10.rész Plusz egy személy

Monster Love

10.rész Plusz egy személy

Bem:

Egy jó másfél óra után, miután Miyako elmondta a történetét Shouatval, visszajött Daigo egy idősebb nővel. Természetesen nem kellett senki sem mondjon semmit, ahhoz, hogy tudjam nem ember.

    - Selia, rég találkoztunk! - ült fel Miyako.

    - Úrnőm, örvendek, hogy találkozhatunk és láthatom, hogy minden rendben van veled. - nyújtotta Miyako felé kezét és kezdett letérdelni.

    - Ne! Ne tedd ezt! Kérlek, erre semmi szükség! - pattant fel Miyako, de ahogy lába a taljt érte, megszédült.

    - Csak lassan! - kaptam dereka után.

    - Kö... kö... köszönöm. - nézett rám és egy pillantra azt hittem, hogy az idő megállt, hogy ebben a pillanatban nem volt senki más csak én és ő. A szemei... a barna szemei mintha beszippantottak volna, fogságba ejtettek és nem engedtek onnan el. Vagy nem is akartam volna megszökni.

    - Khm... khm... - torok köszörülés térített vissza a valóságban, hogy nem csak mi ketten vagyunk itt.

Fura érzés kavargott bennem, kerültem a tekinteteket és ide oda mozogtam... mintha ideges lennék, feszült vagy egyszerűen zavarbajöttem volna, ettől az egész jelenettől. De ugyan miért?

    - Örvendek úrnőm, hogy nem vagy egyedül. Daigo erre fele elmesélte, hogy találkoztatok valakikkel, akik mellettetek állnak, remélem tudod, hogy rám is mindig számíthatsz.

    - Természetsen, Selia. Köszönöm szépen hűségedet! - lépett elé Miyako és megfogta két kezét, majd barátságosan rá mosolygott. Ilyen tisztelet övezi Miyakot?

    - Daigo azt is elmesélte, hogy mi történt veled, kérlek szépen ülj le! - fogta meg az idős hölgy, akit Selia-nak hívták. - Meg foglak vizsgálni rendben?

    - Köszönöm Selia, de már jobban vagyok nincs rá szükség.

    - Ne makacskodj! Az előbb is ezt mondtad és nézd mi lett ebből... - mordult rá Daigo.

    - Daigo és öhm... - tekintett rám Selia.

    - Bem...

    - ... Bem, kérlek hagyjátok el a most a szobát. - egyszerre bólintottunk Daigoval és fel is mentünk a fedéleztre. Aemi, Belo és Bela valamivel távolabb játszottak.

    - Az a kis féreg... - szürte fogai közül Daigo. - Csak a bajt kavarja, amikor csak megjelenik.

    - Kiről beszélsz? 

    - Az a kölyök... Sosem kedveltem, mindig úgy éreztem, hogy csak hátráltatja Miyakot és nem is törödik vele. Annyi gondja akadt Miyakonak, amikor befogadta... a gyermek észre sem vette, hogy mennyire küzd érte és mennyi mindent megtesz, hogy ott maradjon mellette, hogy elfogadják és mekkor döntést is hozott meg magában.

    - Milyen döntésről beszélsz? - bukott ki belőlem a kérdés gondolkodás nélkül. Szeme sarkából rám nézett és már arra készültem, hogy visszaszívjam a kérdésem, de válaszra nyitotta száját.

    - Tudod, utód tronra csak egy igazi démoné lehet, akinek ereiben a uralkodó vére folyik. Azaz...

    - Évezredek óta, ugyanabból a családból van a vezető. - emlékeztem Miyako egyszer említette.

    - Így van. De Miyako erről hallani sem akart. Bár tudta, hogy ez lenne a kötelessége és hogy nem egy démon fog fellázadni ezért, nem akart csak valakivel lenni azért, hogy gyermeket szüljön aki majd a tronra léphet. Sorban állnak Miyakonak a démonok, hogy párjuknak válasszon... mint egy friss hús, úgy néznek rá... - szűrte undorodva fogai közül, mire én is éreztem, hogy egy morgás elhagyja az ajakimat. - de Miyako mindegyiket visszautasította. Nem akar ilyenről hallani. Ezért az ugrott a fejében, hogy mi lenne ha eltudná intézni, hogy Shouta vegye át majd a helyét. - meglepetten fordultam felé. - Persze ez nem olyan egyszerű... sőt egyenesen lehetetlen. Sosem volt még ilyensmire példa... de ő mindent megakart tenni annak érdekében, hogy ezt megvalósítsa és minnél simább utat, hagyjon Shoutanak. Nyilván a kölyök erről semmit sem tudott, nem is vett észre. Éjjel nappal megoldáson dolgozott, már már elfáradt. De akkor sem mutatta meg neki. Ezért nem kedvelem a kölyköt, azt hiszi, hogy minden csak egy játék, egy pitin kis bosszú vagy nem bosszú. Na nem mintha ő kedvelene engem. - könyökölt neki a hajó peremének.

    - Szerintem Shoutanak is ugyanolyn fontos Miyako, mint Miyakonak a fiú.

    - Hah... mit tudsz te, csak most láttad őket először és emlékeztetnélek, hogy Shouta volt az aki udvariatlanul bánt Miyakoval.

    - De amikor Miyako elájult, a fiú megtorpant és esküszöm, hogy szeme sarkából felé nézett. - Daigo kétkedve nézett de nem mondott semmit.

    - Kérlek úrnőm, fogadd meg a tanácsom és a mai nap pihenjél. - mindketten a hang irányába fordultunk, ebben a pillanatban lépett ki Selia és Miyako.

    - Rendben, rendben igérem. Neked pedig köszönöm, hogy eljöttél és segítettél! - fogta meg kezeit.

    - Öreg vagyok már, de érted sosem mondanék nemet! Kérlek továbbra is vegyél szolgálatba, amikor csak kell!

    - Rendben! Köszönöm szépen! Megjegyzem! Daigo, visszakísérnéd Seliat.

    - Persze, de minden rendben van? - léptónk oda mindketten és néztünk aggódva Miyakora.

    - Természetesen, nem vagyok én olyan gyenge. - mosolyodott el, bár kissé úgy éreztem, hogy csak azért teszi, hogy megnyugtasson. - Ma viszont mindenképpen pihenek.

    - Akkor Natsume nyomozó úr ebéd meghívását vissza kell mondjuk. - jelent meg Bela és a két kisebb.

    - Oh, tényleg arról meg is feledkeztem!

    - Semmi gond, Natusme nyomozó úr nem fog megharagudni, hogyha visszamondjuk- szólaltam meg.

    - Szerintem nyugodtan elmehetnétek, hiszen már ismer titeket. Miyakoval addig itt maradunk. - válaszolt Daigo.

    - De...

    - Igaza van Daigonak, nem lenne szép dolog ha visszamondanánk az ebéd meghívást. Menjetek el nyugodtan, hiszen titeket már régebbről ír. Remélem, hogy megbocsájtanak amiért nem tudunk csatlakozni és esetleg újra tervezzük majd.

Ismét furcsa érzés kavargott bennem és egy hang folyton azt mondta, hogy ne menjek, hogy maradjak itt Miyakoval. De végül csak rá bólintottam, jeleztem Belonak és Belanak, hogy készüljünk el, majd ezzel a kényelmetlen érzéssel hagytuk el az otthonunk és indultunk el Natsumeekhez.

Miyako:

 Daigo elindult, hogy visszavigye Seliat, Bemék pedig elindultak Natsume nyomozó úrhoz és csaladjához.  Megmondom őszintén, hogy elkeseredtem amiért nem tudtam elmenni. Tényleg örültem volna, hogyha egy emberi barátunk is van. És ahogy Bemet hallottam mesélni, ő valóban más... más mint Senpai... 

    - Miyako, jól vagy? - jelent meg egy aranyos kislány  a látókörömben.

    - Persze, hogy jól vagyok! Mit szólsz ha mesélek egy történetet? - simogattam meg a fejét, kérdésemre hevesen bólintani kezdett, majd fel is ült az ölembe. - Hmmm... lássuk csak mit is meséljek?

De megígértem Selia-nak, hogy pihenek a mai nap folyamán. Valójában semmi komoly bajom nem volt a füsttől az ájulás valószínű csak sokk okozta, pontosabban Shoutaval való találkozás. Inkább ami aggasztotta az nyilván a szemem volt, ezért kért meg, hogy pihenjek. Selia nem egyszer az elmúlt időbe meglátogatott és a hogy létemről kérdezett, a szemem és a fájdalmáról. Ilyenkor mindig láttam a szemeiben, hogy bár boszorkány, nem tud semmit sem tenni ellene, hogy a fájdalom megszünjön, hogy meggyógyuljon. Vagy legalábbis ha tudná, hogy mi volt az a por, talán tudna ellenszert kreálni. De nem haragudtam rá, amiért nem tudott. Hálás voltam, hogy mellettem maradt hiszen már nagyon régóta, amióta megszülettem, szolgálja a családomat. Mindig ott volt mellettem és segített, tanácsokkal látott el. Nagyon kedves személy, szinte olyan volt számomra, mint egy második anya. Nem csodálom, hogy Daigonak ő jutott eszébe először akir ide hozzon. Mindezek ellenére egész vicces beszolása volt Selianak amikor egyedül maradtunk a szobába "Az a fiú, igazán kedvesnek tűnik. Csak nem meggondoltad magad a család alapításról?" Célozva ezzel köztem és Bem közötti légkörre. Rögtön éreztem, hogy az arcom lángokba borul és szabadkozni kezdtem, hogy erről szó sincs. De ennek ellenére, mégis befészkelte magát egy kis gondolat, egy kép, ahol Bemmel sétálunk a park felé kézen fogva egy kisgyermeket. Oh, Aemi, mégis mire gondolsz?! Ez... ez.. ez... nem olyan.. Bem biztos hogy nem... nem... én... én... 

   - Miyako? Miyako? Miyako?!

    - Jaj ne haragudj Aemi, mit is mondtál?

    - Akkor mit is fogsz mesélni?

    - OH... igen persze... szóval lássuk csak, mit szólsz ha... volt egy erőd amit úgy hívtak, hogy végtelen tenger. Ennek az erdőnek az volt a jellegzetessége, hogyha bementél rajta nem tudtál kijönni és hiába tekintettél rá fentről a magasról nem láttad a végét, ugyanis vastag felhők takarták.

   - Wau! Komolyan?!

    -Így van. Viszont ennek ellenére volt valaki aki mégis eléggé kíváncsi volt és bizony eldöntötte, hogy ő bemegy és addig nem nyugszik amíg ki nem talál. Őt hívták...

Most meg amugysem ez volt az idő, hogy ilyensmiken gondoljak. Jobban aggasztott Shouta... aggódtam érte és beszélni akartam vele újból. De nem tudtam hol keressem és eléggé mérgesnek tűnt, talán nem is akar többet látni. 

Daigo egy fél órával később érkezett meg, és ki tessékelte Aemit, aki még a történet végét nem hallgatta meg, hogy hadd hagyjon pihenni. Az unszolására végül lefeküdtem, de alig jött álom a szememre. Inkább a gondolataimba voltam merülve. Shouta... Senpai... Bem... bosszú... kastély... terv... egyszerre kavargott össze vissza és úgy éreztem, hogy kissé elvagyok veszve. Hirtelenejében túl sok minden éreztem, hogy rám zuhant. Értetlenség, múlt, jelen... jövő... de ahogy Bem mosolygos arca rajzolodott ki előttem megnyugodtam és álomba szenderültem.

Nem is tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de amikor már felébredtem kint már szürkölet volt. A szobába nem volt seni és a fedélzetről sem hallottam beszédet. Jól éreztem magam, már nem éreztem azt a kényelmetlen, szuró érzést amit a füst okozott a szememnél. A fedélzetre érve, rögtön megláttam nem messze a hajotól játszadozó kisebbeket, illetve a nagyokat ahogy a fa tővénél üldögélnek. Mosolyogva néztem ezt a jelenetet... egész jó kis csapat. Viszont mielőtt csatlakozhattam volna, megéreztem a jelenlétét.

    - Ne bujkálj, hanem gyere elő! - ezt már a többiek is meghallották és szerintem senki nem csodálkozott, hogy kis is lehetett az. - Azt hittem, hogy elmentél. Miért vagy itt?

   - Te kis kölyök! Nem bántottad már eleget Miyakot?! Hogy mersz még egyszer a szeme elég kerülni?! - indult hozzám Daigo dühösen, bár az illető nem jelent meg. - Azt hiszem, hogy moresre kell tanítsalak, hátha azzal majd egy kis érettséget beléd verek!

   - Szipp... szipp...

    - Daigo várj! - kaptam a keze után.

    - Szipp... szip.... - ez a hang?

Elindultam amerről a hangot hallottam és amerről érzékeltem a jelenlétét. A többiek követtek. A hajó orránál fedeztem fel, összekuporodva.

  - Én... Én... Én... én nem akartam... én egyáltalám nem akartam! - Shouta úgy zokogott mint egy kis gyermek, egyszer láttam még így, vagy egy hete fogadhattam be, amikor egyik este az esti sétámat tettem, furcsa hangra lettem figyelmes a szobájából. Aggódni kezdtem és gondolkodás nélkül berontottam. Shouta az egyik sarokba volt összekuporodva, nehezen lélegzett, arca fájdalomtól eltorzult volt és mellkasát szorította. Azonnal odamentem és Selia-ért kiáltottam. Amíg vártam, karomba kaptam és hátát simogattam, igyekeztem megnyugtatni. Fogalmam sem volt, hogy mi ütött belé, szerettem volna elvenni fájdalmát, de erre úgye nem volt lehetőség. Meglepetésre, mire Selia beért a szobába, Shouta jobban lett... ekkor mesélt először a múltjáról amiken keresztül ment gyerekkora óta, zokogva mint egy kisded. Majd megszakadt a szívem akkor is és most is, ettől a látványtól. - Én... én... én... bocsánatot akartam kérni. Rájöttem, hogy mennyire ostoba voltam veled, veled, aki ott volt mellettem, aki felém nyújtotta a kezét és jól bánt belem. Az első személy, aki kedves volt velem, befogadott, etett, öltöztett és tanított és... és... boldoggá tett. Hülye voltam, elvakította a múltam és nem vettem észre, hogy mi is van előttem, hogy élvezzem és örüljek annak. Erre akkor jöttem rá, amikor eljöttem tőled... amikor ott álltam, hogy beteljesítsem a bosszúm, de nem sikerült. Nem vittem végig, folyton te jártál a fejemben... leroskadtam a földre és sírni kezdtem. Miután... miután összeszedtem magam, azonnal elindultam vissz a palotádhoz, hogy megkeresselek, hogy bocsánatot kérjek és könyörögjek, hogy engedj vissza magad mellé, hogy hadd legyek újra a tanítványod, hogy hadd újból szerezzem vissza a bizalmadat. Még ha verejték vagy vért is kell izzadnom érte, megteszem! - könnyes szemeit rám emelte, majd megszakadt a szívem. - De amikor odaértem a palota nem volt ott... senki sem volt a környéken. Először azt gondoltam, hogy elköltöztetted miattam, hogy soha többé nem akarsz látni... de még ezzel a gondolattal sem adtam fel. Legalább egyszer beszélni akartam veled. Egyszer még a szemedbe nézni, elnézést kérni és ha azt kívánod, akkor soha többé nem kerülni a szemed elé. Napokig, sőt hetekig bolyongtam az erődbe, remélve, hogy csak arébb költöztetted vagy legalább valakivel találkozom. De egyik sem történt meg. Azon kezdtem gondolkodni, hogy hova költözhettél, hol találhatlak meg. Elindultam észak irányába csak úgy... remélve, hogy találok egy nyomot. De sosem gondoltam volna, hogy az a nyom mi is lesz. A régi szakácsoddal találkoztam Balthazarral. Azt hittem végre megtaláltalak, rögtön hozzá szaladtam és megkértem, hogy vezessen hozzád. De csak az arcomba nevetett... elkezdett becsmérelni, szidni, szerencsétlen, erőtlen szörnyetegnek nevezni, aki nem érdemes a címére. Fogalmam sem volt, hogy mi ütött belé... de nem engedhettem, hogy így beszéljen rólad. Begurultam és rá támadtam, mindennek elneveztem és rá kiáltottam, hogy hogy tud így beszélni rólad, rólad aki menedéket adott neki, felvette, munkát és segített... Aztán elmondta.... hogy balszerencsét hoztál a démonokra, a szörnyekre, azzal, hogy az emberekkel cimboráltál és meg is ittad a levét. Az emberek megtámadták a palotát, amikor ünnepség volt, a szörnyek szétszorodtak, te próbáltál velük beszélni, de nem sikerült... sőt egy golyó... egy golyó... - egész teste beleremegett, mire lehajoltam hozzá és átöleltem. 

    - Nincs semmi baj! Nincs semmi baj...

    - Első gondoltara azt hittem... hogy... hogy talán már... talán már... de akkor elmondta, hogy nem haltál meg. Bár ő is ezt gondolta, az eset után 2 hétre összefutott veled. Épségben voltál... azaz majdnem, ugyanis a szemed, bár emberi formába voltál, eredeti vörös formájába izzott. Rögtön rá jöttem, hogy valami lehet és fájdalmaid vannak. A parasztot ott hagytam és azonnal tovább indultam, hogy megkeresselek. Égen földön, vizen, tűzön nem érdekelt, de meg kellett találjalak. Még jobban... utáltam magam, utáltam magam, hogy amikor a legnagyobb szükséged lett volna rám, nem voltam melletted. Amikor megtaláltalak nagyon boldog lettem, de látva, hogy nem vagy egyedül, hogy másokat is találtál... féltékeny lettem, azt hittem lecseréltél, hogy már nem kellek. Ezért mondtam azokat a szavakat... Utáltam azokat a férgeket, akik allattvalóidnak nevezték magukat, de akkor hátat fordítottak neked és magadra hagytak. De én is egy voltam közülük. Csak hamarabb megtettem mint ők. Utáltam.... sosem tudok megbocsájtani magamnak... - felemelte a kezét bal arcomra tette, ujjával félre simitva a hajamat, így előbukkanva a vörös szemem. Látványától még jobban elkeseredett az arca. - Sosem fogok tudni megbocsájtani magamnak... ha ott lehettem volna ha... ha...

    - Ha ott lehettél volna, akkor sem tudtad volna megakadályozni. Az a féreg... - szűrtem fogaim között. - becsapott, átvert... de ne aggódj, mert meg is fizet érte.

   - Hadd segítsek! Hadd legyek az árnyékod! Nem kell melletted legyek, nem kell megbocsáss, de ha legyek az árnyékod.... - mosoly húzodott az ajakimra és most rajtam volt a sor, hogy kezeim közé vegyem az arcát.

    - Megbocsájtok neked Shouta! Sosem haragudtam rád, igazán. Tudom, hogy kemény volt az életed és azt hitted, hogy tombolással eltörölheted, szabadságot kaphatsz. De mindvégig biztam benne, hogy visszatérsz majd a helyes útra. Biztam benned és vártalak. Egy pillanatig sem feleljtettelek el...

    - Miya... túl kegyes vagy hozzám úrnőm... - fogta meg kezeimet.

   - Úrnő? Mikor szólítottál te engem úrnőnek? - és itt az ideje, hogy felengedjen egy kicsit a hangulat.

    - Hah... - nevette el magát és felemelte fejét, hogy a szemembe nézhessen. - Mester, köszönöm!

    - Na ez már jobban tetszik! Te kölyök! - ezzel kihuztam kezeimet és átkaroltam, majd egy barackot ajándékoztam a kobakjára.

    - Oh, ne már! Mester! - régebben is mindig ezt csinátalm. Ellökött magától, de én csak nevettem.

Mindezek után Shouta velünk maradt, kerek 2 hétig. Újból elkezdett tanulni tőlem, de nem mintha nagyon lett volna mi újat mutassak neki. Sosem feledkezett meg a tanításaimtól, finomította őket, erősödött és okosodott. Büszke voltam rá! Össze barátkozott Bemékkel is, őket is jobban megismerte. Játszott Aemivel és néha átvette a éjszakai gyakorlatot Daigotól, akivel mint régen most sem jöttek ki mindig jól. Örültem, hogy velünk lehetett és szerettem volna ha még marad.

    - Biztos, hogy nem gondolod meg magad? - kérdeztem ahogy a hajó fedélzetén álltunk.

    - Nem! Magamnak is meg kell bocsájtanom...

   - Ne légy túl szigoru magadnak te... - oda akartam lépni hozzá, de felemelte kezeit.

    - Hadd tegyem ezt a magam módján, hadd kapjam meg az utam és hadd legyek az árnyékod.

    - Ezt akarod? - határozottan bólintott.

    - Mester, szeretnék a hű szolgád lenni, követni, védeni és segíteni. Most úgy érzem ez az utam. Szóval bizz csak rám amit akarsz és szólj ha szükséged van rám... én... - ezzel átvészelte a köztünk lévő távolságot és átölelt. Meglepett e tette. - mindig itt leszek neked! - suttogta fülemben.

Majd elhajolt, felém mosolygott, egy olyan szép és hatalmas mosollyal amit régen láttam Shouta arcán, végül pedig leugrott a hajóról és el is tűnt. Figyeltem azt a helyet ahova az előbb még leugrott és csak mosolyogtam. Tudtam, hogy Shouta hamarosan visszatér és remek démon lesz belőle. Megkapja az utját és valóban, vármikor számíthatok majd rá innen kezdve.