A tenger félhomálya
22.rész Akkor menjünk!
Shun:
Jól hallottam, amit mondott? Mao tett még egy lépést mögém megremegett a keze. Mögém tekintettem, Mao szemei döbbenten néztek a nő felé.
- Olyan régóta kereslek! - tett még egy lépést felénk. - Az apád, nagyon fog örülni, hogy megkaptunk. - apja? - Látom, még a nyaklánc amit adtam megvan! Emlékszel még a jelentésére, ugye? A tenger félhomálya? Örülök neki!
Mao a nyaklánchoz kapott. Ez nem lehet igaz! Ez a nő aki előttünk áll, lehetséges, hogy Mao édesanyja? Igaz, hogy vannak hasonlóságok ha megfigyelem... de akkor is ez nem hirtelen? Vagyis nem úgy volt, hogy a szülei meghaltak? Vagy elhagyták? Hirtelen ennyi év után, miért? De tud a nyakláncról és a jelentéséről.
- Mao...
- Kérem ne jöjjön közelebb! - kiáltotta el magát Mao, mire a nő meglepődött és megállt.
- Igen ez sokként érhetett ugye? - hajtotta le a fejét.
- Sokként? Maga ezen meglepődik? Kisgyerekként elhagytak a szüleim! Maga tudja ennek a súlyát? Kisgyerekként bolyongani a városban, koldulni az ételt, mert másképp, hogy maradsz túl, a meleg szoba nélkül és legfőképp a szülők szeretete nélkül. Tudja, milyen érzés ez? - lépett előre Mao és támadta le a nőt. Ahogy ezeket a mondatokat elmondta, összeszorult a szívem, tudtam hogy min ment keresztül de mégis még mindig fáj, hogy ezeken át kellett mennie. - Tudja, milyen érzés nézni ahogy az iskolából kiérkező gyerekeket várják a szüleik? Ahogy kézen fogva sétlnak és bolondoznak? Tujda milyen érzés, mindezek nélkül lenni? Tudja... tudja... - eleredtek a könnyei. - Tudja, milyen feltápaszkodni és pozitivan nézni még ennek ellenére is az életet? Haladni tovább, gondoskodni magadról, boldognak lenni? Úgy, hogy senki sincs melletted?! Csak magadra számíthatsz?
- Mao...
- Hogy képzelheti, hogy csak úgy megjelenhet és anyámnak nevezheti magát? - szürte a szavakat a fogai közül.
- Mao, kérlek hadd magyarázzam meg! - szaladott Maohoz és megragadta a karjait.
- Nem akarom hallani! - de Mao ellökte magától.- Hagyjon békén! - ezzel pedig beszaladta házba.
- Mao!
- Kérem! - fogtam meg a nő csukloját. - Hagyjon egy kis időt neki!
- Elhiszed, hogy én az anyja vagyok?
- Hasonlítanak az látszik. És tudott a nyakláncról. Ha csak nem egy barátja az anyjának...
- Én vagyok az anyja! - huzta ki a kezét mérgesen.
- Akkor meg miért csak most jött vissza? Éveken keresztül Mao arra vágyott, hogy szülei lehessenek. Eltudja hinni, hogy minden egyes nap lemegy a partra, félhomálykor és magukra gondol? Bár nem hangoztatta annyit, hiányoztak és tudni akarta, hogy mi van velük. Miért nem jött hamarabb? - lehet kicsit nyers voltam és köptem a szavakat. De ez volt az igazság.
- Tudom! Tudom! Tudom! És jöttem volna, ha tudtam volna!
- Ha tudott volna? - ragadott meg ez a két szó. És itt jön be az, hogy talán túl hamar ítélkezünk?
-Nem saját önszántamból hagytam el a gyerekemet, ahogy az apja sem. Nem szülő az, aki ilyent megtud tenni. Nem akartam egy lenni közülük. De nem volt más választásom. - más választás? - Mao alig lehetett 5 éves, amikor elmentünk a féjremmel vásárolni. Már régóta szeretett volna egy kutyát, így megbeszéltük, hogy meglepjük. Nem a környékről választottunk, hanem Hokkaidoból. A férjemnek volt egy üzleti útja ott és megbeszéltük, hogy akkor már onnan megvesszük, ugyanis a kliens kutyákkal is foglalkozott. Ahogy Hokkaido határát elértük zuhogni kezdett az eső. Rettentes látási viszonyok voltak. Félre akartunk huzi, de késő volt... szemből valaki belénk jött. Azután minden elsötétült. Az első emlékem kereken 3 évvel később volt. Egy korházba feküdtem, a nővérem mellettem ült. . Nem Japánba voltunk. Svédországban. A nővérem elmesélte, hogy a baleset után értesítették. Komoly műtét elé néztünk én is és a férjem is. Bár stabilizálták az állapotunkat, mindez egy időre volt csak. Nem volt meg a megfelelő elvégzés, így választás elé állították, hogy döntsön, ha ide hozhatnak. A műtét sikeres volt, ám, mint én és a férjem is komába estünk.
- A férje?
- 2 nappal később ébredt fel utánam.
- De a nővére, hogy nem kereste meg Maot?
- Elvesztettük az emlékezetünket. Én is és a férjem is. Mindaz ami az előtt 5 évvel történt homályba fedett. Tudtuk, hogy összeházasodtunk, de arról megfeledkeztünk, hogy volt egy lányunk.
- És a nővre? A nővére miért nem tisztázta a dolgokat?
- Mert irigy volt.
- Tessék?! - ez az egész... olyan megdöbbenő és szomorú történet.
- Sosem volt családja és irigyelt minket, hogy milyen békés életet élünk. Így arra gondolt, hogy ha már elfelejtettük Maot maradjon is így. Az orvos nem tudta megmondani, hogy visszajönnek e az emlékeink. Mi pedig úgy döntöttünk, hogy Svédországba kezdünk új életet, ha már a régire nem emlékszünk annyira.
- De most akkor, hogy lehet, hogy emlékszik?
- Kész csoda! - mosolyodott el. - Először a férjemnek jött vissza az emlékezete 3 évvel ezelőtt. Aztán addig erősködött és próbálkozott, amíg nekem is visszajöttek az emlékeim. Persze gondolhatod, hogy a nővérem szabadkozott és elnézést kért. Megszakítottam vele a kapcsolatot. Visszajöttünk Japánban és keresni kezdtük Maot. Minden egyes nap abba reménykedtünk, hogy megtaláljuk. Készek voltunk egész Japánt felkeresni, hogy megkapjuk őt. Rendőrségről rendőrségre mentünk, bizva abba hogy valaki mond valamit. De mindegyiknél csak azt a választ kaptuk, megpróbálták keresni de mivel nem lett sikeres azt mondták, hogy egy olyan kislány egyedül hagyva sajnos talán már... - nagyot nyelt és könny gördült le az arcán. - De nem adtuk fel még ekkor sem. És milyen jól tettük! Amikor megjelentek a hírek veletek, rögtön felismertem Maot. Éreztem, hogy ő az. Találkoznom kellett vele. Így hát idejöttem. A férjem közbe beszélt a rendőrséggel, megnézték az adatait Mao-nak és passzolt. Ő a mi lányunk.
Ez, olyan hihetetlennek hangzik. Egy erős történet! Mennyi mindenen keresztül kellett mennie.
- Elnézést kérek, hogy korábban olyan gorombán odaszóltam a kapcsolatotokról. De meg kell értsd, Shun te és Mao más világból származtok.
-Köszönöm, hogy elmesélte a történetüket! Nagyon sajnálom, ami történt! Bár tudom, hogy ez semmi ahhoz képest amin keresztül mentek. A legjobbakat akarom Maonak!
- Akkor, kérlek segíts! Segíts, hogy beszéljen velünk és meghallgasson!
- Beszélek vele! De tudnia kell valamit... - nem akartam nyers lenni így megpróbáltam minnél lágyabban mondani a szavakat, de határozottásg is hallatszodjon belőle. - Nem engedem el Maot! Nagyon is jól tudom, hogy a két világunk különbözik, de maga sem tudja, hogy mi mindenen mentünk keresztül. Nem engedem el többet! Ezt már eldöntöttem! Elnézést!
Meghajoltam és besétáltam a házba. Ahogy az ajtót csuktam be még láttam, ahogy ott áll, a házat nézi, majd megfordul és elmegy. Ahogy beléptem a házba, a kis ablak alatt megpillantottam Mao-t összekuporodva sirni.
- Mao! - térdeltem le hozzája.
- Annyi mindenen mentek keresztül... szerinted, szerinted ez igaz? - nézett rám könnyes szemeivel. Majd megszakadt a szívem. Tehát mindent hallott?
- Mao! - magamhoz húztam.
- Ez túl sok! Ez nekem így hirtelen túl sok!
- sss... minden rendben! Itt vagyok veled!
Mao:
Aznap este álomba sirtam magam, Shun karjaiban. Nagyon jól esett, hogy mellettem volt. Hogy nem voltam egyedül. Jól esett az illata, a hangja és a simogatása is. Ezzel egy kicsit elhittem, hogy minden rendben lesz. Valahogy! Másnap reggel abba reménykedtem, hogy mindaz ami történt csak egy álom volt. De sajnos nem! Ugyanis amikor a házból kiléptünk egy kis csomag várt az ajtó előtt, amit anyám írt alá. Egy kis doboz volt, benne egy kis takaróval, egy plüss nyuszival, amire nagyon is emlékeztem és fényképekre egész pici korom óta, 5 éves koromig. Lehuppantam a földre és sírni kezdtem. Shun ismét nem mondott semmit, csak a karjiba kapott és simogatni kezdte a hátamat. Nem hagytuk el aznap a házat. Eizan bácsi meglátogatott és elmeséltem a történteket. Ő is nagyon ledöbbent. Nem erőltette, hogy menjek rögtön és beszéljek velük. De megkért, hogy azért egyszer találkozzak velük. Közben még a nyakláncomat is levettem és betettem az ékszeres dobozomban.
Sakurako telefonon hívott, neki ott meséltem el a történteket. Aranyos volt, őszintén elmondta, hogy nem tudja mit mondjon, de bármi is legyen rá számíthatok. Shun közben beszélt Toshi komornyikkal, aki elmondta, hogy a szülei rendben vannak. Bár sokat dolgoznak. Reméli, hogy hamarosan Shun visszamegy és azt is elmondta, hogy a szülei Isayama kisasszonnyal a házasságot még mindig komolyan gondolják. Itt tért el Shun a tárgytól és elmondta, hogy nem megy haza. Szerettem volna mondani, hogy menjen haza, beszéljen a szüleivel. De most egyáltalán nem állt ezen a fejem. Az az egész történet... hogy képes valaki ilyensmit tenni a saját testvérével? Hogy nem mondhatta el nekiek, hogy van egy lányuk? Legyen bármennyire is irigy. Ez kegyetlenség! Ha így történt... De az az emlékek... ismerte a karkötömet. Tudja, hogy ki vagyok. Ő valóban az édesanyám. De... de... mi van ha átvernek? Ha kitaláltak, hiszen ez az egész... ez... Hirtelen két ölelő kart éreztem magamon, majd egy csókot arcomon.
- Mit szólsz, ha ma este már kimegyünk a partra? - tegnap még a félhomyálba sem mentem ki. Az rájuk emlékeztet...
- Én...
- Magadért. Magunkért... ne miattuk! Hiszen ott találkoztunk, nem? Nekünk is kötödik oda emlék. - mosolyodott felém és megsimogatta az arcom.
- Ez igaz... - hajtottam le a fejem. Megfeledkeztem róla. - Sajnálom!
- Nincs amiért bocsánatot kérj! Nos, mit szólsz ha eszünk pudingot?
- Rendben! - bujkált ajkaim szögletében egy kis mosoly.
- Úgy, ezt már szeretem ha mosolyogsz! - felállt és a hütöhöz sétált. - Oh! Nincs! De ne aggódj elmegyünk és veszünk!
De ebben a pillanatban kopogtattak. Nagyot lodult a szívem. Shun nyitotta ki az ajtot. Kawanari és Emiko volt, mert úgy volt ma felvételezünk. Bár látva a kisirt szemeimet, leakarták fújni, végül megkértem, hogy ne tegyék. Legalább azzal tereljem el a gondolataimat. Shun addig is elment vásárolni. Mélyen belélegeztem. Most ki fogom zárni a fejemből a gondolatokat, nem törödöm velük. Nem fog megesni az, mint a múltkor! Megkellett ígérjem, nekik, hogy jól vagyok. De gyakoroltam és rendben vagyok! Még egyszer nem esek el! Nem engedem annyira el magam.
- Mao! - felemeltem a fejem és megpillantottam, a tegnapi nőt, de nem egyedül már volt vele egy férfi is. Gondolom ő az apám.
- Drága kislányom... gyönyörű vagy! - hatodott meg a férfi.
- Mao, mit csináltok itt? Miért ugrándoztok össze vissza?
- Ez extrém sport. Mi ezt szeressük!
- De ez veszélyes drágám!
- Ne most mondd meg nekem, hogy mi veszélyes! - szorítottam össze a kezeimet. - Hallottam... mindent hallottam a tegnap, amit Shunnak meséltél. Nagyon sajnálom, mindazt ami történt. Ez borzalmas! De kérlek, ne kényszerítsétek rám magatokat! Kell egy kis idő! Ez nekem, olyan hirtelen jött.
- Mao...
- Mao, kérlek hallgass meg minket!
- Én most bemegyek! - szóltam oda Emikoéknak és besiettem a házba.
Amint beértem a szobámba zokogni kezdtem. Miért? Miért? Mért?
Bár megkértem, hogy maradjanak egy kicsit távol, nem tartották be. Fel fel bukkantak és beszélni akartak velem. Már már rám erőltették magukat.Beszéltek Eizan bácsival, Emikoval még a sulinál is megjelentek. Ahol azt akarták, hogy lépjek ki. Azt hiszik már megmondhassák, mit tegyek? Én nem akarok kilépni! Shun minden egyes nap, mindengyes órájában azon volt, hogy elterelje a gondolataimat. Aranyos! Annyira szeretem! Ha ő nem lenne!
Persze egy felőle megértettem a szüleimet, de más felől akartam volna egy pillanatot, hogy átgondoljam, felemésszem ezt az egészet. Nem birtam tovább!
- Én ezt nem bírom tovább!
- Mao!
- Nekem ez nem megy így!
- Mao! - Shun elém lépett megfogta a kezeimet, ezzel megállítva, hogy tovább pakoljak és a szemeibe nézzek. - Mi történt?
- Én tényleg sajnálom ami történt velük, borzalmas. De kell egy kis idő! Ez nekem nem olyan egyszerű. 19 évig, nem hallottam felőlük, most ide jönnek elmondják a történetüket és... és azt várják, hogy rögtön a nyakukba ugrok. Ez... ez nem olyan egyszerű....
- Nem várja el senki, hogy a nyakukba ugorj.
- Rossz vagyok, mert így állok hozzá?
- Dehogyis! - zárt karjai közé. - Megértik! Időre van szükséged!
- Így van! De nem itt!
- Nem itt?
- Elmegyek!
- Elmész? - döbbent le a szavam hallatán.
- Igen! - kezdtem újra pakolni.
- De mégis hová?
- Még nem tudom! De szerintem valami kis faluban, ahol nem találnak meg rögtön és van időm átgondolni mindent.
- Mao!
- Ne aggódj, majd értesítelek hol vagyok és akkor majd meglátogathatsz.
- Mao!
- Valamint mindennap beszélni fogunk telefonon.
- Mao! - ölelt át hátulról. - Nem vagy egyedül! Itt vagyok veled és itt is maradok! - kifujtam a levegőt, éreztem ahogy megnyugodok.
- Tudom! Sajnálom, hogy nem beszéltem meg ezt veled.
- Nincs semmi gond! De... - maga felé fordított. - Veled megyek!
- Tessék?
-Veled megyek!
- Nem kérhetem ezt Shun, neked itt kell marandod mi van a szüleid keresnek és szükség van rád a céghez.
- A szüleim eddig sem kerestek, most sem fognak. A céghez meg egyelőre biztos nem kellek. Még ha kellenék is, akkor sem érdekelne. A legfontosabb, hogy veled menjek most! Melletted legyek!
- Shun... - hatodtam meg.
- Akkor menjünk! - csapta össze a tenyerit és neki állt összepakolni.
Igen! Így van! Nem vagyok egyedül!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése