Monster Love
3.rész Menni?
Miyako:
Aemi és Daigo elmentek bevásárolni némi élelmet, egyedül maradtam a raktárba és a gondolataimban igyekeztem mélyedni. Nem is tudom miért örültem annyira,hogy társulhatok Bemékkel. Ők is szörnyek voltak és oké mindig örültem ha társaságban lehetek, hiszen ez a mi nagy családunk, társas lények voltunk... vagyis na nem mindenki de én az voltam... talán az úrnőségből adódik. Na mindegy, de Bemékkel nem csak ez volt, nem is tudom... különlegesnek gondoltam őket.
Már épp lehunyodtak volna a szemeim, amikor lépteket hallottam közeledni... azonnal felpattantam. Ha Daigoék jönnének akkor ketten jönnének, de itt csak egy valakinke hallom a lépteit. Daigo biztos nem hagyja el Aemit, és forditva sem. Ki lehet egy ember? Nem a szaga nem emberé... ez inkább...
-Bela?! - léptem azonnal az ajtóhoz mielőtt még a kilincsre tehette volna kezét.
-Öhm... Miyako ugye? - bólintottam.
-Egyedül jöttél? Gond van? - néztem körbe de senki mást nem láttam.
-Beszélnünk kell. - elég határozott volt.
Őszintén megmondva csodáltam is, igaz most találkoztunk csak, de olyan elszántság, határozottság látszott rajta. Bár én is ilyen lehetnék , ez fordult meg a fejemben...
-Persze, gyere csak be. - álltam félre az ajtóból és bennebb invitáltam.
-A többiek? - nézett körbe az üres raktár épületben.
-Elmentek bevásárolni. - mondtam.
-Itt szálltatok meg?
-Igen, Daigo nézett utána kicsivel korábban mikor idekerültünk. Csendes hely és biztonságos. Ülj nyugodtan le. Ti hol szálltatok meg?
-Nem kell ez a barátias hangulat oké?! - értetlenül néztem rá. - Szóval itt maradtok?! Menjetek el! Mi jöttünk előbb ide, nem jó ha itt vagytok...
-Tessék? Ugyan miért nem? Bem azt mondta...
-Bem , minden zagyvaságot összehord, egy lágyszívű ember... De én féltem őket, hiszen ezen a világon csak ők vannak számomra. Remélem megérted, mi szeretnénk békésen megélni... Féltem őket, ígyis Bem az embereket menti és...
-Nem fogunk bántani, legyünk barátok és...
-Barátok?! Sosem hittem volna,hogy egy szörny, méghozzá , hogy is van ez a úrnő ilyent mondjon? Nem inkább alatvalónak akarsz minket? Legyen kit csicskáztass? - tette karba kezét.
-Nem, sosem tenném. Sosem csicskáztattam semmit, Aemi és Daigo ők a barátaim és azt szeretném ha ti is azok lennétek.
-Oh, milyen kis érzelgős vagy. Nem, köszönöm. Átverheted Beméket de engem nem... veszélyesek vagytok ... és csak azt keresed, hogy irányits minket, hogy mi is szörnyek vagyunk és akkor tudj felettünk uralkodni. De nem, nem kell !
-Bela, én nem tettem ellenetek semmit, miért nem adsz egy esélyt?
-Mert nem akarok?! Mert nem akarok és kész. Én átlátok rajtad, csak most találkoztunk és máris a kegyes úrnőt játszod?! Hát nem kösz... én ebből nem kérek, szóval menjetek el innen! Menjetek el!
Menjetek el! Tünjetek el! ... szörnyszülött... Hirtelen éreztem, ahogy elfog a remegés... Láttam Bela arcán értetlenséget , de ugyanakkor biztonságkedvéért hátralépett.
-Miyako! - hallottam meg Daigo hangját, aki kis idő múlva már előttem termett és megragadta vállaim.- Miyako nyugjd le! Nyugodj le Miyako! Mi a fenét mondtál neki?! -förmedt rá Daigo.
-Én... én csak az igazat, hogy menjetek el...
-Miyako, figylej rám... minden rendben van, nem kell hallgassunk rá.
Figyeltem rá és kiszürtem az alakját is...de valahogy nem tudtam, mintha egy vörös köd ereszkedett volna le, a remegésem már már odafajult,hogy éreztem ahogy átakarnék vátlozni, de ugyanakkor visszatarottam.
-Mi történik itt?! - a hang felé fordultam, amint felcsendült Bem és Belo léptek be a raktárba.
- A kis barátotok kikészitette Miyakot...
-Mi mit mondtál neki Bela? - nézett rá Bem szigoruan.
-OH ember csak annyit, hogy menjenek el. Most ettől miért kell ennyire kiborulni?
