Monster Love
5.rész Egy csapat
Bem:
- Biztos, hogy minden rendben? - kérdeztem nem tudom már hányadjára Miyakot, amióta elkezdtünk visszafele menni a raktárjuk fele ahol laktak.
Először mondjuk megálltunk nálunk, hogy áttudjunk öltözni. Bár én ajánlottam, hogy először menjünk Miyakohoz és majd onnan visszajővünk, Miyako erről hallani sem akart. Hiába szökdincseltünk volna háztetőről háztetőre.
- Persze! Ne aggódj! - mosolygott rám, nagyon szép, kedves mosolya volt. - Igaz, hogy amióta megsérült a bal szemem, kicsit érzékenyebb vagyok, gyengébb. De mint láthatod, már egyre jobban gyógyul. -mutatott a jobb karjára, amin már alig egy kis karcolás látszott.
- Hogyan sérült meg? Ezért izzik folyamatosan vörösen még ha emberi alakba is vagy?
- Belo! - szólt rá Bela. - Ez nem biztos, hogy egy kellemes emlék Miyakonak.
-Oh, sajnálom! - nézett Miyakora szomorúan Belo. Közben én is folyton őt néztem, a reakcióját. Sejtettem, hogy valami sérülés miatt nem tud teljesen visszaváltozni. Egy percre megrezdült Miyako arca, gondolom felidéződött az esemény. Halvány mosollyal tekintett Belore, ám szemei továbbra is szomorúak voltak:
- Nem volt elég óvatos! - ironikusan elnevette magát, de csak ennyit mondott, tovább indult, közben a raktár épület már láthatáron volt és nemsokára két alak is megjelent felénk szaladva.
- Miyako! Miyako! - kiáltott Aemi és másodpercek alatt előttünk termett. Belo ámulva kiáltott fel, de igazából mindhármunknak tátva maradt a szája.
- Miyako! Mégis merre voltál? Órák óta kereslek, nem tudtalak elérni! Próbáltam gondolatokba is már üzenni de semmi!
- Sajnálom! Tettem egy kört a városban és került egy eset, de Belával elintéztük. - fordult Miyako az említett felé és rá mosolygott. Bela csak bólintott, egyelőre nem viszonozta a mosolyt, de szerintem hamarosan azt is fogja.
- Egy eset? Te megsérültél?! - kerekedett el a szeme Daigo szeme és megragadta Miyako jobb karját, ahol a seb még haloványan látszott, ám inkább a szakadt ruha jelezte és a megszáradt vér rajta, hogy valami történt. - Mi történt? Mégis, hogy történt? Oh tudtam, hogy nem hagyhatlak egyedül! Folyton bajba keveredsz!
- Hé! - húzta ki karját Miyako. - Ki kérem magamnak, igenis tudok magamra vigyázni és nem keveredek folyton bajba! Én csak... csak egy pisztoly útjába kerültem. - vakarta meg a fejét Miyako és felnevetett.
- Egy pisztoly útjába kerültél?! Te komolyan megvagy huzatva?! Nem tanultál a múltkori esetből?! - kellt ki magából Daigo és megragadta Miyakot vállától és rázni kezdtél.
- Nyugodj meg Daigo! Nem történt semmi, látod, hogy begyogyult már! - fordította felé a karját Miyako, de Daigo továbbra sem engedte el.
- Hogy lehettél ilyen felelőtlen?! - folytatta tovább.
- Daigo eressz el, ez már kezd fájni! - szűkítette össze szemeit Miyako és próbált hátra lépni, de Daigo szórítása nem engedett.
Felmorogtam és közelebb léptem hozzájuk megragadva Daigo karját:
- Ereszd el! Azt mondta fáj neki! - szuros tekintettel néztem fel rá, hogy viselkedhet így egy barátjával?
- Neked meg mi közöd ehhez?! Miért pattansz így fel? Nem ti küldtetek el minket?! Tudtok valamit is rólunk? - szürte a fogai közül. Valóban nem ismertem még Miyakot, őket, de megakartam ismerni őket... őt...
-Diago elég! - szólt rá Miyako.
- Fejezd már be! Mit pattogsz itt?! Bármit is tudsz a történtekről? Miyako engem mentett meg! - szólalt közbe Bela is. - Engem mentett, engem akartak lelőni ő meg elém szökött...
Daigo ebben a pillanatban eleresztette Miyakot, én meg őt. Hülledezve lépett egyet hátra:
-Te egy golyó elé szöktél? Te teljesen meg vagy csuva?! Minek kellett megmenteni?!
- Én csak, nem gondolkoztam. A testem már mozdult is és elé került. De csak surolt a golyó.
