8. rész Mi ez az érzés?

Monster Love

8.rész Mi ez az érzés?

Bem:

     - Miyako! - kiáltottam újra mire éreztem, hogy összecsuklik a lábam. A tűzoltók elengedtek, a kapitány közbe hívatta őket. Bár még megkérdezték, hogy mi a gond? De nem válaszoltam semmit. Talán közbe ők is rájöttek. 

     - Mi a baj Bem? Miért kiáltod Miyako nevét? - jelent meg előttem Daigo. - Hol van? Hol van Miyako?! - kérdezte újra és újra, de egy idő után már ő is rájött, hogy miért is kiáltok. - Ugye nem? Ugye nem?! - lesokkolt. - Ugye nem maradt abba a rohadt épületben? - ezzel megfogott a bluzom nyakától. - Együtt mentetek oda be, mégis hogy nem tértetek ki? - rázott meg. 

    - Szétválltunk, hogy hamarabb menjen a kimentés... - válaszoltam mint egy robot.

    - Aj, ott kellett volna maradjak... - lökött el magától. - Láttam, láttam, hogy merre megy fel az emeletre... mégis hallgattam rá, hogy elmenjek, hogy ne menjek segíteni. Az én hibám! - mérgelődött.

     - Te, te találkoztál vele? - lepődtem meg és kissé összeszedtem magam. Most rajtam volt a sor, hogy megfogjam, csak én a vállaitól fogtam meg. - Te találkoztál vele? És miért nem szóltál? Miért nem szóltál, hogy robbani fog?! - kiáltottam rá dühösen. Miyako! Miyako!

A mosoly jutott eszembe, a félénksége, ahogy ma hozzám bújta, ahogy megfogta a kezem és felragyogtak a szemei. Csak ennyit kaptam tőle? Nem! Ez nem történhet meg! 

     - Miért vagy ilyen dühös? Minek kapod fel a vizet? Te sem vigyáztál rá? Nem it érkeztetek ide együtt, nem beszéltétek meg, hogy mit csináltok? - fogta meg a karomat, hogy leránthassa.

     - Srácok fejezzétek be! - lépett közénk Bela. - Figyelnek!

Elléptünk egymás mellől és mindketten dühösen meredtünk a földre. A tűzoltók ismét elkezdték oltani a tűzet, miközben hangos sirás hallatszodott hátunk mögül, az egyik nő édesanyja, nem jött ki az épületből. Talán, őt akarta keresni Miyako és nem sikerült... Ökölbe szorult a kezem. Nem szabadott volna elválljunk már az elejétől fogva, megkellett volna beszélnünk egy tervet, folyamatosan kommunikálni. Nem hiszem el... felmorogtam, mire Bela szurosan nézett felém. De közben óvatosan vállamra helyezte kezét, hogy nyugodjak le, mert ha nem még a végén átváltozom, mert nem lesz jó vége. De bármennyire is akartam, nem sikerült... éreztem ahogy szaporább lesz a lélegzetem, ahogy megfeszülnek az ereim és...

     - Anya?! Anya! Anya! - kiáltott fel egy megkönnyebült, boldog siró hang.

Hátra tekintettem, a nő aki korábban zokogott édesanyja után, most felállt és kikerekedett szemekkel indult a másik irányba, az épület mellé. Előre tekintettem és ekkor pillantottam meg, egy idős néni mellett, ott volt ő. Kormos volt, ruhája és arca is, haja kissé kocos, de a mosoly ott ragyogott arcán. Megkönnyebülésembe, szinte azt hittem, hogy összecsuklik ismét a lábam. Ott volt, ott volt előttem és nem volt semmi baja.

    - Miyako.... - Daigo azonnal megfordult amint kimondtam a nevét és rögtön elé szaladt.

     - Te meg hol fenébe voltál? Nem hallottad, hogy mit kiabálnak? - szidta le.

     - Mi? Csak kimentettem egy embert. - adta át a idős néni kezét, lányának.

     - Köszönöm! Köszönöm! - hálálkodott, majd karjába zárta anyját.

      - De tudod, hogy milyen veszélyes volt az a hely? Hol voltál? Mi lett volna ha...

     - De nem történt semmi! Mi történhetett volna? Megtudom védeni magam.

     - Te teljesen megőrültél komolyan... - gugolt le fejét fogva Daigo.

Miyako elmosolyodott és megveregette a vállát. Aemi és hozzá lépett, Belo és Bela is akik mind gratuláltak, hogy szép munkát végzett. Én hátrébb maradtam és úgy figyeltem ezt a jelentet. Amikor anno elindultunk hárman nem is számítottam volna, hogy valakikhez csatlakozunk, hogy a csapatunk gyarapodni fog. Ilyen remek emberekkel. Bár Bela még mindig nem bizik meg bennük, szerintem elmondhatnánk nekik az igazat, hogy mit is keresünk. Niztos vagyok benne, hogy szívesen segítenének, ahogy mi is nekik.

     - Te jól vagy? - észre sem vettem mikor került közvetlen elém Miyako.

    - Igen! Veled minden rendben? Ne haragudj, nem kellett volna egyedül hagyjalak és...

     - Bem... - ahogy a nevemet kimondta a szívem vadul kezdett dübörögni és mintha lepkék repdestek volna a gyomromban. Ilyen lágyan és zengőn még soha senki nem mondta a nevemet. És a keze, ahogy az arcomhoz ér, olyan meleg az érintése. Még sosem éreztem ezt. Mi ez az érzés? - Nem kell magad hibáztatnod, ez így volt helyén való, mert így néz körbe... - mutatott a lakosok között, - megtudtunk mindenkit menteni és ez csodálatos. Remek csapat voltunk! - helyezte vissza bal kezét arcomra.

És ha valaki megkérdi válaszolni bzots nem tudok... de akkor abban a pillanatban úgy éreztem ezt kell tennem. Ugyanis vékonyka kis kezét megfogtam a sajátommal és néhány pillantra becsuktam a szemem, mintha csak mi lennénk ezen a világon. És bár még sosem kívántam, de most azon járt a fejem, hogy álljon le az idő így.

     - B..B...B... Bem? - amikor újra kinyitottam kezeimet, Miyako vörös arcával találtam szembe magam.  - B...B...Bem, éppenséggel közönségünk van.

     - Ne haragudj. - engedtem el kezét mosolyogva, mire rögtön megfordult zavarba jőve. Olyan aranyos!

Ezt, tényleg én gondoltam? Hát ha ezt valaki meghallaná, hogy én egy mutáns ilyent mond. Kinevetne. Még én magam sem értem magam. De ez jutott eszembe. Ez az ismeretlen, oly szokatlan érzés kerített hatalmában. És a végtelen megkönnyebülés, hogy itt van és nincs semmi baja, hogy épségben van. Valamint az érzés, hogy soha többé nem hagyom egyedül, hogy mindig mellette leszek és megvédem. Lehet ilyen érzése valakinek? Valaki olyannak, mint én? Gondolhat ilyenre? Szabad? Ez... ez... ez... nem szabadna. Ez biztos fura... ez egy ilyennek mint én, ez a boldogság biztos, hogy nem adatik meg. Képtelenség! Ez csak egy álom, egy messzéli, messzéli álom. Vagy még álomnak sem szabadna neveznem. Gondolom sem kellene rá... Nem megengedett.

Megnyaltam az ajakimat és kissé idegesn fordultam el a többiektől.

    - Azt hiszem, hogy most már mennünk kellene. - szólalt meg Daigo.

    - Egyetértek! Menjünk! - egyzett bele Miyako is és együtt indultunk meg.

A tűzóltok még javában dolgoztak, az emberek meghökkenve beszéltek az esetről, viszont igyekeztek segíet nyújtani mindazoknak akik az épületbe voltak. Én ballagtam a legvégén, s bár ilyenkor mindig azt csináltam, hogy körbe néztem valahol tehetek e valamit, most mégis folyton egy emberen járt a tekintetem. Miyako előttem három lépéssel járt, Aemi kezét fogta és mosolygott. A gondolat... hogy valami baja esik, hogy nem láthatom többet... borzasztóan kínzott. Miért? Nem is ismerem olyan régóta és mégis... mégis... a gondolat, hogy megsebesül, hogy esetleg....

    - Bem, minden rendben? - észre sem vettem, hogy Belo mikor került mellém.

   - Persze, miért ne lenne? - mosolyodtam el halványan.

    - Olyan erősen szorítod a botot... - nem is éreztem, hogy kezeim milyen erősen is szorulnak össze. Egy pillantra megálltam felemeltem a jobb kezemet amibe a bot volt és kissé megmozgattam az ujjaimat, amig mintha elgémberedtek volna.

Mi van velem? Miért zavar ennyire ez a gondolat, hogy Miyako... na nem mintha bárkinek is örülnék ha baja esne, hiszen barátaink, segítettek nekünk és megígértük, hogy együtt is fogjuk tovább vinni, de miért érzem azt, hogy ez mégis más? Hogy valamiért ez mégsem ugyanaz, mikor Bela-ra gondolok és mikor Miyako-ra. Miért? Miért érzem azt, hogy beleörülök ha Miyako...

   - Bem! Bem! - a hang irányába fordultam, ekkor pillantottam meg Natsume nyomozó urat. - Akkor jól láttam, hogy itt vagytok. Már ilyen kora reggel is életeket mentek. Ti egyszerűen szuperhősök vagytok. - ért elénk nagy mosollyal, majd kezet nyújtott felém.

   - Jó reggelt! - fogadtam el és hajoltam meg. 

    - Jól vagytok? Nem esett bajotok?

    - Jól vagyunk... - válaszoltam kissé robotosan, de mindeközben hátra pillantottam Miyakora, akik eközben megálltak és minket néztek.

    - Oh, ők is a barátaitok?! Nem is találkoztam eddig velük. Sziasztok! Natsume nyomozó vagyok, örvendek! - szelte át a köztünk lévő távolságot és feléjük nyújtotta a kezét. Daigo nem tűnt valami barátságosnak és nem is akarta elfogadni a kezet. - Láttam, hogy ti is segítettetek Bem-éknek, köszönjük! - végül Miyako fogadta el a feléjük vetett kezet.

    - Nem tesz semmit! - arácra mosoly húzodott és hirtelen úgy éreztem, hogy mutáns szívem kihagy egy ütemet. Milyen szép mosoly!

   - Még nem találkoztunk ugye?!

    - Nem! Miyako vagyok, ők pedig Daigo és Aemi!

    - Hello! - bicentett Diago felé, aki csak ugyanennyivel viszonozta. - Szia, kislány! - guggolt le Aemi felé. - Gyönyörű vagy! Tudod, nekem is van egy lányom.

A kezét nyújtotta, hogy megérintse arcát, de erre mint Daigo, mint Miyako megfogták Aemit és hátrébb húzták. 

   - Oh, elnézést én csak...

    - Jaj dehogyis, mi kérünk elnézést. Tudja egy kicsit túlságosan féltjük a múlt miatt... - fogalmam sincs, hogy Natsume nyomozó, mit vett ebből ki, Miyako szemében bánat csillant, amitől az én szívem is összeszorult.

   - Dehogyis, megértem, én is védem a gyerekeimet. Khm... - felállt. - Szeretnélek meghívni mindannyiotokat ebédre. Mit szóltok? Természetesen Miyako ez rátok is vonatkozik. Szívesen megismerkednék veletek is. Hiszen Bemék barátai vagytok és ti is segítettetek.

    - Köszönjük szépen! Öhm... azt hiszem mindenki nevében beszélhetek, hogy köszönjük szépen elfogadjuk a meghívást. - nézett ránk Miyako, de mindannyian egyetértően bólintottunk.

   - Akkor ez remek. 14-re nálunk? Bemék, tudják merre kell jönni. 

   - Natsume! Natsume!

    - Most mennem kell, sziasztok! - meghajolt előttünk, majd vissza is szaladt a helyszinre.

     - De szuper, ebédelni az emberekkel... - morgolodott Daigo.

    - Daigo! Kérlek szépen, fejezd be! Erre vártunk, ez egy remek lehetőség hogy kapcsolatot létesítsünk az emberekkel és közelebb kerüljünk hozzájuk. - csillantak fel Miyako szemei. Fél oldalas mosoly húzodott arcomra, mintha magamat hallanám.

    - Most jöttél ki egy égő épületből! Nem olyan állapotba vagy, hogy vendégségbe menj...

    - De jól vagyok. Nem vagyok én olyan gyenge!

    - Ha nem akarsz jönni, ne gyere! Senki sem kötelez. - szólt közbe Bela, amin kissé meglepődtem, mert úgy tűnt, hogy Miyakonak akar segíteni.

    - Jó, és szerinted Aemi ki fogja bírni egy kis lakásban emberek között?

    - Most is éppen emberek között van... - mutat körbe. - És szerintem egész jól birja. Nem lesz gond.

    - Nem vállalok semmiért sem felelőséget, ha olyan a helyzet én magam gondoskodom arról, hogy Aemi kijusson és te is...

    - Natsume nem fogja bántani és a családja sem. Igazán kedvesek és bizni lehet bennük. - szólaltam meg először én is.

    - OH, valóban? Tehát tudják, hogy mik vagytok? - huzta fel érdeklődve a tekintetét, mire csak lehajtottam a fejem. - Én is erre gondoltam. De jól van menjünk, aztán meglássuk mi történik.

   - Ugyan már Daigo! Ne légy már ennyire pesszimista! - Daigo csak kézen ragadta Aemit és elindult egyedül. Miyako bocsánatkérően nézett felénk, mire én csak megráztam a fejem.

Csendben követtük Daigoékat és így is tettük meg az utat haza, nem szóltunk egymáshoz. Bár egész úton Miyakot néztem, megbizonyosodva még mindig arról, hogy nincs semmi baja, minek után annyit ült a tűzben, füstben. A szívem egyre jobban megkönnyebült, ahogy az idő telt és semmi aggodalomra lévő okot nem adott. Meglepetésünkre Daigo egyenesen a kikötöbe ment, a hajó roncshoz, ahol mi laktunk. Tehát valami formán csak el fogadott minket. Egyenként sétáltunk be a szobába, Belo, Bela és én rögtön levetettük mellék ruháinkat, amik valami furcsaságot takartak.

    - Azt hiszem, hogy akkor csak összekellene költöznünk. - szólalt meg a beállt csendben Daigo, mire mindannyian meglepetten néztünk fele. - Ne nézzetek már így rám! Semmi furcsaságot nem mondtam. De belátom, hogy mivel többen vagyunk, sokkal erősebbek is vagyunk és számíthatunk egymásra. Nem azt jelenti, hogy teljesen megbizom bennetek, de belátom, hogy nem rossz ötlet, együtt lenni... - nézett el zavarbajőve.

    - Daigo... - repedesett az örömtől Miyako és felállt az eddigi helyéről és Daigohoz szaladva a nyakába ugrott. Erre a jelentre valahogy nagyot nyeltem és kissé feszengeni kezdtem az ülő poziciómban. Miért érzem azt, hogy ez a jelenet nem tetszik nekem?

   - Jól van, jól van! Fejezd be! - lökte el magától. - De ismétlem, nem jelenti azt, hogy bizom is bennük annyira, mint bennetek.

    - De nem is jelenti azt, hogy nem fog egyszer kialakulni. - Daigo az égnek emelte a tekintetét. - Ez remek! - pattant fel Miyako és ugrándozni kezdett, mint egy kis gyerek. Nagyon aranyos volt! Tényleg hisz, tényleg hisz abban, hogy egyszer az emberek és szörnyek együtt lehetnek, ahogy én is. - Olyan jó uton haladunk! Érzem, érzem, hogy ezúttal jó uton haladunk és el fogjuk mindannyian érni a céljainkat. - nézett körbe bizakodva, majd tekintete megállt rajtam, mintha arra várna, hogy erősítsem meg mondatát, mosolyogva ezt is tettem.

   - Jól van, hát akkor azt hiszem most egyelöre pihenjünk! - állt fel Daigo és nyújtozodott egyet.

Ezzel mindannyian, a saját kis tevékenységüket kezdték el. Belo és Aemi rögtön játszani kezdtek, Daigo az egyik ágyat foglalt el, hogy aludjon egyet, mig Bela csak feküdt az ágyba és a plafont bámulta. Miyakoval ugyanarra gondolhattunk, ugyanis mindketten egyszerre néztünk körbe a kis társaságon, majd találkozott tekintetünk és elnevettük egymást. Huh, nagyon rég éreztem ezt a boldogságot... Daigonak igaza van, jó hogy együtt vagyunk!

Percekkel később, Miyako felment a fedélzetre, én meg követtem:

   - Minden rendben?

   - Oh, Bem! Igen, hát persze. - próbálta elrejteni, de láttam, hogy a bal szemét surrolgatja.

   - Fáj a szemed? - gondolkodás nélkül léptem közelebb hozzá és kezeimmel közre vettem az arcát. Meglepődött tettemen, de nem tolt el magától. Óvatosan körbe rajzoltam a szemét az ujjammal.

    - Csak egy kicsit irritál... 

   - A füst miatt? És miért nem szólsz?! - kérdem kicsit erőteljesebben.

    - Jól vagyok, nem fáj. Ezzel már megszoktam élni. - mosolyodott el, de én erre csak bosszuasan meredtem rá.

    - Ne mondj ilyent! Ez egyáltalán nincs rendjén. Ne tartsd vissz a fájdalmat. Oszd meg mással és mondd ki. Kérj segítséget, támaszt. Egyáltalán nem helyes, ha magadba tartod. Nem vagy egyedül!

    - Bem...

    - Ígérd meg, ha valami fáj, szólsz. Rendben? - Miyako csak bólintott és kissé meglepetten tekintett rám. Nem csodálkozom, én magam is meglepődtem a szavaimon. De ezek voltak az őszinte, igaz érzéseim.

    - Bem... figyelj én... 

De mielőtt befejezhette volna mondatát, egy pillantra úgy tűnt, hogy lefagy, majd ezt követve egy másodpercre lehunyja szemét és ellép tőlem.

    - Minden rendben? Mi a baj?

    - Csak egy kis társaságunk akadt! - értetlenül néztem rá, mire fogta magát egy leszökött a fedélzetről, amikor lenéztem, akkor láttam meg, hogy vele szemben egy férfi áll. Nem ismertem, viszont Miyako úgy tűnt igen és nem is valami barátságosan nézte. Követve a példáját én is leszöktem és mellé álltam, hogyha úgy adódna védjem meg, mert nekem sem volt jó érzésem ezzel a férfival aki itt állt előttünk. Fekete nadrágot viselt, egészen vaskos talpu fekete bakanccsal és hosszú fekete kabáttal, ami mivel nem volt összegomolva kikandikált barna polóha. Kocos hidrogén szőke haja volt és igen meglepő zöld szemei, amik mintha még ilyen napfényben is villognának. Fiatalnak tűnt tinédzsernek, az a tipikus delikvens diák. De szerintem egyáltalán nem az volt. Egy dolgot sugalt a belsőm, ez bizony démon.