A tenger félhomálya
21.rész A múlt előre lép
Mao:
- Menjünk Shun után! - indultam kifele az ajton.
-Mao! Nyugodj meg! - fogta meg a vállam Okyoito. - Hazaviszünk!
- De, Shun... Shunnak szüksége van rám! - tudom! Ez neki most annyira fájhat, hogy a saját szülei rendelték ezt el. Mellette kell lennem. - Mellette kell lennem... mellette...
- Mao...te remegsz? - észre sem vettem, hogy egész testem gy remeg mint a kocsonya. Ajkaimba haraptam, igyekeztem visszatartani a kigördülő könnycseppet. - Mao... - Benjiro és Okyito szomorúan néztek engem, mindketten simogatni kezdték a hátam. - Menjünk haza! Nyugodj le! Shunnal nem lesz semmi baj. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan hozzád fog menni. Csak haloványan bólintottam.
Miért? Miért történik ez velünk? Miért kell ezt tenni? Csak azért, mert nem tetszem nekik, miért kell ezt csinálni? Nem lehetne ezt csak megbeszélni? Nyugodtan? Mit tettek volna velem, ha Shun nem érkezik meg.
- Mao! - felemeltem a fejem és szembe találtam magam Jinel. Mellette rendőrök siettek be a bárban. Jin meglátva hozzám szaladt és átölelt. Ekkor kiengedtem, mindent ami bennem volt. - Nincs semmi baj! Nincs semmi baj! Már vége! Már vége! Nem lesz semmi baj!
Percekig csak ott álltunk, még meg nem nyugodtam. Közben a rendőrök elvitték azokat akik elraboltak és beültünk Jin kocsijában. Egész uton meg nem szólaltam. És amikor haza is érkeztünk csak a kis házam tornácáján ültem néztem a tengert és vártam Shunt. Jin hozott nekem egy pohár vizet, de csak épp egy kortyot ittam belőle, majd magam mellé tettem. Leült mellém. Benjiro és Okyito mögöttünk ültek.
- Mao... biztos, hogy megéri ez?
- Tessék?
- A családja és ti... ez nem fog menni.
- Jin kérlek ne kezd! - temettem az arcomat a tenyereim közé.
- Csak jót akarok neked! Látod, hogy mire képesek csak azrt mert gazdagok. Nem akarom, hogy bajod essen.
- Köszönöm, hogy aggódsz értem de Shunnal maradok. Megbeszéltük és eldöntöttem, hogy kitartok mellette.
- Mao... ez a világ más mint a tiéd.
- Tudtam, abban a pillanatban amikor belé szerettem, hogy ez nem lesz könnyű.
- Mao...
- Mao! - a hang felé kaptam a fejem. Shun éppen felfele tartott egy nagy táskával a kezében.
Óriási kő esett le a szímvről amikor megláttam. Felálltam és hozzá szaladtam egyenesen a karjaiba.
- Nincs semmi baj! Nincs semmi baj! Minden rendben! Soha többé nem engedem, hogy bántodásod érjen. - ölelte szorosan magához és fejemen csókolt.
- Jól vagy? Mi... mi történt? - hajoltam néhány perccel később.
Szemei szomorkásan csillogtak. Magához huzott. Ezt úgy veszem, hogy nem ment jól.
- Benjiro, meghuzodhatnék nálad egy ideig?
- Tessék? Ízé... persze haver. Ameddig csak akarsz.
- Nem ment jól a beszélgetés!
- Ki akadtam rájuk. Szépen lehordtam őket, majd felmentem a szobámba és összepakoltam. Eljöttem. Nem birom! Nem tudom felfogni, hogy, hogy folyamathadtak ilyensmire. Nem akarok egy fedél alatt lenni velük.
- Megértem...
- Shun... - néztem szomorúan rá. - Sajn...
- Ne, hogy bocsánatot kérj! Te... - fogta arcomat tenyereim közé. Az ég világon semmi rosszat nem tettél. Értve vagyok? Nincs amiért rosszul érezned magad. - megcsókolt.
-Menjünk be!
- Miért nem maradsz itt?
- Hogy?! - mind a három fiú döbbenten fordult felém.
- Mármint... nem úgy értem... és tudom, hogy nem sok amit ajánlok de... ízé... nem úgy vagyis... aggódnál és én is aggódnék érted. Szóval.. ha akarsz, neked is megfelel akkor... - éreztem ahogy az arcom pirba borul. Eltekintettem és a földet kezdtem fixirozni, hogy ne lássák mennyire zavarba jöttem. Egyszer csak egy kéz került az állam alá és felemelt. Egy gyöngéd barna szempárral találtam magam szemben.
- Biztos vagy benne?
- Igen! - mondtam határozottan a szemeibe nézve.
- Rendben! Veled maradok! Igazad van, aggódnék érted, hogy ezekután nem e terveznek valami mást. - átöleltem.
Vakmerőek vagyunk? Nem tudom és valahogy nem is érdekel. Nem akarom elengedni Shunt. Vele akarok lenni, küzdeni akarok vele. Megoldjuk! Valahogy megoldjuk! Önző vagyok? Ő most hagyta ott a családját, én meg mégis arról beszélek, hogy lakjunk együtt. De... de tudom, hogy az sem megoldás, hogy szakítok vele. Közösen kell kitaláljunk valamit. És megígérem, hogy újra össze hozom a családját. Mindenképpen! biztos, hogy van valami megoldás, hogy együtt maradjunk és a családja el is fogadjon.
Végül Shun-al összeköltöztünk. Neki egy futont készítettünk elő a földön, míg én az ágyba aludtam. Bár felhoztam, hogy cseréljünk bár legalább egy hetet én egy hetet ő, azt mondta rendben van. Féltem, hogy kényelmetlen neki ez az egész és nem mondja el. De mindig olyan őszinte volt a mosolya. Segített amibe csak kell. Főzött, takarított, bevásárolt. Kivette a részét sé nem panaszkodott. Bár nem is panaszkodott volna, úgy láttam jól megvan. Ahogy én is. Örültem, hogy együtt vagyunk. Jin másnap elutazott, megígértem neki, hogy nem fogok sírni. Ő pedig megkért Shunt, hogy vigyázzon rám és nehogy újból sirjak miatta. Remélem hamarosan ismét találkozunk. Isayama kisasszony és Shun közötti pletykák lecsillapodtak. Azért, mert az útobbi időben nem nagyon látták Shunt. Csak épp a suliban, de a cég környékén vagy otthon nem. Valamit kezdtek sejteni. De nem ragadtak annyira Shunra, hogy ki is derítsék mi. Inkább a szüleit tűzték ki célul, akik azt nyilatkozták, éppen az iskolát végzi, tehát a tanulmányaira koncentrál. Próbáltam beszélni Shunnal, hogy menjen el a szüleihez és beszéljen velük, de nem hallgatott rám. Az is eszembe jutott, hogy menjek el vele. De ilyensmiről hallani sem akart. Akkor, hogyan hozzam össze? Arra gondoltam, hogy csak egy kis idő kell. Hogy a szülei rájönnek a hibájukra, hiányolni fogják a fiúkat és felkeresik. Így kell legyen. Egy család nem szakadhat szét.
2 hete, hogy együtt lakunk. Emiko és Kawanari meglepődtek az elején, de nem szóltak bele. Eijiro bácsi örült, hogy ilyen jól megvagyunk. Sokszor Shun elment segíteni neki amibe csak kellett. Már egy harmadik fiának nevezte. Aggódtam Shunért, hogy az ő világa más, de úgy tűnt, hogy ezt is szereti. Sokszor mintha olvasott volna a gondolataimban megnyugtatott, hogy nincs amiért aggódjak mert jól van és örül, hogy itt van. A suliban nem vette észre senki, hogy Shun és én összeköltöztünk. Nem nagyon szálltak a platykák. Csak annyiról, hogy én és ő együtt vagyunk. Meglepő módon mondjuk a három liba nem közelített meg, pedgi azt hittem ők lesznek az elsők, akik meg keresnek és számon kérnek. Talán a múltkori kiosztás volt? Mindenestre Shun mellettem volt biztonság kedvéért vagy ha épp nem Sakurako, Benjiro és Okyioto is a közelemben voltak. Úgy védtek, mintha a testőreim lennének. Pedig, mondtam, hogy rendben vagyok. Hogy féltem e, hogy a szülei simét valamit megpróbálnak? Nem! Mert tudtam, hogy az, hogy Shun elhagyta őket nagyobb nyomot hagyott bennük, mint gondoltak volna. Lehet, hogy nem vallják még be. De biztos ott van az érzés. Reméltem, hogy Shun nem ad fel mindent. Bizni akartam ebben! Kell legyen valami köztes út.
Közben lassan vissza szoktam az extrém sportokhoz. Bár lassan, nem megerőltetve magam, kis gyakorlatokkal. Shun folyton felügyelt. Shizuka apja ismét felkért minket egy reklámra. De most már hármunkat. Mivel Shun megkérte, hogy ne erőltessem meg magam, ezért változtattak a terveken. Remélem nem okozok próblémát és nem lesz akkora sikere. Bár azt mondta, Shizuka apja, hogy ezen ne törjek a fejem mert remek lesz.
Szombat reggelre ébredtünk. A nap fényesen sütött fent az égen jó időt ígérve maga után. Kiléptem, hogy nyújtozodjak egyet. Engedtem, hogy a böröm beszívja a D vitamint. Hirtelen két kar fonodott körém hátulról, majd valaki hozzám bújt:
- Csodaszép időnk van nem?
- Te vagy csodaszép! - csókolt a nyakamba, mire éreztem, hogy elpirulok.
- Shun...
- Ne menjünk el valamerre? - lépett hátrébb és fordult felém.
- Valamerre?
- Vidámpark, állatkert, amit csak akarsz. Szórakozzunk egyet!
- Menjünk el egy randira! - Shun mosolyogva bólintott. - Benne vagyok!
Megfogta a kezem és beszaladtunk a házba elkészülni. Egy virágos rövid ujju ruhát vettem fel, a farmer kabáttal és boka csizmávak. Mindeközben Shun kockás inget vett fel, farmer nadrággal és adidassal. Végül úgy döntöttünk, hogy az állatkertbe megyünk el. Busszal mentünk el. Meglepődtem, de Shun azt mondta, legyen randi és sétáljunk kéz a kézben amíg lehet.
Nem volt olyan hosszú út, nagyjából 15 perc alatt már az állatkert bejáratánál voltunk. Shun megvette a jegyeket és beléptünk. A jó időhöz ígérten, sok ember volt már. Elkerekedett szemekkel néztem körbe. Mit is nézzünk meg először?
- Huh, nem is emlékszem mikor voltam itt útoljára. Valamikor gyerekként.
- Én még nem voltam.
- Tessék?
- Eijiro bácsi elakart gyerekként hozni, de tudtam nem akartam a terhére lenni. Vagy Emiko szülei is meghívtak egyszer, de visszautasítottam.
- Akkor ez az első? - bólintottam.
Shun gyöngéden elmosolyodott és végig simitott az arcomon.
- Gyere! - fogott kézen és elkezdett körbe vezetni.
Csak úgy ámultam és bámultam, jobbra balra. Annyi állattal találkoztam, ami eddig csak a TV-be láttam. Olyan voltam, mint egy kis gyerek. Nem engedtem el Shun kezét és ide oda huztam, hogy nézze ezt, nézze azt. Majom, orrszarvu, flamingo, zsiráf, elefánt, medve, papgáj, vörös panda. Dél felé megpihentünk és megittunk egy egy hűsítőt, illetve meg is ebédeltünk, majd úgy folytattuk az utat. Jó nagy volt az állatkert, nem is tudom ha minden egyes szegletében voltunk. Szinte nem volt egy olyan pillanat, amikor elengedtük volna egymás kezét. Állatsimogató rész is volt, ahol megetettük közösen a kecskéket, bárányokat. Készítettünk közös képet. Beszélgettünk, rengeteg mindenről. Shun érdekeségeket mondott, minden féle állatról.
- Honnan tudsz ennyi mindent?
- Gyerekként sokat olvastam! - mosolyodott felém. - Gyere! - huzodott tovább.
Annyira boldog voltam és jól éreztem magam, hogy nem is érdekelt, hogy fáj a lábam. Bár annál inkább érdekelte Shunt, ő ugyanis kényszerített pihenőket, hiába mondtam, hogy tovább és tovább akarok menni. Annyira beleéltem magam egy egy dologban, hogy már már az állatokat utánoztam. Pingvin járás, elfánt ormány mozgatás, gorilla. Shun jókat nevetett rajta. Rengeteg féle ember fordult meg. Párok, barátok, kisebb és nagyobb családok. Épp elhaladtunk egy anyuka, apuka és kislánya mellett:
- Odakarok menni! Gyerünk! Gyerünk!
- Jól van! Jól van, megyünk! - nevetett fel az anyuka.
- Gyorsabban! Gyorsabban!
- Hahaha! Mindjárt ott vagyunk!
Megálltam és úgy figyeltem. A kislány az apuka nyakába volt és az anyuka fogta a kezét. Mindannyian nevettek. Vajon, mi nevettünk valaha így a szüleimmel?
- Mao? - hallottam egy aggódó csillingelő hangot.
- Igen?! Ne haragudj elkalandoztam. Mondtál valamit?
- Minden rendben? - tekintett rám aggódva.
- Igen! Persze! Menjünk oda! - nos ezt már talán nem fogom sose megtudni. De nem érdekel. Már nem vagyok egyedül. Itt van velem Shun!
Ahogy ott sétlátlunk, kézen fogva, nevetve, szemeink felragyogtak a boldogságtól, megfeledkeztünk mindenről. Minden egyes dolgról, ami problémát jelent. Nem foglalkoztunk vele. Csak egymással! Hogy itt vagyunk és élvezzük ki ezt a csodálatos napot, kettesben. Örültem, hogy eltudja felejteni a gondokat egy ideig. Tudom, hogy rágodik a szüleivel való vitáján. Mit tudnék én tenni?
- Tessék! - tartottam felém egy vörös panda mackot Shun, amikor már kifele tartottunk.
- Hát ez meg? - vettem ki a kezéből.
- Egy kis ajándék. Nem nagyon voltunk randizni eddig, de ezentúl változni fog! És, hogy emlékezz erre a napra.
- Köszönöm! - ugrottam a nyakába és átöleltem.
Amiután kiléptünk az állatkertből, úgy döntöttünk, hogy sétálunk egyet. A közelben volt egy csodaszép park. Friss virágok illatoztak és koronás fák ígértek hűvös árnyékot a nap elől. Valamint az egész közepén egy tó. Körbe jártuk. Shunba kapaszkodtam és csendben sétáltunk egymás mellett. Ez a mai nap remek! Bár minden egyes napunk ilyen lenne! Nem, ilyen lesz! Mindenképpen azon leszek, hogy ilyen legyen. Egészen a nap nyugtáig sétáltunk. Sokan elmentek mellettünk. Párok, család, fiatal csoportok akik szombati napot kiakarták élvezni közös programmal. Ez a szombat, úgy tűnik, mindenkinek tartogat valamit.
- Jól érezted ma magad?
- Igen! Köszönöm, hogy elhoztál!
- Nincs mit megköszönnöd. Ez gyakori lesz ezentúl.
- Alig várom! - öleltem szorosan át.
Beültünk az autoba és hazamentünk. Amikor a kis dombon tartottunk felfele meglepődve vettük észre, hogy valaki az ajtom előtt áll. Egy nő volt, negyvenes éveit felett járhatott. Sötét barna haja volt, ami a válla alatti részéig ért. Egy farmer nadrágot viselt egy halovány rózsaszín inggel. Szép volt! Amikor pont odaértünk fordította felénk a fejét. Barna szemei felcsillantak ahogy meglátott.
- Mao...!
- Elnézést! Segíthetek? Honnan ismer?
- Olyan régóta vártam, hogy találkozzunk.- lépett közelebb és felém emelte a kezét de én hátra léptem. Shun értette a célzást és kicsit elém lépett.
- Elnézést! De honnan ismeri a barátnőmet?
- Barátnőd? - lepődött meg ezen a szón a nő. - Te tényleg az Oguri család úrfijával jársz?!
- Elnézést kérek, de nem mutatkozott be csak úgy letámadt. Pedig én is és a párom is rákérdeztünk ki ön. Nem hiszem hogy jogos lenne, kérdőre vonni, hogy kivel vagyok. - ez illetlenség!
- Igaz, igaz. Elnézést kérek. Csak nagyon megörültem, hogy végre láthatlak! - miket beszél? Nem értem! - Mao én vagyok az édesanyád!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése