszönöm szépen doktor úr!

Leléptem az ebédlőbe vettem egy szendvicset majd vissza is siettem Maohoz, akit az ablaknál találtam. Átöleltem hátulról és néztük a korház udvarát, ahogy fák koronáit meglengeti a nyári szellő, virágok illatta  száll be a kissé kinyilt ablakon, az udvaron néhány páciens üldögél a padokon, van aki csak a nyár első sugarait élvezi, van akinek eljöttek ismerősei, rokonai látogatóban és együtt örvendeznek ennek a napnak. Ahogy én is, a szerelmemmel. A nyár első szellője, úgy érzem, hogy jó dolgot hoz magával. A közös utunk folytatodik és úgy érzem, hogy egyenesben vagyunk és úgyis maradunk.

15.rész Valódi érzések

A tenger félhomálya

15.rész Valódi érzések

Shun:

Bár a komornyik, azt akarta, hogy a sőför vigyen el, visszautasítottam a kérést. Nem volt senkire sem szüskégem. Egyedül kellett mennem. Így bepattantam az autora és rá nyomva a gázra megindultam a part fele. Nem törödtem azzal, hogy éppen hol parkolok. Megbüntetnek ez van. Most nem ez volt az elsődleges. Beszélnem kellett minnél hamarabb Maoval, tisztáznom kellett a dolgot. És őszintén mondva bizakodó voltam, úgy éreztem ott lesz és megtudjuk beszélni a dolgokat. Tévedtem óriásit, de bármire képes vagyok,h ogy ismét vele legyek. És tudom, tudom, hogy Mao is így érez. Kiszaladtam a patra. Jobbra tekintettem, balra tekintettem. Szemeimmel mindenhol őt kerestem. De nem volt sehol. Talán csak várnom kellene még egy kicsit. Még van idő! És még van idő! Jönni fog! Elfog jönni! Neki is ennyit jelent ez. Számára is fontos ez a napszak. Elfog jönni... elfog jönni.

De nem jött... Arcomat tenyereimbe temettem. Amíg vártam leültem a partra és néztem a lassan hullámzó tengert. Minden egyes neszre felkaptam a fejem, minden egyes zajra szívemben láng gyúlt, hogy kedvesem fogom megpillantani. De nem! Mao, nem jött el. Felsóhajtva, kelltem fel... haza kellene mennem. Vagy nézzem meg a háznál? De mi van ha ott van Jin? Nem fogja engedni, hogy beszéljek vele vagy a barátnői sem. Nem adom fel! Megteremtem a lehetőségemet. Meg kell hallgatnia, meg kell oldjuk ezt. Megfogjuk oldani.

    - Shun fiam hát te meg? - felemeltem a fejem és össze találkoztam Eizan bácsival.

    - Jó estét! - hajoltam meg. - Én csak Maot szerettem volna látni. - összeszűkítette a szemeit. Talán nem tudja, hogy mi történt kettőnk között? - Tudja...

    - Te nem tudod?

    - Mit nem tudok?

    - Maonak balesete volt ma délután.

Elkerekedtek a szemeim, kihült az egész testem. Ütésként mértek ezek a szavak.

    - Balesete? Mégis... mégis... még... is... milyen balesete? - nehezen jöttek a szavak, úgy éreztem gomboc keletkezik a mellkasomban.

    - Éppen edzettek Kawanarival és Emikoval, amikor nem tudják hogy Mao elnézte és leesett.

   -  Leesett? És hogy van? Hol van? - léptem hozzája és kicsit talán a kelletténél erősebben megfogtam a karját.

    - A központi kórházban van. Épp nem rég beszéltem Jinel, Mao még nem tért eszméletéhez de semmi ko...

   - Köszönöm szépen Eizan bácsi! Szép estét!