-Nem tudtok ti rólunk semmit... Aemi szórakoztasd a vendégeinket, én addig kiviszem Miyakot. - ezzel átkarolt és igyekezett kifele vinni a friss levegőre.
Bem:
-Most tényleg képes voltál idejönni és elűzni őket?!- néztem szigoruan Belara.
Bela mindig magának való volt, az a tipusu ember aki csak a tényeket fogadja el és előre halad. Persze megértem, hogy aggódik értünk hiszen egy család vagyunk, mindig is azok voltunk. Bela volt mindig az a személy aki realitást látta, aki abban hitt amit lát, hall és tapasztal, mindig óvatos volt , de attól teltekintve mindig bizott bennem és a tetteimbe és ha kellett azonnal segitett nekem vagy Belonak.
-Ugyan, most nem értem mi rosszat mondtam és miért kell ennyire kiakadni.
-Miyako nem tud túllépni a múltján... -szólalt meg Aemi, mindenki rá tekintett. - Menti az embereket és egy jobb jővőre reménykedik ahol a szörnyek és az emberek békésen élhetnek, de ugyanakkor bosszúra vágyik, a szívét megpecsételte egy fájdalom , amivel harcban áll még magában is.
Senki sem mondott semmit, csak kislányra figyeltünk... tudtam, tudtam, hogy valami nyomja a szívét, hogy az a fájdalom a szemében ...
-Miről beszélsz kislány? - térdeltem le elé és rá mosolyogtam.
-Egy ember... egy ember átverte... ezzel örökre pecsétet hagyva magaután... -értetlenül néztem rá, az előbb az érzelmekről beszélt most meg...
-A szemről beszélsz? A szeme ami izzik vörösen még ha emberi alakban is van? - bólintott.
- Hitt és hinni akar, az emberek békésen együtt tudnak velünk élni... de ugyanakkor bosszút akar állni ezen az emberen, talán a szörny is beszél belőle ... nem tudom mennyire mondja komolyan , de nem tud tovább lépni...
És ekkor bevillant az a férfi... az a férfi a minapról! Lehet, hogy ő lenne az... ismerte vagy legalább valaki akit ismer... megakartam kérdezni de ekkor:
-Aemi mégis miről beszélsz?! - toppant be Daigo. - Ne beszélj összevissza!
-Jól van... sajnálom! -hajtotta le a fejét.
-És pakolj össze tovább állunk!
-Tessék?! - nézett megdöbbenten a kislány, de én is meglepődtem. - Ne már! De én akartam még játszani Beloval...
- Nincs vita, összepakolunk és tovább állunk, Miyako is így döntött.
-De nem kell, elférünk egymás mellett és úgy volt, hogy együtt dolgozunk majd...
-Úgy látszik nem mindenki van ezen a véleményen...- nézett rá Belara, aki karba tett kézzel állt és mikor rátekintettem csak vállat vont.
-Bela, te tényleg nem veszed észre? Olyanok mint mi... Miért ne barátkozhatnánk velük? Emlékezz múltkor is segitettek és... és nem vagy kíváncsi a szörnyek történelmére? Elvoltál, hogy emberek között ostobaság lennünk, most találkozunk valakikkel akik hasonlóak, akik hasonló a múltunk és ezt is félre lököd? - hirtelen magamra sem ismertem, eléggé feszült voltam, pedig nem szoktam, minidg a higgadt, megfontolt tag vagyok a csapatból.
Bela csak durcásan félre fordult és elindult kifelé...
-Nagyon sajnáljuk! -hajoltam meg. - De még ne pakoljatok össze!
-Így van , megbeszéljük Belával.
-Nagyon kedvesek vagytok, de nem hiszem, hogy bele megy. De meg is tudom érteni ez az egész nektek új helyzet...
-Jobban vagy? -fakadt ki egyből magamból mikor Miyako elénk került.
-Igen. -mosolygott rám ... izzó bal szeme mintha lüktetne, éreztem ahogy jobb kezem megmoccan, de rögtön összeszoritottam...
Megakartam érinteni, nem is tudom mi ütött belém, csak hirtelen megakartam érinteni és ezzel az érintéssel erőt adni neki, eltörölni a fájdalmát.
- Megbeszéljük, kérlek még ne menjetek el!
-Így van, ha többen vagyunk az csak jobb.
-Még akkor is ezt mondjátok ha azt mondom, hogy amit Aemi mondott igaz? Ha bosszút akarok állni egy emberen? Bem te megakarod őket védeni...
-Nem tudom és nem tudjuk,hogy mi történt de ez már a saját döntésed, ebbe nem szólhatok bele... még csak most ismerkedtünk meg, megakarl..megakarunk ismerni és a későbbiekben elvállik, hogy mi a véleményünk erről az egészről... mindenkinek vannak fájó pontjai a múltban és mindenki valahogy átakarja vészelni.
-Pfff... úgy beszél mintha ismerne...
-Pontosan nem ismerlek, nem ismerünk, de megakarunk ismerni.
-Bajba kerülhettek, ha összebarátkoztok velem, akkor a életetek megfordul, nem lesz olyan békés.
Nézett a szememben fájó tekintettel. De én csak elmosolyodtam és közelebb lépve hozzá megfogtam kezét:
-Mikor volt nekünk békés életünk? Fogjunk össze!
Miyako:
Bem szemei olyan szelidek voltak, olyan ragyogóak. És esküszöm olyan rézésem volt, hogy menten megigéznek , fogva tartanak és nem engednek el...
-Hallgatni akarsz rájuk?
- Mármint?
-Várni fogsz legalább még egy napot. - ült le Daigo.
-Igen....
-De miért csinálod ezt? Én nem értem... talán megtetszett Bem?
-Micsoda?!... Pff...de...dehogyis. - tettem karba a kezem és elnéztem, bár nem értettem a saját reakciómat. - Csak... olyan rég találkoztunk szörnyekkel, mások árulónak vélnek, hogy emberekkel próbálunk barátkozni, de itt vannak ők , nem ismernek még és ők is azon vannak,hogy segítsenek az embereken. Úgy érzem mások, megakarom ismerni őket. Te nem vagy kíváncsi rájuk? Hiszen láttad az alakjukat, nem ismerünk olyan szörnyeket.
-Oké, feltehetőleg elhiszem. Talán engem is érdekelnek egy kicsit... - most rajta volt a sor , hogy eltekintsen.
Elmodolyodtam, így végül aznap és másnap délelőtt sem mozdultunk ki a raktárból. Abba reménykedve, hogy Bemék megjelennek és elmondják, hogy megbeszélték a dolgokat. Azért nem akartam, hogy összevessznek miattam. Tényleg megtudom érteni Belát, én is aggódok Aemi és Daigoért hiszen csak ők maradtak mellettem a legnehezebb időkben. Nem akarnám őket elvesziteni. De ugyanakkor egy furcsa érzés keringett bennem, hogy nem utóljára akarom látni Beméket... Bemet....
Bem:
- Én egyáltalán nem értelek! Nem is ismerlek meg... amióta találkoztunk velük mintha kicsit ingatagabb lenne az érzéseid változása. Mintha hamarabb kitudnál jönni a sodrodból. Mondd , hogy nem tetszett meg az a farkas lány....
Már másnap reggel volt a hajónkon voltunk. Belával az este folyamán nem lehetett beszélni, bármit mondtuk nem válaszolt , aztán korán elment lefeküdni. Viszont reggel kiadta ami magában volt:
-Nem... nem... - nem csak ezt hajtogattam magamban , de valahogy furcsa érzés keringett bennem.
Ugyanis nem akartam, hogy utoljára lássam Miyakoékat... Miyakot...
-De te tényleg nem vagy kíváncsi rájuk? Milyen szörnyek léteznek még, ez egy külön világ, itt élnek közöttünk? ... Lehet tudnak valamit rólunk esetleg honnan származunk vagy valami...
Éveken keresztül azt kerestük,hogy honnan származunk, hogy hogyan születtünk meg, kik voltak körülöttünk... az első emlékünk az , hogy erdőben ébredünk csak mi vagyunk hárman, szakadt ruhákban, ugyanis valószinű azelőtt átvoltunk változva. Átváltozáskor szétszakad egy része a ruhánknak. De egyelőre sikeretlen volt az eredményünk, nem haladtunk semmit sem előre.
-Semmi kérdés nem fogalmazott meg benned? - néztem rá. - Hasonlóak hozzánk.
- Én csak.... úgy érzem ha velük vagyunk bajba sodornak... mégis ha igaz amit mondanak ő a szörnyek úrnője szerinted nem vadásznak rá... hallottad valakin bosszút akar állni, ha emellett marad te egyet tudsz érteni vele? Hagyod hogy akár megölje azt az embert? És ha nem sikerül, ha csak több embert haragit magára? Mi is bajba sodrodunk.
Ezzel ismét magunkra hagyott... fogta magát és durcásan megint elment...
-De szerinted tényleg ennyire veszélyes ha velük barátkozunk? - nézett rám Belo.
Néhány percig gondolkodtam... Miyako szemében láttam fájdalmat, bánatot... de van benne remény is hasonló remény, mint ami bennem, az a célja mint nekem, mint nekünk. Nem hiszem, hogy oly kegyetlen lenne, olyan törékenynek tűnik:
-Nem... szerintem nem gond ha barátkozunk velük. -mosolyodtam rá.
Valóban így gondoltam, úgy éreztem ha ezen az uton elindulunk talán magunkról is megtudunk egy két dolgot. És érdekesnek találtam, hogy vannak más szörnyek is körülöttünk és bár Bela nem vallotta be szerintem ő is így gondolta.
Miyako:
Az utcákon sétáltam figyelve arra, hogy nincs e próbléma valahol... úgy éreztem kicsit megkell járjam magam, friss levegőt szivjak. Azóta semmi hirt nem hallottunk Bemékről. Talán mégsem sikerül meggyőzniük.
Ahogy így sétáltam észrevettem ahogy egy közeli parkba egyedül üldőgél Bela... Megsem gondoltam jó formán, hogy odakellene szóljak , egyáltalán beszélnem kellene e vele, de lábaim mégis felé tartottak:
-Leülhetek?- léptem mellé.
Nem fordult teljesen felém, csak szeme sarkából nézett fel rám.
-Nem az én padom. Ez egy közterület, bárki bárhová leülhet. - válaszolta .
Leültem mellé, de ő kis idő múlva felállt:
-Várj! - szóltam utána. - Tényleg nem beszélhetnénk?
- Még mindig itt vagytok? Azt hittem elmentek... -bár megállt nem nézett rám.
Csak lehajtottam a fejem...
-Tényleg nincs esély rá, hogy mi ketten jól kijöjjünk?
Csend támadt ránk, nem válaszolt semmit.... a távoli autok robogása hallatszott ideig és néhány ember nevetése... de körülöttünk csend, senki sem volt a környéken.
-Ne értsd félre, nincs bajom veled mint ember... pusztán féltem a családomat.
Belára néztem , akinek sikerült egy halvány mosolyt elcsipnem , majd indult is tovább... De ahogy két lépést tett zajra lettünk figyelmesek és lövésekre. Összenéztünk, szerintem ugyanarra a gondoltunk és a zajok irányába kezdtünk egyszere szaladni. A zajok egy cég második emeletéből hallatszodtak , már kisebb tömeg gyűlt kint mindenki azon beszélve,hogy valakik betörtek oda. Hátsóbejáraton léptünk végül is be és óvatosan közelitettük meg a helyszint ahol 1 darab maszkos férfi állt a terem közepén. Nem volt valami nagy cég, vagy 5-en ha lehettek bent, mind a földön hevertek. A férfi úgy tűnt megbolondult kezével összevissza kalimpált és mindenkit arra utasitott, hogy maradjon a földön mert ha nem lelövi. Belával összenéztünk , közösen kellene valamit lépjünk. Átváltozni nem tudunk azért ez az 5 ember is... ha kilépünk talán azonnal lelövi valamelyikünket, szóval mit kellene tegyünk? Csak néztem Belát, ahogy ő is engem.
-Nem fogom feladni magam, nem fogom feladni magam!
Járkált fel alá a maskzos férfi... jaj bár közelebb érne talán megtudnám igézni....
-Tennünk kell valamit!- suttogott Bela.
-Én is tudom, de mit? Átváltozni nem tudunk...
-Talán csak várjunk és a segítség magától felkerül...
-Nem... nem megkell menteni az embereket! -hajtogattam elszántan de ekkor...
-Hé! Ki van ott?! Gyere elő vagy én megyek de akkor egy golyóval kerülsz ki?!
Francba... ez most nekünk szólt?
Bem:
Tulajdonképpen nem vártam sok időt, hogy én is kimenjek sétálni Belo is követett. Felmentünk egy épület tetejére és ott ütöttem meg a botom, hogy belássam az egész várost. Néhány férj a feleségével vitázott vagy épp azon, hogy a nő szerint azt mondta kövér a férje, vagy hogy már megint a férj csak a lábát logassa, estleg egy két pohár is benne van... minimális , szokásos... de ekkor
-Gyerünk! Állj fel! Azt mondtam állj fel!
Azonnal kipattant a szemem, amikor láttam , hogy kihez beszél egy maszkos férfi fegyverrel a kezével:
-Miyako! - mondtam ki hangosan, amin Belo is meglepődött.
Egy cégnél voltak, vagy valami hasonló, ez maszkos férfi valószinű, hogy rablást intézett. De mit keres ott Miyako? És a feküdt emberek között ott volt még Bela is. Nem tétlenkedtem, ahogy Belo is tudta merre vezet az utunk, elindultunk Miyakohoz és ahhoz a férfihoz. Bántani fogja? Megkell mentsem.
