Monster love
22.rész Egy pillanat, annyi mint boldogság
Miyako:
Arra vártam, hogy Bem értem jöjjön. Hogy elmondja nem megy sehová. Hogy csak valamit félreértettem. De bármennyire is reménykedtem ez nem történt meg. Persze, én voltam az aki elszaladott, aki nem várt semmi magyarázatra. Folyton elszaladok. Én? A démon úrnő, elszaladok! Ez annyira szánalmas. Bem kedves velem, szeret és ahelyett, hogy bátor lennék és megbeszélném vele a dolgokat folyton folyvást csak elszaladok. Nem csodálkoznék ha egyszer kiszeretne belőlem. Ha elmondaná, hogy mégse volt ez olyan szerelem am örökre tart. Nem vitatkoznék, nem kiabálnék vele, megérteném és elengedném, mert az a legfontosabb, hogy boldog legyen. Nekem fájna, talán bele is pusztulnék... de ha tudnám, hogy ő jól van. Elviselhetőbb lenne ez a fájdalom. Igaza van Belának. Nem sodorhatom veszélyben, már így is eléggé ki voltak mindennek téve. Elkellene fogadjam... nem nem is az, hogy csak elkellene fogadjam én is ezt kellene mondjam. Ki kellene jelentsem, hogy a legjobb döntés az lenne ha távol tartanák magukat tőlünk, tőlem... ha... ha az útjaink ketté vállnának és nem kereszteződnének többet, ha visszatérne mindenki oda, ahol volt találkozásunk előtt és megfeledkezne a másikról... mintha az olyan könnyű lenne, mint kimondani. De mindenkinek ez lenne a legjobb. És mégis... mégis olyan nehéz. Olyan nehéz azt mondani, hogy ennyi, hogy ellépni. Erős kellene lennem! Kikellene mondanom! Nem lehetek önző! Én nem...
- Remélem semmi olyansmi nem fordul meg a fejedben, hogy azt kellene mondjad vége! - a hang hallatára kissé felugrottam. Mögém nézve, találkoztam Bemmel, fel volt öltözve, még a botja és a kabátja is nála volt. Ahogy felé tekintettem, szívem gyors ütemben kezdett verni. Ezzel nem könnyíted meg a határozottásgom, azt amit tennem kellene. Miért jöttél utánam? Miért vagy ennyire kedves és miért vetted el ennyire az eszem? Elvarázsoltál Bem... - Nem foglak elhagyni! Ez meg sem forduljon a fejedben. Ezt már megbeszéltük. Abban a pilalnatban, hogy találkoztunk ez már el volt döntve. Nem vállnak szét az utjaink. Nem tudtam, hogy ilyen van, de igaz... nem tudok nélküled lenni, ahogy már te sem nélkülem. Nagyon jól és tisztában voltam, hogy mi állhat fent a kapcsolatunkban. Amit akkor is mondtam, most is eldöntöm. Veled vagyok... - ekkor hozzám ért és megfogta a kezeimet. - Veled vagyok és veled leszek. Történjen bármi! Nem hagylak el. Veled akarok harcolni! És ahogy megbeszéltük együtt érjük el azt amit akarunk, a célünket és kideríteni az igazságot. - kezét arcomra tette, érintése csak úgy perzselte a böröm, de jól eső volt. Rögtön elvesztem őszinte, barna szemeiben.
Nem lenne jó döntés... nem szabadna... nem... lassan felcsipeszkedtem, karjaimmal átöleltem a nyakát, becsuktam a szemem és közeledtem az ajkai felé. Amikor ajkunk találkozott, mintha kis szikrák repdestek volna szét közöttünk. Tudtam, rögtön tudtam... küzdhetek ellene amennyit csak akarok, morfondirozhatok és törhetem magam... nem tudok elvállni tőle. Ez az út már visszafordíthatatlan.
- Annak ellenére Belát megtudom érteni. - mondtam neki percekkel később amikor elválltunk.
- Mondtam nekik, hogyha soknak gondolják, akkor menjenek.
- Bem, nem kérhetem, hogy hagyd hátra őket...
- Nem erről szó sincs. Ahogy korábban is beszéltük, nem hagyom el őket, továbbra is számíthatnak rám, de ha ez nekik túl veszélyes, nem tagadom meg előkük a nyugalmasabb életet.
- Nekem, nem kellene megtagadnom tőled és... - de mondatomat nem tudtam befejezni, Bem felemelte a mutató ujját és ajkaimra helyezte, majd szeliden elmosolyodott.
- Nem tagadsz meg tőlem semmit, sőt adsz! És megodljuk, mindent megfogunk oldani. Most lehet, hogy előttünk kicsit fekete felhők vannak, de kitisztul az ég, amikor megkaptuk a válaszainkra a kérdést és akkor, minden egyszerűbb lesz! - hogy tud ilyen pozitiv lenni? Ilyen optimista? Már már szavai hangsúlyától én is elhiszem, hogy így lesz. De nem áll könnyű út előttünk, főleg a nagy célünkért, hogy az emberek elfogadjanak. Persze, talán ketten nem is olyan lehetetlen. Nem? - Na jól van, most viszont gyere velem!
- Nem visszamegyünk? - tekintettem felé értetlenül, amikor elkezdett huzni a teljesen másik irányban.
- Nem! - rázta meg a fejét és hatalmas mosoly jelent meg az arcán.
Be kell valljam őszintén még én is meglepődtem, nem emlékszem, hogy mikor láttam ekkora mosolyt rajta. De, jól állt neki. Nagyon is jól állt! Mindent szeretek ami vele kapcsolatos, ami ő! Szeretem, annyira szeretem!
Bár próbáltam kideríteni, hogy hova is akar vinni, nem árulta el, csak sétáltunk kézen fogva végig az utcán, ki a városon, egészen egy erdőig. Majd ki egy térre és láttad a várost, ahol megvolt teritve egy kis piknikre.
- OOO! Bem, ez csodás! - tágultak ki a szemeim, ez olyan aranyos volt!
- Ismerős ez a hely?
- Itt beszélgettünk először... azaz, minekután jobban megismertük, hogy ki mi is az.
Bem bólintott, majd oda huzott a pokrochoz és leültetett.
- Őszintén, nem vagyok hozzá szokva az ilyenkehez, ez az első... Natsume nyomozó úrtól kértem segítséget, vele együtt rendeztem el és remélem az ételek is jók lesznek és... - megcsókoltam.
- Nem is lehetne ennél jobb! - néztem mélyen és őszintén a szemében.
Elmosolyodott és leült mellém, majd elkezdett minden féle finomságokat kitteni. Nem is tudom ha éhes voltam, de ezek az inycsiklandó ételek rögtön meghozták az étvágyam. Gyümölcs, szendvics, almalé, ropik és még egy kis desszert is volt. Bem nagyon aranyos volt, ahogy az előbb azon aggodott, hogy ő még ilyenekben nem volt része, nem mintha nekem több tapasztalatom lenne. A démonoknak és a ranidzás... hát, valahogy nem fér össze a dolog. Vagyis, igen, láttam már, de nem pont olyan... azaz... sokan igyekszenek emberi tevékenységeket véghez vinni, ám a létünk attól nem felejtődik el, szükségünk van, hogy önmagunk legyen, idők... Bármennyire is igyekszünk, az amik vagyunk nem tagadhatjuk le ez vele jár és az ösztön ebből eredően. Ha két démon összejön, bármennyire is ellene akarna tenni, az ösztön egymás fölé kerkedne, vitában szállnának vagy heves együttlétbe. Vagyis, ebbe tapasztaltam. És nem mintha nem járt voln a fejemben útobbi eset köztem és Bem között de... oh bakker, min is gondolkodok? Ez én vagyok, de Bem nem ilyen! Elkell ezt zárnom! Szóval, nem egyszerű ezeken az ösztönökön túl lenni. No meg ne beszéljünk, olyanról, mikor eldöntik a párkapcsolatod. Ezért is sokszor irigyeltem az embereket, hogy nekik milyen könnyű, ilyen édes pillanatokat megélni a szeretetekkel, azt akit te választasz. És most... mégis itt vagyok és Bem értem tette ezt, figyelm rám és gondoskodik rólam. Ez annyira jó és szép!
Miután meguzsonnáztunk, kicsit zavarbajőve, de odafészkeltem magam Bem ölében. Nem huzodott el tőlem, sőt karjaival átölelt és úgy néztük a tájat, a várost. Olyan békés itt, olyan jó, olyan szép. Bár megállna az idő, bár ebben a pillanatban megállna az idő és csak mi ketten élvezhetnénk ezt a pilalnatot a végtelenségig. De tudom, ez túl nagy kérés. Van kötelességem amit nem felejthetek el. De vajon egy nap elhozhatom magunknak ezt a békés környezetet?
- Min gondolkozol ennyire? - térített vissza a valóságban Bem rekedtes hangja.
-Csak ezen a pillanaton. Olyan jó! - nem válaszolt semmit, csak megcsókolta a fejem bubját. Elmosolyodtam.
- Jaj, ne haragudj nem kellett volna? Fura volt, ez nekem még annyira új és nem tudom, hogy mit, hogyan kell, mikor én... én nem is hittem, hogy valaha ilyensmi velem megtörténhet és... én... - olyan aranyos, komolyan, amikor zavarbajön. Kissé felültem és törzsvől felé fordultam, kezeimmel megfogva az arcát.
- Minden csodálatos! Mindent jól csinálsz! Sőt, túl meseszerű, biztos, hogy nem volt korábban tapasztalatod benne? - huztam fel gyanusan a szemöldökömt és tettem féltékenységet, de ajakimon ott bújkált a mosoly.
- Nem! Biztosíthatlak, hogy te vagy az első nő az éltemeben és te is leszel az utolsó! - átkarolta a derekamat és összeérintettük a homlokainkat.
- Nekem is te! Sosem volt ilyenben részem, én sem vagyok ehhez hozzá szokva, minden új és nekem is folyton azon jár a fejem, hogy nehogy valamit elrontsak, hogy jól csinálom. És magam sem hittem volna, hogy valaha ezt megtapasztalhatom. - ajakai féloldalas mosolyra huzodtak, ami irtó jól nézett ki rajta és ettől egyet szaltozott a szívem. Majd lassan közeledtünk egymás felé és szenvedélyes, szerelmes csókba forrtunk össze.
A csók után, csak egymás szemébe kellett nézzünk, hogy tudjuk, mennyire fontos is egyik a másiknak és ez nem fog változni. Visszafészkeltem magam az ölében és néztük a várost, közben beszélgettünk, hosszan, mindenféléről, ami csak eszünkbe jutott. Többször megkérdeztem, hogy ugye nem zavar, hogy az ölébe vagyok és nem fáj neki a sebe, de megrázta a fejét és csak szorosabban ölelte magához, hogy nehogy felkelljek. Nyugalmas napunk volt!
- Tehát, Natsume nyomozó segített?
- Igen, összefutottam vele, amikor utánad eredtem és ő mesélt egy kettőt, majd segített itt elrendezni. Majd meg is kell köszönnöm neki még egyszer.
- Nagyon rendes!
- Igen, és van egy olyan gondolatom, hogyha meg is tudná mik vagyunk... talán, talán nem futna el. - a végére elhalkult a szava és éreztem, hogy nagyot nyel.
- Elérjük! Eljön a nap, amikor minden rendben lesz köztünk és az emberek között is! Együtt képesek vagyunk rá! - simogattam meg a kezét, mire csókot lehelt a hajamban. - De azt hiszem lassan vissza kellene mennünk! - huzodkodtam fel.
- Igaz, a többiek azt sem tudják, hogy hol vagyunk! - felállt, ám ahogy rátámaszkodott a kezére, fájdalomtól eltorzult az arca.
- Jól vagy?
- Igen... csak egy kicsit bele nyilalt a fájdalom.
- Egy kicsit... tudom milyen érzés, az a por... - de nem tudtam befejezni a mondatom, kezét a bal felemre tette és elsimitotta a hajamat.
- Pont ezért az a gondolat, hogy te ezt a fájdalmat milyen régóta is magaddal hordod, jobban fáj, mint az én fájdalmam.
- Bem! Én sem akarom, hogy neked fájjon! - ezzel pedig átöleltem, néhány percig még ott álltunk ölelkezve, majd összeszedtük a dolgokat és elindultunk haza.
- Ti meg hol voltatok? - fogadott rögtön a lépcső alján Daigo. - Már megint vitatkoztatok?
- Nem! Csak beszélgettünk! - mosolyodtunk össze Bemmel.
- Ah... tombol itt már a szerelm, mindjárt hányok!
- Na! - adtam neki egy sapkát.
- Jól van na! De mig egyesek romantikáztak, én elmentem és utána kérdeztem az eredményeknek. - rögtön rá szegeztük a tekintetünket.
- És mit mondtak? - siettetem.
- Elemeződött a por, amit sikerült levennünk Bemről. - Daigo köré sereglettünk és figyelemmel követtük, hogy mit is fog mondani. - Valami erős fájdalom csillapító lehet benne, a neve ANS.
- ANS? - ismételte Bela.
- Igen, igazából még nagyon tesztelő fázisban van, nem is forgalmazzák.
- De várj azt mondtad, hogy fájdalom csillapító, akkor, hogy okoz fájdalmat?
- Nos, először is mondom tesztelő fázisban van, vannak mellék hatásai, illetve keverik még valamivel. Egy nyálkásabb annyaggal, de arra sajnos még nem jöttek rá, hogy mi lehet.
- Hmm... - gondolkoztunk el. - Visszakellene menjünk az erdőben, oda ahol volt az a laboratorium! - jelentettem ki.
- Miért? Mi köze a pornak és Bemék származásának ehhez?
- Van egy olyan sejtésem, hogy van. - mindenki értetlenül tekintett rám. - Valamit nem mondtam el, arról a férfiról, aki megjelent és nektek olyan ismerősnek tűnt. Éreztem rajta démoni aurát.
- Démon!? Az a férfi démon!? - lepődtek meg mindannyian, Daigo felpattant a székről. - Én nem is éreztem!
- Volt valami ami gátolta. Én is bizonytalan vagyok ezzel kapcsolatban, de úgy éreztem.
- Akkor azt akarod mondani, hogy a mi történetünk és a tiétek...
- Valami féle képpen összefügg a két út!
Mindenki mélyen elgondolkodott, majd megbeszéltük, hogy el is megyünk az erdőben és folytassuk, felgyorsítsuk a kutatást. Ha az egy démon, akkor érhető lenne, hogy mi volt a kapcsolata azz al a társasággal és nem tudom miért de az járt a fejemben, hogy bizony ezzel a porral is tud valamit vagy legalábbis van ott valami abba a laboratoriumban. Egy megérzés, lehet téves de inkább menjünk neki, mint megbánni később, hogy nem tettük.
- Miért nem mondtad el? - fogta meg a kezem Bem. - Miért nem említetted nekem, hogy annak a férfinak démon aurája van?
- Nem voltam benne biztos. Megfogott, de nem tudtam hova tenni.. Jó mondjuk kinézetén érezhető volt, hogy valami fura és nem ember, de az is megfordult a fejemben, hogy olyan mint ti. És aztán hirtelenjében annyi minden történt. Elakartam, csak... jobban megakartam győzödni.
- Ne titkolj el előlem semmit! - ölelt meg. - Együtt csináljuk!
- Sajnálom, rendben!
- Bem! - szólította meg Bela. Bem felé néztem, arra készültem, hogy hagyjam beszélni őket. - Miyako, maradj te is! - viszont Bela megállított. Bem felé néztem, aki lágyan felém mosolyodott és bólintott. Felé fordultam, közben Belo is előbukkant mögüle. - Mindkettőtökkel szeretnénk beszélni.
- Arról lenne szó...
- Igen!
- Mielőtt neki kezdenél Bela! - szóltam közben. - Nagyon sajnálom hogy ebbe belekeveredtetek és tudnotok kell, hogy bárhogy döntetek, elfogadom. Továbbra is vigyázunk rátok, hogy ne keveredjetek bele semmilyen démonos dologba és Bemre is vigyázni fogok. És természetesen, bármikor szívesen fogadlak a kastélyomban.
- Befejezted? - tette karba a kezeit Bela.
- Igen, ne haragudj! - eléggé udvariatlan voltam.
- Nem megyünk sehová!
- Hogy? - lepődtem meg a döntésükön, mert én azt hittem, hogy elmennek.
- Valóban nem egyszerű, az amibe keveredtünk és veszélyes. De, kezdetőktől fogva együtt vagyunk és bármi si történjen támogatjuk egymást. Szóval ha ez a fickó... - lökte meg Bemet. - A szerelemével akar lenni, nem választjuk el és tudjuk, hogy mi is mennyire fontosak vagyunk neki. Szóval, nem választunk senkit sem senkitől el. Segítünk nektetk, ahogy beszéltünk és ti is nekünk.
- Szóval, csak miattam?
- Szeretnéd mi?! Nem, Belo sem akar elmenni. Egészen jó beszélőkéje van... - simitotta meg az említett fejét, aki csak vigyorgott. - Illetve, nem csak értetek, de magamért is... egészen megkedveltelek titeket... egy kicsit... - nézett el zavarbajönni.
Elmosolyodtam és a nyakába ugrottam:
- Jól van! Jól van! Mondom egy kicsit!
Azt hiszem már nincs több kérdés, nézzünk szembe amivel kell és kapjuk meg a válaszainkat!
- Sziasztok! Oh, mi ez a nagy öröm? - cuppant be Vanessa is. Siri csend kelletkezett. - Na mi van? Miért hirtelen ekkora csend?
A többiekre tekintettem akik nem elég barátságosan nézték Vanessát:
- Te megint hol voltál?
- Elintéztem egy két ügyet.
- Milyen érdékes, hogy egy folytába ügyeket végzel. - folytatta Daigo a kikérdezést.
- Na nem mintha az útobbi időben te nem lettél volna elmenve!
- De én rögtön jövök, amikor szükség van rá!
- Oh, igen ezért vesztődött el a múltkor Aemi és...
- Neked nincs semmi közöd! - álltak már egymással szemben.
- Folyton belém szursz, azért mert nem tudod elfogadni, hogy nem kellettél anno.
- Oh, menj már el! Még mindig itt vagy leragadva?!
- Ne hidd, hogy nem látom! - mosolyodott el Vanessa provoktívan.
- Akkor nagyon rosszul látod! Már rég túl tettem rajtad, mert te egy ocska, álszent nőszemély vagy!
Vanessa szemeiben felgyúlt a láng, már láttam magam előtt, ahogy mindjárt megpofozza Daigot.
- Jól van, nem kell így nézzetek mindannyian! - de nem következett be, helyette szemrehányóan körbe nézett. - Tudom, hogy mindannyiotoknak, rossz a véleménye rólam. És ne hidd Miyako, hogy nem tudod neked sem más.
- Vanessa...
- Meggyőztek, tudom jól! - ezzel pedig sarkon fordult és kiszaladott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése