11.rész Régi barát

Monster Love

11.rész Régi barát

Bem:

     - Bem? Ugye? - éppen a fedélzeten üldögéltem, amikor Shouta mellém lépett. Fél szemmel pillantottam fel rá és enyhén bólintottam. - Köszönöm, hogy a mesterem mellett vagy, segítsed és támogatod.

   - Egy ugyanaz a célunk, ez csak természetes. Örvendek, hogy van valaki hasonló mint én és szeretné ha az emberek és szörnyetegek együtt lennének békében.

    - Örvendek, hogy semmit sem változott meg a felfogása. - mosolyodott el és leült mellém.

    - Szerinted bántani fogja azt a férfit, Senapi-t ahogy ő nevezi?

    - Ha egyszer találkoznak? Meglehet. De megérdemli, bizott benne Miyako, a démon űrnő, felé nyújtotta kezét és neki az volt a választása, hogy azt a kezet félre üsse. Nem sok embernek adatik meg az, hogy valaki felé ennyire kedves legyen egy démon. - végig emésztettem a szavait, de nem mondtam semmit. - Megváltozna róla a képed ha megtenné? Ha egy embert akár...

    - Bár csak nem olyan régóta vagyunk egy csapat, mégis néha olyan érzésem van, hogy már nagyon régóta ismerem Miyakot. Nagyon bátor, kedves, segítőkész lány, aki gondolkodás nélkül veszélybe sodorja magát, hogy megmentsen. Önzetlen és nem érdemli meg azokat a jelzőket amivel őt illeti bárki is. Ő egyáltalán nem olyan szörnyszü... - de ahogy kiakartam mondani a szót, eszembe jutott, hogy ez az egyetlen szó, amit ő nem szeret.

    - Szörnyszülött... Gondolom még mindig nem szereti ezt a szót. - bólintottam. - De nagyon szépen leírtad Miyakot. Ennyire jó ember ismerő vagy? - vállat vontam, mire egy nevetés lett először a válasz. - Nem vagy valami beszédes, azt észre vettem. Meg azt is, hogy igen jól kijöttök Miyakoval. Egész közel kerültetek nem?

    - Mint mondtam, egy azon a célunk.

    - Csak ennyi? Nincs semmi más, amiért közel érzed magadhoz? - értetlenül szűkítettem össze a szemeimet, nem értettem, hogy mire akar kilyukadni. - Hahaha! - nevetett fel végül hangosan. - Annyira ártatlan vagy Bem. Vagy csak mutatod... - veregette meg a vállamat. - Ha rájössz egyszer, mi az amit a szíved rejt, állj velem szembe és valld be.

    - Mégis miről beszélsz? - továbbra sem értettem, hogy mire akar kilyukadni. Csak rám kacsintott, majd felállt a helyéről és elindult vissza fele.

   - Oh, igen! Én azért bevallom neked, de kérlek legyen ez a mi titkunk. Szeretem a mesterem, úgy szeretem, mint ahogy egy férfi szerethet egy nőt. Már nagyon régóta... és... és befogom vallani az érzéseimet, amikor végre megbékélem magammal és olyan szörnnyé változok, aki méltón állhat mellette. Szóval addig is, ne fecséreld az idődet! - ismét felém kacsintott majd vissza is ment le a szobába.

A mai napig sem tudom, hogy mire akart kilyukadni. Mit akarta, hogy mondjak vagy mit akar, hogy rájöjjek. Azt sem értettem, hogy miért mondja el nekem az érzéseit? Miért vallja be nekem? Mi közöm hozzá? Miért kell erről tudjak? Bár... valami fura, szuró, kényelmetlen érzés fogott el amikor kimondta, hogy szereti. Nem is tudom... düh fogott el, felakartam állni és oda menni elé, mérgesen rá nézni... de nem tudnám megmondani miért? Nem tudonám megnevezni, hogy mi az? Egyszerűen valami mart, valami forgyogott bennem, nem tetszett, az hogy azt mondja szereti Miyakot. Ugyanezt éreztem akkor is amikor elvállt tőle és megölelte. Szuró érzés fogott el a mellkasomban és leszívesebben odarohantam volna és elhuztam volna Miyakot? De miért? Mi az, hogy szereti? Milyen ez az érzés? Mi ez az érzés? Hogyan lehet definiálni? Meghatározni? Mik a jellemzői? Nem értem... nem tudom... Hallani hallottam már és láttam az embereket is, ahogy egymás kezét fogják, együtt sétálnak, esznek, beszélgetnek, ajándékot vesznek egymásnak, ölelik egymást és ahogy egymás ajkai összeérnek. Hmmm... varázslatos érzésnek irták le, leírhatatlannak, olyannak amit egyszer mindenképpen mindekinek átkell éreznie. Szép dolog, ezt valahogy elkönyvelhettem. Én még sosem éreztem. Nem is tudom ha érezhetném e ezt. Sosem fordult meg a fejemben, hogy én... egy mutáns, közel kerüljek valakihez úgy. Hogy is lehetne? Ha látna így... az eredeti formában...ez lehetetlen lenne. Bár Miyako... Miyako nem tart visszataszítónak. És ez miért éreztet velem boldogságot? Szeretek vele beszélgetni. Kellemesen eltársalgok vele és jól is érzem magam mellette. Örülök, amikor vele töltehetek időt...

   - Minden rendben? - a hangja szinte zene füleimnek.

    - Igen. Persze. Miért ne lenne?

    - Percekig csak álltál itt és magad elé néztél. Azt hittem, hogy valami aggaszt.

   - Nem dehogy. Csak elgondolkodtam. - mosolyodtam rá, mire válaszul is egy csodaszép mosolyt kaptam és ekkor hirtelenjében azt éreztem, hogy valami gond van a szívemmel ugyanis mintha furán dobogott volna egyet, mintha szalltozott volna egyet... ez lehetséges? - Khm... - köszörültem meg a torkomat mire rájöttem, hogy már egy ideje csak bámulom. - Azt hiszem, hogy most már indulnunk kellene, ne várassuk meg Natsume nyomozót és családját.

Egyetértően bólintott és elindultunk, hogy szóljuk a többieknek.  Natsume nyomozóékkal ez volt az újra tervezett ebéd. Bár korábban megakartuk tartani, Megvártuk, hogy Shouta elmenjen, nem lett volna gond, gondolom ha megkérdezzük ő nem e jöhet, viszont Shouta nem akart bezavarni. Most már 6-n indultunk el Natsume úr háza felé. Ott szeretettel fogadtak minket és már terített asztallal. Rögtön leültünk ebédelni. Natsume felesége, Nahoko, nagyon finomakat tudott főzni. Nagyon kedves család voltak. Reméltem, hogyha kiderülne az igazság, nem fordítanának hátat, valahogy úgy éreztem, ők egy jó kezdés lennének és nyitottak lennének felénk. Hiszen látják, látnák az igazi személyiségünket. Ebéd közben Miyakoékat kérdezték inkább, hiszen velük még nem volt alkalmuk annyit ismerkedni. De nagyon hamar összeszoktak velük is. Meglepte őket az, hogy velünk csak itt találkoztak és ismerkedtünk meg, azt hitték, hogy már nagyon régóta ismerjük egymást. Ebéd után Bela, Nahoko és Miyako az asztalnál maradtak beszélgetni, Belo, Yui és Aemi játszottak a nappaliba, a kislány hamar összebarátkozott Yuival is és megkapták a közös hangot. Nem tűnt úgy, hogy érdekelné ember... bár a biztonság kedvéért, Daigo velük maradt. Én pedig a kanapén beszélgettem Natsume úrral. Jó volt vele társalogni. Mindig fülig ért a szája és olyan pozítiv volt. Örvendtem, hogy lehet egy ilyen barátom... igen barátom. Mint ahogy korábban egyszer egyszer már mondta. Ahogy az idő telt, egyre jobban éreztük magunkat. Egyre jobban érezte magát mindenki. A gyerekek jól szórakoztak, mi jól elbeszélgettünk, ahogy a nők is. Nők... egy bizonyos nőre szegeződött a tekintetem és nem tudtam nem mosolyogni amikor láttam, hogy milyen boldogan is ragyog a szeme, ahogy Nahokoval beszélget.

    - Oh, értem én már! - vigyorodott el Natsume és helyeslően bólintani kezdett. Értetlenül néztem rá. Mi van mindenkivel, hogy így néz rám és bólintgat és minden? - Értem én! Értem! - veregette meg a hátam, de azért egészen erősen. - Jól van Bem! Ne aggódj, én itt vagyok, már átestem egyszer ezen. - miről beszél? - Ha bármikor tanácsra van szükséged itt vagyok, nyugodtan gyere, keress meg és kérdezz rá. De egyet hadd mondjak meg így elsőre. Ne várj sokáig, mert a végén még valaki lecsap rá.

   - Lecsap mire?

    - Jól van jól van! Ez remek! Oh a fiatalság! A fiatalság! - kiáltotta Natsume nyomozó, majd a feleségéhez sietett és arcon puszilta, aki nevetve elpirult. Nem értem, mi van?

Miyako:

Miután elköszöntünk Natusme nyomozó úrtól és családjától mind a 6-n elindultunk vissza haza. Elkell mondjam valóban nagyon kedves család és fellobbant bennem a remény, hogy ők talán megértenek, hogy ők meglássák a valódi személyiségünket, hogy mi nem akarunk rosszat és mi is hasonlók vagyunk, mint ők. Igen, már látom, hogy minden jól fog sikerülni. 

    - Te kis liba, hogy merészelsz így beszélni hozzám?!

    - Hogy mit mondtál rám? Kit neveztél te libának?!

    - Téged! Tán süket is vagy? Tudtam, hogy nem kellett volna kikezdjek egy olyan lánnyal, mint te.

    - Hogy mit beszélsz? Jobb ha már most befejezed, mert nagyon rosszul fogsz járni.

    - Csak ugyan? És ugyan szépségem, mit tudsz te ellenem tenni?

Egy nő és egy férfi vitatkozott az utcán. De ha jobban megnézem valahonnan ismerős a nő...

    - Vanessa? - álltam ledermedve az úton és alig hittem, hogy kit látnak a szemeim.  - Vanessa tényleg te vagy az?

    - Miyako?! - fordította felém a fejét és valóban Vanessa volt az. Egy régi barátnőm, akivel szinte elválaszthatatlanok voltunk. Az elmúlt évbe viszont ő utazgatott, mivel az volt a nagy álma. Vanessa felém szaladt és átöleltük egymást. - Micsoda vénetlen?! Hát ezt alig hiszem el! Nem hittem volna, hogy itt találkozunk. 

   - Én sem. Te meg mit keresel itt? Azt hittem a világot utazod.

    - Hát éppen csak szüntetet tartok. Pihenésre is szükség van. De mesélj mi van veled? Hallottam, hogy mi történt az otthonodra. Meg is akartalak keresni ha valamivel segíthetek.

   - Jól vagyok és köszönöm szépen, de már van tervünk. Tudod a hold... - jeleztem az ég felé.

    - Hát persze! Nem is lennél te, ha nem lenne egy megoldásod. Oh, de annyira örülök, hogy találkoztunk újra. Menjünk már valahová el, beszélgessünk egyet!

    - Jó, mindenképpen! Mit szólsz ha...

    - Hahó! Rólam megfeledkeztél? Mi az, ez is egy újabb kis liba? - lépett ide a férfi akivel az előbb veszekedett Vanessa. Már meg is akart érinteni de ebben a pillanatban valaki, pontosabban Bem megragadta a karját és egy mozdulattal hátra csavarta, amitől a férfi rögtön felüvöltött fájdalmában. Végül lökött egyet rajta és a földre esett. A férfi bár talán szeretett volna még kötekedni elszaladt.

    - Oh, ő meg ki? Látom nem csak Daigo és Aemi van veled.

    - Oh, igen Vanessa ők it...

 Bemutattam neki Beméket, majd meg is beszéltük, hogy elvisszük hozzánk, azaz Bemékhez, azaz a közös helyünkre, ahol végre elbeszélgethetünk egyet, hiszen olyan rég találkoztunk.  Útközben rákérdeztem, hogy ki volt ez a fickó, de ő csak a fejét rázta, hogy fogalma sincs csak valaki rögtön szerelembe esett és folyton nyomult rá. Hát igen, ez nem egyszer esett meg Vanessaval, a holló nő volt, de gyönyörű testtel. Hosszú fenékig érő szőke haja volt és kék igéző szemei, karcsu, vékony alakja és hófehér bőre. Minden egyes férfi utána fordította a fejét. De miért ne tette volna? Valóban csodaszép volt. Vajon Bemnek is tetszik? Szemem sakrából hátra pillantottam, a földet nézte és úgy tűnt a gondolataiba van mélyedve. Vajon ő is gyönyörűnek tartsa Vanessat? Nem hibáztatnám. Ha jól emlékszem még Daigo is bele volt bolundulva egyik időbe és mind összeakart volna jönni vele, de Vanessa nem ment bele. Bár kavarni, kavartak egy jó ideig.

Amint a hajúhoz értünk, mindenki a saját dolgára ment. Bela azt mondta, hogy elmegy ledölni. Bem és Belo a szembeni parkba mentek és bár Vanessa szerette volna ha Daigo és Aemi is marad,  udvarisana visszautasítottak, hogy csak beszéljünk mi. Bár szerintem Daigo egyszerűen nem akart, ugyanis miután kavartak és Vanessa dobta, folyton kerülte és rossz szemmel is nézett rá. Persze értem én, vagyis na szeretsz valaki és visszautasít, nem egy kellemes érzés de akkor is, néha úgy tűnt, hogy Daigo egyenesen utálja hirtelnejében és ez nem is változott. Nem értettem és ha rá is kérdeztem akkor sem válaszolt rá Daigo. De azt tiszteletbe tartotta, hogy nekem és Vanessával van egy múltunk, barátságunk és én azt ápolni akarom. Ebbe nem szólt bele, bár nem is engedtem volna.

Vanessával a fedélzeten maradtunk és ott kezdtünk beszélgetni, órákat eltudtunk csevegni ahogy most is. Bár most úgye volt is hiszen jó néhány éve nem találkoztunk. 

    - És mi van azzal a mutáns sráccal? - tette fel egyszeriben csak a kérdést 2 óra után.

   - Mi...Mi... milyen mutáns sráccal? - tettem az értetlent, pedig nagyon jól tudtam, hogy kire akar kilyukdani.

   - Ugyan már, ne titkolozz előttem! Nem vagyok vak, nagyon jól látom, hogy nézel rá. Csak nem megváltozott a úrnő tervei és mégis családot akar alapítani?

   - Nem! Nem! Nem erről van szó... ne beszélj butaságokat. - jöttem teljesen zavarba.

   - Tudtam én! - csapta össze a tenyereit izgatottan. - Miyako, ez csodás! Mindent elkell mesélned. Meddig jutottatok? Hogyan ismerkedtetek meg... mindent! Mindent!

   - Meddig jutottunk volna?  Csak... csak... még beszélgetünk és azt sem biztos, hogy Bem is ugyanúgy... ugyanúgy érezne... tudod... én... nem is tudom...

    - Ugyan már Miyako. Ki vagy te? Hol az a határozott, bátor Miyako aki még a legvadabb démonokkal is szembe tudott állni és szem rebbendés nélkül büntetést osztottál nekik. Nem féltél semmitől. De te most... most félsz?! Amindenit, Miyako! Te félsz! A démon úrnő fél!

    - Nem! Nem! Nem!

    - Oh, dehogynem! Miyako! - ütött karon izgatottan. 

   - Jól van, jól van! Örülök, hogy jól szorakoztatlak.

    - Na, nem úgy értettem....  - ölelt át. - De nem gondolod, hogy ideje lenne lépned valamit? Csak egy kicsit aztán alakul, ahogy alakul.

    - De mindennap beszélgetünk és elvagyunk...

   - Menjetek el randizni!

    - Hogy randizni? Én... nem... nem...

    - Jól van, akkor ne mondd el neki, hogy randi. Csak menjetek el egyet kettesbe sétálni, beszélgessetek, vacsorázzatok együtt... mit tudom én mi. De legyen egy olyan légkör, ahol senki más nem tud megzavarni. Itt itt van Daigo, Aemi meg az ő társai. Legyetek csak kettesben. - talán... talán nem is beszél hülyeséget Vanessa. Talán... talán... megkellene próbáljam. - Jól van! Látom tetszik az ötlet, irány is! - huzott fel a helyemről majd meglökött, hogy induljak.

Kissé félénken tekintettem vissza rá és bizonytalanul utnak indultam. Bemet a szemben lévő parkba találtam rá, a fa alatt üldögélt, hátát a fának döntve, egyik térdét felhuzta és karját neki támasztotta. Milyen jól néz ki! A szívem őrült tempoban kezdett dobogni... huh, gyerünk! Gyerünk! Gyerünk Miyako nem hátrálhatsz meg! Vanessának igaza van, te, te... te a démon királynő vagy! Nem ijedtél meg egy óriástól, egy fenevadtól, rút szörnyektől, mindenkivel szembe néztél. Akkor meg most? Most sincs semmi amitől félj. Csak odamész beszélsz vele felhozod és kész... mi vesztenid valód van? Mi olyan nehéz benne? Voltatok már kettesbe egy szobába, beszélgettetek már órákat... szóval mi olyan nagy dolog? Igen! Igen! Nincs semmi nagy dolog!

   - Szia! Leülhetek? - na szuper a végére megcsuklott a hangom is. Miyako, viselkedj normálisan!

    - Persze! - elmosolyodott és kicsit arébb csusszant, hogy én is elférhessek, mellette. - Beszélgettetek a barátnőddel?

   - Igen! Nagyon rég láttuk egymást, de semmi sem változott kettőnk között, ugyanaz a bolondos duó vagyunk aki régen. - nevettem fel.

   - Értem, ez jó dolog.

   - Vanessa nem is tudom... 14 éves lehettem, amikor megismerkedtünk, akkor kezdtek komolyabban foglalkozni velem, hogy átvehessem majd a tront. De lázadó korszakomban semmiről sem akartam hallani, aki kimentett ebből a monotonításból az ő volt. Folyton megszöktünk és elmentünk járni az erdőt, meg a emberek városait. Hülysékedtünk és szórakoztunk. Jól elvoltunk. Aztán a Senapi-os esett előtt, jóval ő úgy döntött, hogy elmegy világot látni. Furcsáltam, mivel azt mondta, hogy mindig is ez volt az álma, de előtte nekem sosem mondta egyszer sem. Kicsit haragudtam is rá, de milyen barát lettem volna ha visszatartom. Felajánlotta, hogy menjek vele de nekem már ott volt a nép, az uralkodás szóval nem hagyhattam mindent hátra. Így elválltak útjaink, de reméltem, hogy egy napon visszatér. Aminek nagyon örülök. Tényleg régóta mellettem van, segített és mindig számíthattam rá. Az elmúlt időszakban amíg távol volt tőlem, bármikor kérhettem egy egy feladatot, amit elintézett azonnal. Szerencsém van, hogy olyan barátom van, mint ő.

    - Nagyon sokan vannak melletted Miyako! - hangja a füleimet csiklandozta. Ez mély, kissé rekedtes bársonyos hangtól egész testem beleremegett. - Sokan tisztelenek és segítenek. És én is itt vagyok! Ahogy Bela és Belo is, ezentúl!

    - Te... te... te is? - kissé felé fordítottam a testem, miközben szemeim felcsillogtak ennek hallatán.

   - Igen! Természetesen! Melletted vagyok és itt is leszek, hiszen egy csapat vagyunk!

    - Bem! - hogy tud valaki ennyire aranyos lenni? Ezek a szavak... huh! Szívem, nyugodj le egy kicsit mert menten úgy érzem, hogy kiugrasz a helyedről! Voltak már olyan alattvalók, szörnyek akik hűséget fogadtak nekem és elmondták, hogy mindig mellettem lesznek. Bár azokból jó pár már megszegte ezt az ígéretét. Szóval ehhez valahogy már hozzá voltam szokva... de mégis, ahogy Bem mondta, az olyan másként hallatszott. Olyan őszintén, olyan varázslatosan!

Na jól van Miyako! Itt az ideje, hogy lépj egyet előre!

    - Bem! Nincs kedved elmenni egyet sétálni velem? Csak... csak.. úgy gondoltam, körbe nézhetnék egyet a városba, hogyha minden rendben van.

    - Te és én?

    - Igen! Gondoltam, biztos neked is megfordult ez a fejedben így... és... Daigot amugysem érdekelné ez most, Aemit nem vihetem és... és... gondoltam esetleg te... mármint ha akarod... - na de jól le járatod magad. Ez az, te vagy a démon királynő!

    - Rendben! Benne vagyok!

   - Komolyan?  - néztem már már meglepetten.

    - Holnap ebéd után mit szólsz? - állt fel.

    - Megfelel! Mindenképpen megfelel! - válaszoltam izgatottan.

Felém mosolyodott, majd elnézést kérve elindult vissza a hajór. Addig figyeltem amig fel nem szökkent rá. Amin eltűnt sikitani és ugrándozni kezdtem. Mint valami kis tini... aj alig hiszem el randim lesz Bemel! Na jó, nem épp randim azaz... vagyis na... csak sétálunk kettesben de na ez is már valami nem? Vajon az emberek is így érzik magukat amikor a szeretett személlyel tölthetnek egy kis időt? Már alig várom a holnapot! Legyen gyorsan holnap!