16. rész A csók

Monster Love

16.rész A csók

Miyako:

Ha valaki megkérdezné, nem tudnék választ adni, hogy miért tettem azt amit tettem. Felmentem a többiekkel, hogy ünnepeljünk. Bár be kell vallanom ez a felfedezés nem esett jól. Mármint nem állítanám meg Bemet, ha az akarna lenni, ember. Megérteném teljes mértékben, szerintem én is így döntenék ha hasonó megoldás lenne. De más szemszögből, ha emberré alakulna már biztos, nem akarna egy olyant, mint én. Mikor annyi csodaszép lány jár a világon. Miért választana engem akkor? És amúgyis, ha ember lenne sebezhetővé vállik és mellettem a veszély folyton a küszöbön járna. És nem viselném el, ha megsérülne miattam. Tehát nem állítom meg, örülök nekik, de azért szomoru is vagyok. Szóval visszatérve, ahogy a többiek ajánlották felmentünk a fedélzetre. Alig, hogy elindult Daigo italokért és ropiért, Vanessa érkezett meg. Csak oda köszönt, nem érdekelte, hogy mi újság, miért gyültünk össze, mi ez a nagy öröm, csak felénk intett mosolyogva. Talán csak fáradt. Gondoltam. Majd biztos visszajön és akkor megkérdem, hogy merre volt. Azt hittem ha már így együtt leszünk, akkor töltünk egy kcisit több időt, de amiüta itt van reggel korán elmegy és este érkezik haza. Jó volt nekem is elfoglaltságom, de azon felül nem voltam csak itt, ma is edzettem például vagy sétáltam a városban, elkísérhetett volna ő is. Hiszen olyan rég találkoztunk. Na de nem vettem fel, biztos elintézni valója akadt, majd biztos vagyok benne, hogy elmondja, mi ez a sok eltűnés. Mindig megbeszéltünk mindent, csak most... most... most így alakult. Van amikor az ember, démon el van foglalva. Ebben nincs semmi különös. 

Tudtam, hogy Bem nem érkezett fel és nem is gondoltam semmi különösre. De amikor már telt az idő és nem jött fel, kicsit aggódni kezdtem. Nekem úgy tűnt, hogy nagyon elgondolkodik. Bár nem is csodálkozom, hiszen amit megtudtak, amit láttak. Még magam is alig hittem a szememnek. Idő kell ezt átgondolni és megfontolni, hogy mi is legyen a következő döntés. Így bár, szerettem volna mellette maradni, úgy döntöttem, hogy adok egy kis időt, egyedüllétet. Azt hittem, hogy majd érkezik fel... Daigo is visszajött, már készítették az italokat és ő nem volt fent. Úgy döntöttem lemegyek és szólok neki, illetve Vanessának is. Bár Bela megkért, hogy Vanessának ne szóljunk erről az egészről. Nem biznak benne. Még idő kell. De természetesen tiszteletben tartottam a kérésüket. Első sorban őket érinti, ha erre kérnek akkor hallgatok, mert az ők dolguk, hogy kivel osztják meg és kivel nem. Ahogy lefele tartottam, meglepő módon nem hallottam semmit, csak amikor közvetlen az utolsó lépcsőfokról leléptem:

    - Bem! - kiáltott fel ájuldozva Vanessa és a következő pillanatban már azt láttam, hogy Vanessa Bem karjaiba rohan és átöleli őt.

Borzasztó fájdalom nyilalt a mellkasomban, amikor ezt a jelentet megláttam. Nem! Ez nem történhet meg! Bem és Vanessa? Nem! Nem akarom! De... de... ők a barátaim... örülnöm kellene nekik. De nem tudok. Nem akarom... én... hallottam, ahogy beszélnek hozzám, Bem magyarázkodni akart, Vanessa pedig folyton közben szólt. De nem reagáltam egyikükre sem. Szinte olyan volt, mintha az üresbe tekintettem volna. Mintha teljesen máshol lettem volna, csak a testem van ott fizikailag. Nem értem. Ők ketten, mióta? Én pedig... nem! Nem akarom! Én... Bemet... én... Rá pillantok, Bemre majd Vanessára, érzem ahogy ismét belém hasít a fájdalom, majd összeszorul az öklöm. Én ismertem meg először. Akkor miért ők? Miért így? Bem! Testem önéletre kellt, nem is tudatosult bennem egy pillanatig, hogy mi is történik csak arra lettem figyelmes, hogy Bem egyre közeledik felém. Azaz, én közeledtem feléje. Karjaim automatikusan felemelkednek, ahogy hozzá érek tenyereim arcát közre veszik s felcsipeszkedem, hogy ajkaim az övéhez érhessenek. Igen! Megcsókoltam! Megcsókoltam Bemet. Nem tudom, hogy mi lesz ezután. hogy elhuzodom, leszid és Vanessa is nekem esik, hogy lesmároltam. De ebben a pillanatban ezt akartam. Akartam bár egyszer érezni a puha ajkait. Szeretem! Szerelmes vagyok Bem-ben és vele akarok lenni. És ha ő nem viszonozza az érzéseimet? Ez van! Élünk egyedül. Ugyanis a farkasok, egész életükben csak egy párt választanak. Az vagy senki! Magányos lesz az életem, de nem bánom. Mert őt szerethetem. Amíg élek. Úgyis az utodlási dolog, megoldodik. Ezért nem kaptam eddig senkit, ezért nem éreztem senkiért ilyent még. Mert őt vártam. Mert a sors, vele kellett össze hozzon. És ha ő nem is szeret. Nekem az elég ha boldog, ha mellette lehetek. Bár ezek után talán megváltozik. De ha láthatom távolról nekem az is éppen elég. Szeretem! Szerelmes vagyok belé! Történjék bármi, nekem mindig ő lesz az első. Fájni fog ha ő mást szeret, de a lényeg, hogy boldog legyen, én majd megleszek. Szóval...

De ebben a pillanatban azt érzem, hogy ajkai gyöngéden viszonozzák az én csókomat. Kitudtam volna csattani az örömtől, szívverésem felgyorsult, úgy éreztem testem fellángol és lepkék repdesnek a hasamban. Tényleg visszacsókolt? Ez akkor! Akkor jelent valamit?! Akkor ő és Vanessa valójában nem. Ugye? Ennek jelentenie kell valamit. Ő is... ő... ugye? Kezeim hátra simulnak  a tarkójára, elkezdek játszani a hajammal, miközben ő közelebb huz magához. Percek telnek bele , ahogy ott állunk a szoba közepén és csókolozunk. 

Vagy csak ösztön? Csókolozott volna már, akár Vanessával? Vagy mással? Bela? Vagy valaki más? Ő is férfi... mi van ha esetleg egyszer már csókolozott vagy ha ez már úgy a zsigereiben van. Pusztán csak úgy csókol vissza, mert ezt kell tennie, érzi...

Én... mi van velem? Mit csinálok? Én?! Én?! Elszakad tőle, egy pillantrqa a szemeibe nézek, látom, hogy már formálja az ajkait, hogy mondjon valamit de gondolkodás nélkül kihuzodom karjaiból és kiszaladok a fedélzetre. Vanessa már nem volt a szobában. De a fedélzeten sem láttam. Daigo és a többiek felém néznek, lássák, hogy feldúlt vagyok, kérdezgetnek és közelednek de felemelem a kezeimet, hogy megállítsam őket. Egy mondatot mondok csak nekik, hogy egyedül akarok lenni. Ezzel leugrom a hajoról és bevetem magam az éjszakai városban. Megcsókoltam Bemet. Rájöttem, hogy szeretem. Hogy ő az a társam, akivel lenni akarok. A farkas kötelék megtörtént és nem is lesz már más az életemben, akiért ilyent érezzek. Nem akarok mást csak őt. Ha össze is akarnak tenni valakivel, nem fogom engedni. Engedhetném, bár fájdalmas lenne. De! Nem fogom! Ahogy eddig is eldöntöttem, abba nem megyek bele, hogy irányítsák és elrendezzék az életem. Ezekután még jobban nem fogok. Hű akarok lenni hozzá, még ha nem is ugyanazt érzi, még ha el is vállnak az útjaink, ha nem arra sodor az élet, ha nem látjuk egymást én akkor is szeretni fogom és hű leszek hozzá. Szívembe zártam és onnan nem is fog soha, semmivel kitörölödni. Ott lesz, mindig!

Bem visszacsókolt. Vajon mi járt a fejében? Vajon annyira örült ő is neki, mint én? Vagy csak ösztön volt az egész? Tiszta vénetlen, hogy visszacsókolt? Olyan jó volt! Olyan varázslatos, mesebeli. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyent tudok érezni. Akarok még! Önző módon akarok még tőle, őt akarom! Hogy nézzek a következőkben Bem szemében? Mit kellene tegyek? Mit gondol most rólam? Mit gondol amúgy általában rólam? Miért csókolt vissza? Elszaladtam. Megfutamodtam. Én... a démon úrnő, megfutamodott. Oh, ha valaki látna!

Egész reggelig bolyongtam a városban. Fáradt voltam? Igen! Bár nem volt ez az első éjjelezésem. Régen a kastélyban sokszor kellett fent maradnom elintéznem dolgokat és hosszúra elnyúlt. De amióta eljöttünk a kastélyból ez volt az első.  Szóval őszintén kicsit megéreztem a fáradtságot. De mégsem mentem haza. Egész éjszaka azon gondolkodtam, hogy mit kellene mondjak, hogyan kellene szembe nézzek Bem-el. Mit fog ő mondani? Hogyan fog reagálni? Ez után mi lesz közöttünk? Megfog változni a hangulat? A kapcsolat? Valószínű... de milyen irányban? Ha valaki megkérdezné, hogy megbántam a tettemet, azt mondanám, hogy nem. Nem bántam, meg amit tettem. És bármennyire is félek szembe fogok nézni vele, szembe kell nézzek Bem-el! Nem mintha lenne más választásom. Nem fogok megfutamodni. Nem mintha, nem akarnám látni a nap minden percében. Nem fogok meghátrálni. Nem mintha, nem akarnék mellette lenni. Nem fogok, úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Nem mintha, nem akarnám hallani a hangját és érezni az illatát. Na jó ez furán hangzodhat. De ez ellen nincs mit tennem, a kötelék megköttett, számít nekem nagyon is. Ez már ilyen farkasos dolog.

Nem messze a kikötötől az egyik parkba ültem le. Innen már biztos, hogy haza megyek. Biztos, hogy a többiek is aggódnak, hogy hirtelenjében eltűntem. Vajon tudják, hogy  mi történt köztem és Bem között? Ah, Daigo biztos, hogy lefog szidni. De majd megtudja, hogy megköttett a kötelék és elfog hallgatni. Bár valószínű, hogy ledöbben. Sosem lehet tudni, hogy mikor, hol, kivel kötödik ez össze.

   - Te, te voltál a múltkor Bem-el! - a hang irányában fordultam és megpillantottam Ogato professzort.

    - Jó napot! - csusszantam arébb a padra, mire leült mellém.

     - Te, nem vagy mutáns... - mondta halkan az utolsó szót.

   - Nem, nem vagyok az. - megráztam a fejem. - Én démon vagyok, vérfarkas. Hihetetlennek hangzik, de az emberek között szörnyek járnak. De ne féljen, nem fogják bántani az embereket, mert az törvény ellenes lenne. Illetve azon vagyunk, hogy ilyensmit megakadályozzunk, ha mégis.

    - Valamiféle uralkodó vagy köztük? 

    - Nincs is ledöbbenve? - nézek meglepetten feléje.

    - Az egyik társam kifejelsztett egy mutáns alakító szert. És valóban itt járnak közöttünk. Hasonlóak mint mi, beszélnek és gondolkodnak. Már semmin sem lepődök meg! - elmosolyodtam, rendes ez az ember. 

    - Igen, én vagyok az uralkodónő közöttük. Az én családom vezeti őket, már évszázadok óta.

    - Oh, elnézést akkor talán megkellene hajoljak. Nem tudtam, hogy ily nagy státuszu valakivel állok szemben!  - elnevettem magam. - Na így már sokkal jobb. - értetlenül fordultam felé. - Már egy jó ideje figyellek, ahogy végig sétáltál a parkon, ide jöttél a padhoz és csak bámultál magad elé. - ez volt a terve, hogy eljön hozzám és felvídit. Milyen kedves!

    - Köszönöm szépen! 

     - Valami rossz dolog történt, hogy ennyire le vagy törve?

    - Nem vagyok letörve... csak sok jár a fejemben.

   - Az mindig akad, de tovább kell mennie, előbb utobb úgyis megoldodik. Ha akarod, ha nem.

    - Ilyen egyszerű?

    - Csak ha te akarod, hogy ilyen legyen. - néztünk össze, barna tekintete bölcsességtől csillogott és kedvességet sugárzott. Ő nem olyan, mint Senpai. Ezért is mondtam el neki, hogy mi vagyok. Bár találkoztam volna vele korábban. Akkor talán nem itt tartanék.

    - Bemék rájöttek arra, hogy a könnycsepptől emberré alakulhatnak.

    - Tessék? - nézett rám meglepdőve. Elkezdtem az elejétől elmesélni, hogy mi is történt az elmúlt időszakban, ami arra vezetett, hogy erre rájöjjenek.

    - Értem! Ez még engemet is meglep, gondolkoztunk, hogy egy mutáns folyamatot vissza lehet e fordítani, de hogy pont a könnycsepp legyen a megoldás rá.

    - Valóban, hihetetlenül hangzik!

     - Te pedig szerted Bem-et és attól félsz ha ember lesz, már nem fog összetartani semmi. Sőt, nem is az, hogy nem tart össze semmi hanem félsz, hogy ő már sérülékenyebb lesz, már nem tartozik a te világodban, nem kötheted oda.

    - Én... hogy.. tessék... én...

    - Nem kell elszégyeld magad, szép dolog a szerelem. - hátra dölt a pad támlájának és feltekintett az égre. - Emlékszem amikor én is a feleségemmel fülig szerelmesek voltunk egymásba nem érdekelt semmi, csak, hogy együtt legyünk. Szép napok voltak!

    - De én is szerelmes lehetek? Hiszen...

    - Mindenki szerelemben eshet! Erre mindekinek megvan a jóga.

    - És ön szerint Bem...?

    - Hmmm... nekem úgy tűnik, hogy keresik a választ a saját létezésükre. Még sok mindent nem tudnak és nem értenek. - bólogattam. - De szerintem ugyanúgy nekik is megvan a lehetőség, hogy éljék az életüket és azt tegyék amit szeretnének. Akár ha szerelemről is van szó, megtapasztalhatják és akarhatják.

    - És mit gondol, Bem talán és én...

    - Minden meg van hozzá, hogy megtörténjen! - kacsintott felém és felállt, hogy tovább menjen.

Megakartam kérdezni, hogy honnan tudja biztosan, de nem állítottam meg. Csak elmosolyodtam. Köszönöm szépen Ogato professzor!

Bem:

Az este amiután Miyako kifutott pillanatokig csak álltam ott a szoba közepén a hold fényben és újra meg újra lejátszodott az ami történt. De nem tudtam megmozdulni, foglamam sem volt, hogy éppenséggel most mit kell tegyek, mit kellene tegyek. Csak akkor mozdultam meg, amikor a többiek lejöttek kérdezősködni, hogy mi történt, amiért Miyako úgy elrohant. Viszont nem válaszoltam, hanem bevillant, hogy utána kell mennem. Így félre lökve mindenkit kiszaladtam az utcára és elkezdtem keresni a környéken. De nem volt szerencsém. Amikor visszaértem Daigo vont kérdőre, hogy mit tettem Miyakoval. Elmondtam, hogy megcsókolt, mire mindenki megdöbbent. Daigo utána akart menni, de megállítottam, hogy ez az én feladatom. Nekem kell most vele beszélnem. Elvettem a kabátomat, a kalapomat, hogy elindulhassak megkeresni. Nagy sietségben a botomat ott hagytam, pedig talán azzal megtudtam volna keresni. Egész este az utcát jártam, de nem találtam sehol. Az én hibám, hogy elszaladt, akkor utána kellett volna menjek azonnal. Megállítsam és beszéljünk. Elmondjam, hogy... hogy mennyire örültem, annak a csóknak. Megijedt tőlem! Oh! Miért nem siettem utána rögtön? Hajnalban értem vissza a kikötöben, ahol a többiek még aludtak. Csak Aemi volt fent a fedélzeten játszott. Egy ideig vele voltam, bár nem nagoyn tudtam figyelni rá, mert folyton Miyako járt a fejemben. Hol van? Nem esett e bántodása? Nem futott valamilyen szörnnyel össze? Vagy emberrel? Senapi is eszembe jutott aki bántotta. Mi van ha vele találkozott. Ezekre a gondolatokra folyton össze szorult az öklöm. Nem birtam egy helyben ülni így ismét utnak indultam, hogy megkereshessem.

    - Bem, hát te meg mit csinálsz itt? - hallottam meg Natsume nyomozó hangját, majd amikor felemeltem a fejem megpillantottam őt és a feleségét, Nahokot ahogy egy utcába fordultam be.

Mindkettőnél jókora zacskok voltak, biztos bevásároltak.

    - Csak... sétálok. - válaszoltam lehangoltan.

    - Történt valami? Szomorúnak tűnsz. - kérdezte Nahoko.

    - Nincs semmi baj, megoldodik. - remélem. - Vásárolni voltak?

    - Igen! - válaszolt nagy mosollyal Natsume nyomozó. - Mindig együtt megyünk bevásárolni ez a mi kis közös kikapcsolodásunk. Ugye, édesem? - hajol közel feleségéhez.

    - Natsume... - aki felkuncog és meglöki férjét.

    - Tudod, amiután egy családod lesz és gyerekeid nem mindig van időtök egymásra, szóval minden egyes percet meg kell ragadni, hogy legyen közös emléketek és ne fúljon el a romantika.

    - Romantika?

    - Igen! Amikor fiatalak voltunk nagyon sok helyre elmentünk. Buliztunk, vacsoráztunk, piknikeztünk, filmet néztünk és még rengeteget tudnék mesélni. Mindig vigyáztunk arra, hogy a romantika ne haljon ki közttünk.Tudod, az egy ilyen kedveskedés a szerelmednek, hogy szereted őt.

    - Szerlmed?

    - Igen, mint nekem a drága feleségem! - magához öleli és megpuszilja.

    - Reméljük, Bem, hogy egy napon talán te is megtapasztalod ezt a fantasztikus érzést.

    - Milyen érzést?

    - A szerelmet. Hmmm... leírni szavakkal nem is tudom, hogy lehetne. De örömteli, varázslatos. Folyton arr a abizonyos személyre gondolsz, őt akarod látni minden egyes percbe, ha meglátod a szíved csak zakatol és hatalmas mosoly kerül az ajkaidra. Ha szomorú te is az vagy, ha boldog akkor meg te is. Gyöngéd érzelmek táplálása valaki iránt, amik napi szinten erősödnek.

    - Nagyon szépen leírtad, drágám! - lehelt egy újabb csókot Natsume nyomozó felesége feje bubjára.

Elnézve őket, folyton Miyako jut eszembe, folyton rá gondolok és arra, hogy talán lehetnénk mi is ilyenek. Talán ugyanazt érzem Miyako iránt, mint Natsume nyomozó a felesége iránt? Ez szerelme lenne? Elköszöntem a nyomozótól és feleségétől és sietve vettem irányban ismét a környéket, hogy hátha meglátom Miyakot és beszélni tudok vele. Ám újabb órák leteltével nem jártam sikerrel. Gondoltam lehet hazaért közbe, szóval elindultam vissza a hajóra.

 Amikor visszaértem a sétából meglepődve észleltem, hogy senki nem volt itthon. Bela és Belo említette, hogy elmennek bevásárolni, még nem érkeztek vissza. Daigot nem tudtam, hogy hol lehet bár feltételeztem, hogy Aemit is vitte magával. Talán valamit elkell intéznie. Gyanakodott Vanessára az útobbi időben, minő meglepő. És még korábban megsugta nekem, hogy lehet talált valami nyomot, amivel leleplezheti őt Miyako előtt. Gondolom akkor ezt ment elintézni Aemivel. Miyako még mindig nem ért haza. Aggódtam érte, megkellene keressem. Beszélnem kellene vele. Beszélnünk kellene a történtekről. De mit kellene mondjak?  Hogyan kellene reagáljak? Megváltozik e valamit közöttünk így most? Mellette akarok lenni, ettől függetlenül, történjék bármi.

     - Aemi? - ez a hang... azonnal felpattanok az ágyról és rögtön szemben találom magam Miyakoval, aki leérkezik a szobában.

Látom az arcán, hogy meglepődik, zavarbajön kissé hátra is lép:

     - Bem.... - megvan illetődve, szerintem hasonló kérdések járhatnak a fejében, mint nekem is. Mit is kellene mondjon? Hogyan kezdjünk neki a beszélgetésnek?

    - Aemi... nincs itthon, elment Daigoval.

     - Daigoval? - most egy pillantra értetlenség villant fel szemeiben.

    - Nincs itthon senki, Beláék elmentek vásárolni és ők elmentek valamit elintézni.

    - Nem! Nem! - szemeiben félelem villant fel és fel alá kezdett járkálni. -  Ez nem lehet igaz!

    - Miyako, nyugodj meg! - léptem közelebb és megérintettem a vállát. - Minden rendben van hiszen Daigoval van.

    - Nem! Nem Bem! Nincs Daigoval.

    - Mit mondasz? - nézek rá meglepetten.

     - Nem rég találkoztam Daigoval azt mondta, hogy Aemit itt hagyta és igyekezzek haza. Nem! Ez nem lehet igaz! A mindenit! - Miyako ajakaihoz kapott idegesen. - Nem! Nem! Ez az én hibám! Az én hibám! Ha itt vagyok, amikor Daigo elmegy akkor, akkor ez nem történik meg. Akkor nem marad egyedül és nem tűnik el. OH, szegényke! Kitudja, hogy mit érezhetett meg, mit követhett és hova lyukathatott ki. Mi van ha... mi van ha emberekkel találkozik, ha bántsák, ha megérzi a vér szagát és...

    - Ne! Ne! Ne! Miyako ne ijedj meg. Nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni. Lehet, hogy a közelben van. Csak sétál egyet a kikötöben, hiszen tudja, hogy nem mehet messze egyedül. Hallgatni szokott rátok. Nem történt semmi baj!

    - De... De... de mi van ha...

    - Nem lesz semmi baj! - odaléptem eléje és átöleltem, ezzel megállítva, hogy tovább járkáljon ide oda idegesen. - Nézzük még a környéken. Keressük meg! Ne vonjunk le téves következményeket! Menjünk együtt és keressük meg, nézzük meg itt majd aztán meglássuk, hogy hol nézzük. Ne gondoljunk a legrosszabbr. Okos kislány és ügyes, figyel rátok. Lehet, hogy nem tudja kontrolállni az erejét hirtelenjében, de emlékszik a szavaitokra, nem tenne ellene semmit.

    - Tudom de...

    - Menjünk! - fogom arcát két kezeim közé. Szemeiben könnyek villanak fel, egyre szaporábban veszi a lélegzetét. Nem jó így látnom. Persze én is aggódok Aemiért. Már a barátaink része, a család. És az én hibám is, ha figyelmesebb vagyok, ha nem jövők el reggel, akkor itt maradhattam volna vele.

    - Igazad van, menjünk!

Azonnal el indul fel a fedélzetre, én pedig követem. Aemi, kislány merre vagy? Úgye jól vagy!