11.rész Eizan bácsi fia

 

A tenger félhomálya

11.rész Eizan bácsi fia

Mao:

2 hét telt el, amióta én és Shun együtt vagyunk és minden a legnagyobb rendben. Sőt még annál is jobb, minden meseszép. Annyira boldog vagyok vele. Olyan kedves, olyan figyelmes, segítőkész, aranyos és olyan hihetlen jóképű! Alig hiszem el, hogy vele lehetek. Amennyi időt csak lehetett együtt töltöttünk. A suliban, voltak akik nem épp jó szemmel nézték a kapcsolatomat, de Shun és barátai mindig megvédtek, no meg magamat is megtudom védeni. Bele kell törödjenek, pláné a három liba, hogy én és Shun együtt vagyunk és ez nem is lesz másként. Azóta az eset óta, Shun nem hozta fel Jint és én sem. Beszélgettem még néhány alkalommal vele, de aztán több munkája lett hirtelen, így alább maradtak. Illetve elmondtam Jinnek, hogy együtt vagyok Shunnal és megkérem, hogy vigyázzon a szavakkal amit használ. Elnézést kértem tőle, mert tudom, hogy ami a szigeten történt az más volt, de elmondtam, hogy én Shunt szeretem jobban és vele akarok lenni. Nem tudtam kivenni a szavaiból, hogy vajon most jelenleg mit érez. Sőt, még viccelődött is. Elterelte a témát. Nem akartam megbántani és nem mondhatom, hogy nem fontos nekem, de Shunt jobban szeretem. Egyikőjüket sem akarom megbántani. Nehéz...

Az elmúlt napokban Shun-al voltunk étteremben, sétáltunk hosszasakat a parton, megnézte az edzésemet, bár ez továbbra sem tetszett neki, sétáltunk a városban, elmentünk a vidámparkban, beszélgettünk nagyon sokat, még shoppingolni is elmentünk együtt. Bár mondtam, neki, hogy nem kell rám költsön, mindig hamarjába elintézte a számlákat és rám szólt ha ellenkezni akartam. Pedig nekem aztán a vagyon semmit sem ér. De azt mondta ezt nagyon jól tudja. De nem ezen volt a hangsúly, hanem a kapcsolatunkon. Olyan jó megismerni! Szeretem, nagyon  nagyon szeretem! Vele töltött pillanatok elfelejtették, hogy mekkora súly is nyomja a vállaimat. Megértettem és tudtam, hogy nekem itt a helyem, mellette, vele akarok lenni és jobb hely nincs is a világon, mint mellette lenni. Közben Emikoval és Kawanarival folytattuk a hobbinkat. Bunka úr pedig folytatta velünk a kapcsolatot és nagyon bizakodó egy újabb munkával, sőt azt mondta, hogy ez már talán mind a hárman jelen lehetünk. Szóval egészen kiegyenesedett az utam és örömteli.

    - Nos, meg is érkeztünk! - kézen fogva értünk a kis házamhoz este. Éppen egy szokássá vállt esti sétánkból tértünk vissza.

     - Igen! - csend telepedett ránk.

Lopva felé pillantottam, mire féloldalas mosoly ült ki az arcára. Oh! Ez nem fer! Nagyon jól tudja, hogy mennyire zavarba tud hozni egy pillantásával is, no meg mosolyával. Ami annyira szép! Na tessék! A szívem már is örült ütemben ver. Direkt csinálja!

    - Jól éreztem, ma magam!

    - Én is!

     - Bár... - fordított maga felé és megfogta mind a két kezemet. - Mindig jól érezem magam veled! - összeérintette a homlokainkat, mire éreztem, hogy teljesen kivörösödöm.

    - Én... én... én is! - elmosolyodott, majd elhuzodott éppen egy annyira, hogy megpuszilhassa a homlokom.

Remegés futott végig a testemen. Ezt is sokszor csinálta, és szertem, olyan aranyos. 

    - Azon gondolkoztam... - érdkelődve emelem felé a tekintetem. - Nincs kedved, holnap eljönni hozzám?

    - Hogy... hogy hozzád? - bólintott könnyedén, mintha a legnormálisabb dolgot mondta volna. Hahó, éppen elhivott magához! Miért ilyen nyugodt?!

    - Igen! a szüleim nem lesznek otthon, és gondoltam megnézhetnéd hol élek.

    - Én... oh... - a szülei nem lesznek otthon, csak ketten leszünk?! Azaz, nem szoktak lenni cselédek nála, bár azt mondja ha egyedül van, akkor elszokta őket küldeni és csak néha néha néznek be hozzá... de úgyis ez... ez olyan hirtelen jött. Jaj, mindjárt kiugrik a szívem a helyéről.

    - Vagy, ha nem szeretnél, túl gyorsnak gondolod.

    - Nem! Nem! Szeretnék... - vörösödtem el még jobban. Nem kell félreérteni, csak megakarom ismerni minden egyes részét, mindent ami hozzá tartozik. Na jó ez elég furán jött ki! Mao!

     - Rendben, akkor holnap érted jövők! - puszilt ismét homlokon, majd el is köszönt, hogy hazamehessen.

Én percekig csak ott álltam az ajtom előtt és néztem azt a pontot, ahol az előbb ő ült. Holnap elmegyek Shun házába! Beszélnem kell Emikoval, azonnal felkell hívjam!

    - Mao! Oh, még fent vagy?! - igyekezett felém Eizan bácsi.

    - Csak lassan, Eizan bácsi, még a végén elesik! - elébe sietek és felé nyujtom a kezem, amit rögtön elfogad.

    - Huh... én nem esem el olyan könnyedén lányom! Ugyan már, nem vagyok én olyan öreg!

    - Jól van, jól van! Elnézést kérek! De mondja csak, miért jött ide? Mi volt ilyen fontos?

    - A fiam... a nagyobbik fiam... - csillogtak  szemei az esti fényekben. - A nagyobbik fiam eljön látogatóban!

    -  Komolyan?! Hát ez remek hír, Eizan bácsi! - öleltem meg. - Mi remek, csodálatos hír!

     - Igen, nem rég beszéltem vele telefonon, holnapután reggel érkezik. Oh, Mao dárgám, meg kell ismerned most már.

     - Rendben, rendben! Már én is nagyon kíváncsi vagyok rá, amennyit hallottam róla. - Eizan bácsi sokszor mesélt a két fiáról, a nagyobbik modelként dolgozott és bejárta szinte az egész világot. 

Bár szerette volna, ha valami jól kereső, stabil munkája lesz, ügyvéd vagy doktor, kijárja a sulit az egyetemet és úgy. De egy alkalommal izgatottan jött haza, hogy leszólította egy ügynök és szerint jó lenne modellként. Vita lett belőle, ugyanis Eizan bácsi abban volt, hogy átverik a fiát. De a fia hajhatatlan lett és elment a fotozásra, tiltása ellenére. Amikor visszajött, azon volt, Eizan bácsi, hogy leszidja és szoba fogságot ad, viszont annyira szenvedélyesen és csillogó szemmel mesélt róla, hogy rögtön tudta ez az út amit követnie kell a fiának. És ha mégsem, akkor is mellette kell legyen, támoagassa, hagyja, hogy kialakítsa az útját. Tehát belmente, hogy modellkedjen. És a fia, sikeres lett. Korán elköltözött, hogy céljait elérje és finomítsa. Szóval a nagyobbik fiú, okozott némi fejfájást neki, lázadozó volt, aki szeretett bulzini. Nem, mint az öccse, aki sokkal nyugodtabb természetű, mint a bátyja. Alapos, gondolkodó és ő már az orvosi utón indult el. Viszont, annak ellenére, korán feleségül vett egy nagyon kedves, édes lányt. Szerelmes volt és nem akart Eizan bácsi az útjukba állni, így engedte és nézte, ahogy mind a két fia megtalálja a saját útját és támogatta őket. Viszont, emiatt eltávolodtak. A nagyobbik fiú folyton utazott, a kisebbik pedig Sapporoban él a családjával, a munka is oda köti. Egy pillanatig nem volt szomorú emiatt, bár el el gondolkodott rajta, nem bánta meg soha a bánatát, neki az, hogy a fiai boldogok elég volt és büszke rájuk. De már nem jut eszembe, hogy is hívták őket, tudom, hogy eléggé hasonló nevük volt. Mint mondtam, még nem találkoztam velük.

Eizan bácsival közösen vacsoráztunk meg, majd hazaindult, én pedig rögtön a kezembe kaptam a telefont. És tárcsáztam is Emiko számát, aki második csengetésre, fel is vette. Nagyon örült, amikor megtudta, hogy Shunnal együtt vagyunk és minden elmondok neki, ahogy Sakurakonak is. Ő kicsit haragudott rám, amiért ilyen későn érkeztem vissza. De sikerült kiengesztelnem. Őt is felhívtam tanácsért. Mindketten azt mondták, hogy csak nyugodtan, Shun biztos, hogy nem tenne olyansmit, amit én nem akarok. Ezt mondjuk gondoltam, de akkor is maga a gondolta, hogy nála... Szerintük hasonlóan gondolkodnának ők is, de csak legyek önmagam, ahogy az elmúlt napokban, hasonló. Csak nála... na jó Mao! Ne törd a fejed, mert nem fogsz elaludni!

És nem is aludtam. Reggel korán kelltem és ki is pattantam az ágyból, hogy elkészülhessek. Elkészülhessek... bár megígértem magamnak és a csajoknak is hogy nem jár annyit rajta az eszem, mégsem tudtam elengedni a dolgot és folyton az járt, hogy ma a házához megyek. Persze örültem és kíváncsi voltam, de mégis a zavarbajővés nem múlt el. Mao! Te nem vagy ilyen félős? Szaltokat ugrasz és fordulsz, prödülsz... nem kell ettől félni! Elég! Néhány falatot ettem. Egy virágos pántos ruhát vettem fel. Tavaly születésnapomra kaptam Eizan bácsitól. Nem nagyon gondoltam, magamnak, bár nagyon szép volt, mégis olyan, nem hozzám illő. Felveszek egy kék színű inget rá és hajamat a vállamra hagyom hullani.Türköbe nézek, huh... em is ismerek magamra. Ez aranyos! Ebben a pillanatban kopogtatnak és nagyot dobban a szívem. Mi van ha nem fog tetszni Shunnak? Talán valami mást kellett volna felvennem. 

    - Jó reggelt!

    - Jó reggelt! - köszöntöttem, hosszú fehér kabátot visel, szürke farmer nadrágot és hozzáillő szürke inget. Jól néz ki, mint mindig!

    - Gyönyörű vagy!

    - Kö... köszönöm... - és már is pirulok. - Hozom a kabátom és a táskám!

Gyorsan értük lépek a szobámba, majd zárom is az ajtot. Shun felém nyújta a kezét, elfogadtam és kézen fogva sétáltunk az autohoz, ami várt ránk és elvitt Shun otthonához.

   - Jól aludtál?

   - Ig... igen... 

    - Ideges voltál a mai nap miatt? - miért ismer ilyen jól?

    - Ig... igen... - fordultam el, de a következő pillanatban állam alá nyúlt és maga felé forditott. Barna tekintete azonnal beszippantott.

    - Tudod jól, hogy sosem tennék olyant, amit te nem akarsz. - bólintottam.

    - Tudom, csak ez az első, hogy egy fiú házához megyek. Azaz, voltam már Kawanari házában, de... ez az első, hogy olyan fiú lakásához megyek, akit szeretek.

Nem mondott semmit csak arcon puszilt, majd megszorította a kezem. Mintha ekkor, arra felé vezető uton elmúét voln az aggodalom. A mostani pillanatnak kell éljek, hogy vele lehetek. Amikor megérkeztünk teljesen elkerekedett a szemem a háztól. Bár nem mintha nem valami ilyensmire vártam volna. Egy hatalmas emeletes, fehér ház, melynek mindegyes ablaka nagy volt. Előtte szép virágos kert, rendezve, a bokrok formára vágva, egy szökőkút az udvar közepén. Shun kinyitotta előttem az ajtot és felém nyújtotta a kezét, jól elszorakozott a meglepődött arcomon. Majd bevitt a házba és körbe mutatot. Összefutottunk össz vissz 3 cseléddel, akik értesítették Shunt, hogy hol található az ebéd. Szóval, ketten leszünk, őket elküldi. Bent minden olyan tágas volt, rendezett, szépen berendezve és kellemes. A méretén kívül, semmi sem árulkodott volna arról, hogy itt kik is laknak. Mindennek megvolt a helye és minden olyan szép összképet aratott. A bent uralkodó színek a barna, halovány krém szín, sárga és a fehér voltak. A nappali régi butorokkal volt berendezve, amik az évek elmúlását sem mutatták. Tradicionális díszek, festmények logtak, itt ott a falon. Az ebédlőben is egy hosszú sötét barna tölgyfa asztal terpeskedett el. Csak a konyha volt, ami modernül volt berendezve. Szép volt! Legvégül a szobáját mutatta be. Annyira elvarázsolt ez a hely, hogy nem is gondoltam bele éppen, most lépem át a szobája küszöbét. A szobája tiszta fehér volt és hatalmas. A padló fehér márványból, a fal is fehér, az ágya majdhogynem a szoba közepén volt, tiszta, friss, fehér lepedő díszelgett rajta, az ágy keretje árulkodott csak a kék színről. Az ajtotól legtávolabb szekrény ékeskedett, könyves polccal, amin rengeteg könyv és CD kapott helyett. A közepén lévő ablaknál heverő helyezkedett el és egy könyv foglalt ott helyet. Valamit éppen olvasott. Gondolkodás nélkül léptem beljebb és néztem végig minden egyes szögletet. Olyan Shun-os volt. Pont ilyennek tükröztem, rendezett, tágas, nem túl csicsás. Ahogy körbe körbe fordultam, Shun mellém lépett, mosolyogva figyelt.

    - Gyönyörű a házatok! És a szobád is!

    - Örülök, hogy tetszik. - ölelt át hátulról. Befészkeltem magam a karjaiban és úgy álltunk néhány percig szótlanul. - Remélem, hogy ez nem változtassa meg a nézeted.

    - Mondtam már, hogy a vagoyn nekem nem számít. Nem azért szereltek, mert ennyi pénzed van! - fordultam felé és átkaroltam a nyakát.

    - Tudom, csak ne ijesszen meg.

    - Nem ijeszt! - felcsipeszkedtem és csókot leheltem ajkára.

    - Nos, akkor mire is lenne kedv...

    - Az meg...? - de nem engedtem, hogy befejezze a mondatát ugyanis megpillanottam egy hegedűt az ágya mellett. - Az a tiéd? - elléptem tőle és a hegedű felé indultam.

    - Oh, igen szoktam hegedülni.

    - És ezt én miért csak most tudom meg?

    - Azt hittem, unalmas dolog. A hegedű, a klasszikusság, régiséghez kapcsolodik...

    - Ugyan már, erről szó sincs! Szerintem ez csodálatos dolog! - csillogó szemmekkel mondtam neki.

 Shun elmosolyodott, majd odalépett a hegedűhöz és kezébe vette.

    - Szeretnéd, hogy játszodjak?

    - Szabad? - elmosolyodott, majd a vállára helyezte és elkezdett játszani.

Csodaszép volt, még a könnyeim is kiszöktek, annyira meghatodtam. Azt hiszem újra beleszerettem Shunba. Amiután befejezte, megtapsoltam: 

    - Ez gyönyörű volt!

    - Köszönöm! Amúgy tudok zongorázni is.

    - Megmutatod? - kérdeztem rögtön.

    - Igen, de előtte mit szólnál valami közös programhoz?  nyujtotta felém a kezét.

    -  Jól van! - elfogadtam és kiléptünk a szobából.

Ismét csodaszép napot tölthettem mellette. Filmet néztünk, videojátékoztunk, megebédeltünk, beszélgettünk, megmutatta, hogyan tud zongorázni, megmutatta az udvart, a virágos kertjüket, amit az édesanyja rendezett be, megnézhettem a kiálított gyerekkori képeit. Shun mindig is olyan kifinomult, csendes és bájosnak látszott, mint most is. A szüleit is láttam a fotokon, az anyja olyan szép volt, kedves mosoly az arcán, az apjának kicsit szigorubb volt. Láttam már újságban őket. Amikor a családi fotojukat néztem, kissé elszomorodtam, nekem ilyen fotok nincsenek. Azaz, Eizan bácsival. Shun ekkore átölelt és azt sugta a kezemben, hogy nem vagyok egyedül, hogy ő itt van. És ez annyira jól esett. Szürkületkor kisért haza. Megköszöntem, hogy meglátogathattam, ahogy ő is, hogy elmentem hozzá és megbeszéltük, hogy holnap ebédkor találkozunk. Boldogan feküdtem le, egy újabb csodaszép nap vele. Reggel amikor felkelltem, hangos beszélgetésre lettem figyelmes.

     - Én értem apám, nagyon jó szíved van, de szerintem most már abba kellene hagynod, hogy arra a lányra vigyázol. - hát ez meg ki?

    - Már, hogy hagyhatnám abba? Hiszen szüksége van rám!

    - 24 éves, ideje hogy kibonts a szárnyait és a maga életét élje. Nem támaszkodhat folyton rád. Mi van ha a végén átver és elveszi mindened?

    - Fiam, fogd be a szádat! Hogy mondhatsz ilyent?! Nem is ismered! Legalább ő itt volt nekem, társaságot tartott, vigyázott rám, gondoskodott rólam. Nem mint egyesek. - ez Ezan bácsi és a fia. Tehát, már megérkezett!

    - Tudod, jól, hogy a munkám nem engedi, hogy csak úgy ide utazzak és vissza, ide vissza. Jun pedig hasonlóképpen van.

    - Persze, tudom és én mondtam nektek, hogy kövessétek az álmaitokat. Örülök, hogy jól megy a sorotok! És örülök, hogy végül meglátogattál!

    - Igen! Sőt, ha nem gond, egy ideig meghuzodnék nálad!

    - Hogy gond -e?! Te tökfilko!

    - Aucs! - ezen nevetnem kellett. 

     - Hogy mondhatsz ilyent, ha nem gond?! Természetesen, hogy itt maradhat a fiam!

    - Akkor jó! De a korábbi témára visszatérve, hadd találkozzak azzal a lánnyal és én magam majd eldöntöm, hogy mi is legyen tovább...

    - Ji...

    - Találkozni akartál velem, hátt itt vagyok?! - nyitottam ki az ajtot és karba tett kézzel odasétáltam Eizan bácsihoz és a fiához. A fia háttal állt nekem. - Csak, hogy tudd, sosem tennék semmi rosszat Eizan bácsival, nem csapnám be, nem ártanék neki. Mindig segítettem neki, sőt sosem támaszkodtam annál többet rá, mint amennyire szükség volt. Magamnak kerestem meg a kenyerem és láttam el magam. Eizan bácsival csak beszélgettünk, játszottunk, együtt töltöttük az időt. Semmi rosszat nem akarnék neki! Szóval légyszives, ne beszélj ilyen rossz dolgokat a hátam mögött, inkább keress meg engem és mondd a szememben! - huha, na úgy szép volt Mao! Így kell ezt!

A fiú nem mondott semmit, helyette lassan elkezdett megfordulni:

    - Ezt nem hiszem el... Mao?!

    - Jin?! - találtam magam szembe Jin-el.