Rohantam. Rohantam, mintha az életem függene ettől. Sőt az életem is függött, hiszen a szerelmem kórházban volt. Látnom kell! Mellette kell lennem! Mi történt? Miért esett le? Hogyan esett le? Azt mondta, hogy mindig óvatos, hogy már rutin szerűen mennek neki ezek a dolgok. Akkor most mégis miért...? Ám valahogy anélkül is tudtam a választ, hogy bárkitől is választ kaptam volna. Miattam történt. Az egész az én hibám! Kemény voltam vele! Nyers! Ezt sosem fogom magamnak megbocsájtani. Mao, szerelmem megyek hozzád!

Bepattantam az autoba és végig keringőztem a főuton egészen a kórházig. Az első üres helynél bevágodtam és rögtön ki is pattantam az autoból. Berohantam a kórházba és körbe néztem. Megkell talánom. Látnom kell most rögtön!

   - Elnézést kérek! - szaladtam a recepcióhoz. - Ma behoztak egy lányt Mao, Mao...

   - Shun?

    - Emiko... - fordultam a hang irányában.

   -  Te meg mit keresel itt? - nem mintha nem tudtam volna, hogy ő tudja mi történt köztem és Mao között. Olyan dühös tekintettel nézett rám, hogy kicsit el is szégyeltem magam.

    - EMiko, hol van Mao?

    - Most meg hirtelen érdekel, hogy mi van Maoval?  - tette karba a kezét.

    - Kérlek. Tudom, óriásit tévedtem. De szeretem őt. Meg is akartam vele beszélni a dolgokat... kérlek... - néztem rá könyörgően. - Megbántam a tettem! Mellette akarokt enni! Aggódom érte!

Egy pillantra elgondolkodott, ajkaiba harapott és felsóhjatott.

    - Gyere! - intett a fejével és meg is fordult. Követtem.

    - Hogy van? Mi történt?

    - Jól van. Tranbulinon szökött. Nem tudjuk pontosan mi sem, hogy mi ment félre. Jól volt, szokása híven úgy tűnt odafigyel, de aztán valahogy mégis úgy tűnt, hogy elveszti a figyelmet és mire már észbe kapott a földhöz közeledett. - összerezzentem. - Van egy kisebb ütése a homlokán, illetve a lába eltörött. De hála az égnek semmi komolyabb baja nem esett. Bár még nem tért észhez, az orvos szerint az erős fájdalom csillapitok miatt.

Összeszorítottam az ökleimet:

    -Az egész az én hibám. Mellette kellett volna lennem, ha mellette vagyok akkor ez nem történik meg!

    - Nem a te hibád! - felemeltem a fejem, Emiko épp csak egy pillanatra tekintett felém, majd el. - Nem mondom, hogy nem haragszom rád azért amit Maoval tettél. De tudom, hogy szereted és ő is szeret téged. Fontos vagy számára. Igaz volt a számára ez a sport, Eizan bácsi és mi, de valahogy akkor teljesedett ki igazán és jött rá, hogy ott van az életében a fény, amikor te beléptél rajta. Szüksége van rád!

    - Nekem is szükségem van rá! - szörnyen érzem magam. Olyan hülye vagyok!

    - Gyere csak be! - nyitotta ki előttem az ajtot.

Kissé remegve léptem át a küszöbön. Emiko már felkészített arra, hogy mit is fogok látni de mégis megszakadt a szívem, ahogy beléptem a szobába és megláttam Maot. Infuzió volt kötve az egyik kezéhez, a jobb lábán vastag gipsz diszelgett, szintén jobb felén le volt ragasztav egy részén a homlokán, gondolom itt ütötte meg. Békésen aludt... kedvesem.

   - Te meg mi a fenét keresel itt? - Jin ekkora emelte fel a fejét, az ágy mellett áldogállt. Nem messze tőle Kawanari is.

    - Mi az, hogy miért vagyok itt? Szerintem ez csak természetes, hogy itt vagyok hiszen a barátnőmről van szó.

   -  A barátnőd? - dühösen fujtatta a levegőt, miközben átszelte a köztünk lévő távolságot. Szerintem a történtek után egyáltalán nincs jogod ezt mondani róla!

    - Neked ehhez semmi közöd! - kerültünk ismét egymással szemben. - Ezt vele kell megbeszélnem és ő kell eldöntse. Ne beszélj a nevében!

    - Tényleg azzal a tudattal akarod, hogy tovább menjetek a kapcsolatban, hogy megcsókoltál egy másik lányt?

    - Tévedés volt! És soha többet nem fog előfordulni.

    - Persze! Hogyne!

    - Te csak ne beszélj bele...

   -  Fiúk elég! - robbant be közénk Kawanari és ellökött egymástól. - Fejezzétek már be! Komolyan csak ezt tudjátok?! Veszekedni és verekedni? Kakaskodtok itt egymásnak ahelyett, hogy Maora gondolnátok egy pillanatig! Én... én... - lehajtotta a szemét és felcsillantak a szemei könnyektől. - én... egész életemben ezt tettem! - kiáltotta el magát, mire mindannyian meglepődtünk. - Én, egész életemben arra gondoltam, hogy neki mi a jó, neki mi a boldogság. Annak ellenére, hogy az érzéseim feléje sokkal intenzivebbek, mint az ővéi felém. Számomra az volt az elsődleges, hogy boldog legyen ő. Persze, reménykedtem, hogy talán egyszer olyan szemekkel tekint rám, de ha nem akkor nem akartam erőltetni. Nem akartam olyanba keverni amitől elveszíthetem őt. Így magamban zártam az érzéseim és vártam, néztem távolról. De ti? Ti bejöttetek az életében és rögtön egymásnak estetek, hogy nem mert én, nem mert én akarom őt. Gondoltatok egyszer arra Mao mit akar? Hogy egy pillanatig hagyjátok békén és gondolja végig saját gondolatait? Folyton a nyakán loktatok... - nos nem mondom, hogy minden szava igaz. De van benne igazság. Folyton marakodunk Jin-el, mikor a legfontosabb az lenne, hogy Mao boldog legyen viszont...

   - Megértem amit mondani akarsz Kawanri. Számomra is Mao boldogsága a legfontosabb... - tekintettem az említettre, nyugodtan aludt, mint ahogy korábban is. - Sosem akarnám bántani. Bár igen megtettem, tévedtem és a bocsánatáért akarok esedezni. De ennek ellenére is, küzdeni akarok érte. Nem akarok megfutamodni. Amíg erőm engedi, amíg látom a szemeiben a csillogást, amíg ő maga nem mondja hogy hagyjam békén én küzdeni akarok érte! - ezt az egészet úgy mondtam, hogy közben folyamatosan rá néztem. - Szóval engedd meg, hogy elmondjam. Szeretném, hogy Mao boldog legyen, de nem fogok megfutamodni, mint te. Évekig csak csendben meghuzodtál hátra. Lehet ez neked elég volt, de nekem nem elég. Nem akaorm kettőnk között megrontani a kapcsolatot és szerintem nem is tudnám. Sőt, szerintem te sem tudtad volna ha elmondod az érzéseidet neki. Ő nem ilyen személy!

   - Hah... - húzta féloldalas mosolyra Jin ajkait. - Nos, azt hiszem legalább egy valamiben egyetértünk. - rá tekintettem. - Egyetértek Shunal, boldognak akarom őt látni, de amíg ő nem mondja, addig küzdeni fogok érte.

Nem is vártam mást tőle. Kawanarit az első pillanattól tudtam, hogy szerelmes Maoba, de ahogy ő is mondta meghuzodott és nem harcolt. Nem tartottam ellenfélnek. De Jin. Jin más. Tudom, hogy számomra ő az ellenfél, akivel meg kell küzdenem. Kawanari a földet kezdte fixirozni, majd idegesen kifujva a levegőt elhagyta a szobát.

    - Kawanari! - futott utána Emiko.

Jinel csak néztük őket.

    - Gondolom nem fogod elhagyni a szobát.

    - Jól gondolod! - kerültem ki és az ágyhoz sétáltam. Végig simitottam Mao arcán, majd megfogtam a kezét és az ajakimhoz emeltem, hogy puszit leheljek rá. Nem tudom mi ütött Jin fejében, de egyedül hagyott minket. Talán az előbbi beszéd volt rá is hatással, hasonlóan, mint rám.Magamhoz huztam az egyik széket és leültem az ágy mellé a kezét el nem engedtem. - Mao, kedvesem itt vagyok! Kérlek nyisd ki a szemed! Meg kell beszélnünk a történteket. Nagyon, borzasztóan sajnálom! A világ legnagyobb idiótája voltam! Ne haragudj rám! Kérlek! Hadd mondjam el, hogy mennyire sajnálom! Kérlek adj egy esélyt, hogy megpróbáljuk újra! Igazad volt, nem voltam olyan, mint amikor találkoztunk. De újra az leszek. Nem fogok letérni a jó útról. De szükségem van rád! Nagyon! Nagyon!

Lehajtottam a fejem a kezére. - Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!

Nem hagytam el egy pillantra sem Mao oldalát. Bejött egy nővér megnézte az állapotát, elmorrogta az orra alatt, hogy milyen szomorú, amiért ennek a lánynak nincs családja. De én itt voltam neki! Az orvos is benézett. Emiko visszatért, de mondtam, hogy menjen nyugodtan haza én majd vigyázok rá. Kawanari nem tért vissza. Jint természetesen nem sikerült, meggyőzni, hogy elmenjen. Leült Mao másik felére sőt még meg is fogta a kezét. Dűhített és oda akartam szólni, de vissza fogtam magam. A legfontosabb, most, hogy Mao felébredjen. Ez a legfontosabb. Egyszerűen majd nem veszem számba. 

   - Vacsoráztál?

    - Nem!

    - És nem vagy éhes?

    - Nem fogok elmozdulni tőle!

    - Éheztetni akarod magad? Szerinted ennek örülne?

Összeszoritottam a fogaimat. Felsóhajtottam, majd ott hagytam őket a szobába egyedül, amíg én lementem a kantinban és vettem magamnak egy szendvicset. Visszafele megcsörrent a telefonom:

    - Halo?

   - Fiam, hol vagy?

    - Anya?

    - Nem vagy otthon? Megkellene nézz valami iratokat az irodában...

   - Most nem vagyok.

    - Hol vagy?

    - Én...

   -  Az most nem számít, mikor érsz haza? Akkor is ráér csak...

    - Anya én ma biztos nem megyek haza.

   - Mi? Mi az, hogy nem mész haza?

   - A barátnőmnek balesete volt. Itt leszek mellette.

   - Oh, drágám ezt sajnálattal hallom. De mi van a szüleivel? Szerintem nekik kellene ott lenniük...

    - Neki... nincsenek szülei. Kérd meg Toshit, hogy nézze meg neked amire szükséged van. Most mennem kell! Szia! - le is tettem, mielőtt bármi más kérdést is feltett volna.

Közben meg már amúgyis megérkeztem a szobámba. Már 11 múlt. Hosszú volt ez a nap! Amikor beléptem Jin a kanapén aludt, ami az ablak alatt hevert. Én elfoglaltam a helyem a széken ahol korábban voltam és megfogtam Mao kezét. Figyeltem, sokáig csak figyeltem őt. Álmomban a tenger parton voltunk. Félhomály volt... Mao hatalmas mosollyal sietett felém. Karjait szét tárta, nevemen szólított. Szemei ragyogásában elvesztem. Amint a karjaim közé zárhattam egész lényem megnyugodott.Az, hogy velem van az életem egyik legértékesebb kincse. Ő is hatással volt az én életemre. Nem akarom elengedni. Küzdeni akarok! Küzdeni!

Mao:

Lüktető érzést éreztem a homlokom egy pontjánál. Miközben lassan kinyitottam a szemem zavart a fény. Megakartam mozgatni a lábamat, de erre csak az egyik mozdult meg, a másikat nehezebben tudtam megmozgatni, mintha oda lenne valahova kötve. Amikor észleltem körülöttem a terpet tűnt fel, hogy nem otthon vagyok. Ez egy kórház.

   - Mhm... - megmozgattam a bal kezem, mire éreztem, hogy az megfog valamit. Egy meleg érintés. Ez valahogy ismerős... Felkapom a fejem és megpillantom az oldalomon Shunt.

Ott aludt ülve mellettem, kezemet fogta. Shun... Haja kissé a szemébe logott. Felemelte a másik kezem és kismitottam a haját. Mióta van itt? Miért van itt? Mégis olyan jó hogy itt van, hogy látom. A szívem ugyanúgy reagál rá, olyan heves ver érte. Szeretem! Szeretlek!

    - Hmm... - mozdult meg mire zavarbajöttem. Mit kellene mondjak? Most mit fog mondani? - Mao... - csillogott fel a szeme rögtön ahogy felbéredt és meglátott engem. - Felébredtél?

    - Igen... - ahogy rá tekintettem eszembe jutott az az este. A nő... neki is így mosolygott?

   - Mao annyira örülök, hogy felébredtél! Annyira aggódtam érted!

    - Aggódtál?

   -  Hát persze, hogy aggódtam! Mao... én... hülye voltam. A világ legnagyobb hülyéje voltam. Engedtem a féltékenységnek hogy átvegye az irányitást és nem kellett volna. Tudnom kellett volna hol a határ. Sajnálom! Borzasztóan sajnálom! Kérlek bocsáss meg nekem! Soha többet nem fog előfordulni! Igazad voltam nem voltam önmagam! De nem fog előfordulni újra! Soha! Szükségem van rád! Szeretlek! - szmeei őszinteséggel voltak teli. Szívem megremegett. Nem tudok neki ellenet mondani. Fáj amit tett... de.... de... szeretem, nekem is szükségem van rá.

    - Egész este itt voltál?  - bólintott. - Elkellett volna mondjam neked mi történt köztem és Jin között. Sajnálom, hogy nem tettem. És való igaz, hogy szeretem őt is, de nem annyira, mint téged. Te vagy az akivel lenni akarok! Téged jobban szeretlek!

Shun arcán hatalmas mosoly jelent meg és rögtön felpattant a székről, hogy átölelhessen.

    - Nem érdekel! Nekem elég az, hogy velem akarsz lenni!

Átöleltem. Olyan jó volt. Hiányzott! Borzasztóan hiányzott, még ha alig telt  el egy nap is. Hiányzott, annyira rossz volt kerülni, nem beszélni vele, nem érezni a közelemben és nem látni a mosolyát. Erőt ad nekem! Nagyon sok erőt!

    - Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! - suttogta a fülemben újra és újra. Jó volt a karjaiban lenni. Biztonságban, számomra ez volt a menedékhely.

   - Mi történt velem? Hogy kerültem a kórházban?

    - Leestél a tranbulinról. Emikoék hoztak be. Eltört a jobb lábad és megütötte a homlokod, de szerencsére ennél komolyabb dolog nem történt. Mi történt? Azt hittem, hogy óvatos vagy.

    - Az is vagyok... csak... elgondolkodtam.

    - Sajnálom!

    - Miért kérsz bocsánatot?

    - Az én hibám!

    - Már miért lenne a te hibád?

    - Arra godnoltál ugye. Azért terelődött el a figyelmed! - nézett bánatos felém. - Nem kell válaszolnod. Úgyis tudom a választ. Szörnyű vagyok!

    - Nem vagy szörnyű! Ne mondj ilyent! Nem a te hibád, hogy ez történt. Figyelmetlen voltam! Még várnom kellett volna az ilyen ugrásokkal. Ne hibáztasd magad, kérlek!

   - Túl jó vagy! - simogatta meg az arcomat. Érintésétől rögtön perzselni kezdett a böröm.

Mire kettőt pislogtam Shun lehajolt hozzám és megcsókolt. Meglepett. Mikor elhuzodott mosoly ékeskedett arcán. Én pedig éreztem, hogy pirulok.

    - Hmm... - ez a hang?