- Jól van, játszd a megmentőt így, szökj minden golyó elé! De hozzám aztán ne gyere sírva, ha újabb komoly sebet szerzel... - szemtől szembe megállt Miyakoval és továbbra is dühös szemmel méregette - és remélem azzal is tisztába vagy, hogy akár meg is halhatsz egy golyótól. - Menjünk Aemi, vegyük el a csomagokat!
Ezzel meg hátat fordított nekünk és elindult visszafele. Tehát Miyako tényleg nem halhatatlan és egy golyó megölheti... ő mégis a golyó elé szökött, nem gondolkozva a következményekre.
- Elnézést kérek a viselkedéséért! - hajolt meg Miyako. - Sok minden mentünk keresztül együtt és a balestem miatt is saját magát okolja. Pedig nem lenne miért! Most ha nem haragszotok, megyek szólok nekik, hogy itt maradunk illetve beszélek Daigoval is. Köszönök mindent! - hajolt meg ismét majd ő is megfordult és elakart szaladni, ám még Belo utána szólt
- Miyako! Mikor, mikor találkozunk legközelebb? Akarok játszani Aemivel...
Miyako elmosolyodott, majd közelebb lépett Belohoz és megsimogatta az arcát:
- Hamarosan! Majd találkozunk, biztos! Sziasztok!
Ezzel elköszönt és már szaladt is a raktár felé. Szememmel végig kisértem egészen a raktárig, míg be nem csukodott mögötte az ajtó. Miyako megsérült, ezzel bal szeme soha többé nem alakul vissza barnára, mint emberi alakjába. És ők is vándorolnak, mint mi már kitudja mennyi ideje. Menti az embereket bármi is történjék nem rezdül meg. És küzd a szörnyekkel is, feltehetően igen, legalábbis a múltkor azt mondta, hogy egy részének az úrnője. Erős egy teremtmény. Elmosolyodtam, majd Belaék után siettem, akik közben már elindultak és jó néhány méterre tőlem lépdeltek.
Miyako:
Bem nagyon aranyos volt, amikor folyton azt kérdezte, hogy egész biztos, hogy rendben vagyok és nem fáj a karom. De őszinte voltam, az elején még sértett és csipett, de ahhoz képest hamar elkezdett gyógyulni. Talán már csak azért is, hogy hozzá szoktam a lassu gyogyulási folyamathoz. Valóban amióta eldördült az a golyó és megfertőzte a szememet, az erőm visszaesett, gyengébb lettem, érzékenyebb, erőm egy részét a bal szememmel együtt veszítettem el. Jó ideig féltem is a golyóktól és még most is félek, ha csak rá gondolok ahogy felcsendül, mégis ott abban a helyzetben, mikor elsült a ravasz és egyenesen Bela felé tartott, gondolkodás nélkül neki indultam. Mintha egy lenne a népem közül és a népemet megkell védjem. Nem rezdültem meg, nem torpantam meg odaszöktem. Meglepett, mikor közölték, hogy halhatatlanok. Valahogy nem számítottam rá. De nem bántam meg a tettemet. Bem indulata és az emberek iránti való hite, nagyon hasonló hozzám. Részben engemet látom meg benne, valahogy. Szeretnék vele egy csapatban dolgozni, a barátja lenni. És nagyon boldog lettem, mikor Bela közölte, hogy maradhatunk. Úgy tűnik, ő is elkezdett valami látni bennünk, kíváncsi lenni. Ha bár nem mondta ki és csak arra utalt, hogy visszakell adja a szívességem, hogy megmentettem. Tudtam, hogy Daigo nem fog örülni a sebnek, mint mondtam én magam is meglepődtem, hogy a golyó elé mertem állni gondolkodás nélkül. Tudtam jól, hogy aggódik értem és félt. Mivel ők ketten voltak mindig mellettem, egy család lettünk nagyon vigyázunk egymásra, kétségek kívül. Bár sosem mondta ki, mindig is sejtettem, hogy a senpia-al való történések miatt magát hibáztatja, hogy azért sérültem meg mert nem volt elég gyors, mert szökött rögtön segítségemre. De ez nem volt igaz, már azzal sokat segített nekem, hogy maradt velem. Talán ha ő és Aemi nem lettek volna én már nem éltem volna... Kíváncsi vagyok ha így már nem változott meg a gondolkodása, hogy adjunk egy esélyt Beméknek...De ha már megvolt Bela engedélye is, nem akartam elmozdulni ebből a faluból! Mint ahogy elsőre is elterveztem és megakartam ismerni őket... őt...
Beléptem a raktár ajtajáb, amely hangos csikorgatással nyilt ki, majd erős csattanással csukodott be. Daigo egy kis széken üldögélt, arcát kezeibe temetve. Aemi hátitáskáját lobálta ide oda, amikor meglátott felcsillant a szeme:
- Miyako! - hozzám szaladt és szorosan átölelt.
- Szia, kiscsaj! - öleltem vissza. - Hé mit szólnál ha kimennél egyet mászkálni? De csak itt a raktár környékén rendben? - néztem szigoruan rá.
-De nem kell összepakoljunk és elhagyjuk a várost?
-Nem, nem kell elhagyjuk a várost! Beloék is szeretnének, hogy velük maradjunk.
- Tényleg?! - villant hatalmas mosoly ajkaira. Bólintottam, mire nyakamba ugrott. - Yeey, akkor még játszhatok Beloval ugye? ugye? Ez szuper! Hallod ezt Daigo? -de Daigo fel sem hederitett, felemelte fejét, de csak annyira, hogy előre nézzen, összekulcsolta kezeit és állát rajta támasztotta.
- Jól van, menj ki játszani! De csak itt, értve vagyok? Nem mész messz?! És szabadon hagyod a gondolataidat.
- Rendben! - bólinottt, átadta a táskáját nekem majd villám sebesen ki is ment.
Aemi nem volt kifejlődve vámpirra még, de nyilván féltettük az emberektől, viszont lehetett egyedül hagyni, egészen addig amig figyeltem a gondolatait és amíg érte valami sokk. Hirtelen hangulatválltás ami miatt saját erejét képtelen lett volna kontrolálni. Amint ketten maradtunk az egész épületben csend borult ránk. Kifujtam a levegőt és leültem Daigoval szembe:
- Szóval az az arrogáns nőszemély is elfogadta, hogy itt maradjunk?
- Ne beszélj kérlek így róluk! Nem rossz emberek, pusztán félnek, mert nekik ez új dolog. - meglepődtem, hogy végülis ő törte meg a csendet.
- Jaj elnézést, védőkirálynőm, ellenkeztem az akaratoddal?! - gúnyolodott tovább.
- Nem erről van szó! Ők is olyanok mint mi, hasonlítanak hozzánk. Démonok, akikben bizok és segíteni akarok nekik. Plusz a terveinket is kövessük, hiszen nem itt akartunk letelepedni? - csak egy pillantást vetett rám, majd újból el is nézett, morrogva egyet.
Felkelltem és leguggoltam mellé kezemet a térdére helyzve:
- Sajnálom, valóban felelőtlen voltam. De tényleg nem gondolkoztam, ugyanúgy megtettem volna bárkiért. Nem akartam, hogy bántodása érjen. Még mindig félek, megijedek ha egy feldördül, de valahogy ott abba helyzebten nem gondolkoztam, a testem önmagától mozgott. Népemként tekintek rájuk... és remélem, hogy a barátaink tudnak lenni. Ne haragudj rám, hogy ennyire óvatlan voltam és nem szóltam neked semmit, hogy merre vagyok! Na gyere, mosolyogj már el! - kezdtem lökdösni és elkapni a tekintetét, hogy végre mosolyogjon.
De a kövektező pillantban lendülettel elkapta a bal karom, amivel lökdöstem és felém fordult, megijedtem mire kibillentem egyensúlyomból és a fenekemre estem. Döbbenten álltam ott és néztem Daigo sötét barna szemei furcsán tükrözödtek rám, még sosem láttam ezt a nézést:
- Ha történne veled valami én... - ajkába harapott majd felállt. - Megyek kinézek mit csinál Aemi!
Csak ültem a földön. Mi volt ez az egész? Miért reagált így Daigo? Egyáltalán mit akart mondani? Összeszedtem magam és felálltam, majd az egyik ágynak kialakult helyiséghez léptem ahol felkaptam egy másik bluzot és ledöltem az ágyra. Hosszú volt ez a nap...
-Miyako! Miyako! Miyako kellj fel!
- Mi tessék? Mi történt?! - kelltem fel készen, hogy ugorjak, támadjak, de ahogy felpattantak a szemeim és az álmosság eltűnt belőlük meglepődve észleltem, hogy a raktárba vagyunk és még mindig csak hárman. - Huh? Mi történt?
- Jól elaludtál a tengap, próbáltunk felkölteni az este, de nem reagáltál semmit. Jól vagy?
- Persze! Biztos kimerítettek az útobbi napok. - nyújtozkodtam egyet és felnevettem. Ez valóban furcsa volt, hogy ennyit aludtam, sosem szoktam. Éjjeli bagoly vagyok, de még ígyis korán szoktam kellni. - Történt valami Aemi? Mit szeretnél?
- A nap már fent van, reggelizünk és menjünk találkozni Beloékkal! - csillogott fel kicsi barna szeme. Olyan aranyos kislány.
- Rendben! - simogattam meg az arcát.
Ugrándozva elindult a kis asztal felé.
- Hé biztos, hogy jól vagy? - tettem vállamra kezét Daigo.
- Igen, tényleg jól vagyok! - néztem rá biztatóan, mikor percek teltek el és nem mozdult. - Szeretnéd, hogy megmutassam mennyir jól vagyok? Szivesen lenyomlak? -vigyorogtam rá, megvillantva éles fogaimat.
Elnevette magát:
- Na, igen ez már te vagy!
Miután megigazitottam az ágyamat, majd csatlakoztam hozzájuk az asztalhoz és megreggeliztünk. Emberi ételt ettünk, ami mindenki számára megfelelő volt. Aeminek addig nem okozott ez gondot, amíg nem ívott emberi vért. És ettől nagyon óvtuk, szóval reméltük, hogy bár nem lesz olyan erős mint társai, elfog élni így is. Normális életet élhet, ha szeretne, amint sikerül megtanítani, hogy kontrollálja az erejét. Bár az igaz, hogy sosem lenne öregebb...
- Szóval akkor egy csapatot alkotunk azokkal a mutánsokkal?
- Daigo, kérlek ne nevezd őket így. Nem tudhatod, hogy éppen nem e esik ez rosszul nekik. De igen, ezentúl egy csapatot fogunk alkotni velük! - mosolyodtam el, valóban örültem ennek. - Gondolom ezután nem bánod ha mesélünk nekik a szörnyek világáról ugye? - húztam fel a szemöldökömet.
- Legyen, de azért rögtön ne mesélj el minden titkot rólunk!
- Nem fogok, lassan még meglássuk, hogy hogy alakul a kapcsolatunk!
- Na végre, egy okos mondat velük kapcsolatba! - állt fel és megtörölte a kezét. - Tudják, hogy mi történt velem? - megráztam a fejemet.
- Annyit tudnak, hogy egy óvatlan balesetem volt. De lehet sejtenek, hogy pisztollyal kapcsolatos a tegnapi reakciód után, nem csodálom. - a szemét kezdte el forgatni én is felálltam. - Minden rendben lesz meglátod, hamarosan jó barátok leszünk velük. Ők is megtudnak majd rólunk dologkat és mi is róluk. Jó lesz!
-Oh, ártatlan kis úrnőnk, mindenkibe mekkora hitet fektetsz!
- Mert tudom, hogy várhat ránk egy szebb nap. A szörnyek és az emberek képesek lesznek majd együtt élni! - csillogott fel a szemem, már nem csak 3-an vagyunk, még hárman csatlakoztak hozzánk akik majd tudnak nekünk segíteni és mi is majd segítünk a céljaikban. - Azt hiszem akkor induljunk nem? - néztem Aemira akinek rögtön felcsillant a szeme és ő is felpattant a székről, körbe körbe kezdett szaladni villámgyorsan.
- Aemi, fogd vissza magad kicsit, nem lesz jó vége ha ilyen izgatott vagy! - szólt rá Daigo.
- Hagyjad csak, gyerek még! És megkell tanulja saját maga is, hogy hogyan kontrollálja az előtőrő vágyát.
-Aj komolyan, mi lett hirtelen itt? - emelete égnek a tekintetét Daigo. - Menjünk, menjünk!
Felnevettük egymást Aemivel és elindultunk ki a raktárból a park felé. Aemi állítása szerint itt lesznek Beloék is. Valóban, egész jó kedvel kelltem ma reggel fel, de nem tudnám szavakba önteni, hogy mi is ez az érzés, még azt sem teljesen, hogy mi is az oka. Egyszerűen úgy éreztem, hogy egy új napra ébredtünk, valami új kezdődik el. De ettől eltekintve a figyelmem nem lankadhatott, a célom még a szemem előtt lebegett. Szörnyeket újra összekellett hoznom, kastélyomban újra bekellettett lépnem és a "senpai" megkellett fizessen tettéért.
- Aemi!
- Belo! - tértem vissza ismét a valóságban, mikor két kisgyerek hangja felkiáltott!
Szembe velünk Belo, Bela és Bem állt, úgy tűnik, most érkeztek meg ők is. Aemi és Belo egymás felé szaladtak, majd azonnal a parkba vetették magukat, hogy játszanak. Közben mi is egymással szembe kerültünk, köszöntünk egymásnak. Bem felém mosolyogott, szelid mosolya volt, amire ha rá néztem valahogy repdesni kezdett a szívem:
- Jól vagy? - bólintottam, mire intettem, hogy kövessük a többieket.
Bela és Daigo egy fa tővébe huzodtak meg jó egy méteres távolsággal egymással, nehéz lesz ezt a kettőt összebarátkoztatni, de szerintem nem lehetetlen. Bemmel egyszerre léptünk hozzájuk és telepedtünk le mindketten melléjük, nem szóltunk semmit csak figyeltük ahogy játszik a két kisebb és felnevet. Egy új kezdet... Nem, egy erősebb folyatatás!
