A tenger félhomálya
17.rész Egy lépés a jövő felé
Shun:
- Jól van! Jól van! Csak lassan, támaszkodj belém! Támaszkodj belém! Nem kell sietni sehová! - másnap ahogy az orvos is mondta, Mao hazamehetett, még délelőtt érte mentem és hazahoztam. Emiko és Kawanari is elkísért.
- Mao! Kislány! - a kisháza előtt Eizan bácsit és Jint pillantottunk meg.
- Eizan bácsi! - éreztem, hogy Mao legszívesebben odaszaladna hozzá, de ugye nem tehette a gipsz miatt. Eijiro bácsi hozzánk cammogott és átölelte.
- Aj, kislány többet így meg ne ijessz. Ne csinálj több ilyent!
- Sajnálom!
- Na jól van! Elég volt. Menjünk be, készítettem neked egy tartalmas reggelit. És mindenkinek! Gyertek! Gyertek! - Emiko és Kawanari követte Eizan bácsit.
- Mao... - Jin hozzánk lépett. - Örülük, hogy végre itthon vagy!
- Köszönöm szépen!
Mao egy pillantást tett felém, ezzel kérve engedélyt, bólintottam. Nem kell féltékeny legyek. Mao engem választott, velem van. És ez a legfontosabb. Nem valami féltékenységi jelenet, amivel megbánthatnám Maot. Türelmesnek kell lennem, hogy tisztázza magában Jin felé vetett érzéseit. Nem mérgelődhetek fel. A legfontosabb az, hogy ő boldog legyen. És ha neki Jin kell, akkor vissza kell lépjek, még ha borzasztóan fájna is. És úgy tűnik az eset után Jin is hasonlóan gondolkodott. Nem nagyon került be a képbe, meglátogatta Maot de alig egy kis időre, ha beszélgetett tisztelettelejsebb volt és nem lépte át a határt. Így kell legyen.
- Jól van. Menjünk be! - veregette meg a vállát, majd elindultunk befele.
Közösen megreggeliztünk és üdvözöltük Maot ismét otthon.
- Ha bármire szükséged van, csak hívj és valamelyikünk átjön!
- Rendben, köszönöm Eizan bácsi! - Mao az ágyán pihent, a többiek pedig menni készültek.
- Biztos, hogy ne maradjak itt, Shun? Nincs programom mára.
- Köszönöm Emiko, de rendben leszek! Vigyázok rá!
- Ha bármi van, akkor szólj!
- Ne aggódj Emiko, itt vagyunk a közelben mi is! - karolta át Jin.
Emiko bólintotta, majd jelzett Kawanariank és elmentek. Szerintem ez a kettő együtt van, csak még ők sem tudják. Végül Eizan bácsi és Jin is elhagyta a házat és ketten maradtunk.
- Shun, nem kell velem maradni. Nem olyan nagy ez a ház elboldogulok.
- És, hagyjam, hogy túl erőltesd magad? Na még mit nem! Te csak pihenj! - fektettem hátra az ágyban. - Én majd mindenről gondoskodom.
- De nincs semmi programod?
- Nem, ne aggódj! Amúgyis ha lenne, biztos, hogy lemondanám, mert a legfontosabb, hogy veled legyek. Gondoskodom rólad és vigyázok rád! - leültem mellé és megsimogattam az arcát. - Most pihenj! Nem fáradtál el?
-Nem! Nem beszélgethetnénk inkább? - elmosolyodtam, olyan aranyos.
Megfogtam a kezét és társalogni kezdtünk, minden féléről, ami csak eszünkbe jutott. Jó volt, így beszélgetni, így tölteni az időt, ilyen jól lenni együtt. Mint az ismerkedésünk elején. És ez csak gyarapodni fog. Ezt védeni fogom és gondoskodni róla, hogy ezentúl csak szép emlékeink legyenek és Mao boldog legyen. Hogy soha többe ne sérüljön meg, sem fizikailag, sem pedig lelkileg. Már épp arra készültem, hogy készítsem el az ebédet, amikor megszólalt a telefonom:
- Halo?
- Szia, kisfiam! Hol vagy?
- Maonál! Említettem, hogy ma engedik ki és eljövők gondoskodni róla.
- Milyen kedves! Ne haragudj drágám, de haza kell jönnöd.
- Nem ér rá? Vigyázni akarok rád!
- Gyere haza, fontos megbeszélni valónk van! - ezzel pedig letette.
- Huh...
- Nincs semmi baj, menj nyugodtan!
- Nem szeretnélek egyedül hagyni!
- De hiszen nem beszélünk sok időről nem? És amúgyis, Eizan bácsiék is itt vannak a közelben ha van valami, akkor szólok nekik. Különben is, jól elleszek addig. Pihenek! Megvárlak az ebéddel!
- Rendben! - homlokon pusziltam. - Azért be szólok Jinnek, hogy nézzen rád.
- Jól leszek! Menj, ne vársd a szüleidet! Üdvözlöm őket és mondd meg, hogy igyekszem fellépülni, hogy megismerkedhessünk.
- Csak ne igyekezz sehová! Megértik! - csókot leheltem ajkaira és elhagytam a szobát, majd a kis házat is.
Ahogy Maonak is mondtam, úton arra fele szóltam Jinnek, hogy megkérem majd nézzen át, mert nekem el kell mennem egy kis időre. De sietek vissza!
- Anya, merre vagy? - törtem be a házban megijesztve az egyik cselédlányt aki épp az előszobába takaritott. - Elnézést! - hajoltam meg.
- Az asszonyom az ebédlőben vár!
- Köszönöm! - gyorsan átszaladtam a folyoson és beléptem az ebédlőbe, anyám az asztalfőnél kávézgatott.
- Gyors voltál!
- És remélem, hogy ilyen gyors lesz a beszélgetésünk is, mivel vissza kell mennem Maohoz.
- Hmmm... igazán érdeklődsz iránta, ha ennyire gondoskodsz róla.
- Fontos a számomra, szeretem. És ezt már megbeszéltük. Szóval, mi volt az a fontos dolog amiről beszélni akartál velem?
- Ülj le! - mutatott a jobb oldali székre.
Égnek emeltem a tekintetem, de követtem az utasítást és leültem mellé. A mellette álldogáló cseléd lány kitöltött nekem egy pohárba narancslevet.
- Nem vagy éhes?
- Nem, köszönöm! De nem térhetnénk a tárgyra?
- Hogy van, ez a barátnőd?
- Ennek a barátnőmnek, van neve is. Mao. Kérlek légy tiszteletben vele!
- Tényleg őt akarod?
- Ezért, hívtál, hogy erről beszéljünk? Anya, ezt már megbeszéltük, elmondtam korábban is és most is. Maot szeretem, vele akarok lenni. Ez neked nem tetszik? Azt mondtad, hogy megakarod ismerni.
- Így van. És ez volt az egyik ok, amiért ide hívtalak.
- Még nem történhet meg a találkozás, először Maonak megkell gyógyulnia.
- 3 héten belül tartunk egy bált. Szeretném ha részt vennétek rajta.
- Bál? Milyen bál?
- Egy köszöntő bál, apádnak jól sikerült az legutolsó üzlete. Nos, mit szólsz?
- Nem is tudom, anya...
- Ugyan, neked ott kell lenned. És a BARÁTNŐDnek is meg kell ismernie ezt a világot, lassacskán. És szerintem meg pont, hogy egy jó alkalom megismernie. Együtt ünnepeljünk. - ez nekem valahogy fura volt, nem tetszett.
- Én, arra gondoltam, hogy az első találkozás valami nyugodtabb körülmények között kellene megtörténjen.
- Ugyan, te is nagyon jól tudod, hogy ez szinte lehetetlen a számunkra. Nagyon keveset vagyunk itthon. Apád üzleti utakra jár, én is és ha nem a céghez kell mennünk. Gondold át!
- Jól van, meglátom, hogy mit mond Mao és értesítelek. No meg természetesen első sorban meg kell gyógyulnia.
- Megértem! - mosolygott felém.
- Ennyiről lenne szó? Mert ha igen, akkor én mennék...
- Shun... - állított meg, abból, hogy felálljak. - Remélem, hogy a kapcsolatod nem fog ártani a családnak. - összeszűkítettem a szemeimet. - A cégnek. - hát persze, miről is aggódna, ha nem erről. - Te fogod átvenni a céget és nem kerülhet háttérben mindaz, amit felépítettünk apáddal, neked. - hányszor hallottam ezt, már az életemben? - Nem vagy akárki, remélem tudod!
