Karácsony

 Kellemes és békés Karácsonyi Ünnepeket!

21.rész Kilépni?

Monster Love

21.rész Kilépni?

Miyako:

Már megint? Ez nagyon furcsa, amióta itt vagyunk azóta soha nem volt ennyi démon megjelenés, mint ezen a nap. Ez... ez nagyon furcsa. Pláné fényes nappal van még, oké már átkerültünk délutánra de akkor is. Valamit itt nincs rendben. Valami itt nagyon fura.

    - Srácok fejezzétek be! - szóltam erőteljes hangon rájuk, mire mindketten egyszerre kapták fel a fejüket. - Mozgolodás van újból! - mindkettőjük arcán azokat a vonásokat vélltem felfedezni, ami valószínüleg az én arcomon is látszodott, hogy most volt egy eset, miért kell hirtelen újabb legyen. Bem felállt és hozzám sétált, Shouta is felállt, leporolta magát majd felém fordult.

     - Nincs innen messze és ahogy érzem egy kisebb csoportról van szó. 5-6 démon jelenlétét érzem talán.

    - Ahhoz képest elég sok. Ritka, hogy ekkora csoporttal járjanak a démonok. Talán szervezkednek valamiben?

    - Nem valószínű, arról már rég kellett volna hallanunk. Máskülönben az eset után, fényes nappal nem történt ilyen. El vannak az emberekkel, nem akarnak felkellteni rá a figyelmet, inkább hátból támadnának, valami csellel. - Shouta egyetértően bólintott.  - Shouta menj hivd Daigoékat.

    - Miért pont én?! Segíteni tudok neked! Sokkal jobban ismerem a démonokat, mint ez... - mutatott Bemre, akinek dühe szintén még nem csillapodott. 

    - Shouta! El ne kezdjük megint itt a kakaskodást! Annak egyáltalán nincs itt helye! És kérlek szépen beszélj tisztelettel Bemhez, nem "ez".

    - Csak hallgasd amit Miyako mond... - szürte fogai közül Bem.

    - Ha továbbra is kakaskodni akartok, akkor inkább menjetek mind a ketten!

    - Nem! - vágta rá egyszerre a két srác.

    - Nem mehetsz egyedül!

    - Veszélyes! - természetesen egy dologban egyet értenek, hogy én nem kerülhetek veszélyben. Yippi yuu!

    - Mi a fene folyik itt? Az egész utca töletek zeng! - jelentek meg a többiek is. - Mi ez a hangulat?  - tekintett Daigo körbe, ám pillantásai folyamatosan a két fiút lövelték. 

   - Egy kis nézet eltérés, de megoldodott. - néztem szigoruan a fiúkra. - Viszont vészhelyzet állt elő, egy kisebb csoport démon tanyászik a közelben.

   - Kisebb csoport? - lepődött ugyanúgy meg Daigo is. - Akkor menjünk! - de nem állt meg kérdzösködni és fonni az elméleteket, hogy mit miért, rögtön a tettek mezejére lépett. Ezért szeretem. Először essünk neki, aztán átgondoljuk, mi is történt.

A kis csapatunk pedig megindult. Néhány utcával arébb pedig fel is fedeztük a kiscsapatot. Épp összedugták a fejüket, gondolom arról beszélte, hogy mi is legyen a következő lépésük. De azt már nem léphetik meg. Rögtön felkapták a fejüket ahogy mellettük landoltunk és el is kezdődött a harc. Mindenki fel volt készülve. Óvatosnak kellett elennünk. Bár hadd ne mondjam meg, vicces volt amikor Bemék átváltoztak és a démonok arcára döbbenet ült ki, hogy ilyen teremtményeket még nem láttak. 

    - Milyen rusnya.... - mondta az egyik mire egy jó erős rugással a földre terítettem.

    - Nem rusnya! - szortam villámokat a szememmel. - És először néz magadra, a valódi alakod egy nyálkás, trutymos borzalom... - fintoritottam el az arcom ahogy felé néztem. Az egész teste világos zöld volt és valami nyálka folyt le róla... ahánysozr megütöttem, folyton megráztam magam, hogy ez a nyálka lejöjjön rólam.

A 6 fős csapattal elég jól sikerült felvennünk a versenyet. A két kisebb eggyel verekedtek és ügyesek voltak. Ahogy mindenki más egyet szemelt ki magának. Természetesen mi győztünk. Mind a 6 démon ott kuporodott előttünk. Bár bármennyire is kiakartam huzni, hogy mégis mi ez az egész szövetkezet nem akarták bevallani. Rájuk vicsorítottam a fogaimat és közel hajoltam hozzájuk, szemeimmel fájdalmat okoztam, de ígyis hallgattak. Már már dühített... amikor is egyszer az egyikhez közel hajolva megéreztem egy ismerősnek tűnő illatot. Nem éreztem sokszor, de mégis valahogy belém ívodott:

    - Ez az illat...

    - Milyen illat?

    - Honnan ismeritek? Ki az? - fogtam meg a démont aki előtt épp térdeltem. 

    - Nem tudom miről beszélsz! - hazudott nagyon is jól tudta, hogy miről beszélek és szépen az arcomban is nevetett.

    - Ő utasított rá mi?! - de csak kacajt kaptam az arcomban. Lelöktem a földre. Valahogy... valahogy ki kell szednem belőle.

    - Mi a baj Miyako? Kiről beszélsz? Mit éreztél meg? - lépett mellém Daigo. Ő nem érezhett az én szaglásom sokkal kifinomultabb.

Épp válaszolni akartam, amikor minden olyan hamar történt. Egy hangos kiáltást hallottam, megakartam fordulni, de közvetlenül egy mellkasba botlottam és megéreztem a vér szagát. Bem vérét... Bem előttem állt és éppen engem védett, amikor egy démon fellázadt és nekem akart támadni. Daigo sé Shouta azonnal lefegyverezte.

    - Bem! - kiáltottam fel aggodva, arca fájdalomtól torzult el.

    - Jól vagyok... hamarosan begyógyul... - hátához kapott, ami egy vágás ért és térdre esett. 

    - Bem! - kiáltottak fel a többiek is. 

Lehajoltam hozzá és a sebéhez értem ekkor láttam meg a kezemn a különös ezüstös port... ez a por nagyon is ismerős:

    - Ez a por... - Daigo rögtön rájött, hogy miről is beszélek, Bemhez lépett és a hátára kapta. Bár ellenkezni akart, elcsititotta.

Visszafele vezető úton, elmondtuk, hogy mit is feltételezünk. Azoknak a démonoknak olyan fegyverük volt, amin ez a por jelen volt. És fájdalmat okozott Bemnek. Ez azt jelenti, hogy neki is ilyen hatással van rá, mint rám? Nem gyogyul be?! Ez a por fájdalmot okozott Bemnek... ahogy engem akart védeni. Miattam történt ez mert nem figyeltem eléggé. Miattam sérült meg. 

    - Bem jól lesz! - tette a vállamra a kezét. - Sajnálom a történteke. - Nem mondtam semmit továbbra is Bemet figyeltem, magamra hagyott. 

Jól lesz... nem lesz jól... tudom ezt az érzést, ezt a fájdalmat és ezt a nyomot. És ennek okozója én vagyok, az hogy velem találkozott, most elkell viselje ezt a fájdalmat, ezt a nyomot. 

Bem:

    - Ah... - kissé felemelkedtem, de rögtön belém nyilalt oldalamban a fájdalom.

    - Várj! Várj! - hallottam meg Miyako, hangját majd pillanatokkal később már ott is termett előttem és kezébe kapta a pohár vizet ami felé nyúltam és a kezemben adta. Közben leültem mellém az ágyban és szemei aggódva és bánatosan csillogtak felém. 

    - Jól vagyok!

    - Hazdusz! - vágta rá könnyedén. - Az a por, ismerős volt a késen... pont ugyanaz ment bele a szememben, nem olyan sima sebet okoz, ami könnyen regenerálodik. Engem ezzel nem tudsz becsapni. - mosoly kuszott az ajkaimra és felé nyujtottam kezem, hogy végig simitsak az arcán. Olyan gyönyörű!

   - Gyönyörű vagy! - arca kipirult és eltekintett.

   - Ne... Ne... Nem... Ezzel nem vágod ki magad! - mondta durcásan és zavarbajőve. Olyan aranyos!  - Elhamarakodottan cselekedtél. Ez nem a te modszered.

    - Nem cselekedtem elhamarkodottan, csak szívből cselekedtem. - rám emelte tekintetét, barna és kék szeme, mindkettő ugyanannyira csillogott meghatottan. Kicsit közelebb huzodtam hozzá és megfogtam a kezét. - Nem hagyhattam, hogy megsérülj. Azt nem birnám ki, ha te sérülnél meg.

    - De... De... Gondolj magadra is! Nem sérülhetsz meg... Elmondtam, hogy az a por mennyire veszélyes, látod neked is ártott. Nem gondolhatsz ilyenkor... - felemeltem az ujjam és ajkára helyeztem, elhallgatott. Lágyan elmosolyogtam.

    - Vigyázok magamra, de előtte nekem az a fontos, hogy te légy biztonságban. Már nem vagy egyedül és nem is leszel soha. Nem kell mindent magadra vállalnod. Itt vagyok és én majd megvédelek.

   - Bem... - tekintett meghatottan rám. Majd lassan közeledett felém, míg puha ajkak nem érintették az enyémet. Amit mondtam igaz és eszerint megyek tovább, mindig ez lesz a prioritásom.

Órákkal később, Miyako kiment segítsen Daigonak Aemivel. Egyedül maradtam a szobába, amíg Bela meg nem jelent:

   - Hogy vagy?

    - Köszönöm szépen jól! 

    - Hát nem annak tűnsz, nem annak tűntél amikor megkaptad a vágást.

   - Nem vagyunk acélból. Érezzük a fájdalmat, mint mindenki más. Ezt te is tudod.

    - Nem erről beszélek és ezt te is tudod jól. Jobban eltorzult az arcod a fájdalomtól és izzadtál, a seb pedig még mindig látszik, szerintem heg marad.

    - Hát nem tudjuk, hogy mivel nézünk szemben.

    - És te tényleg ezt akarod? - sütötte le a tekintetét, az álla alá nyúltam és felemeltem a fejét, hogy a szemembe nézhessen.

    - Miyakot akarom! - szólaltam meg a rekedtes hangomon. A filmekben, ez irtó romantikusan hangzik, az én számból... nem tudom... És hát Bela arcán undor jelent meg.

    - Blah... ez gusztustalan! Tekintsünk, most el az ilyen nyálas dolgoktól. Veszélyes!

    - És hagyjam Miyakot a veszéllyel?

    - Ez neki már mindennapis. Neki ez már az élete. Találkozott már dühös emberekkel és a fajtájuk belivel. Illetve, nincsen egyedül .

    - Dühös emberekkel már mi is találkoztunk!

    - De démonokkal nem...

    - ... egészen mostanáig.

   - Egészen mostanáig. Pontosan! Nem tudunk annyi mindent róluk, hiába tanítottak, meséltek. Ez nem ugyanaz. Erre nem kell vállalkozni.

    - Nem vállalkozom! Egyszerűen ezt kell tennem.

    - Ezt kell tenned miért? Mert egyik pillanatról a másikra "beleszerettél" - útobbi szónál még kezeivel is megnyomatékosította, hogy idézőjeleket formált.

    - Ne csináld ezt Bela, ne játsz az érzéseimmel, mert azok igazak.

    - Ránk gondolsz? Mi van ha az a por engem kap el? Vagy mi van ha Belot? Innen kezdve már csak Miyako?! Miyako?! Miyako?!

   -  Nem erről szó sincs! De hiszen ezt már többször is elmondtam! Nem felejtelek el titeket, hogyan is tehetném. És ugyanannyira védlek. Csak annyi, hogy az életemben bekerült egy újabb személy, valaki aki fontos a számomra, akit megakarok védeni. Kérlek fogadd el ezt Bela! Ez nem jelent semmi változást...

    - De, épp, hogy azt jelenti. Sosem zártuk azt el, hogy ne érzzünk valaki iránt valamit jó... de nem így. Bem nézz már magadra, megsérültél, úgy mint eddig még soha. Még mindig látom az arcodon, hogy fáj a seb. Lépjünk ki! - szólásra nyitottam a számat, ám... 

    - Igaza van Bem! 

    - Miyako... - tekintettem Bela válla fölött el és láttam meg az utolsó lépcsőfokon.

    - Belának igaza van, ki kell lépnetek most! 

    - Miyako... - lecsusztam az ágyról, ám rögtön belém nyilalt a fájdalom. - Ah...

    - Ne mozdulj meg! - lépett hozzám Bela. De tekintetem a lépcsőfokot néztem Miyako a földet fixirozta, meg akartam szóltitani, felé akartam nyújtani a kezem hogy megfogja de ahogy emeltem volna Miyako sarkon fordult és kiszaladt.

   - Miyako!

    - Ne mozdulj! - szólt rám ismét Bela.

   - Utána kell mennem!

   - Dehogyis, gondolj már magadra is!

   - De nem tudok! - kiáltottam el magam, amin még maga Bela is meglepődött, ugyanis én nem szoktam ilyen indulatos lenni. Ennek hatására elengedett és egy lépést hátrébb is lépett tőlem. - Nem tudok értsd meg! Nem tudok ebből hátralépni és nem is akarok. Szeretem Miyakot és mellette akarok lenni, megakarom védeni. Sajnálom, hogy ezzel akár titeket is belerángattam. Tudom, hogy önzőség, de már nem tudok és nem is akarok ebből kilépni. Nem futamodok meg, nem lépek el, nem hagyom magára. De nem tartalak vissza titeket ha elakartok menni! 

    - Nem! - mindketten a lépcső felé néztünk ahol Belo állt. Letrappolt és kis ajkait előre biggyesztette. - Miért veszekedtek?  - nézett kis csillogó szemmekkel felénk. - Bela, Bem szereti Miyakot aki ezt viszonozza. Boldogok együtt. Mi is jól kijövünk, akkor meg mi a gond?

    - Belo, nem mondhatod ezt komolyan?! Nem láttad, hogy éppen minek is voltunk a szemtanúi? Bem megsérült és komolyan... nézd még mindig látszik... - hevességében ráütött a hátamra, mire felszisszentem. - Ne haragudj! A lényeg az, hogy veszélyes, hogy láthatod, hogy komoly sérülést szenvedett, ez nekünk is árt. Ki kell lépjük. Nem akarhassuk, hogy ebbe belekeveredjünk.

    - De hát már benne vagyunk! - emelte fel kissé a hangját Belo, mire mindketten meglepődve fordultunk feléje. Nem volt sosem ilyen.

    - Belo...

    - Én... én nem akarom, hogy Bem szomorú legyen és azt sem, hogy Miyako. Tudom, hogyha elvállnának akkor szomorúak lesznek. Az útjaik összefonodtak, szükségük van egymásra. - elmosolyodtam és a kis srác fejére tettem a kezem. - Sőt egy csapat lettünk mindannyian, egymásra számítunk. Nem vagyunk teljesek ugyan olyanok de... akkor is, egy az útunk, egy történetünk... legalábbis azzá alakult. Én szeretem ezt a kis csapatot és tudom, hogy együtt bármire is képesek vagyunk! Jöjjön bármi, megoldjuk!

    - Belo, te csak egy kölyök vagy ezt nem tudod felfogni... - ez a kölyök éppenséggel eleggé mély gondolatokat vetett magába.

    - Belának igaza van, ez veszélyes. Nem kényszeríthetelek ezekbe bele. Nyugodtan gondoljátok át és ha azt akarjátok, akkor lépjetek ki. De én nem fogok! Nem ellenetek szól, nem nektek fordítok hátat, csak valakinek a védelmezője akarok lenni!

Mondtam ki határozottan, majd elkaptam a kabátom és a botom, hogy Miyako után mehessek. Nem mondok le róla. Nem akarom magukra hagyni Beláékat, nem tudnám és nem is akarnám elfelejteni őket. De ugyanúgy Miyakot sem, szeretem, ahogy Belo is mondta már össze találkoztak az útjaink, már eggyé válltak, közösen megyünk tovább és megakarom védeni. Nem akarom elengedni! Nem akarok nélküle lenni! Látni akarom, hallani minden egyes nap. Látni a mosolyát és azt, hogy boldog. Elhozom neki a boldogságot és a békét.

   - Bem! Szia! - jelent meg Natsume nyomozó. Meghajoltam de csak egy pillantást vettem rá, szemeimmel rögtön tovább keresve, hogy valahol nem e látom meg Miyakot.

   - Összekaptatok Miyakoval? - meglepődve fordultam felé.

    - Találkoztál vele? 

    - Igen! Nem is olyan rég ütköztünk össze. Sirt, megfogtam a kezét és kérdeztem mi történt de nem mondott semmit. Elnézést kért és elszaladt.  Vitatkoztatok?

Lesütöttem a szemem, nem akartam válaszolni. Amugyis mit mondhatnék? Mutásnok és démonok vagyunk és azon morfondirozunk, hogy mennyire veszélyes éppen a helyeztünk, hova kellene menni, mit kellene tenni. Miyako a démon úrnő, elég gyakran találkozik rátámadó démonokkal, jelenleg én is megsérültem egy valami bizar por miatt és Belának elege lett, hogy ilyen helyzetbe kerültünk, így azt akarná, hogy lépjünk ki. Miyako ezt meghallotta és elfutott.

    - Bem... - szólalt meg hirtelen kimért hangon és a vállamra helyezte a kezeit. - Szerelemi civakodás? Van ilyen. Tudod a nők, igen érzékeny személyek, finoman kell bánni velük, mint egy drága kővel, törékenyek. Tudom, néha azt hiszik, hogy nekik van igazuk de... teret kell hagyni. Hadd gondolkozzanak, utána ugyis visszatérnek és megbeszélitek a dolgot.

   -  És ha nem?

    - Jönni fog hidd el, visszajön hozzád. - mosolygott felém. - Szeret ez látszik. Nem tudom, hogy mi történt köztetek és nem kell elmondd, ha nem akarod. De itt vagyok számodra. Apropó, még egy kis tipp, vegyél valamit neki. Kedveskedj neki. Vegyél virágot, bonbont, vidd el egy romantikus vacsorára, sétára, vidd el táncolni....

    - Táncolni?

    - Igen... - erre elkezdte elég furán mozgatni a vállait és lábaival dobbantott. Na nem mintha nem tudtam volna, hogy mi az a tánc. Ám az látszott, hogy Natsume nyomozónak ez nem volt az erőssége. - Érted, minden gondot megold. Eltereli a gondolatodat és utána lényegében ha fel is jön még egyszer, elfelejtődik. Gondold át! Ha kell valami tipp, állok rendelkezésedre! - mondandója végére megszólalt a telefonja. - Elnézést... - vette fel.

Randi... ajándék... meg annyiszor láttam embert emberrel, ahogy ezeket a kis gesztusokat egymás felé adják, teszik, kapnak, mosolyognak, örömteli pillanatokat élnek meg ezekben akár a kis, akár nagy ajádnékokban, legyen az fizikai, kézzel fogható tárgy, vagy valamilyen esemény. Minden egyessel pedig emlékek gyülnek. Néha álmélkodva néztem őket, ahogy mosolyognak, ahogy örlnek egymásnak, ahogy örülnek annak a pillanatnak, mintha tényeleg abban a pillanatban, csak ők léteznének a világon. Miyakoval, nem olyan rég vagyunk csak együtt. Nem fordult még meg a fejemben ilyensmi. Bár ha kapcsolatban vagy ez normális. Viszont mi, nem vagyunk  normálisak. Lehet ilyensmiről szó? Lehet... mégis... hogyan... 

    - Ne haragudj Bem, most mennem kell!

    - Natsume úr! - kapta csukloja után, érdeklődve fordult felém. - Segítene?

20.rész Barátban kétkedni?

 

Monster love

20.rész Barátban kétkedni?

Bem:

Ki volt az a férfi? Miért mondta, hogy "Nem is álltok olyan messze az igazságtól" és, hogy "Hamarosan találkozunk!" Kellene valahonnan ismerjük? Ismer minket és olyan volt, mintha tudna rólunk. De valahonnan ismerős is volt az arca. Ismerős... de hon... az újság cikk! Ogato professzor társa! Ez nem lehet igaz! Rögtön előkotortam a zsebemből a cikket és rá pillantottam a képről:

    - Ez ő... - vállam fölött Bela is megpillantotta a képet és ugyanarra a meggyöződésre jutott, mint én.

    - Ő? - Miyako és a többiek is körém gyültek és megnézték az újság cikket.

    - Pont ugyanúgy néz ki! - állapította Belo is meg.

    - Életben van! - villantak fel Bela szemei örömtelien. - Tudunk beszélni vele! Megtudjuk kérdezni, hogy mi történt azon a nap, miért vagyunk itt és... Megkell keresni! Azonnal menjünk és keressük meg!

Igen, beszélnünk kellene vele. Kiderítnei a történetünket, hogy mit tud rólunk, a születésünkről, miért hoztak létre, mi történt, mi volt a cél, hogy kerültünk az erdőben. Millió egy kérdés, ami ébredésünk óta megfogalmazodott bennünk és választ keresünk rá. Itt most a küszöbön állunk, hogy meg is kapjuk ezeket. Úgy érzem... úgy érezzük, mintha ebben a pillanatban csak egy kar nyújtásnyira lennénk mindentől, hogy értelmet nyerjen, hogy felvilágosodjunk és tovább léphessünk ebből a keresési útvesztőből. Ezzel pedig elindulhat a közös életünk Miyakoval, míg Beláék megérthetik és akár még el is végezhetik, hogy hogyan legyenek emberek. Igen, előttünk út, menni kell csak rajta. Illetve, meg kell találni azt az embert, aki itt volt. De volt egy olyan érzésem, hogy hamarosan újra találkozunk. Biztos!

Máskülönben, kicsit furcsának tűnt Miyako. Amióta azzal a férfival találkoztunk, nagyon mérte. Megkell kérdeznem, hogy mi volt ez. Vagy csak ő is felismerte?

Már épp tovább terveltünk volna, hogy mit is tegyünk a következőkben, merre menjünk amikor is:

    - Neeee! - egy sikitásra lettünk figyelmesek.

Összenéztünk a többiekkel, majd Miyakoval egyszerre indultunk neki. Szaladás közben meglendítettem botomat, hogy átláthassam a terepet. Egy férfit láttam, fejét fogta és üvöltött, mint aki fél valamitől vagy valakitől, még beszélt is hozzá.

   "- Ne! Hagyjon békén! Menjen el!"

Ám senki nem volt még a közelében sem. Mi ez? Miyako értetlenül nézett felém, de már meg is érkeztünk a helyszínre úgy maga is láthatta mi történik és mit is furcsálok annyira. Közben beértek a többiek is és mindannyian a férfit figyelték.

    - Ez...

    - ... megbabonázták! - fejezte be Daigo mondatát Miyako.

    - Dehogyan? Ki?

    - Vannak démonok akik képesek erre.

    - És mit lehet tenni?

     - Megtudom oldani... csak elkell kapni. De vigyázzunk, ne sebesítsük meg, ellenkezni fog és arra is legyünk rések, hogy talán itt van a közelben még a démon.

Ezzel Miyako lassan előre kezdett lépni. A többiekkel összenéztünk és bólintottuk, követtük. A férfi észrevett és elkezdte jobban rázni a fejét és kiabálni, hogy hagyják békén. Elkezdett hátra fele araszolni.

    - Nincs semmi baj! Nem bántani akarjuk!

    - Menjetek el! Hagyjatok békén!

A férfi hadoválni kezdett karjaival... Miyako és Daigo ért először oda, bólintottak és előre léptek, hogy elfogják. De erőlködött, hadovált, hogy kiszabaduljon.

   -  Ah! - és ekkor belenyúlt a Miyako szemében. Azonnal odaszaladtam, Bela pedig odasietett, hogy segítsen a férfi lefogásán, de már nem kellett ugyanis Daigo hátba verte és elvesztett az eszméletet. - Ezt meg miért kellett?

    - Túl sokat hadovált és téged is megütött.

     - Belenyult a szememben de jól vagyok... - fogta a jobb szemét.

    - Ja persze... mi lett volna ha a másikat kapja el! - durcásan Daigo felé nézett.

Elé léptem és tenyereim közé fogtam arcát:

    - Hadd nézzem meg! - lassan kinyitotta szemét, ami könnyezett, de szerencsére semmi baja nem volt. Lassan odahajoltam és megpusziltam amikor lecsukta újból. - Jól van! Legközelebb majd hadd rám az ilyent.

    - Ez ugyanúgy veled is megtörténhetett volna...

    - Igen, de veled történt és azt még rosszabbul tudom bírni.

    - Bem...

     - Ez gyors volt! - ez a hang? - mindannyian egyszerre fordultunk vissza és pillantottuk meg ismét azt a férfit akivel korábban az erdőben találkoztunk. Ott állt, előttünk!

    - Maga... - de már épp, hogy tett volna egy lépést Bela el is tűnt a szemünk előtt. - Ez meg mi? Hogy tűnhetett el csak így hirtelen?

Senki sem értette. Legközelebb megkell állítsuk, hogy így eltűnjön. Beszélnünk kell vele. De miért volt itt? És már megint az a mondat... Valami itt nagyon furcsa. 

Végül elindultunk visszafele a hajóhoz. De alig, hogy jöttünk néhány métert összefutottunk Vanessával. Mind meglepődtünk, hogy mit keres erre fele. Csak nevetett, hogy micsoda vénetlen és jött velünk. Érződött, hogy itt valami van. Vajon Miyako is észrevette? Nos, mindenestre amikor visszaértünk Vanessa már rögtön elhuzodott egyedül és ekkor Daigo hangot adott, hogy Miyako vegye észre magát, mert itt valami nincs rendben. Bela is csatlakozott, először elmondva, hogy ő ebbe a nőben nem bizik. És bár én nem mondtam semmit, Miyako látta az arcomon, hogy egyetértek, valami nem stimmel. Kissé mérges lett és kiment a szobából. Beszélnem kell vele. Ő is látta, hogy mit tett és látom Miyakon, hogy valójában ő is kételkedik egy kicsit, a történtek utána ami vele és velem történt. Nem beszélt annyit Banessával azóta. 

Miyako:

   - Vanessa! - arra lettem figyelmes, ahogy fel értem a fedélzetre, Vanessa megint elndult a park irányában. Utána siettem.

    - Igen, Miyako? Segíthetek valamiben?

    - Én csak... gondoltam beszélgethetnék.

     - Ne haragudj, de most mennem kell! Talán, majd mikor visszajövök! - kicsit felgyorsította a lépteit.

    - Én örülök, hogy újra találkoztunk!

    - Miyako... - állt meg és felém fordult egész testével. - Természetesen én is örülök, hogy ismét találkoztunk!

    - Igen, de neked nincs egy olyan érzésed, hogy valami megváltozott?

     - Ez csak természetes, hogy megváltozott! - csapta össze tenyereit, mint akinek ez annyira világos. - Hiszen szerelmes a mi kis Miyakonk! Sajnálom, hogy a múltkor úgy rá másztam Bemre, idióta voltam. Csak tréfáltam!- tapsolt izgatottan.

    - Igen... de nem erről beszélek. Hanem kettőnkről... - persze nem felejtettem el azt csak...

     - Nem zavar, ne aggódj, hogy ennyi időt töltesz Bem-el. Nyugodtan! Ez az első, az egyetlen megértem! Az első időszak ilyen...

     - Nem figyelj...

     - Most ne haragudj, de mennem kell! - megveregette a vállamat majd fordult is meg, hogy tovább menjen. 

    - Vanessa kérlek hallgas meg! - emeltem fel egy kicsit a hangom. Nem értettem, most miért nem hallgat meg, miért kerüli a tekintetem, miért nem beszél hozzám, mint régen. Magam is észrevettem, hogy az útobbi időben mindig el el tűnt, nem beszélt velem, olyan furán viselkedett. Hiába éreztem, hogy itt van, hogy válltunk szót, mégis nem volt olyan mint régen. Mi történhetett az évek alatt Vanessával? - Tudod, hogy itt vagyok számodra és meghallgatlak.

     - Természetesen, mire akarsz kilyukadni?

     - Olyan érzésem van, hogy megváltoztál az évek alatt és...

     - Hát változik az ember az évek alatt, ez normális.

     - De történt valami?

     - Dehogyis! Jó pár év telt el amióta utoljára láttuk egymást, szerintem ez tök normális, hogy megváltoztam. Jártam a világot, fedeztem fel a különböző részeket, ismerkedtem a világ nézeteivel. Hidd el, hogy ez megváltoztat.

     - Azt elhiszem de...

     - Mint, hogy a kastélyban üldögélj, a megszokott környezetben. Biztos unhatod már, de mehetünk egyszer majd együtt is és akkor...

     - Miért tűnsz el folyton? - vágtam közbe mondandójában és egyenesen a tárgyra tértem. - Nem beszélünk ugyanannyit mint régen, nem is ugyanúgy, hiába vagyunk egymás mellett, egy fedél alatt. Ez nekem fura...

    - Sajnálom! Ezt teszem ugye? Annyira sajnálom! Én azt hittem, hogy minden olyan, mint rég. De igazad van nem beszéltünk annyit. Csak nem akartam nagoyn betolakodni, hiszen most jöttetek össze Bemmel... és... na érted.

     - Igen, de te a barátnőm vagy nem akarlak elhanyagolni!

     - Nem hanyagolsz mondtam már, hogy minden rendben! Nyugi! - veregette meg a vállaimat. - Na de most tényleg mennem kell. Később tali!

Ezzel intett egyet és el is szaladott. De arra a kérdésre továbbra sem válaszolt, hogy miért tűnik el. Direkt kikerülte volna a kérdést? Miért? Tényleg kellene kételkednem Vanessáról? Hogy valamit nem mond el? Hogy valamiről titkolozik? Lenne itt valamiről szó? Én... én... most először kételkedem egy barátban, Vanessában. Felsóhajtottam és legugoltam, majd egyszerűen lehuppantam a földre.

    - Miyako...

    - Milyen ritka, hogy a nevemen szólítasz! - mosolyodtam el és tanítványom felé fordultam, aki a park közepén álló fa háta mögül lépett elő.

    - Én csak gondoltam...

    - Gyere, ülj le mellém! - paskoltam meg mellettem a helyet a fűben.

Elmosolyodott, a szokásos csibész mosoly, amit annyira szerettem látni, a tipikus lázadó, de jóképű fiú. Tuti, hogy lábai előtt hevernek a hölgyek. Nem egyszer ezt felhoztam neki, de mindig csak elterelte a témát vagy mondta, hogy nem így van. Pedig szerintem igen is így!

    - Sajnálom, hogy olyan rég beszélgettünk kettesben. - mosolyodtam el haloványan. Nem kellene egy barátban kétkednem. De mégis... Én oktatom Vanessát, de ugyanazt tettem Shouta-val amióta újra itt van, alig alig beszélgettem, alig tanítottam. No nem mintha már nem lenne elég ügyes, nem nagyon van mit tanítsak neki. Ügyes! Jó volt a mestere! Hahaha! Na jó nem! Nem csak ez, nem dicsekszem magammal, nem tartom fent az orromat, szerény vagyok. Többé kevésbé! De tényleg! Megvannak a hibáim, igyekeztem átadni, mindent amit tudtam és kell, de tudom, hogy nem sikerült minden a terveim szerint. Viszont, Shouta ügyes, remekül harcol, okos és stratéga ember. Könnyen vette a tanultakat, hamar fogott az esze. Nem volt nehéz tanítanom. Remek tanítvány és ahogy mindig is most is látom, hogy jól megállja a helyét és ha kell a tronra is lépne. Persze, most jöhet a kérdés, hogy lemondok e róla, mert lett párom. Bem-el lesz e gyerekünk? Mert akkor ő kellene tovább vigye a tront. Vagy inkább visszelépünk és meghuzodunk egy kis házikóban, éljük mindennapjainkat békében és távol ezektől a hullámoktól. Tudom, én mondom ezt aki még korábban azzal volt el, hogy ő biza nem mond le trónról. Megvannak a kötelességeim és nem is akarok lemondani. De ha Bem azt akarná, ha neki ez sok lenne. Aj! Nem értem magam! Mit akarok? Egyáltalán Bem vajon szeretne gyereket? Oh, már itt tartok?! Erről még nem is beszéltünk! 

    - Minden rendben? - lebegtette kezeit Shouta előttem.

    - Oh, igen! Ne haragudj! - annyira elvesztem a gondolataimban, hogy teljesen kizártam a külvilágot és észre sem vettem, mikor ült le mellém. - Mit is mondtál?

     - Semmi gond! Megértem, hogy most ilyen idők járnak. De minden rendben? Jól vagy? Annyira magad elé dermedtél. Csak nem valami ros...

     - Nem, nem dehogy! Csak elgondolkoztam... - a jövőbeli gyerekeinknek Bemmel, de ez olyan ciki lenne kimondani hangosan. Aj! - Te jól vagy? Minden rendben? Nem unod...

    - Nem unom, hogy kell figyeljelek titeket az árnyékban! - válaszolta is meg a kérdésemet, amit még fel sem tettem.

    - Hah! Ismersz már! - nevettem el magam.

     - Nem kell értem aggódj, jól vagyok! Örülök, hogy segíthetek és... hogy melletted lehetek! - a mondata végére eltekintett.

     - Ugyan, én örülök, hogy újból velünk vagy! Velem! Drága kis tanítványom! - borzoltam össze a haját.

     - Na! Nem vagyok már gyerek!

      - Tudom, tudom! Nem, azt már én látom! Remek férfi lett belőled! - fura fényt gyult fel szemeiben. Vagy csak rosszul láttam?

     - Ezt csak neked köszönhetem...

     -Ja, pláné az útobbi időszakban mi?!

     - Nem! Az... az az én hibám volt én...

     - Nem! Ne kezd! Ami volt megtörtént, ez van! A lényeg, hogy itt vagyunk! - tettem kezem a vállára és megveregettem. - És minden rendben! Mindketten tévedtünk, ne ragadjunk ott le. Rendben? - bólogatott. - Egész jó időnk van! Nem gondolod?

    - Te és Bem... szóval...

    - Igen! Kedvesek nem? Annyira örülök, hogy találkozhattunk velük.

    - Igen... ez igaz... és...

     - Nem kedveled őket? Ne kezd te is, mint Daigo. Jó emberek, mutánsok és ezt ti is már láthattátok.

     - Nem arról van szó... hogy nem kedvelem. - elfordította a fejét és a mondata végére lehalkította hangját. Értetlenül néztem felé, összekuporodott, felhuzta térdeit és átölelte karjaival, szemeiben ott villogott valami, valami bánat? Bátorság? Kettőnek a keveréke. Ajkaiba harapott. - Én... kedvelem őket, de téged jobban! - egy pillantra lefagytam, nem tudtam mire akarja modani, de aztán kapcsoltam.

    - Ugyan már Shouta! - ütöttem meg a hátát. - Nem veszitesz el engem. Nem vesznek el senkitől. Ettől ne félj! - olyan aranyos, hogy attól fél, hogy Bemék felé fordulok és róla megfeledkezem. De ahogy mondtam Daigoéknak is ez nem fog megtörténni. Sosem tudnám elfelejteni őket, hátat fordítani nekik nem vólnék képes, szükségem van rájuk. Nagyon aranyos, és az előbb még férfi volt, most már egy kisfiú. Aranyos!

    - Nem! - meglepődve felkaptam a fejem, ahogy felemelte a hangját hirtelen. - Vagyis nem arról van szó, hogy félek hogy elvesznek. Vagyis igen vagyis nem!

    - Miről beszélsz Shouta? Nem értem!

     - Miyako az igazság az, hogy én... én szeretlek téged! Én... én jobban kedvellek, mint bárki mást, mert úgy tekintek rád mint egy nőre. Mint ahogy egy férfi tekinthet egy nőre! - mit mondott?

    - Shouta ez... hálás vagy nekem, mert befogadtalak és...

    - Nem! Nem! - indulatosan felállt. - Ne kezd nekem azzal, hogy egy gyerek vagyok és valamilyen anyai képet keresek magamnak! Mert ez nem így van!

    - Nem anyai... testvéri... -felálltam és megakartam érinteni de ellépett előlem.

    - Nem! Nem! Miyako én szeretlek téged! Már nagyon régóta! - ezzel pedig megfogott a derekamnál fogva és magához ölelt.

    - Shouta... 

    - Én... nekem annyira fáj, hogy azzal a fiúval vagy pedig csak hónapok óta ismeritek egymést... miközben én... én...

    - Shouta! - próbáltam ellökni magamtól, de erősen tartott. - Shouta! Én nem megbántani akarlak, de én mindig is egy öccsként tekintettem rád, tanítványom, valaki aki esetleg majd utánam léphet és...

    - Tudom! Tudom! De sosem gondolátl rám másképp? Mint egy férfi? Mint... - nem fejezte be a mondatát, csak a szemembe kellett néznie. Csalódás csillant fel a szemeiben. - Mi van meg Bem-ben, ami bennem nincs?

    - Shouta...

     - Én... én... - arra lettem figyelemes, hogy közeledik felém, lecsukja szemeit és... megakar csókolni!

    - Shouta! Shouta! - elfordítom a fejem és elkezdek karjaiban mozgolodni, de erősen tart, már már fáj ahogy magához ölel. - Shouta! Eressz el!

De meg sem hallja, ajkai továbbra is vészesen közelednek felém. Shouta... te nem vagy ilyen. Tényleg szeretsz engem? És én ezt észre sem vettem. Mióta? De akkor is te nem lennél ilyen erőszakos. Te nem... te... Shouta...

A következő pillanatban éreztem ahogy Shouta lendülettel hátra megy, karjai elengednek, majd azt látom ahogy Bem dühösen rátekint és beüt neki egyet.

    - Bem!

     - Azt mondta, hogy ereszd el! - meglepődtem, még sosem láttam ilyennek Bemet, olyan tűz égett a szemében, mint eddig még soha.

    - Végre ki mutatod a fogad fehérjét?

    - Shouta, azt mondtad, hogy nem tennél olyant soha amit Miyako nem akar!

    - Neked ehhez semmi közöd! - ezzel Shouta felállt és bevert Bemnek egyet, akinek a kalapja leesett.

    - Shouta!

A következő pillanatban a két fiú összeverekedett. Hiába szóltam rájuk, hiába próbáltam közéjük állni, nem tudtam. Mint valami két vadmacska, akik karmai egymást fogják. Aggódtam, mindkettőjükért. Miért verekednek?

   - Fiúk! Fiúk! Álljatok le! Bem! Shouta! - álltam közéjük, de szinte éreztem ahogy összenyomnak. Hát ezek a túlfütött férfiak! Mindjárt mindkettőjüknek lenyomok egy taslit! De mielőtt meg is tehettem volna megéreztem egy démont a közelben...

19.rész Az ismeretlen

 Monster Love

19.rész Az ismeretlen

Miyako:

Bem arcán láttam, hogy megörül a hírnek és rögtön karjaiba is zár. Annyira jó, hogy itt lehetek a karjaiban! És mennyire jó, hogy vele lehetek! Hogy az érzéseim visszonzásra leltek és a páromnak nevezhetem! Hogy elfogadta, hogy velem jön majd a kastélyban. Hogy nem akar ember lenni. Hogy velem akar lenni. Természetesen, Beláék mellett is marad, de mellettem akar lenni, építeni akarja a kapcsolatunkat. Persze, meg sem fordult a fejemben, hogy elválasszam őket, hogy bármilyen féle választás elé állitsam. 

Ilyen érzés a szerelem? Ilyen varázslatos örmöt okoz! Az érzelmeim választ kaptak, elértek hozzá és visszonzásra leltek. Olyan boldog vagyok! Alig hiszem el! Szerintem ha valaki most látna, teljesen meglepődne, hogy én a démon úrnő, milyen fellegekben járok. Megtaláltam életem párját! Ez hihetetlen! 

    - Daigo! Daigo! - siettem le a szobában, hogy elmondjam a többieknek is. - Daigo! - Daigo az egyik ágyon volt hátra feküdve és az újságot olvasta, amint megjelentem az ajtóban, egy pillantra emlete fel a tekintetét, majd felült lecsapta az újságot és már szedelőzködött is. - Daigo... - néztem rá bánatosan. - Ne csináld! - fogtam meg, ahogy ellépett mellettem a csukloját.

De dühös pillantást vetett rám és elrántotta kezét a fogásomból.

    - Daigo! - szóltam rá erőteljesebben, mire az első lépcső fokon megállt. Értem én, hogy haragszik rám, tudom, még mindig magamat hibáztatom az esetért ami Aemivel történt. De most muszáj ennyire elzárkoznia tőlem? Szükségem van rá! - Ne csináld ezt! Tudom, hogy hibáztam és ezt a pecsétet magammal viszem örökkön örökké. Így is rosszul érzem magam, ne csináld, hogy elfordulsz tőlem. Szükségem van rád! Daigo... hibáztam bevallom és sajnálom, felelőtlen voltam. De ezt már hányszor elmondtam, hát nem látod hogy bánom a történeteket. Magam sem értem, hogy hogy kerekedhettem ide.

    - Ha már ilyen őszinte vagy! - jelent meg lendülettel és felém indult, egy pillanatra meg is inogtam, hiszen nem számítottam erre. Bem tett felém egy lépést, de felemeltem a kezem, hogy nincs semmi baj. - Akkor hadd legyek én is őszinte. Mert szerintem totál nem bánod már a történteket! Teljesen megfeledkeztél róla! - teljesen ledöbbentem a mondatain. - Ugyanis a 8-dik fellegben jársz!

    - Daigo... - szólt rá komoran Bem.

    - Nem! Együtt vagytok, rendben elfogadtam nem mondtam semmit. Annak ellenére, hogy tudod az elején nem voltam el vele. Megbarátkozunk, de hogy már kapcsolatbaq is menjünk. De jó! Nem mondtam semmit, elfogadtam ezért a farkasos dologért vagy miért... de ne mondd már, hogy bánod a tetted, még mindig amikor napok óta nem látok mást csak hülye vigyort az arcodon!

    - Fejezd be! - ragadta meg a karját Bem és szurosan rá tekintett.

    - Én aggódom! - lépett közelebb hozzám, már csak pár centi választott el minket. De ezzel egyetemben Bem is közelebb lépett. - Aggódom, hogy ez a hülye fellegekben járás elveszi az eszedet!

    - Nem veszi el az eszemet! - már kiabáltam én is. 

    - El is felejtetted a célunkat!

    - Nem felejtettem el! Daigo hallgass meg! - egy pillantra megrendült az arca, hogy ilyen erősteljesen és kicsit parancsolóan rá szólok. Nem szoktam ezt a hangnemet használni vele szemben soha.

    - Parancsolni akarsz nekem, úrnőm?

    - Nem erről szó sincs. Csak azt szeretném ha meghallgatnál. - csökkentettem le újra a hangerőmet. - Attól, hogy megtaláltam a páromat...

    - Amiről igazából elején nem is akartál hallani...

    - Végig hallgatnál kérlek szépen? - elhallgatott. - Igen, nem akartam hallani, mert nem gondoltam volna, hogy megtörténhet velem. De megtörtént és nem akarom elengedni a kezét. - pillantottam Bem felé. - Igen itt a farkasos dolog is, de nem csak erről van szó. Ez... nem is tudom, olyan leírhatatlan érzés. Őrizni akarom, védeni és nővekedni ezt az érzést. Bem-el akarok lenni! DE - hangsúlyoztam ki. - ettől eltekintve a kötelességeimet, feladatimat nem felejtem el. És természetesen titeket sem. Hogy felejthetnélek el? Mellettem álltatok amikor a legnagyobb szükségem volt rá. És ezért nem lehetek eléggé hálás. Mellettetek maradok, segítek nektek és nem is akarom, hogy eltávolodjatok tőlem. De hadd, legyen a részem Bem is, ahogy a többiek is. - tekintettem hátra Belára és Belora is és feléjük mosolyogotam. - Tudom ki vagyok és nem felejtem el soha! Nem hagyom a népet! Teszem amit tennem kell. De ekkor probléma lenne, hogy boldog legyek? És, már hogy felejthetném el azt amit történt. Nyilván bánom. De most ragadjak le nála? Inkább azon vagyok, hogy ne történjen meg és Aeminek is könnyítsek az emlékein. - azóta nem egyszer leültem Aemivel és igyekeztem elterelni a gondolatait, sőt magam is beálltam, hogy segítsek neki ereje irányításán. Eddig csak Daigo tanította! - Nem tudom hátra hagyni mindazt, amim van és nem is fogom! Nem is kérnék mást sem, hogy ilyent tegyen. - Bemre pillantottam, de csak lágyan elmosolyodott. - Kérlek Daigo, bocsáss meg nekem! - fogtam meg a kezeit. - Kérlek!

Láttam, hogy küszködik magában így ajkaim szegletében egy kis mosoly már is bújkált.

    - Miyako nem akart rosszat... - jelent meg Aemi is. - Néha mindannyiunknak akadhat gondja. Olyan pillanatok, amikor egyedül akarunk lenni... és tisztázni akarjuk a dolgokat. Miyakonak miért ne adodhatna ilyen? Mert az úrnő? Ő nem pihenhet meg egy pillantra? Nem törödhet egy kicsit önmagával? Tudod te is jól, hogy mindig is első sorban másokat tesz maga elé. És én tudom, hogy valójában igyekezett hozzám... és első sorban az én hibám, mert eltekeregtem. Miyako nem akarna nekem rosszat, nem feledkezne meg rólam... - elmosolyodtam a kislány szavain és megsimogattam a fejét. - Daigo ne légy morcos!  - rázta meg a kislány karját.

Daigo felé nézett, még mindig szinte semmi mondó arcot vágott, majd felsóhajtott:

    - Nagyon jól ismersz! Nem tudok sokáig haragudni rád és természetesen tudom, hogy még mindig töröd magad az eseten. Ne haragudj, hogy úgy odavágtam neked. Örülök, hogy boldog vagy és megtaláltad a társad. - tekintett ekkor Bem felé. - Tudom, nagyon is jól ismerlek én is és tudom, hogy nem vagy az a típus, aki önzően csak magára gondoljon. Örülök, hogy boldog vagy! És nem kell rosszul érzed magad. Ahogy mondta Aemi is, megesik, hogy az embernek néha tisztáznia kell egy két dolgot. Nem a te hibád, hogy Aemi elkoborolt én is elvihettem volna magammal, megkereshettlek volna vagy megvárhattalak volna és a terveimet későbbre teszem...

    - Nem kommunikáltunk megfelelően! - veregettem meg a vállát.

    - Ami gien sozkatlan köztünk! - felnevettünk.

    - De a lényeg és a legfontosabb, hogy Aemi jól van és tanultunk a hibából!

    - Így van! És ha már ezt megbeszéltük. Köszönö Bem, hogy Miyako mellett vagy! - fordult az említett felé. - És, hogy boldoggá teszed. De ha valamikor bántani mered, esküszöm, hogy megverlek!

    - Soha nem bántanám! - fogadta el a felé nyutjtott kezet Bem.

    - Akkor gondolom, csatlakoztok a kastélyhoz, majd amikor megjelnik és velünk fogtok élni.

     - Tessék? - hallatszott hátulról Bela hangja. 

    - A kastélyhoz. Bem és Miyako együtt vannak, azt gondoltam, hogy ez lesz a normális, hogy nem akarnak majd elvállni és összeköltözünk.

    - De miért nem ti járjátok velünk a világot és a megoldást, a kérdéseinkre? - közeledett Bela felénk.

     - Ezt elmondtuk, hogy segítünk és mellettetek állunk. De szerinted utána mi lesz? Nem mehetünk folyton el, föleg ha megjelnik a kastély. Nem hallottad az előbbi beszélgetésünket? Miyakonak kötelezettségei vannak.

    - Igen, én hallottam, de ehhez nekünk semmi közünk!

    - Bela...

     - Nem! Ne próbálj csititgatni! Ilyenről nem volt szó! Mi lesz velünk? Mi lesz a terveinkkel?

     - A válaszokat megkapjuk így is és...

     - És? Jó megkapjuk a válaszokat és mi lesz azzal a tervünkkel, hogy a könnycseppek emberré változtatnak.... Te már nem akarsz ember lenni!

    - Nem! - bár Bela kijeletette a mondatot, Bem válaszolt. - Örültem amikor megtudtam, de miattatok. Az első pillanattól kezdve, bizonytalan voltam. Először nem tudtam, hogy miért de végül rádöbbentem, hogy Miyako miatt. Ha ember leszek nem tudom megvédeni, mint most.

    - Szerelmesek, ez természetese Bela, hogy vele akar lenni. - jelent meg Belo is közöttünk. - Én nagyon örülök nektek! De Bem ez akkor azt jelenti, hogyha mi emberek leszünk akkor mi már nem találkozhatunk?

    - Természetesen nem arról van szó! Már, hogy felejtenélek el titeket és hagynálak hátra. - tette kezét a fejére. - Miyako sem akarja, hogy elválasszon tőletek és magam sem. Mellettetek vagyok és leszek mindig!

    - Nincs semmi esély, hogy ti emberekké alakuljatok? - tekintett kis, kerek, ragyogó barna szemeivel fel rám. 

    - Sajnálom, kisöreg! - most rajtam volt a sor, hogy kezemet fejére helyezzem. - Aki démonnak született az is marad élete végéig! De ahogy mondta Bem is, én nem akarom elvenni tőletek. Ő dönti el, hogy merre akar menni. Én szeretem és nem akarok rá erőltetni semmit. Ha ember akar lenni én azt is elfogadom, ha veletek akar maradni azt is... csak természetesen látogassatok meg!

     - Nem akarok önző lenni! - szólalt egyből meg Bem, ahogy befejeztem a mondatom. - Miyako mellett akarok lenni, de titeket sem akarlak elhagyni! Attól ugyanúgy támogatlak és veletek vagyok és amikor csak kell segítek.

    - Ha te kastélyban, de mi nem. Akkor honnan tudod, hogy segítség kell? - tette fel a kérdést Bela, nem tekintett rám, se Bemre csak maga elé dermedt.

Nos tudom, ezeken a beszélgetéseken már rég túl kellett volna legyünk. Örültek, hogy együtt vagyunk, de nagyon sok nem szó esett róla. A mi hibánk, akkor lekellett volna üljünk és megbeszéljük a dolgokat. Nyilván, ahogy Daigoéknak, Beláéknak is megfordult a fejében, hogy hogyan változik ezzel az életünk. Nos, nem mintha nem akartunk volna így is együtt maradni, barátokként, de nyilván az más, mint így, hogy Bem az én párom. Megnyugtatni és támaszt adni, hogy nem változnak drasztikusan a dolgok.

     - Ott leszek. Nem változik semmi, közöttünk!

     - Most ezt mondod, de...

     - Elakarod őket választani? Most nem értem, hogy mi a bajod...

     - Daigo...

     - Megbeszéltük, hogy egy csapat leszünk, hogy megyünk tovább közösen az úton! - nézett rá kimérten Bem és kissé bánatosan, hogy ennyire nem akar mellénk állni. Nem számítotam erre. Feszült voltam. Nem örül, a kapcsolatunknak. Nos, elsőre is ő volt a legtovább ellen, hogy egy csapatot alkossunk. De akkor is. Én azt hittem, hogy azóta Bela-al jóban vagyunk és barátok leszünk.

    - Jól van na! Elhiszem! - szólalt fel hirtelen Bela mosolyogva. - Nem vagyok én a gonosz, aki elválasztja a szerelmeseket. Ej te! - ezzel pedig leverte Bem kalapját és összeborzolta a haját. - Tudtam, hogy előbb útobb ez lesz a vége. Kövesd azt, amit a szíved mond! Mi meg leszünk, nem tudjuk, hogy mit hoz még a jövő, mit akarunk de rá állunk majd valamire. 

    - Itt leszek nektek! - mosolygott Bem.

     - Tudjuk!

Hátulról átkaroltam Bemet és mosolyogva néztem a kis csapatunkra. Igen, azt hiszem, hogy jól össze szokott már a csapatunk, számíthatunk egymásnak és együtt is maradunk, amennyire csak lehet. Bárhogy is alakuljon, válljon is el az utjaink, ugyis keresztezi majd egymást. Összejött egy kapocs és ez már elválaszhatatlan.

    - Na de ha már itt tartunk, hadd mondjak el egy jó hírt! - mindenki érdeklődve tekintett felénk. - Holdfogyatkozás lesz, pontosan 1 hónap múlva! 

Daigo és Aemi szemei rögtön felcsillantak:

    - Ez azt jelenti, hogy megjelnik a kastély?!

    - Így van!

     - Ez remek! Örülünk nektek! - mosolygott felénk Bela.

     - Mit szólnátok ha elmennénk körbe nézni az erdőben?

     - Menjünk! Az még nekünk is segít! Induljunk el a kérdések megválaszolásán és a válaszaink megtalálásán.  - helyeslően bólintottunk Bela mondatára.

Itt volt az idő, hogy mindannyian megkapjuk a válaszainkat. Azt amiért elindultunk ezen az uton. Nekik, hogy megtudják, honnan jöttek és nekünk, hogy visszamenjünk oda, ahová jöttünk.

Elindultunk az erdő felé. Végig sétáltunk a városon, fel a kis dombon, ahonnan belehetett látni a várost és végül megérkeztünk az erdőben. Kissé hűvös szellő sűvített végig, megsuhogtattva a fákat. Valahogy egy érzés fogott el, mintha óvatosak kellene legyünk. Ezt továbbítottam is a többieknek. Bem, aranyosan tett felém egy lépést, hogy megvédhessen. De másik kezeivel Belo felé nyúlt és Bela felé intett, hogy jöjjön közelebb. Így kis csoporttal mentünk egyre beljebb és beljebb az erdőben, hogy feltérképezzük a helyet. 20 perc után, talán az erdő szívéhez érhettünk.

     - Ez a hely, olyan ismerős! Nektek nem? - kérdezte Bela és körbe nézett a fák között.

     - Itt ébredtünk fel! - válaszolta Bem.

     - Tényleg? - tekintettünk feléjük, mire bólintást kaptunk válaszul.

 A három érintett elkezdett körbe, körbe járni hozzá értek egy egy fához, legugoltak és megérintették a fűvet. Mindhárman elgondolkoztak.

    - Itt... itt van egy kunyó! - kiáltott fel Aemi, mire mindannyian egyszerre fordítottuk felé a fejünket.

Aemi néhány lépéssel odébb állt és egy ösvény felé mutatott. Azaz, jelenleg nem volt ösvény, csak régi nyomokat mutatot a ritka fű, hogy valamikor az volt. Odasiettünk és már magunk is láttunk egy rozoga kus kunyhot. Sötét barna fából készült, ami már korhadt volt, mutatta, hogy nem kis ideje állhatott már ott. Viszont ahhoz képest még elég stabilnak látszott. Bem és Daigo ment be először. Nem volt senki be. Besétáltunk és megdöbbentünk. Ugyanis ez a hely, tele volt üvegecskékkel, fecskendőkkel, mozsár törővel, poharakkal, kannákkal, tálakkal, késsel, kanállal... mind olyan eszközök amik kisérletezésre használnak. Ez a helye! Nem lehet... a három érintett felé néztem, akik ugyanilyen döbbenettel mérték fel a terepet. Biztos voltam benne, hogy ugyanaz a gondolat jár a fejükben, mint mindannyiunkéban. 

    - Ez lehet a kísérlet helyszine! - hozta fel először Daigo.

    - Nem is álltok olyan messze az igazságtól! - de mielőtt bármit is mondhatott volna bárki is, egy rekedtes, idős hangot hallottunk meg mögülünk.

Hátra pillanatva egy idős embert figyeltünk meg, kalapot viselt és kezében bot volt. Arca szigoru és tekintélyes volt. Illetve valahonnan ismerős is.

    - Te... - ám mielőtt Bemék mondhattak volna bármit, a férfi egyszerűen sarkon fordult és elsétált.

Bemék azonnal utána szaladtak, de mi sem tétlenkedtünk és követtük őket.

    - Várjon! - kiáltott Bem, ahogy kiértünk a kis kunyhoból.

Az ismertelne férfi megállt és hátra pillantott, egy mosoly kuszott ajkaira:

     - Hamarosan találkozunk! - ezzel pedig köddé vállt, szó szoros értelmeben.

Mindannyian döbbenten álltunk ott. Ki volt ez a férfi? De ez az érzés... az érzés ami elfogott, amikor megpillantottuk az a férfit, egyértelmű démoni aurát árasztott.

18.rész A pár

Monster Love

18.rész A pár

Bem:

Egy dolog járt a fejemben. Egy nyilvánvaló dolog, amit most beakarok jelenteni. Amit most, határozottan ki akarok mondani. Még mindig nem tudom teljesen leírni ezt az érzést, de egy szót tudok mondani hozzá. Egy szót kivettem és megértettem. Natsume nyomozójék által felismertem, a tetteimen, a hevesen verő szívemen és az élénk érzéseimen. Nem tudom leírni, de kiakarom mondani. Kiakarom mondani azt az egy szót, amit most érzek, azt az egy szót amire célozgatott Natusme nyomozó és amire egyszer utalt Shouta. Amiről beszélt korábban. Most őt kell megkeresnem, vele kell beszélnem. Lehet, hogy Miyako kellene legyen az első személy, akinek elmondom az érzéseimet, föleg azután ami történt. De beszélnem kell ezzel a fiúval, mivel ő is őszinte volt velem, anno és most én is ezt viszonoznom kell.

    - Shouta?! - a közeli park felé vettem az irányt és körbe körbe néztem és nevén szólítottam.

Tudtam, hogy itt kell legyen. Amióta Miyakoval megbeszélték a nézet eltéréseket, itt volt folyamatosan a közelben, ha olyan munkáról volt szó, akkor ő végezte el nekik és ha épp segítség kell akkor is áll rendelkezésünkre. Itt van és figyel minket.

     - Biztos, hogy jó ha így kijöttél? Valaki még meglássa a szarvaidat. - ugrott le egy közeli fáról.

Igen, csak a bluzomat kaptam magamra, a kabátom, botom és kalapom is ott maradt a szobába. De nem vagyok olyan messze. Bár persze, ne szóljam el magam.

    - Mi történt a ruháddal? - vajon hol volt az elmúlt időben, hogy nem tudta mi történik.

    - Te nem voltált itt amikor az egész kezdődött?

    - Daigo, Vanessa után küldött, hogy nézzem meg hova tűnik el. - hát persze. Kellene beszéljek Daigoval kicsit többet erről, jó lenne valamit kitalálni, hogy leleplezhessük Vanessát Miyako előtt. - Mi történt? Miyako jól van?! - csillantak fel szemei rögtön az aggodalomtól. Hát persz, ki más érdekelné ha nem ő.

    - Jól van! Nem történt vele semmi. Aemi elkoborolt...

   - Tessék? De hogyan lehetséges ez? Daigo hol volt?

    - Elkellett menjen elintézni valamit, Miyako igyekezett haza de...

   - Biztos, hogy magát hibáztassa, amiért az este elment. - tehát ő is tud erről, nos nem csoda hiszen a közelünkben van. Valoszínüleg látta, amikor az este elment Miyako. Vajon utána is ment? Nem akkor tudná, hogy mi történt és elkellett volna mondania Miyakonak, hogy Vanessa után nyomoz. - Beszélnem kell vele! - indult el, de megragadtam a karját. - Haver, nem vagyunk ilyen jó viszonyban. 

    - Először, nekem kell beszélnem veled! - rám nézett, felsóhajtott, majd elrántotta a karját tőlem.

    - Remélem, hogy nem azzal kezded, hogy ne bántsam Miyakot és ne játszadozzak vele... azon már rég túl vagyunk ha nem látnád. Beláttam hibáimat és nem fogom még egyszer elkövetni ugyanazt. Segíteni szeretnék és most tényleg mellette akarok lenni.

    - Nem erről van szó! - karba tette a kezeit és összeszűkítette a szemeit. - Amiről a múltkor beszéltünk.

    - A múltkor? - hát jó már rég beszéltünk erről, de... - Jaaaj, hogy akkor! - csillantak fel rögtön a szemei. - Nos mi van, talán végre ki tudod mondani, hogy mi is van a szívedben?

   - Szeretem Miyakot! Szerelmes lettem belé! - mondtam ki határozottan.

    - És ezt miért nekem mondod? Nem belém vagy szerelmes. Nem akarod bevallani az érzéseidet? Vagy azért mert tudod én mit érzek, kedves vagy és visszalépsz?

    - Nem erről van szó! Nem fogok visszalépni, eldöntöttem, hogy küzdeni fogok érte és nem adom fel. Illetve be fogom vallani az érzéseimet. Azért jöttem és mondtam el neked, mivel te is elmondtad nekem. Őszinte voltál hozzám és én is őszinte szerettem volna lenni hozzád.

    - Oh, hát köszönöm! De ne hidd, hogy meghátrálok. Nos... - lépett elém és felém nyújtotta a kezét. - Győzzön a jobbik! - vigyorodott el.

Elmosolyodtam és elfogadtam a kezét, hogy megrázzam.

    - Győzzön a jobbik!

Nem adom fel, megértettem ezt az érzést, bár szavakkal nem tudnám, még mindig leírni, de ez talán nem is olyan baj. Egyet biztosan tudok, szerelmes lettem Miyakoban, vele akarok lenni, minden egyes nap és minden egyes percet vele tölteni. Együtt járni körbe nézni a városban, üldögélni a fedélzeten, a fa alatt beszélgetni, nézni ahogy Belo és Aemi játszanak, történeteket mesélni egymásnak, bátorítani és támasza lenni, segíteni neki és vigyázni rá, megvédeni. Huh olyan fura ezeketmondani, sosem gondoltam, hogy ilyent érezhetek.

    - Bem! - felemeltem a fejem a csillingelő hang hallatára. Miyako lesitett a hajoról és elindult felém. - Mégis hol voltál?! Miért futottál el? A sebed még a végén beferdőzödhet. - hozzám ért és azonnal végig mért, hogy minden rendben van -e. Nagyon aranyos! - Mi van ha a végén nagyobb kárt teszel magadban? - felcsipeszkedett kicsit, hogy megnézhesse a sebemet és óvatosan felé nyúlt. - Jól van, nem tűnik, hogy befertöződött. Ilyent azért többet ne csinálj. Na, gyere lássuk el a sebed! - sarkon fordult, hogy visszainduljon, ám mielőtt még egy lépést tett volna, megfogtam a csuklojától. - Bem? - tekintett felém értetlenül, hogy éppen mit csinálok. - Minden rendben?

    - Szeretlek! - szemei elkerekedtek a szavam hallatán. - Szeretlek! Sajnálom, hogy a minap úgy leblokkoltam. Én... én... nem tudtam, hogy mi ez az érzés. Nem voltam vele tisztában, hogy mi is ez az érzés. Most sem hiszem, hogy letudnám írni. Nem is gondoltam volna, hogy valaki olyannak, mint én ez lehetséges. Még most sem tudom, ha megengedett. Az első találkozásunkkor már elindítottál bennem valamit, ahogy megpillantottalak először. Nem tudnám megmagyarázni, valahogy attól a pillanattól vonzodni kezdtem feléd. Megragadtál, megfogtál... nem tudom, mi a helyes szó. - nevettem fel kinosan. - És azóta, az együtt töltött idő által ezek az érzések csak növekedtek. Veled akarok lenni, még ha nem is szabad, nem is kellene... ezen már nem tudok változtatni... Valami szinten elfutottam az érzéseimtől, nem tudtam, hogy mi ez az egész ami elkezdődött bennem. De most már tudom. Szeretlek! - miközben ezeket a szavakat mondtam, fogtam a kezét és mélyen a szemembe néztem, közben meg azon járt a fejem, hogy mit is mondok? Jót? Vagy itt csak össze vissza beszélek?

Nos ennek már mindegy, ha belekezdtem végig is mondom. No meg elhatároztam magam. Emellett döntöttem és legyen ami legyen kiakartam mondani. Hogy ezután megváltozik e kapcsolatunk nem tudom. Valószínű, bár remélem, hogy attól nem változik meg annyira. Félre tenném az érzéseimet, ha ő erre kérne. Ott állunk lassan a felhők eltakarják a napot, esőt ígérve. Miyako ajaki kissé szétnyilnak, még mindig meglepődve tekint rám.

   - Ha...

    - Bem! - szólal meg mielőtt bármit is mondhatnék kissé megszeppenek és úgy érzem, mintha a szívem a torkomban dobog. - Te futottál el? - értetlenül tekint rá. Mit kérdez? - Szerintem inkább én voltam az, aki elfutott az érzései elől. - és ekkor egy csodaszép mosoly tündöklött fel arcán, ami megmelengette a szívemet. - Annyira féltem, hogy ezekkel a feltünő érzésekkel esetleg elveszíthetlek. De a minapi este, amikor ott találtalak kettőtöket Vanessával, belém hasított a fájdalom... - szomorú volt ez hallani. - De megszállt a bátorság is, ugyanis úgy éreztem, hogy ha nem teszek valamit, akkor örökre megbánom. Azért csókoltalak meg, mert szeretlek Bem! Egész este azon gondolkodtam, hogy mit kellene tegyek ezekkel az érzésekkel, hogy mi van ha ezzel megváltozik a kapcsolatunk, ha elrontottam, mindazt ami közöttünk van. De az érzéseimet ennek ellenére nem tudom és nem is akarom félre dobni. Tudod... nem tudom ha hallottad, hogy a farkasoknak van egy ilyen jellemzőjük, hogy egész életükre csak egy párt vállasztanak. Egyszer lesznek szerelmesek és nem is kell más. Nos... vérfarkas vagyok és ez bennem is megvan. Ez a jellemző rám is érvényes. Csak egyszer eshetek szerelemben és onnan kezdve szinte már olyan, mintha ő tartana földön és nincs semmi fontosabb, mint hogy ő boldog legyen. Nekem ez a személy te vagy Bem! Te vagy, az akit szeretek és soha senki mást nem fogok szeretni. Örökkön örökké szeretni foglak Bem!

Hatalmas boldogság árasztja el a testemet, így érzik az emberek magukat, amikor az érzéseik visszonzásra kerülnek. Ilyen hatalmas boldogságot tud okozni a szerelem.

    - Ne aggódj, nem kell bocsánatot kérj és nem is kell rosszul érezned magad, azért nem tudod leírni a szerlmet, hidd el én sem tudom. De nem ez a legjobb benne? Egy varázslatos, leírhatatlan érzés!

Két tenyerem közé fogtam arcát, ahogy hallgattam, majd magamhoz huztam és szorosan átöleltem. Ez annyira jó! Ez annyira különleges!

Kereken másfél hónap telt el amióta együtt vagyunk Miyakoval. Huh, olyan fura ezt mondani. Azon az este  elmondtuk a többieknek is, hogy összejöttünk. Nos meglepő módon, nem kaptunk semmi döbbenetet. Már várták ezt a hírt! De természetesen boldogok voltak és gratuláltak nekünk. Még Daigo is, aki azóta  a nap óta haragszik Miyakora. De Miyako azon van, hogy ezt megbeszéljék. Shouta is megtudta másnap és hát nem repdesett az örömtől, de nem mondott semmit. Kíváncsi vagyok ha más észrevette, hogy "mennyire is örül ennek". Miyako biztos, hogy nem. Igazából a mindennapjaink nem változtak, ugyanúgy mind eddig céljainknak megfelelően tevékenykedtünk. Talán annyi, hogy fogtuk egymás kezét, megcsókoltuk egymás vagy megöleltük egymást, sőt együtt is aludtunk. Ilyenkor a többiek mindig ránk szóltak. Na de nem kell semmi túlzásokra gondolni. Terveinkhez híven mentünk tovább, csak már kéz a kézben. Natsume nyomozó is 2 nappal később megtudta és folyton azzal volt el, hogy ő tudta, ő tudta. De nagyon örült nekünk. Nagyon kedves ember, hogy ennyire örül nekünk. Daigo egyik nap elmondta, hogy jól meggondoltam ezt a kapcsolatot? Mert ha én megváltoztatom a döntésem, Miyako nem fogja a farkasos dolog miatt. És bár nem fogja mutatni, hiszen elenged, de fájdalmat fogok okozni és magányos lesz. De megnyugtattam, hogy ilyenről szó sincs. Sosem tudnám megbántani Miyakot és már nem is akarom soha elengedni. Nem! Boldog voltam. Miyakoval voltam és ez nekem sokat ér. Minden egyes percet kincsként akarok megbecsülni és megőrizni. 

Ahogy az esti fényben üldögéltünk a fedélzeten, egymás felé tekintettünk mosolyogva. A hold fény csodaszépen világította meg őt, csak rá fénylett, mintha ki akarná emeleni és azt sugallná, hogy ne vegyem le többet a tekintetem róla, ne engedjem el. No nem mintha terveztem volna.

   - Bem, biztos vagy benne, hogy neked ez jó? Nem akarnál inkább emberré vállni? - az első pillanattól kezdve, ez volt az első kérdés amit feltett és azóta is nem egyszer felhozta.

Elmosolyodtam, közelebb huzodtam hozzá és kicsit elfordítottam, majd átölelve a mellkasomra húztam.

    - Már mondtam, hogy minden rendben. Veled akarok lenni, melletted akarok lenni és megakarlak védeni. Emberként ezt talán nem tudom ugyanúgy megtenni, mint most.

    - De... nem akarom elvenni tőled ezt a lehetőséget, hogy esetleg később megbánod és...

    - Nem fogom megbánni! - bujtam bele a nyakába és mélyen beszippantottam az illatát. - Szeretlek! Veled akarok lenni és általad sikerült elfogadnom magam, teljesen! - kezével megsimogatta a fejemet.

    - Jó... de nem akarom, hogy bármit kényszerits magadnak, ha valamikor meggondolnád magad én... - de mielőtt befejezhette volna mondatát megcsókoltam.

Ha valaki most látna, nem is hinné el, hogy én ilyen vagyok. Még az évekkel ezelőtti Bem sem ismerné el, hogy ő ilyen lenne. 

    - Szeretlek és az én érzéseim sem fognak változni. - tudom, hogy aggódik Miyako, hogy esetleg akarom az emberré változást és most elnyomom, miatta. De eldöntöttem, hogy nem akarom. Már korábban is kétségeim voltak felé, ugye mindig Miyako jutott eszemben és ilyen formában megtudom védeni jobban. No meg, közelebb még nem kerültünk erre a válaszra, hogy hogyan is alakulhatnánk azzá. - De természetesen Belonak és Belának segíteni fogok ha ezt akarják.

Miyako el mosolyodott és hozzám bujt. Ez olyan kellemes érzés, olyan jó.

    - Mondd csak, mesénél a kastélyodról.

    - Mesélni? Mit meséljek?

    - Hogyan nézett ki? Hol helyezkedett el?

    - Hmmm... - kényelmesen elhelyezkedett az ölelésemben. Magasan tornyosodott az erdő közepén. Bár éjszaka rettentő sötét és ijesztő kastélynak tűnhet, valójában egy csodaszép kék színű csillogó kastély. Amikor a Hold rá világit gyönyörű sötét kék színe beragyogja a teret és csillogni kezd, olyan, mintha maga a kastélyra került volna az égbolt. - tekintett fel az égre. - Színátmenetes lesz a kastély, gyönyörű világos kéktől kezdve a tetejétől, egészen az aljáig sötétedik.Pompás látvány! A kastélyt átölelik a fák, nincs semmi árok vagy hatalmas palló amin átkellene menni, hogy eljuss hozzá. A természet lágy ölén van. Ámbár a kapu az egy kicsit giccse szerintem.

    - Mert, hogy? - annyira szeretem, mikor mesél.

    - Mert, hogy egy hatalmas ajtó, aminek a kerete egy sárkány. Egy feltekeredő sárkányt, ami még hozzá tűzet is okád. Nos igen ez vicces lehet, sárkány egy olyan helyen, ahol vérfarkasok uralkodnak. De, van egy legenda, ami azt mondja, hogy nagyon régen a farkasok és sárkányok együtt harcoltak a békéért, a démonok és emberek között.

   - Valóban?

    - Igen! Érdekes történet. Ezért szimbolizálja a kastély kapuját, hogy általuk meg vagyunk védve, ők mellettünk állnak. Bár sosem találkoztam eggyel. Úgy tartsa a legenda, hogy anno midnegyik elpusztult. De azóta is védnek minket.

   -  Ez igazán érdekes!

    - Igen. Aztán belépve van egy kis macskaköves udvar és fogad is a kastély. Nagyon sok szoba, amikhez tekergő folyosók vezetnek. Könyvtár, dolgozó szoba, ebédlő, táncterem. Igen, hát az ünneplésekre természetesen. Az én szobám a legmagasabb torony tetején van. És tudod miért? - ahogy a kastélyáról beszélt csak úgy ragyogott az arca, de nem csodálom, hiszen az élete része, ott nőtt fel. Látszik, hogy sokra tartsa az otthonát. - Mert ott a legszebb a napfelkelte és a napnyugta. Amikor csak tudom és nem vagyok fáradt, sokszor megvártam és megnéztem. Egyszerűen elképesztő ahogy a napsugarai a hegy mögül felélednek és bearanyozzák a szobát.

   - Nagyon megnézném!

    - Ugye eljösz majd velem a kastélyomban? - szemei csak úgy ragyogtak a holdfényben.

Elmosolyodtam és odahajoltam hozzá, hogy csókot lehelessek vörös szemére. Az elmúlt napokban ezt többször is tettem, tudtam, hogy fáj neki, hogy érzi. És amikor az erejét használja, akkor érzékenyebb és gyengébb lesz. Bár valahogy eltudnám ezt a fájdalmát venni. De tehetetlennek érzem magam, ezért puszilom meg naponta, mintha ezzel elfujhantám a fájdalmát.

    - Odamegyek, ahová te is! - csodaszép mosolya, újra és újra megdobogtatta a szívemet.

   - Bem... én... - Miyako alig, hogy elkezdte a mondatát hirtelen mindkét szeme vörösen izzani kezdett. A nyakában logó holdkő pedig szintén erős fényt bocsájtott ki magából.

   - Jól vagy? - ültem közelebb hozzá és átöleltem. - Mi történt?

Néhány másodpercig tartott az egész, hamarosan újra Miyako fele más szemeivel nézhettem szemben. 

   - Minden rendben?

   - Igen! - mondta, bár kissé erősen vette a levegőt.

   - Biztos, hogy jól vagy? Nagyon kapkodod a levegőt.

   - Bem! - tekintett rám és szemeiben felcsillant az öröm. - Itt az idő!

   - Az idő, mire? - néztem értetlenül rá.

   - Holdfogyatkozás igérkezik... - nézett rám csodálattal.

   - Mi...? - de nem kellett ki mondja, hogy rájöjjek mire is akar kilyukadni. - A kastélyod, amikor megjelenik!

17.rész Vámpir a városban

Monster love

17.rész Vámpir a városban

Miyako:

   - Aj, egyszerűen ez nem történhet meg. Képtelenség! Fényes nappal van úgy járnak itt az emberek mint szardéniák.  Ha... Ha valamelyik iránt... - ekkor értünk be a város központjába

     - Nem lesz semmi baj! - Bem egész uton a kezemet fogta és próbált megnyugtatni.

Szerintem önmagát hibáztatja, de nincs amiért. Én voltam a hibás, mert gondoltam egyet és elszaladtam. Elszaladtam tőle és másoktól is csak azért mert féltem bevallani az érzéseimet. Én az úrnő... megijedt és elszaladt. Azon felül, hogy bátor lettem és tettem amit tettem, mégis mint a kutya, füleket és farkat behuzva elszaladtam. Ahelyett, hogy vállaltam volna a tettemet és megbeszélem Bem-el az érzéseimet. Csak féltem, féltem, hogy neki mi lesz a válasza, hogy ezután megváltozik közöttünk minden. És őszintén azt is bekell vallanom, hogy attól is féltem, hogy visszautasít. Igen, nem fogok mást szeretni és ha ő boldog akkor már én is boldog vagyok. De nyilván attól egy visszautasítás nem a legkellemesebb érzés. Mégis most fogja  a kezem, gyöngéden hozzám szól és szelíden rám néz.

De ez Bem... ő ilyen kedves. Bár nem is tudja, hogy nekem ezek kis tettek mennyit is jelentenek. Hogy milyen hevesen is ver tőlük a szívem. Hogy mennyit is jelentenek nekem. Megnyugtat, a jelenléte. Persze továbbra is aggódom Aemiért és hibáztatom magam azért hogy idekerültünk. De örülök, hogy Bem mellettem van. Bármi is történjék a jövőben, életem egyik legfényesebb pontja, hogy találkozhattam vele és kincsként fogom örizni a emlékeket. 

De most az a legontosabb, hogy megkeressük Aemit Jaj, kislány... annyira sajnálom, nagyon sajnálom, hogy miattam ez történt. De megyek érted! Ne félj megyek, sietek! Kérlek várj meg Aemi!

Boltokban, kis utcákban, éttermekben, parkokban körbe néztünk de Aeminek hírét nem láttuk. A szívem már a torkomban dobogott, annyira ideges voltam, hogy vajon hol van és nem e lepleződött le. A legrosszabb forgatókönyvek is lepörögtek a fejemben és már olyan terveket is kieszeltem, hogy mit kellene tegyek ha esetleg a legroszabb megtörténik és lelepleződik. Természetesen nem állok ellent, mellé állok és én magam is lelepleződöm, hogy megvédjem őt. Csak ne legyen késő! Kérlek! Egy játszótér felé fordultunk be. A gyerekek vígan játszottak együtt és a szülökkel. És az egyik sarokban, ott kuporodott Aemi is. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor megpillantottam a kislányt. Elengedtem Bem kezét és szaladni kezdtem felé, már szólítottam is volna meg, amikor egy kisfiú leesett és felsértette a térdét. Az anyukája rögtön odasietett és odasietett. De aemi megérezte a vérét....

    - Aemi ne! - Aemi vörös szemei felizzadtak, kicsi száját kitátotta és... Bem elkapta.

    - Au... - szisszent fel ugyanis annak ellenére, hogy elkapta a kis hegyei fogai belemélyültek.

    - Bem! Jól vagy?! - értem oda hozzájuk. - Aemi, nincs semmi baj! - tettem a kislány fejére a kezem és megsimogattam, hogy érezze itt vagyok. - Kérlek engedd el Bemet! - tudom, hogy nem akarta bántani és aggódtam Bemért, de nem szidhattam le, mert nem tudhattuk, hogy nem e fog rosszabb lenni, esetleg fellázad.

Aemi lassan elengedte Bemet és rám nézett csillogó szemmel ami könnyeket jelentett nála.

   -  Aemi... - remegtek meg kis ajkai.

    - Nincs semmi baj! Sajnálom, hogy ennek kitettelek. - simogattam meg újra a fejét. - Bem jól vagy?

    - Jól vagyok, csak egy kis karcolás. - a kulcscsontja felett lehetett látni Aemi kis fogait, helyén friss vér buggyant ki, az ő esetében zöld színű. 

Automatikusan felemeltem a kezem hogy letörölhessem, de mielőtt felé nyulhattam volna:

   - Azt hiszem, hogy idő lenne hazamenni. Nincs semmi baj kislány! - nézett szembe Aemivel, akit még mindig a karjaiba tartott. - Nem történt semmi! Most már itt vagyunk! Menjünk Miyako!

Bólintottam. Milyen szép volt ez a jelenet, ahogy Aemivel a karjában mosolyog és nyugtatja. Szép kép volt, eltudnám nézni órákig. Ha nem lennék per pillanat ilyen kedvemben, ugyanis a történtekért magamat hibáztattam. Ha nem megyek el, Aemi nem kerül el a hajó közeléből vagy ha legalább egy kicsit gyorsabb vagyok. Tudtam jól, hogy Daigo el kell valamit intézzen. Visszajöhettem volna hajnalban. De nem... én ott kellett maradjak és inkább még gondolkozzak el a tetteimen és hogy mit is kellene tegyek. Elszaladtam, ahelyett, hogy a barátaim mellett maradok és méltóan szembe nézek a következményekkel. A szüleim nem erre tanítottak, egy jó uralokodó nem szalad el a felellőség elől. Vannak kötelezettségeim, bármennyire is nehéz legyen a helyzet, türelmesnek kell lennem bátornak és szembe kell állnom bármivel is jön. Még ha szerelem érzés is aminek nem látom a kiutat, még ha a jövő kilátástalan is. Nem ez vagyok én. Miattam Aemi elkoborolt, meg is sérülhetett volna, bánthatott volna egy embert... így is miatta megsérült Bem. Ez az egész az én hibám.

    - Sziasztok! Merre merre? - jelentek meg a többiek a hajó előtt. Daigo először mosolyogva közelített meg, de látva a hangulatot arcáról lefagyott a mosoly. - Mi történt?! Megtámadott valaki?

    - Nem... Bela, megkérhetlek, hogy elvidd Belot és Aemit? - Bem karjaiból átvettem Aemit, majd letettem, hogy barátjához menjen.

Bela nem értette a helyzetet, látszott rajta, hogy meghallgatná a történteket de csak bólintott és Aemi felé nyujtotta a kezét és elindultak a közeli parkhoz.

    - Mi történt? Mi ez az egész Miyako? Hol voltatok?

    - Mindjárt mindent megbeszélünk, csak Bem megsérült hadd lássam el a sebét.

    - Megsérült?! Hogyan sérült meg?!

Nem válaszoltam rögtön. Megragadtam Bem kezét és elkezdtem befele menni a szobába, hogy ellásam a sebét. Daigo követett.

   - Eltudom látni magam... ez semmi, hamar begyógyul.

    - Vedd le a kabátod és a bluzod! - utasítottam. - Az én hibámból történt, legalább ennyit hadd tegyek meg.

    - Miyako...

    -Miről beszélsz Miyako? Mi az, hogy miattad történt, Bem sebe. Miyako mi történt? Mi ez a hangulat ami körül vesz? Miért tűnt olyan ijedtnek és szomorúnak Aemi? Egy démonnal találkoztatok? - de bármilyen krédést is fel tett, nem válaszoltam azonnal. Bem levette a kabátját, majd bluzát is elővettem egy kis vatát és fertötlenítő szert.

   -  Lehet, hogy kicsit csípni fog. 

    - Miyako az egekért! - ragadta meg a karom mielőtt Bem böréhez érhettem volna. - Figyelj már rám és mondd már el mi az ég történt veletek!

    - Aemi elkoborolt...

    - Aemi... mi az, hogy elkoborolt? Hogy koborolhatott el? Ide küldtelek téged, tudtad, hogy mennem kell és siettél ide. Nem? Miyako...

   - Én siettem... siettem de...

   - De mi de? Édes sajtom! - elengedett és idegesen felsóhajtott majd leült a közeli székre. - És mégis meddig koborlt el?

    -A főtéren találtuk meg Bem-el, egy játszótéren.

    - A főtéren?! Olyan messze?! Édes sajtom! - idegesen megtörölte arcát, mintha verejtékkel izott volna. - Te tudod, hogy éppenséggel most mit mondasz Miyako?

    - Igen tudom.

   - A főtérig... ahol tele van emberekkel... és ráadásul egy játszótéren, ahol gyerekek vannak leesnek és megsérülnek. Te fel tudod fogni éppen mi történt? Elfelejtetted, hogy 

    - Feltudom fogni. És, hogy kérdezhetsz ilyent, hogy elfelejtettem.

    - Nem, nem úgy tűnik, mert ha tudnád és tisztában lennél vele ez az egész nem történt volna meg.

    - Tudom... tévedtem...

   -  És ezzel ennyi szerinted? Ennyivel meg is usztuk. Bántott valakit? - de mielőtt a kérdésre válaszoltam volna, önmagának válaszolt. - Nem. Ezért van a seb Bem vállán, őt harapta meg. Pont akkor értetek oda, amikor megtette volna...

    - Igen...

    - Pffuuu... ezt nem hiszem el. Miyako mégis mi a franc járt a fejedben? Hogy hagyhattad, hogy ez megtörténjen. Tudod jól, hogy Aemi még nincs tisztában az erejével, egy fiatal vámpír, egy gyerek így nehéz irányítania a szomját. Ezért is, vagyunk mellette, ezért is a nap 24 órájában figyeljük őt.

    - Tudom, már hogy ne tudnám!

   - Nem úgy tűnik! - ezzel meg indulattal felállt és még a széket is felborította, amin ült. - Mert ha tudnád akkor nem történt volna meg. Mi történt volna ha megharap egy embert? Ha egy gyereket? Ha felfedi magát? Bántották volna... ki lett volna akkor mellette? Ki mentette volna meg?

    -Szerinted ezt én nem tudom?! - kezdtem kiabálni én is. - Szerinted már így is nem érzem magam rosszul és nem hibáztatom magam?

    - Alapjáraton nem értettem, hogy miért szaladtál el az este és tűntél el egész éjszakára és egész reggel is. Azt hittem van egy annyi felelőség tudatod, hogy visszaisess amint kell... - elkezdett közeledni felém és megállt centikre tőlem.

   -  Daigo, nem csak Miyako hibája ami történt... ő is nagyon aggódott a kislányért és...

    - Te ebben csak ne szólj bele! Ez most rám és Miyakora tartozik.

    - Miyako nem akarta, hogy ez történjen. Ne hibáztasd ennyire. Nagyon bánja, hogy ennyire figyelmetlen volt.

    - Miyako. egy úrnő, elkellett vezessen és el is kell vezessen egy egész népet, évszázadokig. Nekem te ne jöjj azzal, hogy figyelmetlen volt. Hogy hibázott... ő egy uralkodó, akit már nagyon régóta ismerek, soha nem hibázott, mert úgy vol tanítva. - fordult Bem felé és sziszegte a fogai közül Daigo.

    - Mindenki hibázhat és...

    - A saját érzéseit vette előre, másra. Önző módon, csak magára gondolt és minket elfelejtett...

    - Daigo... - nem mintha nem mondott volna igazat, de mégis fájt, ahogy ezeket így kimondta.

    - Ne jöjj nekem ezzel a tekintettel, mert nem érsz vele semmit. Aemi megsérülhetett volna, vagy meg is sérült. Most, hogy fogsz a szemébe nézni? Hogy beszélsz vele, hogy nem történt semmi?! Hogy minden rendben volt? Újból nem történik meg. Lelkileg már megsérült... szerinted, hogy érzi magát, hogy megharapta Bem-et.

    - Jól vagyok nem történt semmi és nem érzem...

    - Te bele tudsz gondolni, hogy egy alig 7,8 ébes kislánynak mekkora feladat egy ekkora erőt, vérszomjat elfolytania? Irányítania... szerinted ennyivel tényleg eltudod simitani a dolgokat, hogy te jól vagy és nem érzed. Egy kislányról beszélünk basszus! - ezzel epdig beleütött a közeli falban. - Bem miatt mentél el az este ugye?

Eddig lehajatottam a fejem, ám erre a mondatára felemeltem.

    - Nem az, hogy történt volna köztetek valami. Csak egyszerűen te tettél valamit ami miatt megfutamodtál. - Daigo túl régóta ismer, úgy olvas engem, mint egy könyvet. Jóban rosszban együtt voltunk, nem csoda, hogy ezt így tudja.  - Ne hidd, hogy nem látom, hogy mi megy itt végbe nálad. - fordult ismét felém. - Az érzéseid felül kerekedtek magadon és elfelejtetted, hogy mit is kell tenned.

    - Ez nem így van!

    - Dehogynem! A szerelem elvette az eszedet! Már azt is elfelejtetted, hogy mi a célunk, miért vagyunk itt, mit várunk és mit kell tennünk. 

    - Daigo!

    - Te csinálj amit akarsz, de engem és Aemit hagyj ki ebből. - fujta dühösen rám a szavakat. - Megyek és megkeresem Aemit! Beszélek vele! 

Ezzel meg sem várva, hogy bármi mást mondani akarok, sarkon fordult és ki sietett a teremből. Igaza volt. Minden egyes szava igaz volt, amit elmondott. Megfutamodtam és a saját érzéseimet vettem előtérben, nem figyeltem a környezetemre és hogy annak éppen mire van szüksége. De egy pillantra sem felejtettem el a célunkat. Visszakarok menni a kastélyomban... jó legszivesebben vinném Beméket is. De tudom, hogy ezt nem tudom rájuk erőltetni. De tudom a kötelességem és a szívem is a kastélyomhoz huz. Az adja az erőmet... az a menedékem, onnan kell irányitanom a démonokat.

    - Teljesen igaza van... minden egyes mondata helyes amit mond.

    - Miyako... ez egyáltalán nem így van. - Bem hátam mögé lépett és kezeit a vállaimra tette. - Nem tettél te semmi rosszat.

    - De, egy pillantra valóban megfeledekztem róluk, Aemiről, hogy Daigonak elkell mennie és ő egyedül marad és... - átölelt.

    - Néha az érzések elvihetnek minket. Nem akartál rosszat, megtörtént de szerencsére nem történt semmi rossz. És ez a legfontosabb. Most már hibába örlödsz azon ami meg sem történt. - csupasz felső teste az enyémnek feszült. Éreztem a böre illatát, hüvös leheletét a fülemnél. Szívverésem nagyokat szaltozott. Nem állhatna meg most így az idő? Nem lehetne, hogy megálljon néhány pillanatig és így maradjunk? Csak egy kicsit, egy kicsit hadd maradjak a karjaiban.

   - Bem... - önnyeim amit olyan régóta magamban tartok most végre utat törtek arcomon. Felé fordultam és átöleltem.

Ezt máskor tuti nem tenném meg, éppen a meztelen felső testéhez bujok. Hallom a szívverését... nem lennék képes megtenni, annyira zavarba lennék. És valószínű, hogy ezt későbbiekben megbánom, ezek után még jobban zavarba leszek Bem előtt. De most... most tényleg arra van szükségem, hogy átöleljen, hogy érezzem itt van és megnyugodjak.

    - Annyira féltem. Anynira féltem, hogy Aeminak valami baja esik... hogy bánt valaki és lelpleződik... annyira sajnálom, hogy ezen keresztül kellett mennie. Annyira sajnálom! Annyira sajnálom!

    - sss.... - simogatta a hátamat. - Hidd el, hogy Aemi nem haragszik rád.

    - De Daigonak igaza van sebet okoztam neki.

    - Nem tudjátok, mindig mindentől megóvni. Előbb útobb lehet megesett volna valami hasonló. De mindig is időben fogtok érkezni és segítetek neki. Ezt ő is tudja. És gondolj csak bele, ott volt a parkban egy kis sarokba egyedül összekuprodova. Miért? Mert rátok várt. Tudta, hogy eljöttök érte. Most megijedt és fél, de ő is tudja, hogy mellette vagytok még ekkor is. És tanult, ahogy ti is, hogy ilyen többé ne forduljon elő. Kérlek... - kicsit elhajolt tőlem, de csak annyira, hogy kezeibe vehesse az arcomat. - Nem szeretem, amikor sírni látlak. Az nekem nagyon fáj. Kérlek ne törd magad! Nem vagy egyedül és nem engedjük, hogy többször ilyensmi előforduljon. Daigo is befogja látni.

Bem... ha ilyeneket mondasz nekem csak még jobban beléd szeretek.

    - Hmm... rendben.- töröltem meg a szemeimet. - Köszönöm, Bem! Gyere, lássuk el a sebedet...

    - Én... - kezembe kaptam egy új vattát, ugyanis a korábbi kiesett valamikor a kezemből a földre és piszkos lett. De Bem nem ült  vissza az ágyára, hogy ellásam a sebét.

Érdeklődve fordultam feléje. Meg sem moccant onnan ahol az előbb állt. A földet fixirozta.

    - Bem mi a gond?

    - Nekem most elkell mennem, ne haragudj!

    - Tessék?

Értetlenül álltam a történteken, de ő csak fogta a bluzát felkapta magára és kisietett a fedélzetre.

    - De Bem a sebed... - szaladtam utána. De már csak azt láttam ahogy egyre messzebb és meszebb szalad a hajotól. Mi ütött belé? Mi történt? Valamit tettem, hogy most elfutott? Túl közvetlen voltam... megint... megijesztettem. Megvigasztalt, mert ő ilyen kedves de attól a tett amit tettem, nem változik. Viszont össze kell szednem magam. Igaza van, megtörtáént ami megtörtént tovább kell lépnünk és tanuljunk belőle. Nem engedhetem, hogy újabb ilyen történjen. Beszélek Daigoval is és Bemmel is a történtekről. Én a démonok úrnője vagyok, nem futamodok meg!