20.rész Barátban kétkedni?

 

Monster love

20.rész Barátban kétkedni?

Bem:

Ki volt az a férfi? Miért mondta, hogy "Nem is álltok olyan messze az igazságtól" és, hogy "Hamarosan találkozunk!" Kellene valahonnan ismerjük? Ismer minket és olyan volt, mintha tudna rólunk. De valahonnan ismerős is volt az arca. Ismerős... de hon... az újság cikk! Ogato professzor társa! Ez nem lehet igaz! Rögtön előkotortam a zsebemből a cikket és rá pillantottam a képről:

    - Ez ő... - vállam fölött Bela is megpillantotta a képet és ugyanarra a meggyöződésre jutott, mint én.

    - Ő? - Miyako és a többiek is körém gyültek és megnézték az újság cikket.

    - Pont ugyanúgy néz ki! - állapította Belo is meg.

    - Életben van! - villantak fel Bela szemei örömtelien. - Tudunk beszélni vele! Megtudjuk kérdezni, hogy mi történt azon a nap, miért vagyunk itt és... Megkell keresni! Azonnal menjünk és keressük meg!

Igen, beszélnünk kellene vele. Kiderítnei a történetünket, hogy mit tud rólunk, a születésünkről, miért hoztak létre, mi történt, mi volt a cél, hogy kerültünk az erdőben. Millió egy kérdés, ami ébredésünk óta megfogalmazodott bennünk és választ keresünk rá. Itt most a küszöbön állunk, hogy meg is kapjuk ezeket. Úgy érzem... úgy érezzük, mintha ebben a pillanatban csak egy kar nyújtásnyira lennénk mindentől, hogy értelmet nyerjen, hogy felvilágosodjunk és tovább léphessünk ebből a keresési útvesztőből. Ezzel pedig elindulhat a közös életünk Miyakoval, míg Beláék megérthetik és akár még el is végezhetik, hogy hogyan legyenek emberek. Igen, előttünk út, menni kell csak rajta. Illetve, meg kell találni azt az embert, aki itt volt. De volt egy olyan érzésem, hogy hamarosan újra találkozunk. Biztos!

Máskülönben, kicsit furcsának tűnt Miyako. Amióta azzal a férfival találkoztunk, nagyon mérte. Megkell kérdeznem, hogy mi volt ez. Vagy csak ő is felismerte?

Már épp tovább terveltünk volna, hogy mit is tegyünk a következőkben, merre menjünk amikor is:

    - Neeee! - egy sikitásra lettünk figyelmesek.

Összenéztünk a többiekkel, majd Miyakoval egyszerre indultunk neki. Szaladás közben meglendítettem botomat, hogy átláthassam a terepet. Egy férfit láttam, fejét fogta és üvöltött, mint aki fél valamitől vagy valakitől, még beszélt is hozzá.

   "- Ne! Hagyjon békén! Menjen el!"

Ám senki nem volt még a közelében sem. Mi ez? Miyako értetlenül nézett felém, de már meg is érkeztünk a helyszínre úgy maga is láthatta mi történik és mit is furcsálok annyira. Közben beértek a többiek is és mindannyian a férfit figyelték.

    - Ez...

    - ... megbabonázták! - fejezte be Daigo mondatát Miyako.

    - Dehogyan? Ki?

    - Vannak démonok akik képesek erre.

    - És mit lehet tenni?

     - Megtudom oldani... csak elkell kapni. De vigyázzunk, ne sebesítsük meg, ellenkezni fog és arra is legyünk rések, hogy talán itt van a közelben még a démon.

Ezzel Miyako lassan előre kezdett lépni. A többiekkel összenéztünk és bólintottuk, követtük. A férfi észrevett és elkezdte jobban rázni a fejét és kiabálni, hogy hagyják békén. Elkezdett hátra fele araszolni.

    - Nincs semmi baj! Nem bántani akarjuk!

    - Menjetek el! Hagyjatok békén!

A férfi hadoválni kezdett karjaival... Miyako és Daigo ért először oda, bólintottak és előre léptek, hogy elfogják. De erőlködött, hadovált, hogy kiszabaduljon.

   -  Ah! - és ekkor belenyúlt a Miyako szemében. Azonnal odaszaladtam, Bela pedig odasietett, hogy segítsen a férfi lefogásán, de már nem kellett ugyanis Daigo hátba verte és elvesztett az eszméletet. - Ezt meg miért kellett?

    - Túl sokat hadovált és téged is megütött.

     - Belenyult a szememben de jól vagyok... - fogta a jobb szemét.

    - Ja persze... mi lett volna ha a másikat kapja el! - durcásan Daigo felé nézett.

Elé léptem és tenyereim közé fogtam arcát:

    - Hadd nézzem meg! - lassan kinyitotta szemét, ami könnyezett, de szerencsére semmi baja nem volt. Lassan odahajoltam és megpusziltam amikor lecsukta újból. - Jól van! Legközelebb majd hadd rám az ilyent.

    - Ez ugyanúgy veled is megtörténhetett volna...

    - Igen, de veled történt és azt még rosszabbul tudom bírni.

    - Bem...

     - Ez gyors volt! - ez a hang? - mindannyian egyszerre fordultunk vissza és pillantottuk meg ismét azt a férfit akivel korábban az erdőben találkoztunk. Ott állt, előttünk!

    - Maga... - de már épp, hogy tett volna egy lépést Bela el is tűnt a szemünk előtt. - Ez meg mi? Hogy tűnhetett el csak így hirtelen?

Senki sem értette. Legközelebb megkell állítsuk, hogy így eltűnjön. Beszélnünk kell vele. De miért volt itt? És már megint az a mondat... Valami itt nagyon furcsa. 

Végül elindultunk visszafele a hajóhoz. De alig, hogy jöttünk néhány métert összefutottunk Vanessával. Mind meglepődtünk, hogy mit keres erre fele. Csak nevetett, hogy micsoda vénetlen és jött velünk. Érződött, hogy itt valami van. Vajon Miyako is észrevette? Nos, mindenestre amikor visszaértünk Vanessa már rögtön elhuzodott egyedül és ekkor Daigo hangot adott, hogy Miyako vegye észre magát, mert itt valami nincs rendben. Bela is csatlakozott, először elmondva, hogy ő ebbe a nőben nem bizik. És bár én nem mondtam semmit, Miyako látta az arcomon, hogy egyetértek, valami nem stimmel. Kissé mérges lett és kiment a szobából. Beszélnem kell vele. Ő is látta, hogy mit tett és látom Miyakon, hogy valójában ő is kételkedik egy kicsit, a történtek utána ami vele és velem történt. Nem beszélt annyit Banessával azóta. 

Miyako:

   - Vanessa! - arra lettem figyelmes, ahogy fel értem a fedélzetre, Vanessa megint elndult a park irányában. Utána siettem.

    - Igen, Miyako? Segíthetek valamiben?

    - Én csak... gondoltam beszélgethetnék.

     - Ne haragudj, de most mennem kell! Talán, majd mikor visszajövök! - kicsit felgyorsította a lépteit.

    - Én örülök, hogy újra találkoztunk!

    - Miyako... - állt meg és felém fordult egész testével. - Természetesen én is örülök, hogy ismét találkoztunk!

    - Igen, de neked nincs egy olyan érzésed, hogy valami megváltozott?

     - Ez csak természetes, hogy megváltozott! - csapta össze tenyereit, mint akinek ez annyira világos. - Hiszen szerelmes a mi kis Miyakonk! Sajnálom, hogy a múltkor úgy rá másztam Bemre, idióta voltam. Csak tréfáltam!- tapsolt izgatottan.

    - Igen... de nem erről beszélek. Hanem kettőnkről... - persze nem felejtettem el azt csak...

     - Nem zavar, ne aggódj, hogy ennyi időt töltesz Bem-el. Nyugodtan! Ez az első, az egyetlen megértem! Az első időszak ilyen...

     - Nem figyelj...

     - Most ne haragudj, de mennem kell! - megveregette a vállamat majd fordult is meg, hogy tovább menjen. 

    - Vanessa kérlek hallgas meg! - emeltem fel egy kicsit a hangom. Nem értettem, most miért nem hallgat meg, miért kerüli a tekintetem, miért nem beszél hozzám, mint régen. Magam is észrevettem, hogy az útobbi időben mindig el el tűnt, nem beszélt velem, olyan furán viselkedett. Hiába éreztem, hogy itt van, hogy válltunk szót, mégis nem volt olyan mint régen. Mi történhetett az évek alatt Vanessával? - Tudod, hogy itt vagyok számodra és meghallgatlak.

     - Természetesen, mire akarsz kilyukadni?

     - Olyan érzésem van, hogy megváltoztál az évek alatt és...

     - Hát változik az ember az évek alatt, ez normális.

     - De történt valami?

     - Dehogyis! Jó pár év telt el amióta utoljára láttuk egymást, szerintem ez tök normális, hogy megváltoztam. Jártam a világot, fedeztem fel a különböző részeket, ismerkedtem a világ nézeteivel. Hidd el, hogy ez megváltoztat.

     - Azt elhiszem de...

     - Mint, hogy a kastélyban üldögélj, a megszokott környezetben. Biztos unhatod már, de mehetünk egyszer majd együtt is és akkor...

     - Miért tűnsz el folyton? - vágtam közbe mondandójában és egyenesen a tárgyra tértem. - Nem beszélünk ugyanannyit mint régen, nem is ugyanúgy, hiába vagyunk egymás mellett, egy fedél alatt. Ez nekem fura...

    - Sajnálom! Ezt teszem ugye? Annyira sajnálom! Én azt hittem, hogy minden olyan, mint rég. De igazad van nem beszéltünk annyit. Csak nem akartam nagoyn betolakodni, hiszen most jöttetek össze Bemmel... és... na érted.

     - Igen, de te a barátnőm vagy nem akarlak elhanyagolni!

     - Nem hanyagolsz mondtam már, hogy minden rendben! Nyugi! - veregette meg a vállaimat. - Na de most tényleg mennem kell. Később tali!

Ezzel intett egyet és el is szaladott. De arra a kérdésre továbbra sem válaszolt, hogy miért tűnik el. Direkt kikerülte volna a kérdést? Miért? Tényleg kellene kételkednem Vanessáról? Hogy valamit nem mond el? Hogy valamiről titkolozik? Lenne itt valamiről szó? Én... én... most először kételkedem egy barátban, Vanessában. Felsóhajtottam és legugoltam, majd egyszerűen lehuppantam a földre.

    - Miyako...

    - Milyen ritka, hogy a nevemen szólítasz! - mosolyodtam el és tanítványom felé fordultam, aki a park közepén álló fa háta mögül lépett elő.

    - Én csak gondoltam...

    - Gyere, ülj le mellém! - paskoltam meg mellettem a helyet a fűben.

Elmosolyodott, a szokásos csibész mosoly, amit annyira szerettem látni, a tipikus lázadó, de jóképű fiú. Tuti, hogy lábai előtt hevernek a hölgyek. Nem egyszer ezt felhoztam neki, de mindig csak elterelte a témát vagy mondta, hogy nem így van. Pedig szerintem igen is így!

    - Sajnálom, hogy olyan rég beszélgettünk kettesben. - mosolyodtam el haloványan. Nem kellene egy barátban kétkednem. De mégis... Én oktatom Vanessát, de ugyanazt tettem Shouta-val amióta újra itt van, alig alig beszélgettem, alig tanítottam. No nem mintha már nem lenne elég ügyes, nem nagyon van mit tanítsak neki. Ügyes! Jó volt a mestere! Hahaha! Na jó nem! Nem csak ez, nem dicsekszem magammal, nem tartom fent az orromat, szerény vagyok. Többé kevésbé! De tényleg! Megvannak a hibáim, igyekeztem átadni, mindent amit tudtam és kell, de tudom, hogy nem sikerült minden a terveim szerint. Viszont, Shouta ügyes, remekül harcol, okos és stratéga ember. Könnyen vette a tanultakat, hamar fogott az esze. Nem volt nehéz tanítanom. Remek tanítvány és ahogy mindig is most is látom, hogy jól megállja a helyét és ha kell a tronra is lépne. Persze, most jöhet a kérdés, hogy lemondok e róla, mert lett párom. Bem-el lesz e gyerekünk? Mert akkor ő kellene tovább vigye a tront. Vagy inkább visszelépünk és meghuzodunk egy kis házikóban, éljük mindennapjainkat békében és távol ezektől a hullámoktól. Tudom, én mondom ezt aki még korábban azzal volt el, hogy ő biza nem mond le trónról. Megvannak a kötelességeim és nem is akarok lemondani. De ha Bem azt akarná, ha neki ez sok lenne. Aj! Nem értem magam! Mit akarok? Egyáltalán Bem vajon szeretne gyereket? Oh, már itt tartok?! Erről még nem is beszéltünk! 

    - Minden rendben? - lebegtette kezeit Shouta előttem.

    - Oh, igen! Ne haragudj! - annyira elvesztem a gondolataimban, hogy teljesen kizártam a külvilágot és észre sem vettem, mikor ült le mellém. - Mit is mondtál?

     - Semmi gond! Megértem, hogy most ilyen idők járnak. De minden rendben? Jól vagy? Annyira magad elé dermedtél. Csak nem valami ros...

     - Nem, nem dehogy! Csak elgondolkoztam... - a jövőbeli gyerekeinknek Bemmel, de ez olyan ciki lenne kimondani hangosan. Aj! - Te jól vagy? Minden rendben? Nem unod...

    - Nem unom, hogy kell figyeljelek titeket az árnyékban! - válaszolta is meg a kérdésemet, amit még fel sem tettem.

    - Hah! Ismersz már! - nevettem el magam.

     - Nem kell értem aggódj, jól vagyok! Örülök, hogy segíthetek és... hogy melletted lehetek! - a mondata végére eltekintett.

     - Ugyan, én örülök, hogy újból velünk vagy! Velem! Drága kis tanítványom! - borzoltam össze a haját.

     - Na! Nem vagyok már gyerek!

      - Tudom, tudom! Nem, azt már én látom! Remek férfi lett belőled! - fura fényt gyult fel szemeiben. Vagy csak rosszul láttam?

     - Ezt csak neked köszönhetem...

     -Ja, pláné az útobbi időszakban mi?!

     - Nem! Az... az az én hibám volt én...

     - Nem! Ne kezd! Ami volt megtörtént, ez van! A lényeg, hogy itt vagyunk! - tettem kezem a vállára és megveregettem. - És minden rendben! Mindketten tévedtünk, ne ragadjunk ott le. Rendben? - bólogatott. - Egész jó időnk van! Nem gondolod?

    - Te és Bem... szóval...

    - Igen! Kedvesek nem? Annyira örülök, hogy találkozhattunk velük.

    - Igen... ez igaz... és...

     - Nem kedveled őket? Ne kezd te is, mint Daigo. Jó emberek, mutánsok és ezt ti is már láthattátok.

     - Nem arról van szó... hogy nem kedvelem. - elfordította a fejét és a mondata végére lehalkította hangját. Értetlenül néztem felé, összekuporodott, felhuzta térdeit és átölelte karjaival, szemeiben ott villogott valami, valami bánat? Bátorság? Kettőnek a keveréke. Ajkaiba harapott. - Én... kedvelem őket, de téged jobban! - egy pillantra lefagytam, nem tudtam mire akarja modani, de aztán kapcsoltam.

    - Ugyan már Shouta! - ütöttem meg a hátát. - Nem veszitesz el engem. Nem vesznek el senkitől. Ettől ne félj! - olyan aranyos, hogy attól fél, hogy Bemék felé fordulok és róla megfeledkezem. De ahogy mondtam Daigoéknak is ez nem fog megtörténni. Sosem tudnám elfelejteni őket, hátat fordítani nekik nem vólnék képes, szükségem van rájuk. Nagyon aranyos, és az előbb még férfi volt, most már egy kisfiú. Aranyos!

    - Nem! - meglepődve felkaptam a fejem, ahogy felemelte a hangját hirtelen. - Vagyis nem arról van szó, hogy félek hogy elvesznek. Vagyis igen vagyis nem!

    - Miről beszélsz Shouta? Nem értem!

     - Miyako az igazság az, hogy én... én szeretlek téged! Én... én jobban kedvellek, mint bárki mást, mert úgy tekintek rád mint egy nőre. Mint ahogy egy férfi tekinthet egy nőre! - mit mondott?

    - Shouta ez... hálás vagy nekem, mert befogadtalak és...

    - Nem! Nem! - indulatosan felállt. - Ne kezd nekem azzal, hogy egy gyerek vagyok és valamilyen anyai képet keresek magamnak! Mert ez nem így van!

    - Nem anyai... testvéri... -felálltam és megakartam érinteni de ellépett előlem.

    - Nem! Nem! Miyako én szeretlek téged! Már nagyon régóta! - ezzel pedig megfogott a derekamnál fogva és magához ölelt.

    - Shouta... 

    - Én... nekem annyira fáj, hogy azzal a fiúval vagy pedig csak hónapok óta ismeritek egymést... miközben én... én...

    - Shouta! - próbáltam ellökni magamtól, de erősen tartott. - Shouta! Én nem megbántani akarlak, de én mindig is egy öccsként tekintettem rád, tanítványom, valaki aki esetleg majd utánam léphet és...

    - Tudom! Tudom! De sosem gondolátl rám másképp? Mint egy férfi? Mint... - nem fejezte be a mondatát, csak a szemembe kellett néznie. Csalódás csillant fel a szemeiben. - Mi van meg Bem-ben, ami bennem nincs?

    - Shouta...

     - Én... én... - arra lettem figyelemes, hogy közeledik felém, lecsukja szemeit és... megakar csókolni!

    - Shouta! Shouta! - elfordítom a fejem és elkezdek karjaiban mozgolodni, de erősen tart, már már fáj ahogy magához ölel. - Shouta! Eressz el!

De meg sem hallja, ajkai továbbra is vészesen közelednek felém. Shouta... te nem vagy ilyen. Tényleg szeretsz engem? És én ezt észre sem vettem. Mióta? De akkor is te nem lennél ilyen erőszakos. Te nem... te... Shouta...

A következő pillanatban éreztem ahogy Shouta lendülettel hátra megy, karjai elengednek, majd azt látom ahogy Bem dühösen rátekint és beüt neki egyet.

    - Bem!

     - Azt mondta, hogy ereszd el! - meglepődtem, még sosem láttam ilyennek Bemet, olyan tűz égett a szemében, mint eddig még soha.

    - Végre ki mutatod a fogad fehérjét?

    - Shouta, azt mondtad, hogy nem tennél olyant soha amit Miyako nem akar!

    - Neked ehhez semmi közöd! - ezzel Shouta felállt és bevert Bemnek egyet, akinek a kalapja leesett.

    - Shouta!

A következő pillanatban a két fiú összeverekedett. Hiába szóltam rájuk, hiába próbáltam közéjük állni, nem tudtam. Mint valami két vadmacska, akik karmai egymást fogják. Aggódtam, mindkettőjükért. Miért verekednek?

   - Fiúk! Fiúk! Álljatok le! Bem! Shouta! - álltam közéjük, de szinte éreztem ahogy összenyomnak. Hát ezek a túlfütött férfiak! Mindjárt mindkettőjüknek lenyomok egy taslit! De mielőtt meg is tehettem volna megéreztem egy démont a közelben...