12.rész Egy lépés egymás felé

 

Monster Love

12. rész Egy lépés egymás felé

Miyako:

És valóban szinte szemvillanás alatt elérkezett a másnap ebéd utáni időszak. Nem tudom, hogy ez azért volt mert annyira vártam vagy egyszerűen csak annyi teendő volt. Na jó valójában, nem volt sok teendő. Reggel körbe vezettem Vanessát a városban, csatlakozott hozzánk Bela meglepetésemre, de nem nagyon beszélgetett, inkább csak figyelt. Talán nem bizott Vanessában. De nincs amitől félnie, már nagyon régóta ismerem, az egyik olyan személy akinek kezében adnám az életem. Nem árulna el engem. Sőt itt van mellettünk és segít. Minnél többen vagyunk annál közelebb kerülünk a célunkhoz. A teli hold következik, éberek kell legyünk és Beméknek is tud segíteni, hogy ők honnan jöttek. Hiszen felőlük semmi nyom nincs, hogy honnan is érkeztek, hogyan és egyáltalán miért. Szeretnék nekik segíteni és valahogy titkon abba reménykedem, hogy ha megtudják, majd velünk maradnak. Néha próbáltam kivenni belőlük, hogy mit akarnának ha rájönnének honnan származnak, de egyikük sem adott konkrét választ. Van e esély arra, hogy esetleg jöjjenek majd velünk? Lennének más tervei? Lehet, hogy vannak mások is olyanok mint ők és akkor velük szívesebben lennének? Közelebb éreznék magukat azért, mert hasonlóbbak, mint hozzánk akikkel most már egy jó ideje együtt vannak? Miért ennyire nehéz a mellkasom, ha arra gondolok, hogy nem látom többet Bem-et, ha nem lehet többé mellettem? Mi ez az érzés, ami egyre csak növekedik bennem? Ez lenne a kötödés? Kötödés ami egy farkas életében csak egyszer történik meg? Élete végégig egy valakit szeret... lehetséges, hogy nekem az a személy Bem? Ne csodálkazzatok a farkas szó hallatán, vérfarkas vagyok, nyilván kötödöm hozzájuk és nekem meg vannak a hasonló szabályok, viselkedések, rendek... mint az életre szoló párválasztás. A vérfarkasok is egyszer esnek szerelemben és az egész életükbe végig kiséri. Ha nem visszonzodik, fájdalmas... de még ezt is megbocsájtod neki, elég annyi ha ott vagy mellette, ha segíthetsz neki, ha felé nyújthatod a kezet, ha csak rád néz... az leszel neki amire éppen szüksége van, egy egyszerű barát, egy ismerős, egy család tag... vagy csak valaki aki távolról figyeli. Ha ő boldog, te is az vagy! És csak ez a fontos... nem vagy önző, mindent megtennél érte, bármi lennél érte. Vagy lehet, hogy éppen ez az önzőség? Nem mintha nagyon érdekelne. Nem mintha bárki is foglalkozna ezzel. Ez a természetünk, ez az életünk, nincs hogy egyik pillanartról a másikra ezt megváltoztasd. Ez olyan mintha megtagadnád önmagad... Szóval ez vagyok én... Az esetek 99%-ban a bevésődés megtörténik, démonok között. A vérfarkasok megtalálják a párjukat és boldogan élnek életük végéig. De van további 1% akik nem ilyen szerencsések... vagy nem viszonzodtak az érzések vagy ember lett az illető, ami úgy alapjáraton meg sem kell forduljon a fejekben. De megtörténik... És pláné ha te, mint az urolakodó családba tartozol, aki a tront tovább kell adja, nincs mese, törvény irja, hogy kell melléd valaki, hogy legyen útod. És bár mennyire fájdalmas elkell fogadd, hogy valaki más foglaljon helyet melletted és valaki más karjaiba menj. Személy szerint ebbe nem akartam belemenni, hallani sem akartam ilyensmiről.  Nem mintha arról reménykedtem volna, hogy megtalálom a párom, egyszerűen nem akartam ilyenekről hallani, hogy valakinek oda adjam magam... sőt egyszerűen nem akartam a szerelmet magát hallani. Ezért voltam elindulva, hogy ha bármi is történne velem vagy esetleg csak letelen az időm, akkor Shouta vegye át helyem. Oké... ő nem vérfarkas... és ugye ebből a családból kellene legyen... az én utodom kellene legyen. Viszont, kaptam egy kis utat, álitolag évekkel ezelőtt még az én születésem előtt jóval, egyszer megesett, hogy valaki másnak adta át a tront. Oké, bevallva nem lett valami jó vége és visszakerült a tronra az akkori uralkodó unokahuga, de elindult valami... csak egy kicsit jobban megkellene tervezzem és akkor Shouta átvehetné a helyem. Persze, nem tudom ha ezek után akanri fogja... egyáltalán vajon mikor fog visszatérni? 

Szóval ezért poénkodik velem folyton Vanessa, nagyon jól tudta, hogy mi az véleményem a szerelemről, így most arról hallani és látni, hogy egy fiú közelébe vagyok elég vicces lehet. No de attól még ez nem jelentheti, hogy bármi is lesz közöttünk... először is még nem vagyok biztos benne, hogy ez az a kötődés, olyan fajta, másodjára Bem is kellene viszont szerezzen, szóval még a tervemet nem dobhatom dúgában. És, hogy nem az az érzés? Egyáltalán nincs is gőzöm, honnan kellene tudjam, hogy honnan ismerem fel ezt az érzést. Van valami iránya? Van valami jele? Tűnetei? Olyan mint egy betegség? Valamit érzel magadban? Vagy mi? Idő kell... talán ez a legjobb válasz erre.

    - Mehetünk? - annyira elvesztem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, mikor került mellém Bem. Már készen állt, szokásos barnás, bordó színű kalapját már a fején hordta, haja hátra kötve lófarokban, illetve a hozzá passzoló kabátját is már felvette és megkötötte. Botját lazán fogta a kezében. 

    - Igen, persze... csak egy pillanat. - gyorsan lefutottam a szobákba, hogy elvehessem én is a felsőmet. A fekete csuklyámat kaptam magamra. Miközben elvettem az ágyról éreztem Vanessa pillantását rajtam, de nem adtam meg neki az örömöt, hogy rá nézzek ugyanis tudtam, hogy valahogy furán vigyoroghat. - Itt vagyok!

Bem egyszerűen bólintott, majd lemenve a hajóról, elindutlunk a városba. Meglepő módon, most valahogy sokkal csendesebbek voltunk, mint máskor. Hogy Bem miért nem tudnám megmondani. De én azért nem tudtam, mit mondani... mert egyszerűen elvoltam gondolkodva, hogy mit is mondjak. Igen, nagyon bénán hangzik de ez az igazság. Ahogy egymás mellett sétáltunk, vállaink surolták egymás, lopva folyton rá tekintettem, szívverésem pedig őrült ütemben, kezdett dübörögni. Melegem lett, pedig a napot felhők takarták az égen és füledt levegő sem lett, a tenyerem izzadott és úgy éreztem az arcom lángokba borul. Ketten voltunk Bemmel és ez nem volt az első, de mégis izgultam, zavarbaéreztem magam. Mit kellene mondjak? Hogyan kellene viselkedjek? Miért vagyok ennyire ideges? Nem kellene... csak ahogy eddig Miyako, ahogy eddig!

    - Vanessa... - az ő rekedtes, bársonyos hangja térített vissza ismét a valóságban. Rá emeltem a tekintetemet és kissé éreztem, hogy nagyot szaltozik a szívem, ahogy rá nézek kissé sápadtas bőrére és barna szemeibe. - kedvesnek tűnik. Látszik, hogy nagyon régóta ismeritek egymást és már sok mindenen keresztül mentetek.

    - Igen! Ez valóban igaz. Ahogy korábban említettem, már nagoyn régóta ismerjük egymást és éljük a kalandjainkat.

    - Ő nem volt azon az este ott?

    - Este? - hirtelenjében nem is tudtam, hogy miről beszél, de nem kellett megvárjam a válaszát, ugyanis közben beugrott. - Nem, nem volt ott. Mint mondtam világot ment látni. A tegnap volt az első nap, hogy olyan hosszú idő után újra találkoztunk. - nem mondott semmit, inkább úgy tűnt, hogy elgondolkodik. - Van valami gond?

    - Nem, nem dehogy! Csak... ha annyira jó barátok vagytok akkor miért csak most jelenik meg? Azt mondta, hogy hallotta mi történt...

    - Talán csak nem talált, hiszen mi is elindutlunk utána és bejártunk néhány várost, falut. Elkerülhettük egymást. - bicentett egyet, majd ismét a gondolataiba merült. - Talán nem tűnhet annak, viszont egy igen megbizható személy, kicsit szeleburid és hirtelen hoz döntéseket és vissz végbe és nem gondolkodik bele, hogy mi lehet később, de mindig számíthattam rá.

    - Te nem furcsáltad a férfival való vitatkozását? - egy pillantra megálltam a sétából. Talán Bem is kételkedne benne? Ő sem bizna meg Vaenssában? Miért? 

    - Vanessa azt mondta, hogy csak épp belebotlott és az illető felmérgelődött. - Bem ismét csak bicentett. Nem értem, miért nem biznak meg Vanessában? Miért kétkedők? Nem is ismerik. Ez az! Csak idő kell nekik! Egy kis időt töltenek együtt és már meg is látják, hogy mennyire jó fej is Vanessa. Igen erről van szó! Hiszen velünk is kicsit vonakodók voltak. Ez a normális, ha hirtelen valakivel megismerkedsz. De rendben lesz, jól kifognak jönni tudom! Tovább indultunk. Ismét csend borult ránk, ahogy végig haladtunk a kis utcán, majd ki a főtútra. A város egész csendes volt, alig találkoztunk össze egy két emberrel, akik a munkából igyekeztek haza. 

    - Amugy, ha nem gond esetleg kérdezhetek valamit? - törte meg végül ismét Bem a csendet.

    - Már kérdeztél! - poénkodtam, mire ajkai mosolyra huzodtak. Milyen jól áll neki! Milyen jól néz ki! - Bocsi, természetesen, miről lenne szó?

   - Még mindig bosszút akarsz állni? - nem lepődtem meg a kérdésén. Tudtam, hogy előbb útobb ismét felfogja ezt tenni...

    - Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem. Szörnyeteg vagyok Bem, és bármennyire is segíteni akarok az embereken, annak az egynek nem tudok megbocsájtani, a bennem lakozó szörny nem tud. Folyton felevenedik bennem, folyton hallom a pisztoly eldördülését és éjszaka az álmaimban meg meg jelenik, kísért engem. - épp egy parkba fordultunk be, Bem mondandom végére elém állt.

    - Amikor először találkoztunk, miért nem végeztél vele? Sőt kitörölted az emlékeit, hogy velünk találkozott csak annyit engedtél neki, hogy tudja veled találkozott. Miért nem végeztél vele? Nem lett volna nehéz. - elmosolyodtam.

    - Ez igaz. Igazán rosszul érzem magam, hogy ezt előtted kell elmondjam Bem, de őszinte szeretnék veled lenni. - igen, nem akarok hazudni neki. Nincs erre szívem. Bármit is tudjon meg, bárhogy is forduljon el tőle, nem akarok neki hazudni. - De akkor hol maradna a szórakozás? Vérfarkas vagyok, farkas... aki üldőzi az áldozatát és ezt élvezi. Sajnálom, hogy így csalodnod kell bennem és biztos vagyok benne, hogy eléggé össze vagy zavarodva, hogy békét akarok de mégis... valakit bántani akarok, egy embert... sajnálom... én... nyilván nem várom el, hogy segítsetek ebben. Csak barátok vagyunk, mindkettőnknek amugy egy a céla, de ezt egyedül intézem. - de mielőtt a mondatom befejezhettem volna, egy meleg érintést éreztem az arcomon. Pontosabban a bal arc felemre. Kissé megeremegtem, ő azt hihette, hogy fáj, de nem ettől remegtem meg, hanem egyszerűen szikrákat éreztem közöttünk, az érintésétől remegtem meg, amitől az egész testemen bizsergés futott végig. Lassan, óvatosan hátra simitotta a hajam, így a vörösen izzó tekintetem elő bukkant. Majd hasonló gyöngédtséggel, amit eddig is tapasztaltam tőle és ami annyira megmozgatott, körbe rajzolta a szememet és meglepetésemre közelebb hajolt és felém fujt. Döbbenve álltam ott, miközben a szívem majd kigurott a helyéről. Azt akartam, hogy ebben a pillanatban az idő megálljon. Hogy maradjunk így, hogy maradjunk így ketten... vagy nem még jobban azt akartam, hogy átölelehessem, hogy a karjaiba bujjak mely oly biztonságosnak tűnt és érezhessem a szívverését, az illatát és tudjam, hogy nincs semmi baj mert ő itt van mellettem. Kívülről ez a jelenet olyannak tűnhetett, mintha csókot lehelne a szememre. Alig hiszem el, hogy ilyen szituációba vagyok bele.

     - Nem csalódtam benned. Köszönöm az őszinteséged! - szólalt meg végül. - Nem csalódnék benned Miyako, soha! Én hiszek benned! - tátott szájjal hallgattam végig mondandóját. Honnan tudja, hogy mit kell mondjon mindig? - Biztál benne és hátba döfött. Sőt meg is sebesített, egy életre. Elhiszem, hogy haragszol rá. Viszont... tudom, hogy úgyis a jó utat fogod választani. Mert lett volna esélyed, ott végezni vele és nem tetted. Miyako, te elképesztő vagy azt már az első pillanattól eltudtam mondani, lenyűgöztél.

    - Bem...

    - Ahogy a tegnap is mondtam, melletted vagyok. Segíteni akarok neked. Egy a célunk és úgy érzem, hogy veled ... és a többiekkel képes vagyok elérni. Szóval ezért ne érezd rosszul magad, nekem is ahogy másoknak is vannak sötét oldalai, gondolatok amik megemésztenek és hirtelenségből támadnak. Pedig tudjuk, hogy a szívünk mélyén nem akarjuk. Nem nézek ezzel rossz szemmel rád, nem változott meg semmit sem a véleményem rólad. - ismét végig simitott az arcomon. - Ugyan az a lenyűgöző, kedves, bátor, felelőségteljes, segítőkész és... khm... gyö... gyönyörű lány vagy, akit első pillanatban láttam.

    - Bem... - hogy tudsz folyton ilyen szépet mondani? Hogy ne lehetne téged szeretni Bem? Hogy ne lehetne beléd szerelmes lenni? Szeretlek Bem! Szeretlek!

Gondolkodás nélkül a karjaiba ugrottam és szorosan átöleltem. Éreztem ahogy a teste megfeszül, nem tudja, hogyan reagáljon rá, de nem lök el. Viszont másodpercekkel később ő is átölel és percekig állunk így a park közepén. Szeretem Bem-t ez végülis... igaz. Ő az akira vártam, ő az én lelkitársam, az akiért bármit megtennék, akiért az életemet adnám és aki miatt bármi lennék. Nem akarok... hogyan tudnék tőled távol lenni? Bem, kérlek ne hagyj el soha!

    - Ne! Ne! Hagyjon! - minek után percekig ölelkeztünk és épp elléptünk egymástól, egyszerre fordultunk a kétségbesett kiáltás után.

A park tulsó végében, egy idős asszony kiabált, szorítva a táskáját, kezeiben, amit előtte lévő férfi erőszakkal próbált elvenni. Végül fellökte a gyönge nőt és elkezdett vele szaladni. Nem kellettek szavak, hogy megértsük Bemel mit is akarunk. Csak egy pillantást vetettünk egymásra és bicentettünk. Bem elindult a férfi után én pedig az asszonyhoz léptem, hogy felsegítsek. Megköszönte, bár gondterhetlnek tűnt, hogy éppeg ellopták a táskáját. Viszont megnyugtattam, hogy vissza fogja kapni. Persze rögtön jött, hogy a barátom nem kellett volna elmenjne és ha valami baja esik, de mondtam, hogy minden rendben lesz. Barátom? Szóval, ilyennek látszunk kivülről? Az emberek minket egy párnka gondolnak? Ez olyan jól hangzik. Nem is kellett sok idő, hogy Bem visszatérjen a táskával együtt. Az idős asszony folyton köszönömöt ismételt és bár hallani sem akartunk róla, végül adott egy kis pénzt, hogy meg hállálja. Ekkor vettem észre, hogy Natsume nyomozó felénk tart. Egyik társát megkérte, hogy segítsen az idős néninek, hogy vallomást tegyen, majd kisérje haza, ő pedig felénk fordult. 

    - Bem, ismét köszönjük! Elkellene azért egy olyan ember, mint te az őrsön! - nyújtotta kezét Natsume nyomozó feléje, amit Bem mosolyogva elfogadott.

    - Köszönöm!

    - Szia Miyako! Ne haragudj, észre sem vettelek.

    - Natsume nyomozó! - bicentettem.

    - Jaj, ugye nem épp megzavart ez a kis akció a randitokat?

    - R...r... randi?! - csuszott ki a számon és egyszerűen éreztem, ahogy lángba borul ismét az arcom. Lopva Bem arcát figyeltem, hogy hogyan reagál erre, de vonásai ugyanolyan nyugodtak voltak, mint általában.

    - Oh, értem már értem! - szólalt fel hangosan Natsume nyomozó és össze csapta a tenyereit. - Elnézést kérek a zavarásért, már megyek is! Szép napot fiatalok! - ezzel felénk kacsintott és meg is fordult, hogy tovább menjen.

    - Nem! Nem! .... mi csak... mi csak... - de csak integetett, meg sem hallva amit mondok. Vagy amit mondani akarok, ugyanis zavarbajöttem során, egyszerűen nem kaptam a szavakat.

Miután a nyomozó úr, eltűnt a láthatáron, felsóhajtottam. Bem felé pillantottam, aki még mindig ugyan olyan arcot vágott, mint szokott, semmi változás. Azt a pontot figyelte ahol az előbb a nyomozó állt. 

    - Bem... ne is figyelj rá... tudod... ez... nem... izé... mi úgyis... szóval...

    - Megyünk tovább? - szakított félbe.

   - Öhm... persze... - kissé csalódás fogott el. Ő nem is gondolt ilyenre? Hogy esetleg mi minek tűnünk más emberek szemében? Ő ettől nem jön zavarba? A gondolattól, hogy mi ketten... járna ilyen a fejében? Ismét felsóhajtottam és felvettem vele a ritmust.

Kiértünk a parkból és arra készültünk, hogy átmenjünk az úton, de hirtelenjében, megállt én meg belé ütköztem.

    - Mi? Mi történt Bem? - először nem is válaszolt, csak az út másik oldalára nézett, hitetlenkedve, mintha szellemet látna vagy nem is tudom, valamit képzelődne. Én is áttekintettem, de fogalmam sem volt, hogy mit néz.

Talán azt a plakátot, ami ott az épületen log? Valami filmet reklámoznak! Vagy a mögötte lévő éttermet? Éhes lenne? Vagy...?

    - Ogata professzor...

    - Tessék?

    - Megtaláltuk!

    - Hogy miről beszélsz?

    - Valójában, amikor felébredtünk az erdőben találtunk magunk mellett egy újság cikket... - ezzel a zsebébe nyult és egy kicsiny kis papirt vett elő. A papiron már látszodott a idő eltelése, kicsit gyűrött volt, de ahhoz képest eléggé gondját viselték. Szét nyitotta a papir és felém fordította. Egy újság darab volt a szalag cím "Ogata Professor nagy felfedezése humanoiddá alakítás"...