15.rész Hiba

 A sebzett szív dala

15.rész Hiba

Sakura:

Még egy kicsi. Még egy kicsi... gyerünk megtudod tenni. Még egy kicsi... még egy kicsi és vége. Össze kell szednem magam. Még nem szabad elengednem magam. Még nem. Még. kell egy kis idő. Még nem ért véget a beszélgetés... még egy dal és meglesz. Mindjárt vége, mindjárt!

    - Akkor most megkérhejtük, hogy megmutasd legújabb dalod?

    - Persze! - mosolyogtam és reménykedtem, hogy nem lássa senki erőltetett mosolyom.

Ahogy megfordultam kissé, hogy a mikrofon mögé lépjek a színpad részhez, mélyen kifujtam a levegőt. Nincs sok hátra, nincs sok hátra! A mikrofon mögé léptem. Legalább éneklés közben nem kellett erőltetnem semmit. Itt mindig is őszinte voltam. Sosem játszottam meg magam a rajóngoim előtt. Mindig őszntén énekeltem és küldtem feléjük a hangom. Ahogy eldöntöttem. Legyek bármennyire is rosszul. Azt akarom, hogy élvezzék és örüljenek a hangomnak, velem énekeljenek és mosolyogjanak. Minden rendben, nem kell sok! My alirght sky számot énekeltem el.

   - Gyönyörű dal! - tapsoltak meg a végén. - Köszönjük szépen Sakura Nanase-nak! Köszönjük, hogy eljött és beszélgethettünk vele! Reméljük, hogy hamarosan ismét találkozhatunk!

    - Köszönöm szépen én is! Szintén remélem, hogy ismét elhívnak. - hajoltam meg.

Majd elcsendültek az utolsó mondatok is és lejárt a felvétel. Megkönnyebültem, kissé meg is inogtam. De még nem engedhettem el teljesen magam. Megköszöntem a stábnak és az itteni dolgozoknak a segítséget majd lassan arébb sétáltam.

    - ÜGyes voltál! Remek voltál! - tapsolt meg Kamijo, aki elkísért.

Mellettem volt, amiután Kairi elutasított. Nem kérdezett semmit és nem érdeklődött arról, hogy mi történt, de mellettem volt és ma meg elkísért minden egyes munkámhoz, hogy ne legyek szomorú. Bár talán sejtette, hogy Kairi-hez van köze. Hálás voltam neki. Nem akartam önmagamban zárkozni. Nem mintha nagoyn másra számítottam volna, de mégis fájt... így, hogy ő mellettem volt nem engedtem annyira, hogy észre vegye összetört a szívem. Csak az este volt nehéz, amikor álomba sírtam magam. Szemeim előtt folyton Kairi rémlett fel és a szavai, amiket mondott. Felejtsük el ami történt... neki könnyű... nekem nem.

     - Menjünk el ebédelni mit szólsz?

   - Ühm...

    - Sakura?

Hallottam, hogy Kamijo szólít, de nem tudtam semmit sem mondani. Szemeim előtt összemosodott a kép, úgy éreztem forgo velem az egész világ... megakartam kapaszkodni valamiben, de nem kaptam semmit sem a közelemben, hiába tapogatoztam.

    - Sakura! - kiáltott fel Kamijo, már éreztem, hogy a lábam alól a talaj kifut és esni kezdek...

De nem találkozok a földdel, helyette egy kar erősen megfog.

    - Te meg mi a fenét keresel itt?!

     - Mariko hozd a táksám utánam. - a világ még midnig fordult velem, de több száz hang közül is felismerném ezt. Dr. Kairi?! Mit keres itt? - Sakura, hallasz?! Sakura?!

     - Mit keresl itt? - ejtem ki erőtlenül.

    - Hol az öltöződ? Beviszlek oda! - felkap a karjába.

    - Miért jöttél? 

     - Hol az öltözője?

    - Tedd le!

     - Erre most egyáltalán nincs időnk!

    - Arra... 

Kairi megindult velem Kamijo után. Miért jöttél ide? Miért? Mit keresel itt? Miért szorítasz ennyire a karodba? Miért látom a tekintetedben az aggódást? Ah... Így, hogy felejtselek el? Hmm... Kairi fenyő illatta, olyan megnyugtató... olyan jó. Lassan... le is csukodik a szemem. Itt olyan jó, olyan biztonságos, olyan meleg.

    - Sakura! Sakura! Sakura... - egy meleg érintés, egy meleg érintés amit már oly rég éreztem. Amira olyan régóta várok, a szüleimtől. Ami megmelengeti a szívemet és azt érezteti velem, hogy igen valakire számíthatok, valaki itt van velem.  - Sakura... - és hogy valaki ilyen gyöngéden szólítson a nevemen. Ez, mind olyan szép!  - Sakura...

Lassan kinyilik a szemem és megpillantok egy megkönnyebült tekintetet.

   -  Dr. Tendo... maga mit keres itt? - pattanok fel a kanapéról. Az öltözőmben voltunk.

    - Csak lassan! Ne erőltesd meg magad.

    - Én... maga hogy kerül ide?

    - Láttam az adást a TV-ben és láttam rajtad, hogy nem vagy jól.

   - Láttad rajtam? - bólintott. Senki nem vette észre, hogy nem érzem jól magam. Még Kamijo sem, akit évek óta ismerek. Akkor te, hogy?

    - Kifárasztottad magad? Sok volt a munka?

    - Nem! - ráztam meg a fejem.

     - Nem aludtál jól az este?

Nagyot nyeltem. Nem akartam bevallani az igazat, hogy az estém mennyire rossz is volt, azért mert elutasított. Eltekintettem az arcából, a tekintetéből, hogy hazudhassak neki, de megelőzött.

    - Sakura... nem engedheted el magad, bármi is történjék, jól kell lenned. Már elértünk valamit, nem hagyhatod, hogy meginogj és...

    - Jól van! Jól van! Tudom. De ne hidd, hogy ez ennyire egyszerű. Én nem akartam, hogy így láss... - lehajtottam a fejem. Én... nem... 

    - Sakura... - letérdelt elém és akezét az állam alá tette. - Én...

    - Nem mehet be, ameddig a doktor úr be nem hívja!

   - Én teszek magasról erről! Látnom kell Sakurát!

Mariko nővér és Kamijo lépett be a teremben.

   -  Kamijo...

   - Sakura! Jól vagy? - odaszaladott hozzám és fel lökte Dr. Tendot.

    - Igen! Jól vagyok... - vajon mit akart mondani Dr. Tendo?

    - Megijesztettél! Miért nem szóltál, hogy nem vagy jól? 

   - Én...

   - Nem, ne haragudj! Nem itt az idő, hogy leszidjalak. Örvendek, hogy jobban vagy és kérlek legközelebb szólj ha nem érzed jól magad. - bólintottam. - Köszönöm Dr. Tendo, hogy segített. Mint egy hős csak úgy megjelent... hálásak vagyunk önnek... - mondta undorodva Kairi felé fordulva. - De most már Sakura jobban van. Elmehet!

    - Erről én magam is megbizonyosodtam.

    - Akkor meg mi a baj? Akkor most szépen fogja a cuccait és menjen innen el!

    - Kamijo! - felakartam állni de kissé megingotam, mind a két fiú utánam kapott.

   - Én majd vigyázok rá innen tovább. - lelökte DR. Tendo kezét rólam.

Dr. Tendo arca kissé megrezdült, de nem mondott semmit.

   - Összeszedett mindent Mariko?

   - Ig... igen...

   - Akkor menjünk vissza a kórházban!

Persze, mit is mondjon. Jött elvégezte a feladatát. Semminek nem kell jelentőséget adni. Semmi olyansmit nem akart mondani, amiét meg kellene dobogjon a szívem. Semmi... Semmi....

   - KAmijo haza vinnél? Lepihennék!

    - Természetesen! Gyere!

Elvette a kabátomat és elindultunk a kocsijához. Volt még egy fotozásom 2 órával később. De nem volt már kedvem és erőm hozzá. Csak egyszerűen pihenni szerettem volna. Hogy mit mondok majd a szüleimnek? Főleg apámnak nem tudom. Valamit kitalálok, még volt ilyen, hogy kicsit toltuk a munkát nem lesz baj. Megoldjuk! Kamijo nem kísért be. Én kértem meg rá. Megértett. Bár láttam rajta, hogy erősködni akart, hogy maradjon még velem. Elköszöntem és bementem a házban. Otthon még nem volt senki. Ez jó dolog. Ez jó! Bár nem kellene meglepődjek, hiszen legtöbbször egyedül voltam. A munka a munka... a munka lekötötte idejük nagy részét. Már már csak vacsorára érkeztek haza. Felsiettem a szobába és rögtön ledöltem aludni.

Kairi... látta rajtam a TV-ben, hogy nem vagyok jól. És rögtön jött. Ez csak tényleg a kötelessége. Ez csak a kötelesége. Nem szabad így éreznem ezzel kapcsolatban. Nrm szabad túl gondolnom az egészet. Csak a munkáját végezte. De mégis... hogy ennyire jól megismert. Hogy ennyire jól le olvasta, hogy nem vagyok jól. Ennyire nyitott könyv vagyok már számára? Ennyire megismert már. Ahogy én is megismertem őt. Hogy egyáltalán nem olyan, mint ameilyennek gondolják. Nem kell tőle félni, nem önző és nem goromba. Lehet néha kemény, de valójában nagyon kedves és gyöngéd. Ezért is szerettem bele. Aj, nem kellene ennyit gondoljak rá. Elutasított. Közöttünk minden csak doktor beteg és elég egyértelműen tudatomra adta, hogy nem lesz ebből több. Ezt el kell fogadnom. Mégis jól esett és nagyon örültem, hogy ma találkozhattam vele, hogy megérintett, hogy érezhettem melegségét. Haj... ezt nem kellene éreznem. Így csak nehezebb lesz.

    - Sakura! - 1 óra telhetett el csak amióta itthon voltam és pihentem. Bár aludni készültem végülis nem sikerült. Amikor hirtelen csapodott az ajtó és apám vészjosló hangja hallatszott fel.

    - Drágám csak nyugodtan! - hallottam meg anyám hangját is.

   - Sakura gyere le azonnal!

Kipattantam az ágyból és lesiettem. Apám az ajtó előtt állt, mellette anyám próbálta nyugtatni.

    - Igen?

    - Gyere ide elém! - szemei szinte villámokat szort.

    - Igen? - kicsit félve léptem elé.

   - Igaz, hogy lemondtad a munkád ma? - bólintottam.

    - Igen. De...

    - Ezt, meg mégis hogy képzelted?

    - Nem éreztem jól magam. Így hazajöttem!

    - Nem érezted jól magad?! Hát pedig nekem nagoyn is úgy tűnik, hogy jól vagy. Tudod milye nehezen szereztem meg ezt a fotozást neked? A karrieredbe ez egy nagy lépés lett volna.

     - Megoldódik! Mindig megoldódott. Ezt is újra tervezzük.

    - Huh... ezt nem lehet újra rendezni! Már hónapok óta próbáltam elrendezni ezt neked! Végre sikerült! Végre bekerültél, hogy az egyik leghíresebb fotos készítsen rólad képeket, protofóliot és most ennyi. Ennyi volt, löttek mindennek! - idegesen dobbantott egyet és a kis szekrény felé fordult, ami az ajtó mellett volt, amiről minden dolgot levert.

    - Drágám...

    - Én sajnálom! Én csak...

    - Te? Te? Te csak?! Te csak mi? Megint saját fejed után mentél, hányszor jöttél abból ki jól, hogy a saját fejed után mész? Egyszer sem! Sakura, ezt már hányszor megbeszéltük! Nem dönthetsz csak úgy egyedül! Mindennek meg van pontosan a rendje.

    - Apa... ne haragudj én...

    - Nem elég, hogy mindent újra kellett érted mindent tervezni, rövidebb időrendet. Még ez is... Annyi munkát szűkítettünk el és el is veszítettünk... csak miattad, hogy jól legyél. Erre tessék... elő jött újból a betegséged mi? - nem válaszoltam. - Hah... és még, hogy az a doktor személyesen jött el velem tárgyalni és kérte ezt meg. Az egész az ő hibája!

   - Nem! Kairinek ehhez semmi köze...

   - Kairi?

    - Azaz... Dr. Tendo, Dr. Kairi...

   - Értem, tehát már ennyire jó kapcsolatba kerültetek... - lépett közelebb hozzám és idegesen kifujta a levegőt.

   - Mi cska... nem... közöttünk csak beteg és doktor a kapcsolat. Semmi több. De kérlek őt ne hibáztasd. A legjobbat akarta nekem. 

   - A legjobbat? PErsze! Hogy elveszítsd a munkád! a karriered. Mindazt amit felépítettél!

   - Nem...

    - Ezt nem hiszem el!

    -Drágám nyugodj meg! - lépett anyám apám mellé. - A lányunk valóban meggondolatlan volt és tévedett. Hagyjuk most itt abba! - ő is csalodottan tekintett rám. OH... én hülye!

    - Hagyjuk? Hagytjuk ennyiben?! Az a munka Hikaru! Az a munka...

   - Tudom, hogy milyen nehéz volt megszerezni és hiszek abban, hogy a lányunknak van valami ötlete, hogy ezt, hogyan oldja meg... nem?

    - De igen!

   - Addig nem hagyhassa el a szobáját, amig ezt ki nem találja...

   - Szobafogság? 

    - IGen! És nincs telefon sem. - nyújtott ki a kezét. Egy pillantra nem hittem amit hallok, de amikor szigorubban rám nézett... nem volt más választásom, mint odaadni.   - Menj és gondolkozz!

Utasított fel. Igen már felnőtt voltam, de ez semmit sem ért a szüleim előtt ha munkáról volt szó. Azt várták, hogy minden a legnagyobb rendben menjen. Vártam, hogy elismerjenek... de mindig is nagyobb és nagyobb volt az elvárás tőlük. Ha meg nem úgy ment, akkor jöttek a csalodott szigoru tekintetek. Nem akartam. Sajnálom! Én... sajnálom! Nem gondolkoztam. De most mit tegyek?

Kairi:

Napok teltek el amióta nem hallottam semmit sem Sakuráról. Azaz csak a munkáján keresztül. Rádióban, TV-ben és egy egy magazin címlapján láttam. De ennyi. Azóta a nap óta nem beszéltünk. Reméltem, hogy jól van és nem erőlteti meg magát. Rosszul éreztem magam a történés az én hibám volt. Keményen beszéltem vele... De nem tudtam bocsánatot kérni tőle. De hamarosan közeledett az időpont amikor vizsgálatra kellett jöjjön és akkor találkozunk. Az elmúlt napokban folyton p járt az eszemben. Meglátogatott álmaimban és megjelent a szemeime előtt, ahogy mosolyogva a nevemen szólít. Meggodnolatlanul is látni akartam, azt akartam, hgoy halljam a hangját és lássam mosolyogni. Nem mint legútobb. Hiányzott a mosolya... és a műsorok amibe láttam, a rádió ahol hallottam a hangját, nem türközték a valós mosolyát, mind mind hamisak voltak azok. Ennek én vagyok az okozója? Nem akartam! Sajnálom! Elakaorm neki mondani! Elakarom...

Eljött a nap. Az irodámban ültem és folyton az órát bámultam. Telejenke már le a percek. Teljen! Gyerünk! Gyerünk!  Gyerünk! Eljött az idő! Kisiettem az irodából és a váró terem felé mentem. De az üresen fogadott. Talán csak valami közbe jött... mindjárt jön. De semmi! Telte az idő és semmi... nem jött el. MEgkértem Marikot, hogy hívja fel de nem vette fel. Valami nincs rendben. Miért nem jött el? Haragszik rám? De megbeszéltük, hogy eljön. Nem adja fel! Akkor?

   - Elhagyom a kórházat! Egy olyan két óra múlva jövök!

Nem! Ha nem jön el akkor én megyek el hozzá! Nem hagyhassa ki a konzultációt. Nem tudtam, hogy munkája van e most. Így valaki mást kerestem fel, hogy megkapjam. Nyílván Kamijo nem örült, hogy lát engem.

    - Sakura konzultációra kell jöjjön hozzám.... 

   - Sakura nem fog!

    -Tessék? El kell jönnie!

   - A szülei nem engedik!

    -Tessék?

    - Sehová nem engedték! Napok óta csak munka és munka és munka van neki.... semmi más. Még velem sem találkozhatott.

   - De mégis mi történt? - aztán rémlett a dolog, ez azóta amióta ismét rosszul lett. Biztos! - Akkor most hol van?

   - CSak azért mondom el, mert szeretném ha vetnél rá egy pillantást. Félek, hogy kifárassza magát. A főparknál, egy reklámot forgat. De sietned kell a szülei mennek mindig érte munka után.

Megköszöntem és szaladni kezdtem a főpark felé. Ez az én hibám! Miért nem kapcsoltam hamarabb? Miért nem gondolkoztam! Sakura, most mi lehet veled? Jól vagy? Már megyek, nem kellj fél. Nem leszel egyeüdl! Itt vagyok! Melletted vagyok és leszek!