15.rész Valódi érzések

A tenger félhomálya

15.rész Valódi érzések

Shun:

Bár a komornyik, azt akarta, hogy a sőför vigyen el, visszautasítottam a kérést. Nem volt senkire sem szüskégem. Egyedül kellett mennem. Így bepattantam az autora és rá nyomva a gázra megindultam a part fele. Nem törödtem azzal, hogy éppen hol parkolok. Megbüntetnek ez van. Most nem ez volt az elsődleges. Beszélnem kellett minnél hamarabb Maoval, tisztáznom kellett a dolgot. És őszintén mondva bizakodó voltam, úgy éreztem ott lesz és megtudjuk beszélni a dolgokat. Tévedtem óriásit, de bármire képes vagyok,h ogy ismét vele legyek. És tudom, tudom, hogy Mao is így érez. Kiszaladtam a patra. Jobbra tekintettem, balra tekintettem. Szemeimmel mindenhol őt kerestem. De nem volt sehol. Talán csak várnom kellene még egy kicsit. Még van idő! És még van idő! Jönni fog! Elfog jönni! Neki is ennyit jelent ez. Számára is fontos ez a napszak. Elfog jönni... elfog jönni.

De nem jött... Arcomat tenyereimbe temettem. Amíg vártam leültem a partra és néztem a lassan hullámzó tengert. Minden egyes neszre felkaptam a fejem, minden egyes zajra szívemben láng gyúlt, hogy kedvesem fogom megpillantani. De nem! Mao, nem jött el. Felsóhajtva, kelltem fel... haza kellene mennem. Vagy nézzem meg a háznál? De mi van ha ott van Jin? Nem fogja engedni, hogy beszéljek vele vagy a barátnői sem. Nem adom fel! Megteremtem a lehetőségemet. Meg kell hallgatnia, meg kell oldjuk ezt. Megfogjuk oldani.

    - Shun fiam hát te meg? - felemeltem a fejem és össze találkoztam Eizan bácsival.

    - Jó estét! - hajoltam meg. - Én csak Maot szerettem volna látni. - összeszűkítette a szemeit. Talán nem tudja, hogy mi történt kettőnk között? - Tudja...

    - Te nem tudod?

    - Mit nem tudok?

    - Maonak balesete volt ma délután.

Elkerekedtek a szemeim, kihült az egész testem. Ütésként mértek ezek a szavak.

    - Balesete? Mégis... mégis... még... is... milyen balesete? - nehezen jöttek a szavak, úgy éreztem gomboc keletkezik a mellkasomban.

    - Éppen edzettek Kawanarival és Emikoval, amikor nem tudják hogy Mao elnézte és leesett.

   -  Leesett? És hogy van? Hol van? - léptem hozzája és kicsit talán a kelletténél erősebben megfogtam a karját.

    - A központi kórházban van. Épp nem rég beszéltem Jinel, Mao még nem tért eszméletéhez de semmi ko...

   - Köszönöm szépen Eizan bácsi! Szép estét!

Rohantam. Rohantam, mintha az életem függene ettől. Sőt az életem is függött, hiszen a szerelmem kórházban volt. Látnom kell! Mellette kell lennem! Mi történt? Miért esett le? Hogyan esett le? Azt mondta, hogy mindig óvatos, hogy már rutin szerűen mennek neki ezek a dolgok. Akkor most mégis miért...? Ám valahogy anélkül is tudtam a választ, hogy bárkitől is választ kaptam volna. Miattam történt. Az egész az én hibám! Kemény voltam vele! Nyers! Ezt sosem fogom magamnak megbocsájtani. Mao, szerelmem megyek hozzád!

Bepattantam az autoba és végig keringőztem a főuton egészen a kórházig. Az első üres helynél bevágodtam és rögtön ki is pattantam az autoból. Berohantam a kórházba és körbe néztem. Megkell talánom. Látnom kell most rögtön!

   - Elnézést kérek! - szaladtam a recepcióhoz. - Ma behoztak egy lányt Mao, Mao...

   - Shun?

    - Emiko... - fordultam a hang irányában.

   -  Te meg mit keresel itt? - nem mintha nem tudtam volna, hogy ő tudja mi történt köztem és Mao között. Olyan dühös tekintettel nézett rám, hogy kicsit el is szégyeltem magam.

    - EMiko, hol van Mao?

    - Most meg hirtelen érdekel, hogy mi van Maoval?  - tette karba a kezét.

    - Kérlek. Tudom, óriásit tévedtem. De szeretem őt. Meg is akartam vele beszélni a dolgokat... kérlek... - néztem rá könyörgően. - Megbántam a tettem! Mellette akarokt enni! Aggódom érte!

Egy pillantra elgondolkodott, ajkaiba harapott és felsóhjatott.

    - Gyere! - intett a fejével és meg is fordult. Követtem.

    - Hogy van? Mi történt?

    - Jól van. Tranbulinon szökött. Nem tudjuk pontosan mi sem, hogy mi ment félre. Jól volt, szokása híven úgy tűnt odafigyel, de aztán valahogy mégis úgy tűnt, hogy elveszti a figyelmet és mire már észbe kapott a földhöz közeledett. - összerezzentem. - Van egy kisebb ütése a homlokán, illetve a lába eltörött. De hála az égnek semmi komolyabb baja nem esett. Bár még nem tért észhez, az orvos szerint az erős fájdalom csillapitok miatt.

Összeszorítottam az ökleimet:

    -Az egész az én hibám. Mellette kellett volna lennem, ha mellette vagyok akkor ez nem történik meg!

    - Nem a te hibád! - felemeltem a fejem, Emiko épp csak egy pillanatra tekintett felém, majd el. - Nem mondom, hogy nem haragszom rád azért amit Maoval tettél. De tudom, hogy szereted és ő is szeret téged. Fontos vagy számára. Igaz volt a számára ez a sport, Eizan bácsi és mi, de valahogy akkor teljesedett ki igazán és jött rá, hogy ott van az életében a fény, amikor te beléptél rajta. Szüksége van rád!

    - Nekem is szükségem van rá! - szörnyen érzem magam. Olyan hülye vagyok!

    - Gyere csak be! - nyitotta ki előttem az ajtot.

Kissé remegve léptem át a küszöbön. Emiko már felkészített arra, hogy mit is fogok látni de mégis megszakadt a szívem, ahogy beléptem a szobába és megláttam Maot. Infuzió volt kötve az egyik kezéhez, a jobb lábán vastag gipsz diszelgett, szintén jobb felén le volt ragasztav egy részén a homlokán, gondolom itt ütötte meg. Békésen aludt... kedvesem.

   - Te meg mi a fenét keresel itt? - Jin ekkora emelte fel a fejét, az ágy mellett áldogállt. Nem messze tőle Kawanari is.

    - Mi az, hogy miért vagyok itt? Szerintem ez csak természetes, hogy itt vagyok hiszen a barátnőmről van szó.

   -  A barátnőd? - dühösen fujtatta a levegőt, miközben átszelte a köztünk lévő távolságot. Szerintem a történtek után egyáltalán nincs jogod ezt mondani róla!

    - Neked ehhez semmi közöd! - kerültünk ismét egymással szemben. - Ezt vele kell megbeszélnem és ő kell eldöntse. Ne beszélj a nevében!

    - Tényleg azzal a tudattal akarod, hogy tovább menjetek a kapcsolatban, hogy megcsókoltál egy másik lányt?

    - Tévedés volt! És soha többet nem fog előfordulni.

    - Persze! Hogyne!

    - Te csak ne beszélj bele...

   -  Fiúk elég! - robbant be közénk Kawanari és ellökött egymástól. - Fejezzétek már be! Komolyan csak ezt tudjátok?! Veszekedni és verekedni? Kakaskodtok itt egymásnak ahelyett, hogy Maora gondolnátok egy pillanatig! Én... én... - lehajtotta a szemét és felcsillantak a szemei könnyektől. - én... egész életemben ezt tettem! - kiáltotta el magát, mire mindannyian meglepődtünk. - Én, egész életemben arra gondoltam, hogy neki mi a jó, neki mi a boldogság. Annak ellenére, hogy az érzéseim feléje sokkal intenzivebbek, mint az ővéi felém. Számomra az volt az elsődleges, hogy boldog legyen ő. Persze, reménykedtem, hogy talán egyszer olyan szemekkel tekint rám, de ha nem akkor nem akartam erőltetni. Nem akartam olyanba keverni amitől elveszíthetem őt. Így magamban zártam az érzéseim és vártam, néztem távolról. De ti? Ti bejöttetek az életében és rögtön egymásnak estetek, hogy nem mert én, nem mert én akarom őt. Gondoltatok egyszer arra Mao mit akar? Hogy egy pillanatig hagyjátok békén és gondolja végig saját gondolatait? Folyton a nyakán loktatok... - nos nem mondom, hogy minden szava igaz. De van benne igazság. Folyton marakodunk Jin-el, mikor a legfontosabb az lenne, hogy Mao boldog legyen viszont...

   - Megértem amit mondani akarsz Kawanri. Számomra is Mao boldogsága a legfontosabb... - tekintettem az említettre, nyugodtan aludt, mint ahogy korábban is. - Sosem akarnám bántani. Bár igen megtettem, tévedtem és a bocsánatáért akarok esedezni. De ennek ellenére is, küzdeni akarok érte. Nem akarok megfutamodni. Amíg erőm engedi, amíg látom a szemeiben a csillogást, amíg ő maga nem mondja hogy hagyjam békén én küzdeni akarok érte! - ezt az egészet úgy mondtam, hogy közben folyamatosan rá néztem. - Szóval engedd meg, hogy elmondjam. Szeretném, hogy Mao boldog legyen, de nem fogok megfutamodni, mint te. Évekig csak csendben meghuzodtál hátra. Lehet ez neked elég volt, de nekem nem elég. Nem akaorm kettőnk között megrontani a kapcsolatot és szerintem nem is tudnám. Sőt, szerintem te sem tudtad volna ha elmondod az érzéseidet neki. Ő nem ilyen személy!

   - Hah... - húzta féloldalas mosolyra Jin ajkait. - Nos, azt hiszem legalább egy valamiben egyetértünk. - rá tekintettem. - Egyetértek Shunal, boldognak akarom őt látni, de amíg ő nem mondja, addig küzdeni fogok érte.

Nem is vártam mást tőle. Kawanarit az első pillanattól tudtam, hogy szerelmes Maoba, de ahogy ő is mondta meghuzodott és nem harcolt. Nem tartottam ellenfélnek. De Jin. Jin más. Tudom, hogy számomra ő az ellenfél, akivel meg kell küzdenem. Kawanari a földet kezdte fixirozni, majd idegesen kifujva a levegőt elhagyta a szobát.

    - Kawanari! - futott utána Emiko.

Jinel csak néztük őket.

    - Gondolom nem fogod elhagyni a szobát.

    - Jól gondolod! - kerültem ki és az ágyhoz sétáltam. Végig simitottam Mao arcán, majd megfogtam a kezét és az ajakimhoz emeltem, hogy puszit leheljek rá. Nem tudom mi ütött Jin fejében, de egyedül hagyott minket. Talán az előbbi beszéd volt rá is hatással, hasonlóan, mint rám.Magamhoz huztam az egyik széket és leültem az ágy mellé a kezét el nem engedtem. - Mao, kedvesem itt vagyok! Kérlek nyisd ki a szemed! Meg kell beszélnünk a történteket. Nagyon, borzasztóan sajnálom! A világ legnagyobb idiótája voltam! Ne haragudj rám! Kérlek! Hadd mondjam el, hogy mennyire sajnálom! Kérlek adj egy esélyt, hogy megpróbáljuk újra! Igazad volt, nem voltam olyan, mint amikor találkoztunk. De újra az leszek. Nem fogok letérni a jó útról. De szükségem van rád! Nagyon! Nagyon!

Lehajtottam a fejem a kezére. - Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!

Nem hagytam el egy pillantra sem Mao oldalát. Bejött egy nővér megnézte az állapotát, elmorrogta az orra alatt, hogy milyen szomorú, amiért ennek a lánynak nincs családja. De én itt voltam neki! Az orvos is benézett. Emiko visszatért, de mondtam, hogy menjen nyugodtan haza én majd vigyázok rá. Kawanari nem tért vissza. Jint természetesen nem sikerült, meggyőzni, hogy elmenjen. Leült Mao másik felére sőt még meg is fogta a kezét. Dűhített és oda akartam szólni, de vissza fogtam magam. A legfontosabb, most, hogy Mao felébredjen. Ez a legfontosabb. Egyszerűen majd nem veszem számba. 

   - Vacsoráztál?

    - Nem!

    - És nem vagy éhes?

    - Nem fogok elmozdulni tőle!

    - Éheztetni akarod magad? Szerinted ennek örülne?

Összeszoritottam a fogaimat. Felsóhajtottam, majd ott hagytam őket a szobába egyedül, amíg én lementem a kantinban és vettem magamnak egy szendvicset. Visszafele megcsörrent a telefonom:

    - Halo?

   - Fiam, hol vagy?

    - Anya?

    - Nem vagy otthon? Megkellene nézz valami iratokat az irodában...

   - Most nem vagyok.

    - Hol vagy?

    - Én...

   -  Az most nem számít, mikor érsz haza? Akkor is ráér csak...

    - Anya én ma biztos nem megyek haza.

   - Mi? Mi az, hogy nem mész haza?

   - A barátnőmnek balesete volt. Itt leszek mellette.

   - Oh, drágám ezt sajnálattal hallom. De mi van a szüleivel? Szerintem nekik kellene ott lenniük...

    - Neki... nincsenek szülei. Kérd meg Toshit, hogy nézze meg neked amire szükséged van. Most mennem kell! Szia! - le is tettem, mielőtt bármi más kérdést is feltett volna.

Közben meg már amúgyis megérkeztem a szobámba. Már 11 múlt. Hosszú volt ez a nap! Amikor beléptem Jin a kanapén aludt, ami az ablak alatt hevert. Én elfoglaltam a helyem a széken ahol korábban voltam és megfogtam Mao kezét. Figyeltem, sokáig csak figyeltem őt. Álmomban a tenger parton voltunk. Félhomály volt... Mao hatalmas mosollyal sietett felém. Karjait szét tárta, nevemen szólított. Szemei ragyogásában elvesztem. Amint a karjaim közé zárhattam egész lényem megnyugodott.Az, hogy velem van az életem egyik legértékesebb kincse. Ő is hatással volt az én életemre. Nem akarom elengedni. Küzdeni akarok! Küzdeni!

Mao:

Lüktető érzést éreztem a homlokom egy pontjánál. Miközben lassan kinyitottam a szemem zavart a fény. Megakartam mozgatni a lábamat, de erre csak az egyik mozdult meg, a másikat nehezebben tudtam megmozgatni, mintha oda lenne valahova kötve. Amikor észleltem körülöttem a terpet tűnt fel, hogy nem otthon vagyok. Ez egy kórház.

   - Mhm... - megmozgattam a bal kezem, mire éreztem, hogy az megfog valamit. Egy meleg érintés. Ez valahogy ismerős... Felkapom a fejem és megpillantom az oldalomon Shunt.

Ott aludt ülve mellettem, kezemet fogta. Shun... Haja kissé a szemébe logott. Felemelte a másik kezem és kismitottam a haját. Mióta van itt? Miért van itt? Mégis olyan jó hogy itt van, hogy látom. A szívem ugyanúgy reagál rá, olyan heves ver érte. Szeretem! Szeretlek!

    - Hmm... - mozdult meg mire zavarbajöttem. Mit kellene mondjak? Most mit fog mondani? - Mao... - csillogott fel a szeme rögtön ahogy felbéredt és meglátott engem. - Felébredtél?

    - Igen... - ahogy rá tekintettem eszembe jutott az az este. A nő... neki is így mosolygott?

   - Mao annyira örülök, hogy felébredtél! Annyira aggódtam érted!

    - Aggódtál?

   -  Hát persze, hogy aggódtam! Mao... én... hülye voltam. A világ legnagyobb hülyéje voltam. Engedtem a féltékenységnek hogy átvegye az irányitást és nem kellett volna. Tudnom kellett volna hol a határ. Sajnálom! Borzasztóan sajnálom! Kérlek bocsáss meg nekem! Soha többet nem fog előfordulni! Igazad voltam nem voltam önmagam! De nem fog előfordulni újra! Soha! Szükségem van rád! Szeretlek! - szmeei őszinteséggel voltak teli. Szívem megremegett. Nem tudok neki ellenet mondani. Fáj amit tett... de.... de... szeretem, nekem is szükségem van rá.

    - Egész este itt voltál?  - bólintott. - Elkellett volna mondjam neked mi történt köztem és Jin között. Sajnálom, hogy nem tettem. És való igaz, hogy szeretem őt is, de nem annyira, mint téged. Te vagy az akivel lenni akarok! Téged jobban szeretlek!

Shun arcán hatalmas mosoly jelent meg és rögtön felpattant a székről, hogy átölelhessen.

    - Nem érdekel! Nekem elég az, hogy velem akarsz lenni!

Átöleltem. Olyan jó volt. Hiányzott! Borzasztóan hiányzott, még ha alig telt  el egy nap is. Hiányzott, annyira rossz volt kerülni, nem beszélni vele, nem érezni a közelemben és nem látni a mosolyát. Erőt ad nekem! Nagyon sok erőt!

    - Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! - suttogta a fülemben újra és újra. Jó volt a karjaiban lenni. Biztonságban, számomra ez volt a menedékhely.

   - Mi történt velem? Hogy kerültem a kórházban?

    - Leestél a tranbulinról. Emikoék hoztak be. Eltört a jobb lábad és megütötte a homlokod, de szerencsére ennél komolyabb dolog nem történt. Mi történt? Azt hittem, hogy óvatos vagy.

    - Az is vagyok... csak... elgondolkodtam.

    - Sajnálom!

    - Miért kérsz bocsánatot?

    - Az én hibám!

    - Már miért lenne a te hibád?

    - Arra godnoltál ugye. Azért terelődött el a figyelmed! - nézett bánatos felém. - Nem kell válaszolnod. Úgyis tudom a választ. Szörnyű vagyok!

    - Nem vagy szörnyű! Ne mondj ilyent! Nem a te hibád, hogy ez történt. Figyelmetlen voltam! Még várnom kellett volna az ilyen ugrásokkal. Ne hibáztasd magad, kérlek!

   - Túl jó vagy! - simogatta meg az arcomat. Érintésétől rögtön perzselni kezdett a böröm.

Mire kettőt pislogtam Shun lehajolt hozzám és megcsókolt. Meglepett. Mikor elhuzodott mosoly ékeskedett arcán. Én pedig éreztem, hogy pirulok.

    - Hmm... - ez a hang?