Monster Love
9. rész A tanítvány
Miyako:
Tényleg örültem, hogy végre egy ember megnyilt előttünk. Ez volt az első alakalom... vagyis na, második de valahogy úgy éreztem, hogy ez más lesz. Más kell legyen, nincs vita. Értem, hogy Daigo aggódik, de szerintem Natsume igen is rendes ember és nem olyan... mint tudjuk ki. Mindemellett, már hallottam róla Beméktől és ők is megbiznak benne és látják, hogy jó ember. Miért ne adhatnénk egy esélyt? Valóban úgy éreztem, hogy elindultunk egy úton és az emberek és szörnyek eljuthatnak oda, hogy békésen éljenek együtt. Eljön majd a teli hold is és megkapjuk a kastélyom, együtt élhetünk Bemékkel és bármikor kijöhetünk majd onnan úgy, hogy az emberek örömmel fogadnak. Igen, így kell lennie! És örülök, hogy Bem is így látja, van valaki aki ugyanúgy gondolkodik mint én. Bem... Olyan jól estek a szavai, egyáltalán nem számítottam rájuk. Megrepdesték a szívemet. Lehet ilyen? Hogy valaki ilyen érzéseket válltson ki nekem? A démonok úrnőjének? Lehetek én is szerelmes? Már igazából miért nem? Nem ez lenne az első példa. Igen! Miért nem? Bem mellett úgy érzem, hogy önmagam lehetek és még az sem tűnik fel, hogy fáj a szemem. A szívem hevesen kezd verni, csak rajta jár az eszem és azon, hogy egyre több időt akarok vele lenni, megakarom ismerni jobban. Ez az amit az emberek úgy neveznek, hogy lepkék repdesnek a hasadba? Sosem hittem volna, hogy valaha ilyent tudok érezni... bár igaz, hogy történtek meglepetések és valóban a démonok is szerettek egymásba. De sokszor érdek házasság fűzte őket, hogy minnél több démon születhessen. Nem kötötte egymáshoz semmilyen szerelem. A szüleim... a szüleimnél sem volt először semmilyen érzelem. Először. Igen először, mert ez bizony az évek során megváltozott. Mármint leginkább attól a pillanattól, amikor én megszülettem. Legalábbis onnan kezdve egyre közelebb kerültek egymáshoz és szerették egymást. Viszont szerintem ez nem igy volt, már sokkal korábban felébredt bennük az érzés csak nem ismerték be maguknak. Hiszen ennek idő kell nem? Mondjuk én akarom ezt mondani... Alig egy hete ismerem Bemet de már is érzésekről beszélek. Vajon? Vajon ő mit gondol? Ő hogyan néz rám? Vajon ő mit szólna ha egyszer oda állnék eléje és... Aaaaajjj... Menten elsikitom magam! Úgy érzem magam, mint a tini lányok, akiket szoktam látni,hogy meglátják kedvenc idoljukat és sikitanak, ugrándoznak egy folytába. Ah! Alig hiszem el... Folyton a szavai visszahangoznak a fejemben és én is mondani akartam volna valamit ilyent, valami szépet, jot, valami amivel mosolygásra birhatom, amivel érezheti, hogy számithat rám... Persze nem akarom, hogy bajba keveredjen ő sem... Aranyos, hogy aggódik de én ehhez tényleg hozzá szoktam és tudom hogy amit bevállaltam mi mivel jár. Szóval ezeket és hasonlókat akartam elmondani neki, amikor is társaságunk akadt. Megéreztem a jelenlétét és itt volt közvetlen mellettünk, engem keresett nem bajt, azért jött ide, hogy velem beszéljen. Ez nem lenne meglepő, bár az azótai események óta egyre kevesebben térnek hozzám, viszont ő... ő más volt, ugyanis tanítottam őt. Leugrottam a fedélzetről és rögtön szembe kerültem vele. Nem változott egy cseppett sem. Ugyanúgy nézett ki mint anno. Dühösen összeszűkítettem a szemeimet. Nem volt egy kellemes elvállásunk a tanítványommal, de még jóval azelőtt történt a dolog, amielőtt az emberes incidens. Szemem sarkából láttam ahogy Bem is mellém kerül és érzi, hogy éppenséggel akivel szembe néz nem ember.
- Úrnőm, rég találkoztunk! - huzta mosolyra ajakit, mire hegyes szem fogai kivillantak.
- Valóban Shouta. Hogy teltek a napjaid?
- Köszönöm szépen remekül. Bár fájdalmas szívvel hallottam, hogy mi történt a drága mesteremmel, a démonok úrnőjével. Hogy földön futó lett és egyedül van... Tehát gondoltam megkeresem és felajánlom a segítségemet. - hajolt meg drámain. - De úgy látom, hogy nem vagy egyedül... - mérte végig Bem-et, aki állta a tekintetét.
- Miyako sosem volt egyedül... - termett mellettünk Daigo, majd Bela és a két kisebbik is.
- Ah, Daigo! Milyen jó látni téged is. Még mindig az úrnő után koslatsz? Mondd csak jutottál előbbre vele? Vagy még mindig csak...
- Shouta! Ne légy tiszteletlen! - szóltam rá.
- Elnézést, elnézést. Igaz, te sosem néznél senkire sem úgy, senkit sem szeretnél... - kezdett közeledni felém, mire éreztem, hogy Daigo és Bem is egy lépést tesz előre, hogy engem védjen. - Te egy szívtelen, kegyetlen, érzéketlen démon vagy, akit csak az érdekel, hogy éppen mekkora hatalma van és kit áldozhat fel azért. - karba tettem a kezem és válaszolni akartam, viszont más megelőzött.
- Miyako egyáltalán nem ilyen! - meglepetten fordultam Bem-hez. - Én... nem tudom, hogy mi történt köztetek, de Miyako egyáltalán nem érzéketlen és hataloméhes. Törödik az emberekkel és a démonokkal egyaránt. Hisz abban és tesz is érte, hogy ez a két faj békében élhessen együtt. Segít rajtuk és gondol rátok. Te... te ha ezt nem evszed észre akkor te vagy érzéketlen és szívtelen! - mosoly húzodott ajkaimra és zavarbajőve tekintettem el és haraptam ajkaimban.
- Hah! Látom új követőket találtál magadnak. Szánalmas, hogy ennyire az ujjad köré tudod tekerni őket Miyako... - vigyorodott el.
- Te szerencsétlen vigyázz, hogy beszélsz! Hiszen ő az úrnőd! - szürte dühösen a fogai közül Daigo.
- Nem, az én úrnőm ugyan nem. Előttem már rég lejáratta magát!
- Te kis szemtelen... - Daigo neki indult de karja után kaptam.
- Hagyd! - Daigo értetlenül huzta össze szemeit. - Shouta, miért jöttél ide? - léptem előre a fiúktól.
- Régi tanítványodként csak érdeklődni jöttem felőled. - ezzel egymás elé értünk, egy fejjel volt magasabb nálam. De nem féltem, miért féltem volna? Régóta ismerem már Shoutat, kölyök volt még amikor először találkoztunk. Nem bántana... és én sem őt.
- Shouta... Shouta... miért jöttél ide? Valami gond van? - lágyítottam meg a hangom és felakartam emelni a kezem, hogy megérinthessem az arcát...
- Ne tégy úgy, mintha érdekelnél! - ütötte el a kezem.
- Shouta... kérlek, tegyük félre a nézeteltéréseinket és beszéljünk.
- Ne légy idióta! Nekünk nincs már mit megbeszélni. - lökte meg, mire hallottam, hogy mögöttem valaki morrgoni kezd.
- Nincs semmi bajom, jól vagyok! - nem tekintettem hátra az illetőre, tudtam, hogy ki az. - Shouta kérlek, beszélhetnénk... mi lenne ha bejönnél és...
- Kösz nem! Látom tök jól vagy én megyek is tovább, hiszen a világ... - drámain szét tárta karjait. - ... vár rám... - bánat csillant fel a szemembe és valamiért ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy hazudik. Valami itt nem volt rendjén, de nem tudtam volna megmondnai, hogy mi.
- Shouta... - tenni akartam egy lépést, hogy megállítsam, de hirtelen szédülni kezdett körülöttem a világ és homályosan kezdtem látni...
- Miyako! - hallottam még Bem hangját, de már minden elsötétült.
Bem:
Láttam, hogy fáj neki, mindaz amit tanítványa mondott, szeretné, hogy megbeszéljék a dolgokat és tisztázzák őket. De Shouta nem nagyon nyílt erre. Sőt eléggé, rosszul viselkedett vele, gorombán. Nem nagyon teszett nekem és igyekeztem is amennyire csak lehet védeni Miyakot. Bár ez elővigyázatosság kedvéért, elmondva őszintén, nem gondoltam, hogy bántaná. Valahogy volt ott még valami, valami ami az igazi oka, hogy megtette azt a hosszú utat, kitudja mekkora hosszú utat, hogy találkozzon Miyakoval.
Még szerencsém volt, hogy pont akkor léptem egyet előre, amikor Miyako egy pillantra megingott, majd hamarosan esni kezdett hátra felé. Karjaimba kaptam el...
- Miyako! Miyako! - kiáltott fel a Daigo és a két kicsi, de még Bela is felkiáltott.
- Mi történt vele?
- Elkellene vigyük az orvoshoz! - ugrott az eszembe az ötlet.
- Nem, dehogyis hülye vagy?! - szólt rám Daigo.- Nem mehetünk orvoshoz és ezt te is tudod jól, hogy is mehetnénk? Rögtön kiderülne, hogy nem vagyunk normálisak és a végén még kisérletezni kezdenének nekünk. - oké valóban hülye ötlet volt, nem mintha mi mehetnénk, csak ez volt az első reakcióm.
- Ez biztos a tűz miatt van és a sok füst miatt amit belélegzett. Valamit mégis tennünk kell. - szólalt meg Bela és valóban láttam, hogy aggódik Miyakoért.
- Ezt én is pontosan tudom.... huh... jól van, vigyük be először. Fektessük le és elmegyek keresek valakit. - bár átakarta venni tőlem, gondolkodás nélkül álltam fel vele a karjaimba és indultam el be.
Daigo kissé furcsálta, de jelenleg nem monodtt semmit. Az én ágyamba fektettem le, Bela és Daigo is segített, hogy kényelmesen elhelyezhessük. Majd Daigo annyira kért meg, hogy valaki figyeljen Aemire, míg visszatér. Végül Bela vállalta el, hogy figyeli a kisebbeket én meg maradjak Miyako mellett. Nem bántam az ötletet. Persze szeretek a kis krapekkel lenni és Aemivel, de aggódalom fogott el, ahogy Miyakora néztem. Remélem, hogy semmi komoly baja nincs. Tudtam, hogy nem kellett volna rá hallgassak és pihennem kellett volna küldjem. Mégis sok időt volt a füstben, nem tett jót és említette is, hogy a szeme fáj. Offf... idiótának érzem magam... összeszorította az ökleimet és leültem az ágy szélére. Megakarom védeni... de így nagyon rosszul sikerül. Felsóhajtottam. Egy kis idő telt el csak amióta Miyakot ismerem mégis, olyan fura ez az egész... ez az érzés ami kering, amikor mellette vagyok, amikor rá gondolok, amikor azt akarom, hogy biztonságba legyen. Ott ültem végig mellette, egész jó óráig, amig meg sem mozdult.
- Még kölyök volt, amikor megismerkedtem vele. - aztán mikor már kezdtem ideges lenni, hogy Daigo nem érkezett még vissza és Miyako sem ébredt fel, megszólalt. - A kastélyomhoz közel, az erdőbe járkált és folyton bajba került. Nem volt senkije. Mindig a bajt kereste és mindenkivel összetűzésbe került, még ha az illető idősebb és erősebb is volt nála. - kellett egy kis idő míg rájöttem, hogy kinek is a történetét meséli. - Folyton megverődött, de mindig talpra állt és ment tovább. Egyszer besompolyódott a kastélyba, ételt akart lopni, de az őrök elkapták. Elém került... - elmsodolyodott, ahogy felevenítette a történteket. - Egy kölyök volt, aki még az úrnővel is szembe mert szállni. Befogadtam és tanítványom lett, tanítottam és segítettem neki. Jó harcos lett, okos, mindenre megtanítottam, hogyan álljon a talpára és hogyan álljon ki az igazáért. Talán túlzásokba is estem. Mire elérte a felnőtt kort, kívételes tehetségű démon lett. Viszont bosszút akart... bosszút mindazokon akik régebb ártottak neki, kinevették. Próbáltam róla lebeszélni, próbáltam jobb belátásra nyerni... de nem hallgatott rám. Letért a jó utról... és addig fajult a dolog, hogy már emberek is bele keveredtek. Először nyugodtan akartam megbeszélni a dolgokat, hogy ez nem jó és fejezze be, de fellázadt ellenem, hogy nem is érdeklem. Méreges lettem rá és odakerültem, hogy parancsot adjak rá, de nem akartam... soha nem akartam senki felett uralkodni, sosem adok parancsot oktalanul, nem bántok meg ezzel senkit, csak igazságosan, határozottan és alázatosan. Persze, van aki felett nem tudtam kezeskedni de... de... Shouta nem oda tartozott, ő egyáltalán nem oda tartozott. Nehéz gyerekkora volt, megértettem, hogy ezért tér le a helyes útról, de reméltem, hogy vissza is tud jönni. Ám nem így történt... egyre rosszabb lett... egyre több lett a vita... már már oda került, hogy flörtölt velem, kikezdett és meg is akart csókolni... akkor először használtam az erőm rajta... - összekupordott és könnyek szökkentek a szemébe. Óvatosan felemeltem a kezem és megfogtam az ővét. Támogatást nyújtva neki, hogy itt vagyok. - Hátra esett fájdalmában... dühösen mindennek elmondott, majd amikor annyira összeszedte az erejét elszaladt. Ez nemsokkal azelőtt volt, hogy az az eset megtörtént volna Senpai-al. Kerestem, egész végig azon voltam, hogy megtaláljam. Nem akartam, hogy egyedül maradjon. De nem találtam már sehol. Aztán történt az az eset Senpai-al és még jobban elkeveredtünk egymástól. De nem felejtettem el, egy percig sem és reménykedtem, hogy egy nap találkozunk újra és megbeszélhessük a dolgokat. Ám ez nem így történt... úgy tűnik, ő még mindig haragszik rám.
Erőtletnül felemelte rám a fejét és elmosolyodott. Miyako, te tényleg annyira gondolsz mindenkire legyen az ember vagy démon. Őszinte vagy és kedves. Hülye ez a srác, hogy nem vette észre, mennyire gondoszkodsz is róla és bármit teszel az érdekében teszed. Bekell valljam dühös is voltam rá... hogy hihet ilyen rossz dolgokat Miyakoról? Amikor annyi évig mellette lehetett, vele lehetett, együtt tölthették az időt. Mit ne adnék ha korábban megisertem volna Miyakot és olyan régóta együtt lettünk volna. Értékelni kell az együtt töltött időt, de az a kissrác nem tudja. Bár valamiért folyton eszembe volt az arca, nem úgy tűnt, hogy csak úgy épp erre járt és bele akart szúrni Miyakoba... valami itt még volt a háttérbe. És amikor Miyako elájult, megtorpant, nem fordult meg de néhány másodpercig észrevettem, hogy nem mozdul. Aggódik Miyakoért.
