23.rész A falu

 

A tenger félhomálya

23.rész A falu

Mao:

A vonat állomáshoz vettük az irányt. Fogalmunk sem volt, hogy merre menjünk. Csak felültünk az egyik vonatra és úgy döntöttük, hogy ahol gondolunk egyet leszállunk. Furcsának hallatszik mi? Vénetlenre bizzuk az egészet. Az út első felében nem nagyon szólalt meg egyikünk sem. Még mindig összekellett tennem a dolgokat a fejemben. Talán ez az utazás, jót fog tenni. Távol mindentől és átgondoljam, hogy mindezzel mit is akarok kezdeni. Shun, szerintem értem aggódott. De néha a telefonjárt nézte, szóval gondolom a saját próblémái is jártak a fejében. Talán rá erőltettem, hogy eljöjjön? Vagyis tudom, hogy nem mondaná, de otthon kellett volna maradjon. Bár belegondolva, talán neki is jót tesz egy kis távolság az egésztől és ő is jobban fogja látni az egészet később. Írtam Emikonak, mivel eléggé sietve jöttünk el, nem tudtam szólni senkinek. És megkértem, hogy szóljon Eizan bácsinak is, hogy minden rendben és majd keresni fogom. 

Aztán egy idő után, együtt figyeltük a tájat és beszéltük. Dimbes dombos helyekn mentünk végig, virág mezőkön keresztül és néhol még a tengert is megláttuk. Aztán hirtelen amikor egy napraforgó mező előtt hajtottunk le, aminek távolba kis gyümölcs fák láttak napvilágot, kikandikált egy völgy, benne egy kis falu. Shunnal egyszerre szólaltunk meg, hogy itt leszállunk. Közvetlen a faluban nem állt meg, csak a völgy tetején. De nem bántuk. Shun elvette az én csomagom is, bár ellenkeztem, majd kézen fogva elindultunk lefele. Már fentről láttuk, hogy nem ez nagy faluról van szó. De a természet lágy ölében olyan csendes volt. Nem is tudom, hogy mi vonzott ennyire ide. Talán ez a csendesség és a természet hívogatott. Amikor leértünk a völgyben szembe találkozttunk egy férifval 60 éveiben járhatott, őssz haja volt és barna szemei.

   - Üdvözlöm! Elnézést kérek. Megtudná mondani, hogy milyen faluban vagyunk?

   - Kanzawa. De ha nem haragszanak meg fiatalok, szerintem el vannak tévedve. Ez egy kis falu, nincs sok lehetőség itt. 

   - Uram nem vaguynk eltévedve. Mi, ide jöttünk.

   - Ide? De, hogy hogy?!

    - Mi csak, elakartunk jönni a város élettől. - válaszoltam mosolygva.

   - Esetleg nem tudja megszállhatnánk itt?

   - Persze! - lelkesedett fel. - Gyertek! Gyertek! Oh, igen Takashi Masaki vagyok.

   - Nagyon örvendünk! Shun Oguri vagyok! Ő pedig itt a párom, Mao Inoue!

   - Nagyon szépek vagytok! Gyertek! Gyertek!

Bevezetett a faluba, ahol megismerhettük feleségét Marikot. Egy nagyon kedves házaspár. És felajánlottak egy kis házat a falu végén. Elfogadtuk. Nagyon kellemes volt. Mellett csordogált a patak és közelben volt egy kis rizs föld is. Mariko és Takashi elmesélték, hogy itt földműveléssel, gyümölcs termesztéssel foglalkoznak. Nagy részt idősek laknak itt a faluban. MEg is ismertkedtünk még néhánnyal, akik szintén meglepődtek, hogy itt vagyunk. De egyik sem kérdezte meg, hogy mi történt. Nagyon barátságosan és tárt karokkal vártak. Egész könnyen megkaptuk velük a közös hangot. Sőt, másnap már úgy keltünk, hogy mi is vagyük ki a részünk a munkából. Meglepődtöm, Shun nem volt hozzá szokva az ilyen munkákhoz, mégis nagyon ügyes volt. Valóban kicsi falu volt, mindenki ismert mindenkit. Csendes, kellemes falu, ahol mindenki kedves volt. És ahogy a napok teltek, mi is megkaptuk a helyünket itt. tudtuk már mit hol kapjunk, kit hogy hívnak, kit mikor kell keresni. Még a közeli rendelőben is besegítettünk Dr. Nakamuranak, aki egy 75 éves idős bácsi volt, de nagyon kedves és idős kora ellenére, szerette a munkáját. Bár segíthetnék valahogy, nincs orvos a faluban csak ő. Fiatalok ide nem jönnek és sajnos be kell érniük azzal ami itt van, mivel a legtöbben idősek nem mennek fel a völgybe és vonattal a legközelebbi városig. Bár az unokák, gyerekek eljönnek és akkor elviszik. Összetartó, kedves emberek voltak. Ahogy láttam, Shun és én is jól éreztem magam itt. Munka mellette, hagytunk időt magunkra is. Együtt főztünk, beszélgettünk, játszottunk, sétáltunk nagyokat a völgyet felfedezve. Elfelejtve mindent, ami miatt elmenekültünk. Bár megállhatna az idő. Minden egyes perc vele maga volt a boldogság. Talán túl önzőek voltunk, hogy így eljöttünk és megfeledkeztünk mindenről. De kellett ez az idő. Úgy éreztem, mindkettőnknek. És mire már észbe kaptunk már 2 hét le is telt, amióta itt voltunk.

Shun:

     - Holnap teli hold ünnepségünk lesz. Gyeretek majd el!

   - Telihold ünnepség?

    - Igen! Minden egyes teli holdkor megtartjuk. Az egész falu összegyül, finomságokat hoznak, együtt esznek, isznak és múlatoznak. Valamint az est csúcspontja, amikor közösen csónakot hajtogatunk, mindenki felírja a saját kívánságát rá és leengedjük a folyón.

   - Kívánság?

   - Igen! Úgy tartjuk, hogy ezáltal beteljesül.

   - Ez nagyon érdekesnek hangzik! Mindenképpen eljövünk! - karoltam át Maot, mire ő is bólintott.

   - Remek! Remek! Akkor holnap este 18-ra legyetek itt!

Bólintottunk majd elindultunk hazafele. Aznap este, közösen elkészítettük a vacsorát és megpihentünk. Másnap reggel Mao nagoyn izgatott volt az esti ünnepségért. Őszintén megmondva én is. Nagyon kíváncsi voltam én is rá. Délelőtt elmentünk a kis boltba, hogy valami kis finomságot összedobhassunk mi is és elvihessük rá. Majd közösen elkészítettük. Ma nem kellett bemenjünk segíteni Dr. Nakamuranak. De azért benéztünk hozzá, úgy tűnt nincs munkája. Mao pedig hozott neki egy forró levest, mert attól tartott, hogy nem fog ebédelni. Megköszönte, maj meg is beszéltük, hogy este találkozunk. Haza érkezve neki is álltunk főzni és sütni. Végül tonkatsut készítettünk és sütöttünk kekszet. Minden egyes pillanat vele, maga a boldogság! Ilyenkor, minden elfelejtődik, a sok megpróbáltatás, mindaz ami még ránk vár. Elfelejtődik! És nem számít! Bár ilyenkor megállhatna az idő és így maradhatnánk.

Mielőtt elkezdtünk volna készülődni. Mao verset írt, én pedig olvastam. És készülés után elindultunk a központban. Lassan már gyülekeztek az emberek. Asztalok voltak sorba helyezve és fehér terítővel leterítve. Már kezdtek rajta sorakozni a finomnak tűnő ételek. Az oszlopokra fehér girlandok díszelegtek és fehér lufik lógtak itt ott, esetleg az épületek oldalain. Középen pedig tábor tűz volt előkészítve. Mr. Takashi rögtön hozzánk sietett és Mao-t elvitte Mrs. Mariko, hogy az asszonyokkal még segédkezzen, míg engem a tábortűz helyéhez, hogy fát hasítsak. Fél szememmel Mao-t néztem, ahogy ő is. Elmosolyodtunk! Olyan kedves voltak ezek az emberek. Itt nagyon összetartóak!

Mire lassan, mindenki összegyült kezdődhetett is a múlatság. Zene szólt a háttérben, beszélgettek, táncoltak, ettek ittak. Nagyon jó volt a hangulat! Annakellenére, hogy a legtöbben itt idősek, tudták, hogy kell bulizni. Még engem is felrántottak bulizni, ahogy Maot is. Előbb útobb pedig hozzá kerültem és együtt táncolttunk. A hold fényében, csodaszép volt. Na nem mintha máskor nem lenne az. Mindeféle finomságot megkostoltunk, nagyon finomak voltak. Érződött, hogy mindenki szívét lelkét beleadta. Még a mi házi készítésű ételünket és sütinket is megdicsérték.

   - Olyan aranyosak vagytok! Mikor lesz az esküvő? - szólalt meg hirtelenjében Mariko asszony.

    - Én.. mi... mi még... - jött zavarba Mao, bár nem mondhatom, hogy én nem jöttem zavarban. De aranyos volt, ahogy magyarázkodni kezdett.

   - Ha minden úgy sikerül, ahogy szeretnénk akkor talán a nem is olyan messzéli jövőben! - fogtam meg a kezét. Mao meglepődve fordult felém, oda mosolyogtam, mire még jobban elpirult. Még így az éjszakai holdfényben is jól látszott. Aranyos!

   - Oh, de édesek!

   - Örülünk, hogy megismerhetünk titeket. Mint láthassátok a legtöbben itt idősek vagyunk, már jól a 40 felett van a legfiatalabb is közöttünk. Az unokánik, gyerekeink látogatnak de nem laknak itt. Nem ad sokat ez a kis falu, de mi boldogok vagyunk. És színt hoztok a mindennapjaitokban, hogy itt vagytok.

   - Köszönjük szépen Mariko asszony! - lépett előre Mao és megfogta a hölgy kezét. - És ne mondja ezt, ez a falu igenis sokat ad.

   - Drága lány... - simogatta meg az arcát.

   - Na de ne lazsáljunk! Vissz a bulizáshoz! - csattant fel férje.

Felnevettünk és újra neki álltunk táncolni. Aranyosak, kedvesek és barátságosak itt az emberek. Ahogy látom Mao is örül, hogy ide kötöttünk ki ahogy én is. Milyen jó lehet egy ilyen kis faluban élni. Békés, csendes. Igaz nem tartogat sok lehetőséget, de mégis varázslatos. És talán nem is kell...

Éjfél felé közeledve, leültünk az asztalokhoz és mindannyian kaptunk négyzet alaku lapot. Mindenki különféle színűt. Maoval úgy döntöttünk, hogy egyet írunk, egy közös kívánságot. Mao fel írta a kívánságot és mindketten aláírtuk. Hogy eljöjjön számunkra a boldogság! Majd együtt összehajtottuk. Ezután elmentünk a közeli parthoz, ahol egy mécses kíséretében elengedtük a hajókat. Csodaszép látvány volt, ahogy minden kis hajó ringatozva a vízen lefele ment.  Szép ünnepség!

Ezután lassan befejeződött a mulatság és Maoval mi is elindultunk vissza, az otthonunkban.

Ahogy haza felé sétáltunk egy kis hídon mentünk keresztül.

   - Milyen szép! - Mao szemei felcsillantak és a híd korlátjához lépett, hogy onnan figyelje ahogy a kis folyón kis csonak papirok hullámoznak felfelé.

   - Szép és nyugodt! - léptem mellé és én is neki támaszkodtam a korlátnak.

   - Igen! Itt minden olyan, békés!

    - Laknál itt?

    - Tessék?! - lepődött meg kérdésemen.

    - Laknál ezen a helyen, ebben a kis faluban?

Látszott arcán, hogy nem nagyon érti miért is kérdezek ilyent. De a következő pillanatban lágy mosoly jelent meg az arcán.

   - Igen! Laknék itt!

   - Tudod, van egy titok amit nem tud senki. Szüleim és még Benjiroék sem. Én nem akarok a céggel foglalatoskodni. Egész életemben csak azt hallgattam, hogy ilyen örökös kell legyek, olyan örökös. Erre kell vigyázzak. Arra kell vigyázzak. Így viselkedjek, úgy viselkedjek. Figyeljek oda, mit csinálok! Tanuljam ezt, tanuljam azt. Figyeljem ezt, figyelem azt. Egyszerűen egész eddigi életemben azt kellett hallgassam, hogy mit akarnka mások. Senki meg nem kérdezte, hogy én mit akarok. Tudod, amikor először megtudtam, hogy extrém sportokat űzöl, azon felül, hogy aggódtam érted, volt egy másik érzés is bennem ami kialakult. Csodálat keveredett az irigységgel.

   - Irigység? - féloldalas mosolyra huzodott az ajkam és lepillantottam a cipőm orrára.

    - Igen! Mert azt tehetted amit akarsz. Bármennyire is veszélyes legyen te szembe néztél vele és megcsináltad. Ez pedig csodálatos!

   - Shun...

   - Mondd csak, neked mi az álmod? Az extrém sportokat akarod tovább vinni?

    - Hmmm... hogy őszinte legyek, tudom, hogy azt sokáig nem űzhetem. És, hogy őszinte legyek sosem akartam belőle megélni. Hobbi szinten igen és nagyon boldog vagyok, ahogy Todo úr felfedezett minket és meglátott egy esélyt bennünk. Akarom folytatni, nem akarom feladni. Viszont nem ebből akarok megélni. De, hogy őszinte legyek nem tudom, hogy mit is akarok csinálni a jövőben. Tudod, hogy nekem egészen sok ideig nem volt megadva a tanulás lehetősége, pláné ilyen szinten, mint most. Nem álmodtam nagy egyetemekről, képzésekről. Csak az, ami éppen volt.

    - És, most... - fogtam meg a kezeit. - Most, hogy előtted áll a lehetőség, merre akarsz menni? Tudod jól, hogy én támogatlak bármi is legyen az! Sőt, kisegítelek!

   - Tudom és köszönöm! De ezt egyedül kell megtalálnom. Bár talán annyit tudok modani, hogy van mihez kötödjön.

   - Mihez kötödjön? - szűkítettem össze a szemöldökömet értetlenül.

    - Furán fog hangzodni és remélem, hogy nem érted félre. De én ott akarok lenni ahol te vagy.

   - Mao... - kerekedtek el a szemeim.

    - Én tudom, hogy így is nagyon sok időt töltünk együtt, de valahogy bármikor felteszem a kérdést a jövőre nézve, ott látom magam, melletted. Otthon, iskolában és munkában egyaránt is. Persze, nem akarok teher lenni a számodra és most nem azt értem, hogy folyton melletted leszek és cipelhetsz magaddal. Csak, hogy... hogy is mondjam... ha például te egy pilota akarsz lenni, akkor én stewardess, ha cégvezető, akkor aszisztensed... persze az én képzettségeimmel ez nagyon nehéz... de... de... nem akarom feladni.

   - Mao! - fogtam tenyerei közé az arcát. - Köszönöm!

    -De ha ez téged zavar...

   - Nem egyáltalán! -megcsókoltam.

    - Ne haragudj, nagyon kitétertünk rám. Mit is akartál mondani? Mi az a titok, amit nem tud senki?

    - Nekem az álmom, hogy orvos legyek!

   - Orvos?! Dehát ez csodaszép cél!

   - Hát, egyelőre még csak álom, ugyanis a szüleim nem fogják engedni.

    - Éppenséggel nem rég ellent mondtál a családodnak, hogy velem legyél. A célod eléérésért is tehetsz hasonlót. Mutasd meg nekik, hogy neked ez kell és jó vagy benne. Mert tudom, hogy képes vagy elérni az álmod. Ahogy korábban te is mondtad, én is támogatlak!

    - Köszönöm! - öleltem magához. Igaza van, ha most ellent mondtam a szüleimnek akkor tovább kell menni és elérni vele a többi célom is. Már felnőtt vagyok. - Igazából, titokban már tettem ellene. Sok mindent olvastam a orvos tudományról, sőt 2 éve még egy képzésben is részt vettem, meg más előadásokon. Nem tudják! Persze, ez nem elég, hogy megleszen a szakma, de gondoltam beiratkoznék egy egyetemre és elvégezném.

   - Képes vagy rá! Melletted vagyok! - fogta most ő kezei közé az arcom.

Olyan szerencsé vagyok, hogy ilyen barátnőm van, mint ő. 

    - Oh, most szomorú vagyok.

   - Miért?

   - Mert ha korábban elmondod, akkor ezt irhattuk volna a csónakra, hogy teljesüljön az álmod.

    -Nem! Megbeszéltük, hogy közös álmot írunk rá, nem csak ami rólam szól.

    - De rólam is szólt volna, mert ha te boldog vagy, én is az vagyok.

   - Mao... - öleltem szorosan magamhoz.

   - Várj! Van egy ötletem! - kapott a zsebeihez majd kivett képt kis fehér négyzet alaku lapot. - Még korábban Mr. Takashi adta a kezemben, hogy megmaradt. Mi lenne ha hajtogatnánk egyet egyet és leengednénk a folyón?

Elmosolyodtam és bólintottam. Mindketten felirtuk a kívánságunkat, de ezúttal nem mutattuk meg egymásnak. Bár volt egy sejtésem, hogy Mao mit írt. Én pedig velem kapcsolatban írtam, hogy Mao élete egyenesbe legyen. Összehajtogattuk a papirt, majd lesáltunk a part végére és útra engedtük. Mao ragyogó szemekkel figyelte, ahogy a kis hajók lefele ringatoznak, én pedig őt néztem ragyogó szemekkel. Igen! Szerencsés vagyok, nagyon!