18.rész A pár

Monster Love

18.rész A pár

Bem:

Egy dolog járt a fejemben. Egy nyilvánvaló dolog, amit most beakarok jelenteni. Amit most, határozottan ki akarok mondani. Még mindig nem tudom teljesen leírni ezt az érzést, de egy szót tudok mondani hozzá. Egy szót kivettem és megértettem. Natsume nyomozójék által felismertem, a tetteimen, a hevesen verő szívemen és az élénk érzéseimen. Nem tudom leírni, de kiakarom mondani. Kiakarom mondani azt az egy szót, amit most érzek, azt az egy szót amire célozgatott Natusme nyomozó és amire egyszer utalt Shouta. Amiről beszélt korábban. Most őt kell megkeresnem, vele kell beszélnem. Lehet, hogy Miyako kellene legyen az első személy, akinek elmondom az érzéseimet, föleg azután ami történt. De beszélnem kell ezzel a fiúval, mivel ő is őszinte volt velem, anno és most én is ezt viszonoznom kell.

    - Shouta?! - a közeli park felé vettem az irányt és körbe körbe néztem és nevén szólítottam.

Tudtam, hogy itt kell legyen. Amióta Miyakoval megbeszélték a nézet eltéréseket, itt volt folyamatosan a közelben, ha olyan munkáról volt szó, akkor ő végezte el nekik és ha épp segítség kell akkor is áll rendelkezésünkre. Itt van és figyel minket.

     - Biztos, hogy jó ha így kijöttél? Valaki még meglássa a szarvaidat. - ugrott le egy közeli fáról.

Igen, csak a bluzomat kaptam magamra, a kabátom, botom és kalapom is ott maradt a szobába. De nem vagyok olyan messze. Bár persze, ne szóljam el magam.

    - Mi történt a ruháddal? - vajon hol volt az elmúlt időben, hogy nem tudta mi történik.

    - Te nem voltált itt amikor az egész kezdődött?

    - Daigo, Vanessa után küldött, hogy nézzem meg hova tűnik el. - hát persze. Kellene beszéljek Daigoval kicsit többet erről, jó lenne valamit kitalálni, hogy leleplezhessük Vanessát Miyako előtt. - Mi történt? Miyako jól van?! - csillantak fel szemei rögtön az aggodalomtól. Hát persz, ki más érdekelné ha nem ő.

    - Jól van! Nem történt vele semmi. Aemi elkoborolt...

   - Tessék? De hogyan lehetséges ez? Daigo hol volt?

    - Elkellett menjen elintézni valamit, Miyako igyekezett haza de...

   - Biztos, hogy magát hibáztassa, amiért az este elment. - tehát ő is tud erről, nos nem csoda hiszen a közelünkben van. Valoszínüleg látta, amikor az este elment Miyako. Vajon utána is ment? Nem akkor tudná, hogy mi történt és elkellett volna mondania Miyakonak, hogy Vanessa után nyomoz. - Beszélnem kell vele! - indult el, de megragadtam a karját. - Haver, nem vagyunk ilyen jó viszonyban. 

    - Először, nekem kell beszélnem veled! - rám nézett, felsóhajtott, majd elrántotta a karját tőlem.

    - Remélem, hogy nem azzal kezded, hogy ne bántsam Miyakot és ne játszadozzak vele... azon már rég túl vagyunk ha nem látnád. Beláttam hibáimat és nem fogom még egyszer elkövetni ugyanazt. Segíteni szeretnék és most tényleg mellette akarok lenni.

    - Nem erről van szó! - karba tette a kezeit és összeszűkítette a szemeit. - Amiről a múltkor beszéltünk.

    - A múltkor? - hát jó már rég beszéltünk erről, de... - Jaaaj, hogy akkor! - csillantak fel rögtön a szemei. - Nos mi van, talán végre ki tudod mondani, hogy mi is van a szívedben?

   - Szeretem Miyakot! Szerelmes lettem belé! - mondtam ki határozottan.

    - És ezt miért nekem mondod? Nem belém vagy szerelmes. Nem akarod bevallani az érzéseidet? Vagy azért mert tudod én mit érzek, kedves vagy és visszalépsz?

    - Nem erről van szó! Nem fogok visszalépni, eldöntöttem, hogy küzdeni fogok érte és nem adom fel. Illetve be fogom vallani az érzéseimet. Azért jöttem és mondtam el neked, mivel te is elmondtad nekem. Őszinte voltál hozzám és én is őszinte szerettem volna lenni hozzád.

    - Oh, hát köszönöm! De ne hidd, hogy meghátrálok. Nos... - lépett elém és felém nyújtotta a kezét. - Győzzön a jobbik! - vigyorodott el.

Elmosolyodtam és elfogadtam a kezét, hogy megrázzam.

    - Győzzön a jobbik!

Nem adom fel, megértettem ezt az érzést, bár szavakkal nem tudnám, még mindig leírni, de ez talán nem is olyan baj. Egyet biztosan tudok, szerelmes lettem Miyakoban, vele akarok lenni, minden egyes nap és minden egyes percet vele tölteni. Együtt járni körbe nézni a városban, üldögélni a fedélzeten, a fa alatt beszélgetni, nézni ahogy Belo és Aemi játszanak, történeteket mesélni egymásnak, bátorítani és támasza lenni, segíteni neki és vigyázni rá, megvédeni. Huh olyan fura ezeketmondani, sosem gondoltam, hogy ilyent érezhetek.

    - Bem! - felemeltem a fejem a csillingelő hang hallatára. Miyako lesitett a hajoról és elindult felém. - Mégis hol voltál?! Miért futottál el? A sebed még a végén beferdőzödhet. - hozzám ért és azonnal végig mért, hogy minden rendben van -e. Nagyon aranyos! - Mi van ha a végén nagyobb kárt teszel magadban? - felcsipeszkedett kicsit, hogy megnézhesse a sebemet és óvatosan felé nyúlt. - Jól van, nem tűnik, hogy befertöződött. Ilyent azért többet ne csinálj. Na, gyere lássuk el a sebed! - sarkon fordult, hogy visszainduljon, ám mielőtt még egy lépést tett volna, megfogtam a csuklojától. - Bem? - tekintett felém értetlenül, hogy éppen mit csinálok. - Minden rendben?

    - Szeretlek! - szemei elkerekedtek a szavam hallatán. - Szeretlek! Sajnálom, hogy a minap úgy leblokkoltam. Én... én... nem tudtam, hogy mi ez az érzés. Nem voltam vele tisztában, hogy mi is ez az érzés. Most sem hiszem, hogy letudnám írni. Nem is gondoltam volna, hogy valaki olyannak, mint én ez lehetséges. Még most sem tudom, ha megengedett. Az első találkozásunkkor már elindítottál bennem valamit, ahogy megpillantottalak először. Nem tudnám megmagyarázni, valahogy attól a pillanattól vonzodni kezdtem feléd. Megragadtál, megfogtál... nem tudom, mi a helyes szó. - nevettem fel kinosan. - És azóta, az együtt töltött idő által ezek az érzések csak növekedtek. Veled akarok lenni, még ha nem is szabad, nem is kellene... ezen már nem tudok változtatni... Valami szinten elfutottam az érzéseimtől, nem tudtam, hogy mi ez az egész ami elkezdődött bennem. De most már tudom. Szeretlek! - miközben ezeket a szavakat mondtam, fogtam a kezét és mélyen a szemembe néztem, közben meg azon járt a fejem, hogy mit is mondok? Jót? Vagy itt csak össze vissza beszélek?

Nos ennek már mindegy, ha belekezdtem végig is mondom. No meg elhatároztam magam. Emellett döntöttem és legyen ami legyen kiakartam mondani. Hogy ezután megváltozik e kapcsolatunk nem tudom. Valószínű, bár remélem, hogy attól nem változik meg annyira. Félre tenném az érzéseimet, ha ő erre kérne. Ott állunk lassan a felhők eltakarják a napot, esőt ígérve. Miyako ajaki kissé szétnyilnak, még mindig meglepődve tekint rám.

   - Ha...

    - Bem! - szólal meg mielőtt bármit is mondhatnék kissé megszeppenek és úgy érzem, mintha a szívem a torkomban dobog. - Te futottál el? - értetlenül tekint rá. Mit kérdez? - Szerintem inkább én voltam az, aki elfutott az érzései elől. - és ekkor egy csodaszép mosoly tündöklött fel arcán, ami megmelengette a szívemet. - Annyira féltem, hogy ezekkel a feltünő érzésekkel esetleg elveszíthetlek. De a minapi este, amikor ott találtalak kettőtöket Vanessával, belém hasított a fájdalom... - szomorú volt ez hallani. - De megszállt a bátorság is, ugyanis úgy éreztem, hogy ha nem teszek valamit, akkor örökre megbánom. Azért csókoltalak meg, mert szeretlek Bem! Egész este azon gondolkodtam, hogy mit kellene tegyek ezekkel az érzésekkel, hogy mi van ha ezzel megváltozik a kapcsolatunk, ha elrontottam, mindazt ami közöttünk van. De az érzéseimet ennek ellenére nem tudom és nem is akarom félre dobni. Tudod... nem tudom ha hallottad, hogy a farkasoknak van egy ilyen jellemzőjük, hogy egész életükre csak egy párt vállasztanak. Egyszer lesznek szerelmesek és nem is kell más. Nos... vérfarkas vagyok és ez bennem is megvan. Ez a jellemző rám is érvényes. Csak egyszer eshetek szerelemben és onnan kezdve szinte már olyan, mintha ő tartana földön és nincs semmi fontosabb, mint hogy ő boldog legyen. Nekem ez a személy te vagy Bem! Te vagy, az akit szeretek és soha senki mást nem fogok szeretni. Örökkön örökké szeretni foglak Bem!

Hatalmas boldogság árasztja el a testemet, így érzik az emberek magukat, amikor az érzéseik visszonzásra kerülnek. Ilyen hatalmas boldogságot tud okozni a szerelem.

    - Ne aggódj, nem kell bocsánatot kérj és nem is kell rosszul érezned magad, azért nem tudod leírni a szerlmet, hidd el én sem tudom. De nem ez a legjobb benne? Egy varázslatos, leírhatatlan érzés!

Két tenyerem közé fogtam arcát, ahogy hallgattam, majd magamhoz huztam és szorosan átöleltem. Ez annyira jó! Ez annyira különleges!

Kereken másfél hónap telt el amióta együtt vagyunk Miyakoval. Huh, olyan fura ezt mondani. Azon az este  elmondtuk a többieknek is, hogy összejöttünk. Nos meglepő módon, nem kaptunk semmi döbbenetet. Már várták ezt a hírt! De természetesen boldogok voltak és gratuláltak nekünk. Még Daigo is, aki azóta  a nap óta haragszik Miyakora. De Miyako azon van, hogy ezt megbeszéljék. Shouta is megtudta másnap és hát nem repdesett az örömtől, de nem mondott semmit. Kíváncsi vagyok ha más észrevette, hogy "mennyire is örül ennek". Miyako biztos, hogy nem. Igazából a mindennapjaink nem változtak, ugyanúgy mind eddig céljainknak megfelelően tevékenykedtünk. Talán annyi, hogy fogtuk egymás kezét, megcsókoltuk egymás vagy megöleltük egymást, sőt együtt is aludtunk. Ilyenkor a többiek mindig ránk szóltak. Na de nem kell semmi túlzásokra gondolni. Terveinkhez híven mentünk tovább, csak már kéz a kézben. Natsume nyomozó is 2 nappal később megtudta és folyton azzal volt el, hogy ő tudta, ő tudta. De nagyon örült nekünk. Nagyon kedves ember, hogy ennyire örül nekünk. Daigo egyik nap elmondta, hogy jól meggondoltam ezt a kapcsolatot? Mert ha én megváltoztatom a döntésem, Miyako nem fogja a farkasos dolog miatt. És bár nem fogja mutatni, hiszen elenged, de fájdalmat fogok okozni és magányos lesz. De megnyugtattam, hogy ilyenről szó sincs. Sosem tudnám megbántani Miyakot és már nem is akarom soha elengedni. Nem! Boldog voltam. Miyakoval voltam és ez nekem sokat ér. Minden egyes percet kincsként akarok megbecsülni és megőrizni. 

Ahogy az esti fényben üldögéltünk a fedélzeten, egymás felé tekintettünk mosolyogva. A hold fény csodaszépen világította meg őt, csak rá fénylett, mintha ki akarná emeleni és azt sugallná, hogy ne vegyem le többet a tekintetem róla, ne engedjem el. No nem mintha terveztem volna.

   - Bem, biztos vagy benne, hogy neked ez jó? Nem akarnál inkább emberré vállni? - az első pillanattól kezdve, ez volt az első kérdés amit feltett és azóta is nem egyszer felhozta.

Elmosolyodtam, közelebb huzodtam hozzá és kicsit elfordítottam, majd átölelve a mellkasomra húztam.

    - Már mondtam, hogy minden rendben. Veled akarok lenni, melletted akarok lenni és megakarlak védeni. Emberként ezt talán nem tudom ugyanúgy megtenni, mint most.

    - De... nem akarom elvenni tőled ezt a lehetőséget, hogy esetleg később megbánod és...

    - Nem fogom megbánni! - bujtam bele a nyakába és mélyen beszippantottam az illatát. - Szeretlek! Veled akarok lenni és általad sikerült elfogadnom magam, teljesen! - kezével megsimogatta a fejemet.

    - Jó... de nem akarom, hogy bármit kényszerits magadnak, ha valamikor meggondolnád magad én... - de mielőtt befejezhette volna mondatát megcsókoltam.

Ha valaki most látna, nem is hinné el, hogy én ilyen vagyok. Még az évekkel ezelőtti Bem sem ismerné el, hogy ő ilyen lenne. 

    - Szeretlek és az én érzéseim sem fognak változni. - tudom, hogy aggódik Miyako, hogy esetleg akarom az emberré változást és most elnyomom, miatta. De eldöntöttem, hogy nem akarom. Már korábban is kétségeim voltak felé, ugye mindig Miyako jutott eszemben és ilyen formában megtudom védeni jobban. No meg, közelebb még nem kerültünk erre a válaszra, hogy hogyan is alakulhatnánk azzá. - De természetesen Belonak és Belának segíteni fogok ha ezt akarják.

Miyako el mosolyodott és hozzám bujt. Ez olyan kellemes érzés, olyan jó.

    - Mondd csak, mesénél a kastélyodról.

    - Mesélni? Mit meséljek?

    - Hogyan nézett ki? Hol helyezkedett el?

    - Hmmm... - kényelmesen elhelyezkedett az ölelésemben. Magasan tornyosodott az erdő közepén. Bár éjszaka rettentő sötét és ijesztő kastélynak tűnhet, valójában egy csodaszép kék színű csillogó kastély. Amikor a Hold rá világit gyönyörű sötét kék színe beragyogja a teret és csillogni kezd, olyan, mintha maga a kastélyra került volna az égbolt. - tekintett fel az égre. - Színátmenetes lesz a kastély, gyönyörű világos kéktől kezdve a tetejétől, egészen az aljáig sötétedik.Pompás látvány! A kastélyt átölelik a fák, nincs semmi árok vagy hatalmas palló amin átkellene menni, hogy eljuss hozzá. A természet lágy ölén van. Ámbár a kapu az egy kicsit giccse szerintem.

    - Mert, hogy? - annyira szeretem, mikor mesél.

    - Mert, hogy egy hatalmas ajtó, aminek a kerete egy sárkány. Egy feltekeredő sárkányt, ami még hozzá tűzet is okád. Nos igen ez vicces lehet, sárkány egy olyan helyen, ahol vérfarkasok uralkodnak. De, van egy legenda, ami azt mondja, hogy nagyon régen a farkasok és sárkányok együtt harcoltak a békéért, a démonok és emberek között.

   - Valóban?

    - Igen! Érdekes történet. Ezért szimbolizálja a kastély kapuját, hogy általuk meg vagyunk védve, ők mellettünk állnak. Bár sosem találkoztam eggyel. Úgy tartsa a legenda, hogy anno midnegyik elpusztult. De azóta is védnek minket.

   -  Ez igazán érdekes!

    - Igen. Aztán belépve van egy kis macskaköves udvar és fogad is a kastély. Nagyon sok szoba, amikhez tekergő folyosók vezetnek. Könyvtár, dolgozó szoba, ebédlő, táncterem. Igen, hát az ünneplésekre természetesen. Az én szobám a legmagasabb torony tetején van. És tudod miért? - ahogy a kastélyáról beszélt csak úgy ragyogott az arca, de nem csodálom, hiszen az élete része, ott nőtt fel. Látszik, hogy sokra tartsa az otthonát. - Mert ott a legszebb a napfelkelte és a napnyugta. Amikor csak tudom és nem vagyok fáradt, sokszor megvártam és megnéztem. Egyszerűen elképesztő ahogy a napsugarai a hegy mögül felélednek és bearanyozzák a szobát.

   - Nagyon megnézném!

    - Ugye eljösz majd velem a kastélyomban? - szemei csak úgy ragyogtak a holdfényben.

Elmosolyodtam és odahajoltam hozzá, hogy csókot lehelessek vörös szemére. Az elmúlt napokban ezt többször is tettem, tudtam, hogy fáj neki, hogy érzi. És amikor az erejét használja, akkor érzékenyebb és gyengébb lesz. Bár valahogy eltudnám ezt a fájdalmát venni. De tehetetlennek érzem magam, ezért puszilom meg naponta, mintha ezzel elfujhantám a fájdalmát.

    - Odamegyek, ahová te is! - csodaszép mosolya, újra és újra megdobogtatta a szívemet.

   - Bem... én... - Miyako alig, hogy elkezdte a mondatát hirtelen mindkét szeme vörösen izzani kezdett. A nyakában logó holdkő pedig szintén erős fényt bocsájtott ki magából.

   - Jól vagy? - ültem közelebb hozzá és átöleltem. - Mi történt?

Néhány másodpercig tartott az egész, hamarosan újra Miyako fele más szemeivel nézhettem szemben. 

   - Minden rendben?

   - Igen! - mondta, bár kissé erősen vette a levegőt.

   - Biztos, hogy jól vagy? Nagyon kapkodod a levegőt.

   - Bem! - tekintett rám és szemeiben felcsillant az öröm. - Itt az idő!

   - Az idő, mire? - néztem értetlenül rá.

   - Holdfogyatkozás igérkezik... - nézett rám csodálattal.

   - Mi...? - de nem kellett ki mondja, hogy rájöjjek mire is akar kilyukadni. - A kastélyod, amikor megjelenik!