- Gyerekkorom óta csak ezt hallom, ne aggódj nem felejtem! - ezzel felkelltem a székből. - Elnézést! - és elhagytam az ebédlőt.
Nem lepődöm meg. Mikor érdekelte, hogy mi van velem úgy igazán? Ha csak nem valami a céggel volt kapcsolatban. Nem is reménykedtem abban, hogy könnyen elfogja fogadni Maot. De elfogja. Nem is tudom, hogy mondhat ilyent, hogy a cég ne kerüljön háttérben. Hát a család hol van? A szerelem? De igen, túl régóta játszák ezt apával. Nem csodálom! De én nem leszek olyan, mint ők!
- Viszlát Shun úrfi!
Mao:
- Jin...
- Nem kell mondj semmit! - nem nézett a szememben, lábaira támaszkodott, összekulcsolta a kezeit és azokat pásztázta. - Nem haragszom rád! Nem haragszom Shunra sem! Sőt, igazából nem lepődtem meg a történteken. Vagyis na... talán az elején. Amikor megcsókoltátok egymás a kórházban.
- Te azt láttad? - éreztem, ahogy az arcom pirba borul.
- Nem kell zavarba jönnöd! - simogatta meg a fejemet és felém mosolygott, de ez a mosoly még sem volt az a igazi Jin mosoly. - Örülök nektek! Tényleg! Bár korábban vitatkoztunk Shunnal és féltékenykedtünk verekedtünk, ahogy látom mindketten rájöttünk, hogy ez nem erről kell szóljon. Hanem arról, hogy te boldog légy! Amíg te az vagy, mindketten el tudjuk fogadni.
- Jin én...
- Tudom, hogy szeretsz! - nézett felém gyöngéden. - És őt is. Várni fogok rád! Amíg meg nem hozod a döntésed, nem tisztázod magadban az érzéseket.
- De közöttünk nem változik ugye semmi? Azaz... az útobbi napokban alig láttalak, pedig olyan jól elszoktunk beszélgetni.
- Sajnálom tündérkém! - simogatta meg az arcomat. - Ígérem, hogy semmi sem fog változni!
- Köszönöm!
- Nem vagy éhes? Készítek neked egy kis ebédet! Mit szeretnél?
- Még ne! Shun azt mondta, hogy hamar visszér és együtt ebédelünk!
- Oh, értem! Akkor másra nincs szükséged?
- Nem köszönöm!
- Akkor mit szólnál, ha kártyáznánk? - kapott ki a zsebéből egy pakli kártyát.
Bólintottam, felültem, mire leült velem szemben és keverni kezdte a kártyát. Szórakoztató volt. Jó volt elütni az időt. Egészen szorosan álltunk az eredménnyel. Hol én nyertem, hol ő.
- Ne csalj!
- Nem csalok! Te csalsz!
- Én, nem is?!
- De! Ne siess, még én jövők! - lökdösödtünk a kártyák fölött és nevettünk.
- Megjöttem!
- Shun! - csillantak fel a szemeim.
- Hé! Hé! A játékra figyelj!
Shun belépett a szobában és mosolyogva tekintett felénk:
- Hoztam currynak valót. Remélem megfelel! - emelt fel két zacskót.
- Nyammi! - már is éreztem a curry ízét a számban.
- Jin, nem akarsz maradni?
- Köszönöm szépen, de apámmal ebédelek! Jó volt játszani! - kellt fel az ágyból.
- Köszönöm!
- Bármikor! - kacsintott felém. - Oké, jó szórakozást! - veregette meg a vállát Shunnak, ahogy elhaladt mellette.
- Nos, akkor én megyek főzni!
- Nem mehetek veled? - néztem kérően rá.
Égnek emelte a tekinetét és felém sietett, mielőtt bármit is mondtam volna karjaiba vett és elindult velem a konyhába, ahol letett az egyik székre, hogy onnan figyeljem ahogy főz. Olyan jól néz ki a konyhában is! Csak hátra voltam dölve és figyeltem ahogy sürög forog. Mit ne mondjak, finomra is sikerült az étel. Szeretek vele lenni! Olyan biztonságot és melegséget nyújt nekem. Remélem ugyanazt érzi ő is.
- Minden rendben otthon? Miért hívott édesanyád? - ennél a kérdésnél elkomolyodott.
- Lesz egy bál, amit apám újonnan üzleti sikeréért tartanak.
- Oh, ez remek! Gratulálok!
- Szeretné, ha részt vennél rajta.
- Hogy én? De, hogyan, hiszen a gipsz? Nem! MEghívtak, illetlenség lenne elutasítani. - pánikoltam be. Mit kell tegyek? Hogyan kell egy ilyen helyen viselkedjek? Van e egyáltalán megfelelő öltözékem?
- Nyugodj meg! - fogta meg a kezem Shun és mélyen a szemeiben nézett. - Nem erőltetlek olyansmira, amit nem akarsz. A bál nem most lesz 3 hét múlva. Ne gondolj arra, hogy mi lenne illetlenség és mi nem. Nem kényszeríthet senki sem olyansmira, amit nem akarsz.
Én ezt tudom, de akkor is, meghívtek, nem kellene visszautasítsam.
- Csak gondold át nyugodtan, még visszatérünk rá. Amúgyis az elsődleges most, hogy felépüljél.
Csókot lehelt a kézfejemre majd folytatta az evést. Én ezen az eseményen gondolkoztam. Elkellene mennem! Össze kell szedjem magam, Shun mellett kell álljak!
Shun gondoskodott rólam, vigyázott rám. Kívéve a fürdést, olyankor mindig Emiko jött át segíteni, míg ő kint várakozott. Nyílván, már csak a gondolattól elpirulok, hogy ő és én... De mást, mindenben ő segített. Készített reggelit, ebédet, vacsorát, takarított, mosott, főzött. Nagyon szorgalmas és aranyos volt. Néha átjöttek Eizan bácsiék is. Ha Shun nem tudott velem maradni, általában Jin volt az. Emiko és Kawanari is váltotta őket. Úgy éreztem magam mint egy kisgyerek akire folyton figyelni kell. De jó úton haladtam a felépülésen és nagyon is úgy tűnt, hogy a bál idejére leveszik a gipszem. Szerencsére a fizikumom, edzettségem ebben sokat segített. Shun minden egyes vizsgálatra elkísért, még ha órája is volt. Ilyenkor általában leszidtam, de azt mondta, hogy nincs semmi baj el van rendezve. Eltudtam godnolni hogy. Ha tanárnő, akkor csak bevetette a sármát ha tanár akkor csak egyet haverkodott vele. Nem mintha rossz tanuló lenne, tudom, hogy okos így könnyen biznak benne a tanárok. Minden este addig maradt mellettem, amíg el nem aludtam és reggel hajnalban már érkezett si vissza. Kicsit már aggódtam érte, hogy túl hajszolja magát és összeesik nekem. De folyton azzal nyugtatott, hogy nincs semmi baj. Legalább annyira rátudtam venni, hogy együtt pihenjünk egyet egyet. Hálás voltam neki. Jól esett, hogy így vigyáz rám. PErsze nem akartam, hogy lefárassza magát. De láttam, hogy ismét önmaga és a kapcsolatunk boldog és kiegyensúlyozott volt. Éreztem, hogy a jövőben ez így lesz.
- Akkor eljött a nagy nap, kisasszony! - mosolygott felém a doktor úr.
- Alig vártam már! - csaptam össze izgatottan a tenyerimet. 3 hét telt el és leveszik a gipszem.
- Jól van, jól van. De meg kell ígérje, hogy nem erőlteti azért még meg.
- Ne aggódjon doktor úr, nem fogom engedni! - tette a vállamra kezét Shun. Az orvos elmosolyodott, majd levette a gipszemet. Olyan fura érzés volt, mintha súlyok lettek volna rajta. Nos igazából az volt valami szinten. Végre szabadon mozoghatok.
- Időváltozáskor érezhető lehet. És mint mondtam idő kell, hogy ismét erejében legyen, mint régen.
- Értettem, doktor úr! Köszönöm szépen! - fogtam vele kezet.
- Köszönjük doktor úr! - fogott Shun is, majd elhagytuk a kórházat. Amikor kiértünk az épületből nyujtozkodtam egyet, jó érzés volt ennyi nap után ismét szabadon mozogni.
- Menjünk el valamerre, mit szólsz? - tekintettem Shun felé.
- Szívesen mennék, de ma van a bál. És részt kell vennem rajta.
Oh, igaz a bál!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése