25.rész A tenger félhomálya összekötött (befejező rész)

A tenger félhomálya

25.rész A tenger félhomálya összekötött (befejező rész)

Shun:

A két családban történő kibékülés követve és a két család elfogadása után elég gyorsan pörögni kezdtek az események. Először nemsokára azt követve, a két család együtt ebédelt, hogy jobban megismerjék egymást. Igazán meglepődtem, amikor a szüleim mindent félre téve eljöttek, sőt még meg is kérték a titkárukat, hogy senki se zavarja. Tényleg változtatnak, ahogy megígérték. Nagyon jól kijött a két család. Ezekután meg még nem egy alkalomra kerítettünk szert. A barátaink örültek, hogy rendeződtek a dolgaink és most már szabadon együtt lehetünk. Oly annyira, hogy a szüleim bejelentették, nincs semmilyen kapcsolatom Isayama kisasszonnyal és, hogy további tárgyalások lesznek, hogy az egyezség meglegyen ígyis úgyis. Ezután nem kellett sok, hogy ismét ránk kerüljön a reflektor fény és kiderüljön, hogy én és Mao valóban egy párt alkotunk.  Az elején igen nagy hír voltunk és meg meg állítottak, hogy igaz a hír, hogyan találkoztunk és igaz, hogy a társadalmi helyzetünk más. Meg hasonló más kérdések feltevésére. Nem érdekelt! És előbb útobb leálltak a folytoni támadásokkal. Megszokták, hogy bizony mi egy párt alkotunk és nem is vállunk el többet. Ahogy a körülöttünk lévő személyek is bele kellett nyugodniuk, hogy bizony erős a kapcsolatunk. Boldogok voltunk! Mao és a szülei kapcsolata olyan volt, mintha sosem válltak volna el és én is remekül kijöttem velük, ahogy Mao is az én szüleimmel. Ahogy korábban ígérték a kisház megmaradt és vissza vissza jártunk Mao-val hozzá. A félhomályban lévő séták nem maradtak el, ha egy új helyen is, de megmaradtak. Boldogok vagyunk!

    - Végeztünk!  - kiáltott fel Benjiro. - Jöhet az élet és az ottani sexy csajok!

    - Neked csak ez jár a fejedben? - nevettünk fel Okyiotoval.

    - Jól van, na egyesek nem olyan szerencsések, hogy megkapják  már ilyenkor élete párjukat. - tekintett rám.

    - Ez van, haver! - veregettem meg a vállát. - Nem sajnállak!

   - Hogy mi?! Milyen kegyetlen vagy!

   -  Fiúk! Gratulálunk az érettségitekhez! - jelent meg előttünk Mao és Sakurako, mindketten felénk tartottak egy egy csokor virágot.

   - Köszönjük szépen! - mosolyodtunk feléjük.

    - Mao, Shun gonoszkodik velem! -  ugrott a barátnőm mellé. 

    - Shun!

    - Én csak viccelődtem! Na de... - kézen fogtam és magamhoz huztam. - Ne kapaszkodj annyira belé a barátnőmben!

   - Na, Shun teljesen bedilizett, még egy ennyi érintés is féltékenységbe hozza!

   - Ne mondd, hogy Shun bedilizett! Az előbb dorgálni akartam miattad és így hálálod meg!

   - Igaz! Igaz! Elnézést kérek asszonyom! - állt katonai állásban.

    - Jól van, jól van! Menjünk ünnepelni!

Aznap elvégeztem az iskolát. És feliratkoztam orvosira, hogy arra készüljek. Mao támogatott és mellettem állt. Mao pedig utánam egy évre elvégezte szintén az iskolát. Ott voltam én is köszöntöttem és átöleltem, hogy sikerült neki is. Hónapokig el volt, hogy merre menjen tovább. Különféle részmunka idős állásokat próbált ki magát, majd ott hagyta. Mellettem voltam, mert ilyenkor nagoyn letört. De biztattam, hogy megfogja találni az útjár, biztos vagyok benne. Aztán egy nap megtörtént...

Épp hazafelé tartottunk a közös vacsorázásból. Úgy döntöttünk, hogy kitérőt teszünk és a parton megyünk végig a házukig. Már ment le a nap, szóval a félhomály is bármelyik pillanatban felbukkanhatott. Kézen fogva sétáltunk, kellemes tenger parti szellő sűvített végig. Bár néhány felhő gyülekezett fellettünk, egyáltalán nem mutatkozott rossz idő. Ahogy sétálgattunk, kiabálásra lettünk figyelmes. Egy keservesen kiálító édesanya hangja hallatszodott. Néhány méterrel tőlünk vízesen üldögélt a homokban és ölében fiát tartotta. Odaszaladtunk hozzá:

   - Kérem! Kérem! Segítsenek rajta, megcsipte egy meduza! - könnyes szemekkel nézett fel. - Már hívtam a mentőket, de még nem érkeztek meg. Kérem! Kérem segítsenek!

    - Asszonyom minden rendben lesz! - rögtön letérdeltem és óvatosan átvettem a fiút. A nyakánál volt piros.

   - Shun, miben segíthetek?

   -  Kell valamiben tenger víz. - kezdtem megvizsgálni a fiút.

   -  Azonnal jövök! - Mao ledobta a táskáját, majd kutatni kezdett benne és elővett egy darab rongyot. Azt hiszem, hogy sálja volt. A vízhez futott és belemártotta, majd visszasietett. 

   - Lassan csorgasd a sebre! - úgy tett ahogy mondtam. A fiú pulzusa korábban egészen gyenge volt, deahogy már kéttszer háromszor ezt eljátszottuk már kezdett erősödni.

    - Mi lenne ha bekötnénk a sállal?

    - Nem rossz ötlet! - Mao bólintott, óvatosan felemeltem a fiút míg ő nyakára tekerte. - Csak óvatosan!

Ebben a pillanatban hallatszodott felhangzani a mentő hangja. Hamarosan be is futottak. Meglepődtek, hogy milyen jó munkát végeztünk. Az édesanya megköszönte a segítséget és elmentek. Egy ideig néztem ahogy elhajt a mentő majd Maora tekintettem. Én buta! Bár néztem volna hamarabb... úgy remgett, mint egy kocsonya.

  -  Mao! - öleltem magamhoz. - Minden rendben van! Nincs amitől félj! Hála az égnek időbe értünk ide!

   - Megmentetted... megmentetted a fiú életét! - ekkor láttam a szemeiben a megkönnyebbülést és a csodálatot.

   - Megmentettük! Együtt mentettük meg. Olyan ügyes voltál! Annyira ügyesen követted az utasításaimat.

    - Jól magyaráztál!

    - De helyesen cselekedtél. És a kötés is jól megcsináltad. - és ekkor jutott eszembe. - Jó asszisztens vagy ápollónő lennél!

   -  Tessék?

   - Először is gondolj bele, mindig is ügyesen jól tudtál gondoskodni magadról, a sérüléseidről és a másokéról is.

   - Igen az extrém sportok alatt, szereztünk sérüléseket és hát egyedül nőttem fel szóval... 

   - Tehát van ügyességes ehhez. És másodszor múltkor azt mondtad, hogy ott akarsz lenni mellettem. Hát akkor ha én orvos leszek, akkor te...

   -... aszisztens! Shun igazad van! - csillogtak fel a szemei. - De... de szerinted tényleg képes vagyok rá?

   - Igen! Képes vagy rá! 

Mao a nyakamba ugrott, szorosan átöleltük. Annyira foglak támogatni, amennyire te is. Nem kell félned szerelmem!

Ezt követve Mao beiratkozott egy asszisztensi képzésre és elkezdte ott a tanulmányait. Nem volt egyszerű de nem adta fel. Küzdött, hogy elérje a célját. Én pedig tot voltam mellette!

4 év telt el. Én praktikáztam, ahogy Mao is ugyanannál a kórháznál. Ügyesen felzárkozott és ügyesen végezte a munkáját. Ahogy én is. Megtaláltuk az önálló és közös utunkat is. Haladtunk előre. Előre és előre... még egy lépést és még egy lépést véve.

   - Emiko és Kawanari küldtek képes lapot. Alig hiszem el, hogy megszületett a kislányuk. Remélem hamarosan hazaérnek és megismerhessük! - az említettek 2 évvel ezelőtt indultak útnak, hogy körbe járják a világot utazgathassanak. Mienk után részt vettek egy extrém sport versenyen 3-an nyertek, Emiko bevalotta érzéseit és összejöttek. Onnan meg nem volt megállás. Ugyanis megszületett a kislányuk is. Amikor hazajönnek, akkor majd összeházasodnak. Már mióta is sejtettüj, hogy ez lesz a vége?

    - Én őszintén csodálkozom, hogy még nem tervezik. Kawanari olyan ideges volt, amikor Emikoról kiderült, hogy terhes és nem akart hazajönni.

   - Hát igen, de Emiko igen határozott, nem enged az akaratából.

    - Ez igaz! - öleltem meg hátulról ahogy a tenger hullámzását néztük a félhomályban.

   -  Te szoktál gondolkozni a jövőnkön?

   - Igen! Minden egyes nap a legboldogabbá akarlak tenni!

   - Már régóta azzá teszel! - puszilt arcon.

   - Igen de... - megfogtam a kezét és maga elé sétáltam. - De másképp! Ezen változtatni akarok.

    -Min akarsz változtatni? - nézett felém értetlenül.

   - Mao, mint ahogy már nem egyszer mondtam, segítettél rajtam. Felém nyújtottad a kezed és kihoztál a zárkozott szobámból. Mellettem álltál és hittél bennem, még ha más nem is. Nem hittem, hogy valaha eljöhet számomra egy ilyen időszak, mint az elmúlt 4 év. Köszönöm, hogy vagy nekem! Én nem akarom, hogy ez megváltozzon, ezért hát... - letérdeltem és zsebemből előhúztam egy kis dobozt. - Mao Inoue, lennél a feleségem?

   - Shun... - jelentek meg a könnyek a szemébe és ajkaihoz kapott, emeltem fel a dobozka tetejét és felvillant egy fehér aranys, kékkővel díszitett gyűrű. 

   - Nos, mit szólsz?

   - Ez, a tenger félhomálya? - tekintett a különös gyűrűre.

   - Itt találkoztunk, itt ismerkedtünk meg és megannyi emlék fűzödik ide. Reméltem a gyűrű is kötödjön hozzá.

   - Shun! - ugrott a nyakamban. Igen! Igen! Igen!

Megöleltem, majd felhuztam a gyűrűt az ujjára. Így kezdődött az életünknek egy új fejezete.

Mao:

   - Nos, hol van a mennyasszony? Hol a mennyasszony?

   - Eizan bácsi! - nyujtottam felé kezeimet.

   - Oh, Mao! Gyönyörű vagy!

   - Köszönöm szépen!

1 év telt el a leánykérés óta és ma lesz az esküvőnk.  Shunnal minden egyes nap maga a boldogság. El sem hiszem, hogy hamarosan a felesége leszek. Mellette megváltozott az életem. Teljes lett! Teljes lesz!

   - Nézd van egy meglepetésem!

   - Meglepetés?!

   - Hello tündérke! - dugta be a fejét Jin az ajton.

   - Jin!

    - Szia! - tárta ki a karjait, ahová azonnal beugrottam, hogy átöleljük egymást.

   - Azt hittem, hogy nem fogsz tudni eljönni munka miatt.

   - Már, hogy hagynám ki az esküvőtöket? Szó sem lehet róla!

    - Nagyon örülök, hogy itt vagy! - felém kacsintott. Az elmúlt években Jinnel folyamatosan tartottuk a kapcsolatot. És ahogy ígérte korábban, gyakrabban látogatta meg Eizan bácsit és minket is. Örültem, hogy a kapcsolatunk megmaradt olyan jónak.

     - Kincsem! Indulnunk kell! - nézett be apám.

Bólintottam. Emiko és Sakurako segítségével felvettem az uszályomat és elindultunk ki a házból. Sosem hittem volna, hogy valaha ilyen gyönyörű ruhám lesz.  Úgy érzem magam, mint egy hercegnő. Azt hiszem igaz a mondás, hogy minden lányban ott lapul a hercegnő.

A ceremonia helyszínéhez értünk. Hét ágra sütött a nap. Először bementek a vendégek. Barátaink, családtagjainak, mindenki aki fontos volt számunkra itt volt. Shun már bent volt. Belekaroltam apámban. 

   - Gyönyörű vagy!

   - Köszönöm, hogy itt vagytok nekem anyával!

    -Mi is nagyon örülünk, hogy együtt lehetünk! - puszilt homlokon.

Felcsendült a zene és lassan besétáltunk a teremben. Mindenki felállt és örömmel tekintett felém. És a hosszú folyosó végén, ott áll az én szerelemem is. Csodaszép fehér kosztümben. Milyen jól néz ki!

   - Vigyázz rá! - adta át a kezemet Shunnak.

   - Vigyázni fogok! - a ceremonia mester felé fordultunk. - Gyönyörű vagy! - sugta még oda, mielőtt a ceremonia mester neki kezdett volna a szövegének. Zavarba jöttem!

A ceremonia szép volt. Megkértük a összeadót, hogy tartsa kicsit személyesen felénk, azaz bele ötvözte a kapcsolatunkat. Az elmúlt időszakban elbeszélgettünk vele és örültünk, hogy nyitott volt rá. Nagyon szépen megfogalmazta és össze szedte az ötleteket.

   - Így hát Shun Oguri, feleségül veszed az itt előtted álló Mao Inouet? Szeretni és tisztelni fogod egészségben, betegségben, szegényésgben, gazdaságban? 

   - Igen! - Shun tekintete olyan szépen ragyogott.

    - Mao Inoue, hozzá mész az itt előtted álló Shun Ogurihoz? Szeretni és tisztelni fogod egészségben, betegségben, szegényésgben, gazdaságban? 

    -Igen! - hatalmasa mosolyra húzodott az ajkam.

    - Ezennel házas társakká nyílvánítalak titeket. Megcsókolhatod a mennyasszonyt!

 Egymásra mosolyogtunk, majd közeledtünk egymáshoz míg ajkaink össze nem értek. Mögöttünk hatalmas taps és újjongás. A ceremonia után, mindenki oda jött és gratulált. Alig hiszem el, hogy Shun felesége vagyok.

Az étteremben érkezve mindenki elfoglalta a helyét és elkezdődhetett a buli. Ettünk, ittunk, táncoltunk, jól éreztük magunkat. Benjiro kicsit kiütött a garatra, vicces volt. De Okyito biztosított, hogy majd haza viszi. Ő barátnőjével volt, akivel már 2 éve együtt vannak. Shun szerint hamarosan leánykérés is lesz. Emiko és Kawanari a kislányukkal táncolt, mosolyogva néztem a barátaimat. Sakurako éppen nem rég ismert meg egy fiút, az asztalnál ült és vele sms-ezett. Azt nem vettem észre, hogy Benjiro őt figyeli. Shunnal az a véleményünk, hogy Benjiro már egy ideje szemet vetett rá csak valami oknál fogva nem meri bevallani, szégyenlős. Pedig hányszor pikkelt minket ezzel. A szüleim és Shun szülei is táncoltak. Eizan bácsi aszórakozó fiatalokat nézte, Jin mellette ült. Korábban már felkért táncolni.

   - Mi jár a kis fejecskédben, drága feleségem? - ölelt át hátulról Shun.

   - Annyira örülök, hogy mindenki boldog!

   - Én is! De legfőképp, hogy mi! - csókolt a nyakamban.

    - Igen! Olyan, mintha álom lenne ez az egész. Sosem hittem volna, hogy ilyen nap eljöhet nekem. Igazi hercegnőnek érzem magam!

    - Hát, meg kell szokd ezt az érzést ugyanis ezentúl, mindig mindig mindig elfoglak kényeszteni.

   - Vigyázz, mert aztán túlságosan megszokom!

   - Nem érdekel! Sok, mindent megérdemelsz! Nagyon sokat! - csókoltuk meg egymást.

Varázslatos este volt! Az egyik legszebb napunk!

Az esküvő után, amíg befejeztük a képzést ott maradtunk. Viszont más terveink voltak mindezután. Kawana kis falujában költöztünk, ott akartuk folytatni közös életünket és karrierünket is. Ugyanis Shun-nak az az ötlete támadt, hogy nyithatnánk ott egy rendelőt és Dr. Nakamura helyét átvehetnénk. Segíthetnénk az ottaniakon miközebn nyugodt életet és a természet közelében élünk. Szerettem az ötletét! Nagyon is tetszett! Bár a szüleink szomrokodtak, hogy olyan távol leszünk nem tartottak vissza, engedték, hogy kövessük az álmunkat. Bár elég lett volna csak utána, odaköltözni, amikor a rendelő megvan, szerettük volna az épitkezést felügyleni és megszokni a helyet is. Mariko és Takashi, ahogy a többi falusi is nagyon örültek, hogy ott vagyunk. Mindenben amibe csak tudtak kisegítettek. És hamarosan megépült a mi kis rendelőnk. Akkor lett vége amikor megszületett a kisfiúnk Satoshi. Olyan jóképű volt, mint az apja. És 2 és fél évvel később kislányunk született Minami. Teljes volt az életünk. Igyekeztünk mindent megadni nekik, boldogok lenni és emlékeket gyűjteni. Szerettem a rendelőbe dolgozni, mint asszisztens. Shun pedig szeretett orvosként dolgozni. A gyerekeink szerették a falut és az emberek szerették őt. Mindenki elkényesztette őket. Boldogok voltunk! Felhőtlenül boldogok! A félhomályi séták nem maradtk el, hol ketten, hol a családdal mentünk sétálni. Bár nem mindig a parthoz, de volt amikor még addig is lesétáltunk csak ezért. 

   - Satoshi! Minami! Kész a vacsora! - kiáltottam ki az udvarra ahol a két gyerek labdázott Shunnal.

   - És az én nevem? - nézett durcásan Shun felém.

Égnek emeltem a szemem:

   - Drágám kész a vacsora! - felém kacsintott.

   - Oh, anya nem lehetne még egy kicsit?

   - Igen! Igen! Még egy kicsit! Csak egy kicsit!

   - Igen, drágám még egy kicsit! - karba tettem a kezem. Erre Shun gondolt egyet felém szaladt megfogta a kezem és odahuzott. - Csatlakozz te is!

   - Igen, anya! gyerünk! - és a kislányunk elrugta a labdát.

Felnevettem! Ezek hárman! Utánuk szaladtam és ott kergetőztünk az udvaron a labda után. Olyan boldog vagyok! Már nem vagyok magányos és sosem leszek az. Van egy szerető párom, egy szerető családom. És az életünk varázslatos!

*Köszönöm szépen, hogy végig követtétek ezt a történetem is. Elnézést kérek, hogy ennyi idő kellett, hogy visszatérjen és tudom vannak hibái. De azért remélem tetszett! Érkeznek majd a részek a két másik stryból. Kérlek kövessetek továbbra is!*