16. rész Az útunk

A tenger félhomálya

16.rész Az útunk

Mao:

   - Jin... - pillantottam meg a kanapén ahogy éppen nyujtozkodik. Vajon látta az előbbi jelenetet? Éreztem, ahogy pipacs vörös lesz az arcom. Vajon most mit gondolhat, ha mindent hallott és látta a csókot? Ez olyan zavarbaejtő!

   - Hmmm... - pattantak ki a szemei és egyenesen rám nézett. - Tündérke! - ugrott fel az ágyból és azonnal hozzám rohant átölelni. - Felébredtél tündérke! Annyira aggódtam! Többet ilyent ne csinálj. Értve vagyok? Ennyire meg ne ijessz többet! - akkor nem hallott semmit vagy látott.

    - Rendben! Sajnálom, hogy aggodalmat okoztam. - öleltem vissza. Feltekintettem Shunra, mosolygott és felém kacsintott.

Boldog voltam, hogy sikerült rendezzük a dolgokat. Szeretem Shunt és szükségem van rá. És bizom benne, tudom hogy amit mond az úgyis lesz. Már csak felén nézek és tudom, hogy már ott van a régi énje, az akibe beleszerettem.

   - Jól van! Nincs semmi baj. A lényeg, hogy itt vagy közöttünk újra. - simogatta meg a fejem bubját. - Megyek értesítem az orvost. 

Jin kilépett a szobából és kettesben maradtunk Shunal. 

   - Örülök, hogy jól vagy! - csodaszép mosoly jelent meg az arcán, amitől éreztem, hogy szívem hevesebben kezd dolgozni. 

   - Én... én örülök, hogy sikerült megbeszélnünk a dolgokat. - pirultam el újból és eltekintettem.

Shun nem mondott erre semmit. Ám éreztem hirtelen, hogy mellettem az ágy  besüpped majd egy kar karol át és huz a mellkasára.

Shun ezután mellettem maradt és gondoskodott rólam. Nagyon figyelmes! És láttam, megtapasztaltam, hogy ismét önmaga lett. Az a fiú, akibe beleszerettem. Akivel lenni akarok. Boldog vagyok! Nagyon boldog vagyok! És hamarosan haza engednek a kórházból, már a homlokomom lévő seb is kezd halványodni. Bár a gipsz még társam lesz az uton.

    - Anyám megszeretne ismerni. 

    - Anyu... Anyukád? Kh! Kho! Kho! - nyeltem félre az ebédemet. 

    - hé! - szaladt hozzám és megsimogatta a hátam. - Csak lassan egyél!

    - Várj, már mit mondtál? Anyukád látni akar? - bólintott, mintha a legnyugodtabb dolgot mondta volna.

   - Mi a gond? Nincs amitől félj, ott leszek melletted!

    - Shun, te ezt nem érted! Találkozom anyukáddal. Az Oguri család... Már csak a gondolattól is a szívem a torkomba dobog.

    - Nem lesz semmi baj! Minden rendben lesz! - simogatta meg az arcomat.

    - Aj, de nem vagyok a legjobb formámban, ez a gipsz is a lábamon... Kellene vegyek valamit nem? De mi lenne jó? Mi nincsen és szeretne? Nem várj ez hülye kérdés! Bármit megvehet... Ah!

    - Nyugodj meg! - nevetett fel és átkarolt. - Csak legyél önmagad! Minden rendben lesz!

    - Mao! - ugrottak be a szobába Emiko és Kawanari is. - Elnézést valamit megzavartunk?

    - Nem! Nem dehogyis!

Ebben a pillanatban megszólalt Shun telefonja.

   -  Elnézést! - felállt és az ablakhoz sétált, hogy ott vegye fel. Addig Kawanari és Emiko üdvözölt és hoztak nekem gyümölcsöt.

    - Köszönöm szépen! - de fél szememmel Shunt néztem, úgy, tűnt valami zavarja, nem jó hírt kaphat a telefonban. Remélem tévedek!

    - Hogy vagy? Mit mondanak az orvosok?

    - Már nem kell sokáig bent lennem remélem. 1,2 nap és haza engednek szerintem.

    - Ez csodálatos! - örvendezetek.

    - És a gipsz?

    - Az még 3,4 hétig a lábamon marad. - paskoltam meg. - Még barátok kell maradjunk! - nevettem el.

    - Aj, Mao! Én...

    - Ne haragudjatok, nekem most el kell mennem!

    - Minden rendben? - fordultam Shun felé.

    - Igen, csak Benjiroék megkértek, hogy most azonnal találkozzak velük. Hamarosan visszajövők! - hajolt le, hogy megcsókoljon, majd intett egyet Emikoéknak és elhagyta a szobát.

    -Oh, milyen aranyosak vagytok! - örvendezett Emiko. - Örülök, hogy sikerült, mindent megbeszélnetek.

    - Igen! Én is! Végre, minden olyan simának tűnik....

   - Én, hozok egy kis vizet!

   -  Kawanari! Mit akartál mondani az előbb?

    - Már nem tudom! - mondta, miközben nem is nézett felém, csak elkapta az éjjeli szekrényről a kancsót és elhagyta a szobát.

    - Minden rendben vele?

    - Csak, aggódik! Mao, tényleg örülök, hogy sikerült megbeszélnetek a dolgokat. Bár haragszom még Shunra, ez a te életed te döntöd el, mikor bocsájtasz meg kinek. Viszont, mi a helyzet Jin-el? - malmozni kezdtem a kezemmel és azt kezdtem figyelni. Jin az útobbi napokban éppen csak futolag jött be, hozott egy kis nasit vagy gyümölcsöt, majd el is ment. Nem beszéltünk azóta, arról amit akkor mondtam neki és arról sem, hogy én és Shun már ismét együtt vagyunk. - Az az érzés, Jin felé, eltűnt?

Shun: 

    - Shun!

    - Mi történt? Nincs valami sok időm, vissza kell mennem Maohoz. - sétáltam szembe a két barátommal.

    - Megbeszéltétek a dolgokat? Ez remek!

    - Igen. Bár, bár hamarabb rá vettem volna magam, hogy beszéljek vele. 

    - Miért mondod ezt? - huzták össze a szemöldökeiket.

    - Mi történt Shun? - tette a vállamra a kezét Okyioto.

    - Maonak balesete volt.

     - Tessék? - lepődtek meg mindketten. - Mi történt? Hogy van?

    - Leesett a tranbulinról. Eltörte a lábát, de más komoly dolog nem történt szerencsére. Ma reggel ébredt fel. Néhány napig még bent tartsák.

    - És hogy bírja?

    - Jól. Tudjátok milyen, mindig mosolygos, energiával teli. - mosolyodtam el ahogy erre gondoltam. 

    - Üdv újra köztünk Shun! - veregette meg a vállam Benjiro.

    - Örülünk, hogy boldog vagy!

    - Köszönöm! Na de elmondanátok végre, hogy miért hivtatok olyan sürgösen ide?

   - Igen persze! - Benjiro sietve előkapta a telefonját, nyomkodott egyet kettőt rajta, majd felém tartotta. Egy video volt a klubból ahol voltunk. Az a box látszodott ahol mi ültünk. Pontosabban abba az időbe amikor a nő leült mellém. Először ecsetel nekem, simogassa a karom, rebegteti a szempilláit. Nem nagyon figyelek. De őt ez nem érdekli. Aztán megragadja valami a szemem. A nő kissé elfordul, szemmel láthatóan valamit elővesz, bár nem látszik mi, csak egy kis tasak, majd az egyik italba önti.

    - Nem lehet igaz! Elkábított?

    - Igen biza! 

     - Ez! Ezt jelentenem kell!

    - Várj! Várj!  - állított meg -Ahogy mondod nem látszik pontosan, hogy mit is csinál, csak beleönt valamit az italodba, nincs bizonyitékod ellene. De szerezhetsz!

    - Már hogy?

    - Menj el és vegyék le a véred.

    - De azóta eltelt már több mint nap...

    - Csak menj el! Nem tudhatod, hogy mi volt, mekkora is a hatása, nem párolog az úgy csak el. Ez az első teendő, mindenképp. Aztán ha még sincs akkor majd valamit kitalálunk. Valahogy bebizonyitsuk a dolgot. De tudod ez mit jelent?

    - Hogy a csók is... -csillantak fel a szemeim. - Csak azért történt meg, mert el voltam kábítva!

   - Így van haver! - veregették meg a vállam.

    - Köszönöm! Köszönöm szépen! El kell mondanom Maonak!

    - Várj! - huztak ismét vissza.

    - Először menj vért venni aztán meg csak nyugodtan, mond el Maonak. Biztos, hogy meg fog ijedni és attól még megtörtént. Ne ilyen nagy boldgosággal mondd el, ez azért nem kis dolog.

Igen igazuk van, teljesen igazuk van. Örülök, hogy bebizonyosodhat, nem csak az alkohol hatása volt ez az egész és másképp ez nem történt volna meg, de akkor sem szabadna ilyen fél vállról vennem. Ha igaz és bebizonyosodik, megkeresem azt a lányt és kérdőre vonom, miért tette.

Levették a vérem és bár megkértek, hogy maradjak csak tapaszt kértem amivel leragasztottam a helyet ahol megszurtak. Majd vissza siettem Maohoz. Meglepődve szembesültem vele, hogy Mao egyedül van. Éppen irdogált.

   - Szia! - ragyogott fel az arca, ahogy meglátott és nekem is. Hogy ne örülnék, mikor őt látom, ezt a csodaszép mosolyt, ezt a csodaszép nőt.  - Minden rendben? Olyan sietősen elmentél.

    - Igen! Már minden rendben! - ültem le a szokásos székre és megérintettem az arcát.

    - Már? - persze hogy érzi a szavak súlyát. Nem lenne Mao másképp.

    - Benjiroékkal találkoztam. Azért hívtak, mert rájöttek valamivel arról az estéről.

    - Arról az estéről? - de ahogy feltette ezt a kérdést rögtön rájött magában a válaszra is.

    - Nem tudom megmondani, hogy miért, de amikor felkeltem másnap olyan érzésem volt, hogy vissza kell mennem a klubba valami azt sugallta, mennem kell. Nem jártunk sikerrel, nem engedtek be. Ám most Benjiroéknak csak sikerült elintézniük és kiderült, hogy a nő elkábított engem.

    - Elkábított? - kezdett mozgolodni, aggódva. Felálltam és megfogtam a vállától, hogy ne mocorogjon.

    - A  videon tisztán látszik, hogy valamit beletesz az italomban amit én megiszok. Most vettek tőlem vért, hogy találnak e valamit.

    - Ez szörnyű! Annyira sajnálom Shun!

    - Ugyan miért kérsz bocsánatot? Nem tettél semmi rosszat. -mosolyodtam felé, annyira kedves és gondokodó.

   - De tudnom kellett volna, hogy valami gond van...

    - Ne hibáztass magad. Első sorban az én hibám, mert annyira kiborultam. Ha jobban odafigyelek akkor nem történt volna meg.

   - Nem a te hibád! Az nő! Az a nő átvert téged!

    - Így van és ha meglesz a biznyíték, hogy elkábított, akkor biztos, hogy felelőségre fogom vonni.

    - Helyes!

    - Mi jót írtál? - tekintettem le a füzetre, amivel kezében szorongatott. Emlékeztem erre a füzetre. Ide irta a verseit.

    - Csak egy verset...

   - És nem olvashatom el?

    - Nem! - tekintett el zavarbaejtően és rögtön becsukta a füzetet. Olyan aranyos!

    - Légyszi! - fordultam felé, hogy szembe nézhessen velem és a kérlelő tekintetemmel, aminek tudtam, nagyon is jól, hogy nem fog ellenállni.

    - Ne... ne néz így rám! - már egészen a füle tövéig elvörösödött. Annyira aranyos! - Ne... ne... ne... nem fog menni. Nem hat rám! - de csak tovább néztem. Próbált elkerülni de nem sikerült. Szórakoztató volt! El is nevettem magam, mire rosszálló pillantást kaptam.

    - Bocsánat! De megszeretném hallgatni a verseid. Hadd legyek én az első aki hallja őket!

Ajakiba harapott egy kicsit elgondolkodott, de végül bólintott.

   - De ülj le! - utasított rá. 

   - Igenis! - engedelmeskedtem és leültem mellé a székre.

Kinyitotta a füzetet, megköszörülte a torkát majd olvasni kezdte:

   - Csak csendben figyelj, és hallgasd a mesém, Két ifjúról szól most kicsinyke regém, Járták az útjukat, mint akárki más, Őket is érte sok öröm s csalódás, Szívük vert hevesen, de múlt a varázs, Gondok súlya alatt kihűlt a parázs, Szárnyakat növesztve új célt kerestek, S Ámor nyilától szerelembe estek, Múlt árnyától félve óvják még lelkük, Csupán ízlelgetik: Örökké... Együtt... Izzik szívükben szerelem új lángja, S egyre erősebb mindkettőjük vágya, Beteljesülésük még csak ígéret, Fogadalomtétel egymás szívének, Ugye, tudod, ha jössz, el nem eresztlek, Része leszel végleg az életemnek, Egyre jobban hiszek szép, közös jövőnkben, Össze ne törd szívem, légy enyém örökre!

    - Tiéd leszek örökre! - hajoltam közel hozzá és csókba forrtunk össze. - Gyönyörű vers!

   - Köszönöm!

    - Megyek megnézem az orvost mit mond, meddig kell még bent maradj pontosan. Hozzak valamit?

   -  Nem kell köszi! De te menj el enni!

   - Nem vagyok éhes!

   -  Shun! - nézett dühösen rám. - Ne kellejen mondjam még egyszer!

   - Jól van, jól van!

Első utam az orvoshoz vezetett. Ahogy elmentem egy két korterem előtt a női páciensek és ápollók sugdolozni kezdtek és izgatottan nevetgéltek. Már megszokott volt ez. Mao poénkodott sokszor, hogy még itt is elér a sármom. De nekem nem kell senkihez se elérjen csak hozzá. Csak ő nézzen rám, nekem ez a legfontosabb. Az irodájáig mentem ahol bekopogtam, csak Mao orvos ült bent:

    - Jó napot!

   - Jó napot! - fogtunk kezet. - Gondolom azért jött, hogy megkérdezze a barátnője, mennyi ideig kell még bent maradnia?

    - Jól feltételezi. Mit gondol, 1,2 napon talán?

   - Nos... kérem foglaljon helyet. - mutatott az irodai székével szembeni székre. Ez nem kezdődik valami jól. Kicsit ideges lettem.

   - Tán valami komplikációk ütköztek fel? De ez, hogy lehet? Olyan jól volt elmúlt napokban és most is, nem látszik semmi rajta.

    - Kérem, engedje hogy mondjam végig.

    - Elnézést!

    - Azt kell mondjam az esés következtében ütközhettek volna fel komplikációk, igazán szerencsés, hogy csak ennyivel meguszta. A törött láb 3,4 héten belül begyógyul, ami inkább aggasztott az a fején lévő seb. - összeszorítottam az ökleimet és pattogni kezdtek a lábaim, hatás szünetet tartott. Minek? Valami furcsa sorozatban vagyunk? - De hála az égnek az is szépen begyógyult, sőt még nyoma sem lesz.

   - Huh... doktor úr egy pillantig megijesztett. - könnyebültem meg.

    - Elnézést kérek! Az elmúlt napokban nem szédült, nem volt rosszul, úgy tűnt minden rendben van. Holnap haza mehet!

    - Ez remek hír doktor úr, köszönjük! - pattantam fel a helyemről és kezemet nyújtottam.

    - De ha valamit érez, azonnal jöjjenek vissza! És még ha le is szedődik a gipsz, egy ideig nem ugrálhat, extrém sportolhat. Fokozatosan térhet majd vissza, amikor már elég erős az összefort csont.

   -  Rendben, doktor úr! Értettem! Biztosíthatom, hogy vigyázni fogok rá és gondoskodom, hogy pihenjen!

   - Rendben! Rendben! Gyönyörű párt alkottok!

   -  Köszönjük!

   - Most ha nem gond, mennem kell lesz egy előadás amin részt kell vennem.

   - Természetesen! Köszönöm szépen doktor úr!

Leléptem az ebédlőbe vettem egy szendvicset majd vissza is siettem Maohoz, akit az ablaknál találtam. Átöleltem hátulról és néztük a korház udvarát, ahogy fák koronáit meglengeti a nyári szellő, virágok illatta  száll be a kissé kinyilt ablakon, az udvaron néhány páciens üldögél a padokon, van aki csak a nyár első sugarait élvezi, van akinek eljöttek ismerősei, rokonai látogatóban és együtt örvendeznek ennek a napnak. Ahogy én is, a szerelmemmel. A nyár első szellője, úgy érzem, hogy jó dolgot hoz magával. A közös utunk folytatodik és úgy érzem, hogy egyenesben vagyunk és úgyis maradunk.