Monster love
17.rész Vámpir a városban
Miyako:
- Aj, egyszerűen ez nem történhet meg. Képtelenség! Fényes nappal van úgy járnak itt az emberek mint szardéniák. Ha... Ha valamelyik iránt... - ekkor értünk be a város központjába
- Nem lesz semmi baj! - Bem egész uton a kezemet fogta és próbált megnyugtatni.
Szerintem önmagát hibáztatja, de nincs amiért. Én voltam a hibás, mert gondoltam egyet és elszaladtam. Elszaladtam tőle és másoktól is csak azért mert féltem bevallani az érzéseimet. Én az úrnő... megijedt és elszaladt. Azon felül, hogy bátor lettem és tettem amit tettem, mégis mint a kutya, füleket és farkat behuzva elszaladtam. Ahelyett, hogy vállaltam volna a tettemet és megbeszélem Bem-el az érzéseimet. Csak féltem, féltem, hogy neki mi lesz a válasza, hogy ezután megváltozik közöttünk minden. És őszintén azt is bekell vallanom, hogy attól is féltem, hogy visszautasít. Igen, nem fogok mást szeretni és ha ő boldog akkor már én is boldog vagyok. De nyilván attól egy visszautasítás nem a legkellemesebb érzés. Mégis most fogja a kezem, gyöngéden hozzám szól és szelíden rám néz.
De ez Bem... ő ilyen kedves. Bár nem is tudja, hogy nekem ezek kis tettek mennyit is jelentenek. Hogy milyen hevesen is ver tőlük a szívem. Hogy mennyit is jelentenek nekem. Megnyugtat, a jelenléte. Persze továbbra is aggódom Aemiért és hibáztatom magam azért hogy idekerültünk. De örülök, hogy Bem mellettem van. Bármi is történjék a jövőben, életem egyik legfényesebb pontja, hogy találkozhattam vele és kincsként fogom örizni a emlékeket.
De most az a legontosabb, hogy megkeressük Aemit Jaj, kislány... annyira sajnálom, nagyon sajnálom, hogy miattam ez történt. De megyek érted! Ne félj megyek, sietek! Kérlek várj meg Aemi!
Boltokban, kis utcákban, éttermekben, parkokban körbe néztünk de Aeminek hírét nem láttuk. A szívem már a torkomban dobogott, annyira ideges voltam, hogy vajon hol van és nem e lepleződött le. A legrosszabb forgatókönyvek is lepörögtek a fejemben és már olyan terveket is kieszeltem, hogy mit kellene tegyek ha esetleg a legroszabb megtörténik és lelepleződik. Természetesen nem állok ellent, mellé állok és én magam is lelepleződöm, hogy megvédjem őt. Csak ne legyen késő! Kérlek! Egy játszótér felé fordultunk be. A gyerekek vígan játszottak együtt és a szülökkel. És az egyik sarokban, ott kuporodott Aemi is. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor megpillantottam a kislányt. Elengedtem Bem kezét és szaladni kezdtem felé, már szólítottam is volna meg, amikor egy kisfiú leesett és felsértette a térdét. Az anyukája rögtön odasietett és odasietett. De aemi megérezte a vérét....
- Aemi ne! - Aemi vörös szemei felizzadtak, kicsi száját kitátotta és... Bem elkapta.
- Au... - szisszent fel ugyanis annak ellenére, hogy elkapta a kis hegyei fogai belemélyültek.
- Bem! Jól vagy?! - értem oda hozzájuk. - Aemi, nincs semmi baj! - tettem a kislány fejére a kezem és megsimogattam, hogy érezze itt vagyok. - Kérlek engedd el Bemet! - tudom, hogy nem akarta bántani és aggódtam Bemért, de nem szidhattam le, mert nem tudhattuk, hogy nem e fog rosszabb lenni, esetleg fellázad.
Aemi lassan elengedte Bemet és rám nézett csillogó szemmel ami könnyeket jelentett nála.
- Aemi... - remegtek meg kis ajkai.
- Nincs semmi baj! Sajnálom, hogy ennek kitettelek. - simogattam meg újra a fejét. - Bem jól vagy?
- Jól vagyok, csak egy kis karcolás. - a kulcscsontja felett lehetett látni Aemi kis fogait, helyén friss vér buggyant ki, az ő esetében zöld színű.
Automatikusan felemeltem a kezem hogy letörölhessem, de mielőtt felé nyulhattam volna:
- Azt hiszem, hogy idő lenne hazamenni. Nincs semmi baj kislány! - nézett szembe Aemivel, akit még mindig a karjaiba tartott. - Nem történt semmi! Most már itt vagyunk! Menjünk Miyako!
Bólintottam. Milyen szép volt ez a jelenet, ahogy Aemivel a karjában mosolyog és nyugtatja. Szép kép volt, eltudnám nézni órákig. Ha nem lennék per pillanat ilyen kedvemben, ugyanis a történtekért magamat hibáztattam. Ha nem megyek el, Aemi nem kerül el a hajó közeléből vagy ha legalább egy kicsit gyorsabb vagyok. Tudtam jól, hogy Daigo el kell valamit intézzen. Visszajöhettem volna hajnalban. De nem... én ott kellett maradjak és inkább még gondolkozzak el a tetteimen és hogy mit is kellene tegyek. Elszaladtam, ahelyett, hogy a barátaim mellett maradok és méltóan szembe nézek a következményekkel. A szüleim nem erre tanítottak, egy jó uralokodó nem szalad el a felellőség elől. Vannak kötelezettségeim, bármennyire is nehéz legyen a helyzet, türelmesnek kell lennem bátornak és szembe kell állnom bármivel is jön. Még ha szerelem érzés is aminek nem látom a kiutat, még ha a jövő kilátástalan is. Nem ez vagyok én. Miattam Aemi elkoborolt, meg is sérülhetett volna, bánthatott volna egy embert... így is miatta megsérült Bem. Ez az egész az én hibám.
- Sziasztok! Merre merre? - jelentek meg a többiek a hajó előtt. Daigo először mosolyogva közelített meg, de látva a hangulatot arcáról lefagyott a mosoly. - Mi történt?! Megtámadott valaki?
- Nem... Bela, megkérhetlek, hogy elvidd Belot és Aemit? - Bem karjaiból átvettem Aemit, majd letettem, hogy barátjához menjen.
Bela nem értette a helyzetet, látszott rajta, hogy meghallgatná a történteket de csak bólintott és Aemi felé nyujtotta a kezét és elindultak a közeli parkhoz.
- Mi történt? Mi ez az egész Miyako? Hol voltatok?
- Mindjárt mindent megbeszélünk, csak Bem megsérült hadd lássam el a sebét.
- Megsérült?! Hogyan sérült meg?!
Nem válaszoltam rögtön. Megragadtam Bem kezét és elkezdtem befele menni a szobába, hogy ellásam a sebét. Daigo követett.
- Eltudom látni magam... ez semmi, hamar begyógyul.
- Vedd le a kabátod és a bluzod! - utasítottam. - Az én hibámból történt, legalább ennyit hadd tegyek meg.
- Miyako...
-Miről beszélsz Miyako? Mi az, hogy miattad történt, Bem sebe. Miyako mi történt? Mi ez a hangulat ami körül vesz? Miért tűnt olyan ijedtnek és szomorúnak Aemi? Egy démonnal találkoztatok? - de bármilyen krédést is fel tett, nem válaszoltam azonnal. Bem levette a kabátját, majd bluzát is elővettem egy kis vatát és fertötlenítő szert.
- Lehet, hogy kicsit csípni fog.
- Miyako az egekért! - ragadta meg a karom mielőtt Bem böréhez érhettem volna. - Figyelj már rám és mondd már el mi az ég történt veletek!
- Aemi elkoborolt...
- Aemi... mi az, hogy elkoborolt? Hogy koborolhatott el? Ide küldtelek téged, tudtad, hogy mennem kell és siettél ide. Nem? Miyako...
- Én siettem... siettem de...
- De mi de? Édes sajtom! - elengedett és idegesen felsóhajtott majd leült a közeli székre. - És mégis meddig koborlt el?
-A főtéren találtuk meg Bem-el, egy játszótéren.
- A főtéren?! Olyan messze?! Édes sajtom! - idegesen megtörölte arcát, mintha verejtékkel izott volna. - Te tudod, hogy éppenséggel most mit mondasz Miyako?
- Igen tudom.
- A főtérig... ahol tele van emberekkel... és ráadásul egy játszótéren, ahol gyerekek vannak leesnek és megsérülnek. Te fel tudod fogni éppen mi történt? Elfelejtetted, hogy
- Feltudom fogni. És, hogy kérdezhetsz ilyent, hogy elfelejtettem.
- Nem, nem úgy tűnik, mert ha tudnád és tisztában lennél vele ez az egész nem történt volna meg.
- Tudom... tévedtem...
- És ezzel ennyi szerinted? Ennyivel meg is usztuk. Bántott valakit? - de mielőtt a kérdésre válaszoltam volna, önmagának válaszolt. - Nem. Ezért van a seb Bem vállán, őt harapta meg. Pont akkor értetek oda, amikor megtette volna...
- Igen...
- Pffuuu... ezt nem hiszem el. Miyako mégis mi a franc járt a fejedben? Hogy hagyhattad, hogy ez megtörténjen. Tudod jól, hogy Aemi még nincs tisztában az erejével, egy fiatal vámpír, egy gyerek így nehéz irányítania a szomját. Ezért is, vagyunk mellette, ezért is a nap 24 órájában figyeljük őt.
- Tudom, már hogy ne tudnám!
- Nem úgy tűnik! - ezzel meg indulattal felállt és még a széket is felborította, amin ült. - Mert ha tudnád akkor nem történt volna meg. Mi történt volna ha megharap egy embert? Ha egy gyereket? Ha felfedi magát? Bántották volna... ki lett volna akkor mellette? Ki mentette volna meg?
-Szerinted ezt én nem tudom?! - kezdtem kiabálni én is. - Szerinted már így is nem érzem magam rosszul és nem hibáztatom magam?
- Alapjáraton nem értettem, hogy miért szaladtál el az este és tűntél el egész éjszakára és egész reggel is. Azt hittem van egy annyi felelőség tudatod, hogy visszaisess amint kell... - elkezdett közeledni felém és megállt centikre tőlem.
- Daigo, nem csak Miyako hibája ami történt... ő is nagyon aggódott a kislányért és...
- Te ebben csak ne szólj bele! Ez most rám és Miyakora tartozik.
- Miyako nem akarta, hogy ez történjen. Ne hibáztasd ennyire. Nagyon bánja, hogy ennyire figyelmetlen volt.
- Miyako. egy úrnő, elkellett vezessen és el is kell vezessen egy egész népet, évszázadokig. Nekem te ne jöjj azzal, hogy figyelmetlen volt. Hogy hibázott... ő egy uralkodó, akit már nagyon régóta ismerek, soha nem hibázott, mert úgy vol tanítva. - fordult Bem felé és sziszegte a fogai közül Daigo.
- Mindenki hibázhat és...
- A saját érzéseit vette előre, másra. Önző módon, csak magára gondolt és minket elfelejtett...
- Daigo... - nem mintha nem mondott volna igazat, de mégis fájt, ahogy ezeket így kimondta.
- Ne jöjj nekem ezzel a tekintettel, mert nem érsz vele semmit. Aemi megsérülhetett volna, vagy meg is sérült. Most, hogy fogsz a szemébe nézni? Hogy beszélsz vele, hogy nem történt semmi?! Hogy minden rendben volt? Újból nem történik meg. Lelkileg már megsérült... szerinted, hogy érzi magát, hogy megharapta Bem-et.
- Jól vagyok nem történt semmi és nem érzem...
- Te bele tudsz gondolni, hogy egy alig 7,8 ébes kislánynak mekkora feladat egy ekkora erőt, vérszomjat elfolytania? Irányítania... szerinted ennyivel tényleg eltudod simitani a dolgokat, hogy te jól vagy és nem érzed. Egy kislányról beszélünk basszus! - ezzel epdig beleütött a közeli falban. - Bem miatt mentél el az este ugye?
Eddig lehajatottam a fejem, ám erre a mondatára felemeltem.
- Nem az, hogy történt volna köztetek valami. Csak egyszerűen te tettél valamit ami miatt megfutamodtál. - Daigo túl régóta ismer, úgy olvas engem, mint egy könyvet. Jóban rosszban együtt voltunk, nem csoda, hogy ezt így tudja. - Ne hidd, hogy nem látom, hogy mi megy itt végbe nálad. - fordult ismét felém. - Az érzéseid felül kerekedtek magadon és elfelejtetted, hogy mit is kell tenned.
- Ez nem így van!
- Dehogynem! A szerelem elvette az eszedet! Már azt is elfelejtetted, hogy mi a célunk, miért vagyunk itt, mit várunk és mit kell tennünk.
- Daigo!
- Te csinálj amit akarsz, de engem és Aemit hagyj ki ebből. - fujta dühösen rám a szavakat. - Megyek és megkeresem Aemit! Beszélek vele!
Ezzel meg sem várva, hogy bármi mást mondani akarok, sarkon fordult és ki sietett a teremből. Igaza volt. Minden egyes szava igaz volt, amit elmondott. Megfutamodtam és a saját érzéseimet vettem előtérben, nem figyeltem a környezetemre és hogy annak éppen mire van szüksége. De egy pillantra sem felejtettem el a célunkat. Visszakarok menni a kastélyomban... jó legszivesebben vinném Beméket is. De tudom, hogy ezt nem tudom rájuk erőltetni. De tudom a kötelességem és a szívem is a kastélyomhoz huz. Az adja az erőmet... az a menedékem, onnan kell irányitanom a démonokat.
- Teljesen igaza van... minden egyes mondata helyes amit mond.
- Miyako... ez egyáltalán nem így van. - Bem hátam mögé lépett és kezeit a vállaimra tette. - Nem tettél te semmi rosszat.
- De, egy pillantra valóban megfeledekztem róluk, Aemiről, hogy Daigonak elkell mennie és ő egyedül marad és... - átölelt.
- Néha az érzések elvihetnek minket. Nem akartál rosszat, megtörtént de szerencsére nem történt semmi rossz. És ez a legfontosabb. Most már hibába örlödsz azon ami meg sem történt. - csupasz felső teste az enyémnek feszült. Éreztem a böre illatát, hüvös leheletét a fülemnél. Szívverésem nagyokat szaltozott. Nem állhatna meg most így az idő? Nem lehetne, hogy megálljon néhány pillanatig és így maradjunk? Csak egy kicsit, egy kicsit hadd maradjak a karjaiban.
- Bem... - önnyeim amit olyan régóta magamban tartok most végre utat törtek arcomon. Felé fordultam és átöleltem.
Ezt máskor tuti nem tenném meg, éppen a meztelen felső testéhez bujok. Hallom a szívverését... nem lennék képes megtenni, annyira zavarba lennék. És valószínű, hogy ezt későbbiekben megbánom, ezek után még jobban zavarba leszek Bem előtt. De most... most tényleg arra van szükségem, hogy átöleljen, hogy érezzem itt van és megnyugodjak.
- Annyira féltem. Anynira féltem, hogy Aeminak valami baja esik... hogy bánt valaki és lelpleződik... annyira sajnálom, hogy ezen keresztül kellett mennie. Annyira sajnálom! Annyira sajnálom!
- sss.... - simogatta a hátamat. - Hidd el, hogy Aemi nem haragszik rád.
- De Daigonak igaza van sebet okoztam neki.
- Nem tudjátok, mindig mindentől megóvni. Előbb útobb lehet megesett volna valami hasonló. De mindig is időben fogtok érkezni és segítetek neki. Ezt ő is tudja. És gondolj csak bele, ott volt a parkban egy kis sarokba egyedül összekuprodova. Miért? Mert rátok várt. Tudta, hogy eljöttök érte. Most megijedt és fél, de ő is tudja, hogy mellette vagytok még ekkor is. És tanult, ahogy ti is, hogy ilyen többé ne forduljon elő. Kérlek... - kicsit elhajolt tőlem, de csak annyira, hogy kezeibe vehesse az arcomat. - Nem szeretem, amikor sírni látlak. Az nekem nagyon fáj. Kérlek ne törd magad! Nem vagy egyedül és nem engedjük, hogy többször ilyensmi előforduljon. Daigo is befogja látni.
Bem... ha ilyeneket mondasz nekem csak még jobban beléd szeretek.
- Hmm... rendben.- töröltem meg a szemeimet. - Köszönöm, Bem! Gyere, lássuk el a sebedet...
- Én... - kezembe kaptam egy új vattát, ugyanis a korábbi kiesett valamikor a kezemből a földre és piszkos lett. De Bem nem ült vissza az ágyára, hogy ellásam a sebét.
Érdeklődve fordultam feléje. Meg sem moccant onnan ahol az előbb állt. A földet fixirozta.
- Bem mi a gond?
- Nekem most elkell mennem, ne haragudj!
- Tessék?
Értetlenül álltam a történteken, de ő csak fogta a bluzát felkapta magára és kisietett a fedélzetre.
- De Bem a sebed... - szaladtam utána. De már csak azt láttam ahogy egyre messzebb és meszebb szalad a hajotól. Mi ütött belé? Mi történt? Valamit tettem, hogy most elfutott? Túl közvetlen voltam... megint... megijesztettem. Megvigasztalt, mert ő ilyen kedves de attól a tett amit tettem, nem változik. Viszont össze kell szednem magam. Igaza van, megtörtáént ami megtörtént tovább kell lépnünk és tanuljunk belőle. Nem engedhetem, hogy újabb ilyen történjen. Beszélek Daigoval is és Bemmel is a történtekről. Én a démonok úrnője vagyok, nem futamodok meg!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése