Karácsony

 Kellemes és békés Karácsonyi Ünnepeket!

21.rész Kilépni?

Monster Love

21.rész Kilépni?

Miyako:

Már megint? Ez nagyon furcsa, amióta itt vagyunk azóta soha nem volt ennyi démon megjelenés, mint ezen a nap. Ez... ez nagyon furcsa. Pláné fényes nappal van még, oké már átkerültünk délutánra de akkor is. Valamit itt nincs rendben. Valami itt nagyon fura.

    - Srácok fejezzétek be! - szóltam erőteljes hangon rájuk, mire mindketten egyszerre kapták fel a fejüket. - Mozgolodás van újból! - mindkettőjük arcán azokat a vonásokat vélltem felfedezni, ami valószínüleg az én arcomon is látszodott, hogy most volt egy eset, miért kell hirtelen újabb legyen. Bem felállt és hozzám sétált, Shouta is felállt, leporolta magát majd felém fordult.

     - Nincs innen messze és ahogy érzem egy kisebb csoportról van szó. 5-6 démon jelenlétét érzem talán.

    - Ahhoz képest elég sok. Ritka, hogy ekkora csoporttal járjanak a démonok. Talán szervezkednek valamiben?

    - Nem valószínű, arról már rég kellett volna hallanunk. Máskülönben az eset után, fényes nappal nem történt ilyen. El vannak az emberekkel, nem akarnak felkellteni rá a figyelmet, inkább hátból támadnának, valami csellel. - Shouta egyetértően bólintott.  - Shouta menj hivd Daigoékat.

    - Miért pont én?! Segíteni tudok neked! Sokkal jobban ismerem a démonokat, mint ez... - mutatott Bemre, akinek dühe szintén még nem csillapodott. 

    - Shouta! El ne kezdjük megint itt a kakaskodást! Annak egyáltalán nincs itt helye! És kérlek szépen beszélj tisztelettel Bemhez, nem "ez".

    - Csak hallgasd amit Miyako mond... - szürte fogai közül Bem.

    - Ha továbbra is kakaskodni akartok, akkor inkább menjetek mind a ketten!

    - Nem! - vágta rá egyszerre a két srác.

    - Nem mehetsz egyedül!

    - Veszélyes! - természetesen egy dologban egyet értenek, hogy én nem kerülhetek veszélyben. Yippi yuu!

    - Mi a fene folyik itt? Az egész utca töletek zeng! - jelentek meg a többiek is. - Mi ez a hangulat?  - tekintett Daigo körbe, ám pillantásai folyamatosan a két fiút lövelték. 

   - Egy kis nézet eltérés, de megoldodott. - néztem szigoruan a fiúkra. - Viszont vészhelyzet állt elő, egy kisebb csoport démon tanyászik a közelben.

   - Kisebb csoport? - lepődött ugyanúgy meg Daigo is. - Akkor menjünk! - de nem állt meg kérdzösködni és fonni az elméleteket, hogy mit miért, rögtön a tettek mezejére lépett. Ezért szeretem. Először essünk neki, aztán átgondoljuk, mi is történt.

A kis csapatunk pedig megindult. Néhány utcával arébb pedig fel is fedeztük a kiscsapatot. Épp összedugták a fejüket, gondolom arról beszélte, hogy mi is legyen a következő lépésük. De azt már nem léphetik meg. Rögtön felkapták a fejüket ahogy mellettük landoltunk és el is kezdődött a harc. Mindenki fel volt készülve. Óvatosnak kellett elennünk. Bár hadd ne mondjam meg, vicces volt amikor Bemék átváltoztak és a démonok arcára döbbenet ült ki, hogy ilyen teremtményeket még nem láttak. 

    - Milyen rusnya.... - mondta az egyik mire egy jó erős rugással a földre terítettem.

    - Nem rusnya! - szortam villámokat a szememmel. - És először néz magadra, a valódi alakod egy nyálkás, trutymos borzalom... - fintoritottam el az arcom ahogy felé néztem. Az egész teste világos zöld volt és valami nyálka folyt le róla... ahánysozr megütöttem, folyton megráztam magam, hogy ez a nyálka lejöjjön rólam.

A 6 fős csapattal elég jól sikerült felvennünk a versenyet. A két kisebb eggyel verekedtek és ügyesek voltak. Ahogy mindenki más egyet szemelt ki magának. Természetesen mi győztünk. Mind a 6 démon ott kuporodott előttünk. Bár bármennyire is kiakartam huzni, hogy mégis mi ez az egész szövetkezet nem akarták bevallani. Rájuk vicsorítottam a fogaimat és közel hajoltam hozzájuk, szemeimmel fájdalmat okoztam, de ígyis hallgattak. Már már dühített... amikor is egyszer az egyikhez közel hajolva megéreztem egy ismerősnek tűnő illatot. Nem éreztem sokszor, de mégis valahogy belém ívodott:

    - Ez az illat...

    - Milyen illat?

    - Honnan ismeritek? Ki az? - fogtam meg a démont aki előtt épp térdeltem. 

    - Nem tudom miről beszélsz! - hazudott nagyon is jól tudta, hogy miről beszélek és szépen az arcomban is nevetett.

    - Ő utasított rá mi?! - de csak kacajt kaptam az arcomban. Lelöktem a földre. Valahogy... valahogy ki kell szednem belőle.

    - Mi a baj Miyako? Kiről beszélsz? Mit éreztél meg? - lépett mellém Daigo. Ő nem érezhett az én szaglásom sokkal kifinomultabb.

Épp válaszolni akartam, amikor minden olyan hamar történt. Egy hangos kiáltást hallottam, megakartam fordulni, de közvetlenül egy mellkasba botlottam és megéreztem a vér szagát. Bem vérét... Bem előttem állt és éppen engem védett, amikor egy démon fellázadt és nekem akart támadni. Daigo sé Shouta azonnal lefegyverezte.

    - Bem! - kiáltottam fel aggodva, arca fájdalomtól torzult el.

    - Jól vagyok... hamarosan begyógyul... - hátához kapott, ami egy vágás ért és térdre esett. 

    - Bem! - kiáltottak fel a többiek is. 

Lehajoltam hozzá és a sebéhez értem ekkor láttam meg a kezemn a különös ezüstös port... ez a por nagyon is ismerős:

    - Ez a por... - Daigo rögtön rájött, hogy miről is beszélek, Bemhez lépett és a hátára kapta. Bár ellenkezni akart, elcsititotta.

Visszafele vezető úton, elmondtuk, hogy mit is feltételezünk. Azoknak a démonoknak olyan fegyverük volt, amin ez a por jelen volt. És fájdalmat okozott Bemnek. Ez azt jelenti, hogy neki is ilyen hatással van rá, mint rám? Nem gyogyul be?! Ez a por fájdalmot okozott Bemnek... ahogy engem akart védeni. Miattam történt ez mert nem figyeltem eléggé. Miattam sérült meg. 

    - Bem jól lesz! - tette a vállamra a kezét. - Sajnálom a történteke. - Nem mondtam semmit továbbra is Bemet figyeltem, magamra hagyott. 

Jól lesz... nem lesz jól... tudom ezt az érzést, ezt a fájdalmat és ezt a nyomot. És ennek okozója én vagyok, az hogy velem találkozott, most elkell viselje ezt a fájdalmat, ezt a nyomot. 

Bem:

    - Ah... - kissé felemelkedtem, de rögtön belém nyilalt oldalamban a fájdalom.

    - Várj! Várj! - hallottam meg Miyako, hangját majd pillanatokkal később már ott is termett előttem és kezébe kapta a pohár vizet ami felé nyúltam és a kezemben adta. Közben leültem mellém az ágyban és szemei aggódva és bánatosan csillogtak felém. 

    - Jól vagyok!

    - Hazdusz! - vágta rá könnyedén. - Az a por, ismerős volt a késen... pont ugyanaz ment bele a szememben, nem olyan sima sebet okoz, ami könnyen regenerálodik. Engem ezzel nem tudsz becsapni. - mosoly kuszott az ajkaimra és felé nyujtottam kezem, hogy végig simitsak az arcán. Olyan gyönyörű!

   - Gyönyörű vagy! - arca kipirult és eltekintett.

   - Ne... Ne... Nem... Ezzel nem vágod ki magad! - mondta durcásan és zavarbajőve. Olyan aranyos!  - Elhamarakodottan cselekedtél. Ez nem a te modszered.

    - Nem cselekedtem elhamarkodottan, csak szívből cselekedtem. - rám emelte tekintetét, barna és kék szeme, mindkettő ugyanannyira csillogott meghatottan. Kicsit közelebb huzodtam hozzá és megfogtam a kezét. - Nem hagyhattam, hogy megsérülj. Azt nem birnám ki, ha te sérülnél meg.

    - De... De... Gondolj magadra is! Nem sérülhetsz meg... Elmondtam, hogy az a por mennyire veszélyes, látod neked is ártott. Nem gondolhatsz ilyenkor... - felemeltem az ujjam és ajkára helyeztem, elhallgatott. Lágyan elmosolyogtam.

    - Vigyázok magamra, de előtte nekem az a fontos, hogy te légy biztonságban. Már nem vagy egyedül és nem is leszel soha. Nem kell mindent magadra vállalnod. Itt vagyok és én majd megvédelek.

   - Bem... - tekintett meghatottan rám. Majd lassan közeledett felém, míg puha ajkak nem érintették az enyémet. Amit mondtam igaz és eszerint megyek tovább, mindig ez lesz a prioritásom.

Órákkal később, Miyako kiment segítsen Daigonak Aemivel. Egyedül maradtam a szobába, amíg Bela meg nem jelent:

   - Hogy vagy?

    - Köszönöm szépen jól! 

    - Hát nem annak tűnsz, nem annak tűntél amikor megkaptad a vágást.

   - Nem vagyunk acélból. Érezzük a fájdalmat, mint mindenki más. Ezt te is tudod.

    - Nem erről beszélek és ezt te is tudod jól. Jobban eltorzult az arcod a fájdalomtól és izzadtál, a seb pedig még mindig látszik, szerintem heg marad.

    - Hát nem tudjuk, hogy mivel nézünk szemben.

    - És te tényleg ezt akarod? - sütötte le a tekintetét, az álla alá nyúltam és felemeltem a fejét, hogy a szemembe nézhessen.

    - Miyakot akarom! - szólaltam meg a rekedtes hangomon. A filmekben, ez irtó romantikusan hangzik, az én számból... nem tudom... És hát Bela arcán undor jelent meg.

    - Blah... ez gusztustalan! Tekintsünk, most el az ilyen nyálas dolgoktól. Veszélyes!

    - És hagyjam Miyakot a veszéllyel?

    - Ez neki már mindennapis. Neki ez már az élete. Találkozott már dühös emberekkel és a fajtájuk belivel. Illetve, nincsen egyedül .

    - Dühös emberekkel már mi is találkoztunk!

    - De démonokkal nem...

    - ... egészen mostanáig.

   - Egészen mostanáig. Pontosan! Nem tudunk annyi mindent róluk, hiába tanítottak, meséltek. Ez nem ugyanaz. Erre nem kell vállalkozni.

    - Nem vállalkozom! Egyszerűen ezt kell tennem.

    - Ezt kell tenned miért? Mert egyik pillanatról a másikra "beleszerettél" - útobbi szónál még kezeivel is megnyomatékosította, hogy idézőjeleket formált.

    - Ne csináld ezt Bela, ne játsz az érzéseimmel, mert azok igazak.

    - Ránk gondolsz? Mi van ha az a por engem kap el? Vagy mi van ha Belot? Innen kezdve már csak Miyako?! Miyako?! Miyako?!

   -  Nem erről szó sincs! De hiszen ezt már többször is elmondtam! Nem felejtelek el titeket, hogyan is tehetném. És ugyanannyira védlek. Csak annyi, hogy az életemben bekerült egy újabb személy, valaki aki fontos a számomra, akit megakarok védeni. Kérlek fogadd el ezt Bela! Ez nem jelent semmi változást...

    - De, épp, hogy azt jelenti. Sosem zártuk azt el, hogy ne érzzünk valaki iránt valamit jó... de nem így. Bem nézz már magadra, megsérültél, úgy mint eddig még soha. Még mindig látom az arcodon, hogy fáj a seb. Lépjünk ki! - szólásra nyitottam a számat, ám... 

    - Igaza van Bem! 

    - Miyako... - tekintettem Bela válla fölött el és láttam meg az utolsó lépcsőfokon.

    - Belának igaza van, ki kell lépnetek most! 

    - Miyako... - lecsusztam az ágyról, ám rögtön belém nyilalt a fájdalom. - Ah...

    - Ne mozdulj meg! - lépett hozzám Bela. De tekintetem a lépcsőfokot néztem Miyako a földet fixirozta, meg akartam szóltitani, felé akartam nyújtani a kezem hogy megfogja de ahogy emeltem volna Miyako sarkon fordult és kiszaladt.

   - Miyako!

    - Ne mozdulj! - szólt rám ismét Bela.

   - Utána kell mennem!

   - Dehogyis, gondolj már magadra is!

   - De nem tudok! - kiáltottam el magam, amin még maga Bela is meglepődött, ugyanis én nem szoktam ilyen indulatos lenni. Ennek hatására elengedett és egy lépést hátrébb is lépett tőlem. - Nem tudok értsd meg! Nem tudok ebből hátralépni és nem is akarok. Szeretem Miyakot és mellette akarok lenni, megakarom védeni. Sajnálom, hogy ezzel akár titeket is belerángattam. Tudom, hogy önzőség, de már nem tudok és nem is akarok ebből kilépni. Nem futamodok meg, nem lépek el, nem hagyom magára. De nem tartalak vissza titeket ha elakartok menni! 

    - Nem! - mindketten a lépcső felé néztünk ahol Belo állt. Letrappolt és kis ajkait előre biggyesztette. - Miért veszekedtek?  - nézett kis csillogó szemmekkel felénk. - Bela, Bem szereti Miyakot aki ezt viszonozza. Boldogok együtt. Mi is jól kijövünk, akkor meg mi a gond?

    - Belo, nem mondhatod ezt komolyan?! Nem láttad, hogy éppen minek is voltunk a szemtanúi? Bem megsérült és komolyan... nézd még mindig látszik... - hevességében ráütött a hátamra, mire felszisszentem. - Ne haragudj! A lényeg az, hogy veszélyes, hogy láthatod, hogy komoly sérülést szenvedett, ez nekünk is árt. Ki kell lépjük. Nem akarhassuk, hogy ebbe belekeveredjünk.

    - De hát már benne vagyunk! - emelte fel kissé a hangját Belo, mire mindketten meglepődve fordultunk feléje. Nem volt sosem ilyen.

    - Belo...

    - Én... én nem akarom, hogy Bem szomorú legyen és azt sem, hogy Miyako. Tudom, hogyha elvállnának akkor szomorúak lesznek. Az útjaik összefonodtak, szükségük van egymásra. - elmosolyodtam és a kis srác fejére tettem a kezem. - Sőt egy csapat lettünk mindannyian, egymásra számítunk. Nem vagyunk teljesek ugyan olyanok de... akkor is, egy az útunk, egy történetünk... legalábbis azzá alakult. Én szeretem ezt a kis csapatot és tudom, hogy együtt bármire is képesek vagyunk! Jöjjön bármi, megoldjuk!

    - Belo, te csak egy kölyök vagy ezt nem tudod felfogni... - ez a kölyök éppenséggel eleggé mély gondolatokat vetett magába.

    - Belának igaza van, ez veszélyes. Nem kényszeríthetelek ezekbe bele. Nyugodtan gondoljátok át és ha azt akarjátok, akkor lépjetek ki. De én nem fogok! Nem ellenetek szól, nem nektek fordítok hátat, csak valakinek a védelmezője akarok lenni!

Mondtam ki határozottan, majd elkaptam a kabátom és a botom, hogy Miyako után mehessek. Nem mondok le róla. Nem akarom magukra hagyni Beláékat, nem tudnám és nem is akarnám elfelejteni őket. De ugyanúgy Miyakot sem, szeretem, ahogy Belo is mondta már össze találkoztak az útjaink, már eggyé válltak, közösen megyünk tovább és megakarom védeni. Nem akarom elengedni! Nem akarok nélküle lenni! Látni akarom, hallani minden egyes nap. Látni a mosolyát és azt, hogy boldog. Elhozom neki a boldogságot és a békét.

   - Bem! Szia! - jelent meg Natsume nyomozó. Meghajoltam de csak egy pillantást vettem rá, szemeimmel rögtön tovább keresve, hogy valahol nem e látom meg Miyakot.

   - Összekaptatok Miyakoval? - meglepődve fordultam felé.

    - Találkoztál vele? 

    - Igen! Nem is olyan rég ütköztünk össze. Sirt, megfogtam a kezét és kérdeztem mi történt de nem mondott semmit. Elnézést kért és elszaladt.  Vitatkoztatok?

Lesütöttem a szemem, nem akartam válaszolni. Amugyis mit mondhatnék? Mutásnok és démonok vagyunk és azon morfondirozunk, hogy mennyire veszélyes éppen a helyeztünk, hova kellene menni, mit kellene tenni. Miyako a démon úrnő, elég gyakran találkozik rátámadó démonokkal, jelenleg én is megsérültem egy valami bizar por miatt és Belának elege lett, hogy ilyen helyzetbe kerültünk, így azt akarná, hogy lépjünk ki. Miyako ezt meghallotta és elfutott.

    - Bem... - szólalt meg hirtelen kimért hangon és a vállamra helyezte a kezeit. - Szerelemi civakodás? Van ilyen. Tudod a nők, igen érzékeny személyek, finoman kell bánni velük, mint egy drága kővel, törékenyek. Tudom, néha azt hiszik, hogy nekik van igazuk de... teret kell hagyni. Hadd gondolkozzanak, utána ugyis visszatérnek és megbeszélitek a dolgot.

   -  És ha nem?

    - Jönni fog hidd el, visszajön hozzád. - mosolygott felém. - Szeret ez látszik. Nem tudom, hogy mi történt köztetek és nem kell elmondd, ha nem akarod. De itt vagyok számodra. Apropó, még egy kis tipp, vegyél valamit neki. Kedveskedj neki. Vegyél virágot, bonbont, vidd el egy romantikus vacsorára, sétára, vidd el táncolni....

    - Táncolni?

    - Igen... - erre elkezdte elég furán mozgatni a vállait és lábaival dobbantott. Na nem mintha nem tudtam volna, hogy mi az a tánc. Ám az látszott, hogy Natsume nyomozónak ez nem volt az erőssége. - Érted, minden gondot megold. Eltereli a gondolatodat és utána lényegében ha fel is jön még egyszer, elfelejtődik. Gondold át! Ha kell valami tipp, állok rendelkezésedre! - mondandója végére megszólalt a telefonja. - Elnézést... - vette fel.

Randi... ajándék... meg annyiszor láttam embert emberrel, ahogy ezeket a kis gesztusokat egymás felé adják, teszik, kapnak, mosolyognak, örömteli pillanatokat élnek meg ezekben akár a kis, akár nagy ajádnékokban, legyen az fizikai, kézzel fogható tárgy, vagy valamilyen esemény. Minden egyessel pedig emlékek gyülnek. Néha álmélkodva néztem őket, ahogy mosolyognak, ahogy örlnek egymásnak, ahogy örülnek annak a pillanatnak, mintha tényeleg abban a pillanatban, csak ők léteznének a világon. Miyakoval, nem olyan rég vagyunk csak együtt. Nem fordult még meg a fejemben ilyensmi. Bár ha kapcsolatban vagy ez normális. Viszont mi, nem vagyunk  normálisak. Lehet ilyensmiről szó? Lehet... mégis... hogyan... 

    - Ne haragudj Bem, most mennem kell!

    - Natsume úr! - kapta csukloja után, érdeklődve fordult felém. - Segítene?