16.rész Együtt megcsináljunk

A sebzett szív dala

16.rész Együtt megcsináljuk

Sakura:

   - Állj! Állj! Álljon le a felvétel! - hangzottak fel azok a szavak amik az útóbbi 10-15 percbe ismét és ismét.

    - Nagyon sajnálom! - hajoltam meg ismét. Nem tudtam koncentrálni, valahogy elfogott a fáradtság és bármennyire igyekeztem úgy éreztem, hogy kicsuszik alólam a talaj. 

  -Nem, nem semmi gond. - lépett mellém a rendező fogva a fejét. - Tartsunk egy szünetet! Huh... Nem hiszem el, hogy ilyen fiatalon már kiég? - morrogta az orra alatt de még nagyon is jól kitudtam hallani a mondatát.

    - Sakura, szerintem ideje lenne hazamennünk! - lépett Daisuke mellém.

    - Nem, nem jól vagyok! Nem kell hazamennünk, egy 5 percet pihenek és folytathassuk. - ültem le az egyik padra.

Daisuke nem tudta, hogy mi is történt az elmúlt napokba. Hogy apám miért is nővelte meg a munkáim számát újból. Amikor az eset történt, hogy visszamondtam a munkám szabadnapos volt és nem hallotta utána. Apám csak annyit mondott neki, hogy így kell legyen és ha érdekemben akart valamit felhozni, akkor megfenyegette, hogy kirugja. Aggódva figyelt és támogatott a napokba. Bár talán pontosan sejtette, hogy apám begurult rám valamiért. Hátra feküdtem a padon és a vizes palackot a homlokomra helyeztem és becsuktam a szemem. Csak néhány percre, egy két perc semmi több.

    - Hagylak pihenni és szólok, hogy mások se zavarjanak meg! - ezzel hallom, ahogy Daichi elmegy.

A szüleim azóta sem hallgatnak meg. Semmit sem akarnak meghallani. Főleg apám nem, anyám pedig meghuzodik az árnyékában. A munka pedig rám zudult. Még több mint eddig. De ha azt akarom, hogy lenyugodjanak, ha azt kívánom, hogy ez véget érjen akkor azt kell csinálnom amit ők mondanak. Ha bebizonyitom, hogy megtudom csinálni, akkor elismernek és nem fog többet haragodni rám. Vége szakad, elérem, hogy vége szakadjon. Ez így ment eddig is és úgy oldódik meg ezután is... és kész. 

Azt bánom, hogy nem találkoztam Kairivel. Megkellett volna köszönjem neki a múltkorit és elmondnaom neki, hogy nem haragszom rá... hogy nem kell viszonozza az érzéseimet csak hadd maradjak mellette. Hadd legyen ő a támaszom ezekben az időkben... de még oda se tudtam elmenni. Teleofnom sincs nálam így felhívni sem tudtam. Vajon mit gondolt, amikor nem mentem el a megbeszélt időpontra? Azt godnolja, hogy megharagudtam rá, mert visszautsított vagy nem tudok már a szemébe nézni? Biztos azt godnolja, hogy felelőtlen vagyok, nem veszem komolyan a gyógyulásom. Oh Kairi, vajon mi járhat most a fejedben? Mit csinálhatsz? Én... még mindig szer...

    - Sakura!

Ez a hang? Szemeim kipattantak és felültem a padon. Körbe tekintettem a parkban de nem láttam. Csak hallucináltam? Ennyire rossz már az állapotom... oh...  előre döltöttem a fejem és eltakartam tenyeremmel az arcom.

    - Sakura! Sakura mi a baj?! - én... nem hallucinálok! Ez téynleg az ő hangja!

Felkapom a fejem és rögtön azt látom ahogy felém szalad a park ösvényén. Tekintetében aggódás sugárzik.

   - Sakura! - amikor elém érkezik alig kapja a levegőt, már jó ideje szaladhatott. - Mi a baj? - szedi össze magát és feltekint rám, tenyerivel arcomat közre fogva. - Nem vagy jól? Szédülsz? Mi a baj? Mondd el nekem!

"Mondd el nekem, mi a baj!"  Ezek a szavak... ez a tekintet, ez a meleg érintés... 

   - Miért sirsz? Ennyire rosszul vagy? - könnyek pattannak a szememben és nem tudtam őket már megállítani. Pont most gondoltam rád. Pont most gondoltam, hogy vajon mi lehet veled. Hogy gondolhatsz rám? Erre ide jössz, aggódva rám nézel, szelíden hozzám szólsz, gyöngéden megérintesz...

    - Miért vagy itt?  Hogy találtál meg?

    - Nem jöttél a konzultációra, pedig megígérted, hogy jönni fogsz... - törölte le a könnyeimet.

   - OH, sajnálom... én csak... csak ezért jöttél? - persze, komolyan végzi a munkáját, mire is gondoltam.

    - Látni akartalak!

    - Tessék? - nem nézett rám, eltekintett.

    - Aggódtam és látni akartalak.

    - Kairi... - nagyot nyelt és visszatekintett rám.

    - Sajnálom, hogy megbántottalak a múltkor.

    - Oh, azzal kapcsolatban...

    - Igazad volt! - értetlenül összeszűkítettem a szemöldökeimet. - A munkába menekültem az érzéseim elől. Kifogásokat kerestem, hogy ne kellejen bevalljam amit valóban érzek. Mert az az igazság, hogy ugyan azt érzem amit te is. - hogy mit mondd? Lehajol hozzám, arcunk centikre egymásra. - Szeretlek Sakura!

Teljesen kikerekednek a szemeim és kissé tátva is marad a szám. Jól hallottam amit az előbb mondott? Ám mielőtt ismét megszólalhattam volna ajkai az enyémre tapadtak.

    - De... a beteged vagyok. Közöttünk...

   - Valószínű lesz aki megnéz ezért, de el kell tudjuk külőníteni a dolgokat. Szerintem sikerülni fog.

    - És a karrierem? A média  a nyomodba lehet majd... nem akarom megnehezíteni az életedet és a betegség is... - ismét megcsókolt.

    - Nem érdekel! Túl élem valahogy. És mondtam már, hogy meggyógyulsz. Nincs amitől félj! Sakura veled akarok lenni!

Ismét könnyek gyültek a szememben, de ezúttal öröm könnyek. Mintha valami újult erőre kaptam volna felugrottam a padról és egyenesen a nyakába szöktem átölelve. 

    - Hé! Csak szépen, mégis kint vagyunk!

     - Nem érdekel... ezt a pillanatot ki akarom élvezni!

    - Nincs amitől félj... - huzodott el kissé tőlem, de karjaival a derekamat ölelte, ahogy én a nyakát. - Még sok ilyen pillanatunk lesz ezentúl!

    - Komolyan? - bólintott, mire újból a nyakába ugrottam.

Majd ismét kissé elhuzodva tőle egymás felé néztünk és megcsókoltuk egymást. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy ilyen jó a csókja. Egész testemen keresztül mintha egy áramütés menne, ebben a pillanatban nem érzem a fáradtságot, a magányt, a kéynszert, hogy megkell tennem mindent, hogy jó legyen és nem szbaad lankadjon a figyelmem. Csak ő és én vagyunk...

    - Most elmondod, miért van annyi munkád? És miért nem engednek a szüleid sehova? Mi történt?

    - Ezt honnan tudod?

    - Kamijo mondta. Szóval? 

   -  Hát...

    - Vége a szünetnek! - jelent meg a rendező. 

    - Dr. Tendo, maga mit keres itt? - látta meg Daichi, ám amikor az ölelkező poziciónkba látott megvilágosult a szemeiben a dolog. Egy gyöngéd mosolyt küldött felém.

     - Doktor? - nézett furcsán a rendező Kairira.

     - Khm... - megköszörülte a torkát Kairi és elengedett. Nyománan hűvösség járta a testem. - Dr. Tendo Kairi, Sakura orvosa! - nyújtotta felé a kezét.

    - Orvosa? - nézett felém gyanusan, majd ismét Kairi felé. Nos igen az előbbi pozició kicsit másról árulkodik.

     - Igen! Szólni szeretnék, hogy Sakura nem tudja folytatni a munkát.

    - Tessék?4

     - Kairi... - akartam közbe szólni de felemelte a kezét, majd bátorítóan rám nézett.

     - Pihennie kell és konzultációra kell jöjjön hozzám!

     - Ez most egy vicc ugye? Sakura nekünk dolgozik, külön kértük, hogy a mai nap felvehessük a munkát. 

     - Nagyon sajnálom, de Sakura vizsgálatra kell menjen! De kérem rendezzék el újra a reklám forgatást! - hajolt meg. - Nagyon szépen kérem!

Kairi... értem még ezt is megteszed. 

    - Nagyon szépen, kérem! Tudom, hogy engem kértek meg és nagoyn örülök. Megakarom csinálni! De.... hadd csináljam meg egy másik napon! Választhassák ők, mindenképpen megoldom, hogy itt legyek. Csak egy, két nap kérem!

    - Néhány nap... - nézett szigoruan rám Kairi.

    - Hah... - sóhajtott fel a rendező. - Rendben! Keresni foglak! Úgyis ma volt hibád elég, látom én is, hogy nem vagy jól. De, mi válasszuk a napot!

    - Nagyon szépen köszönöm! - hatalmas mosollyal Kairi felé néztem, aki elégedetten mosolygott.

     - ÖRvendek, hogy jól vagytok! - lépett közelebb Daichi és kezet fogott Kairivel.

     -Akkor most elmegyünk a konzultációre?

     - Nem! - értetlenül néztem rá. - A szüleiddel beszélünk!

    - Ezt egyáltalán nem kell! A szüleim....

     - Miattam van ugye? Miattam történt, hogy több munkád lett, ugye? Veszekedtetek? Kiakadtak?

    - Nem! Nem!

     - Sakura... melletted vagyok és leszek bármi is történjék. És ezért együtt oldunk meg mindent. Együtt, jó?

Ez olyan szépen hangzik. Szeretném de féltem Kairit...

    - Nem lesz semmi baj! Itt vagyok! Nem futamodok el többet tőled! Gyere! - fogta meg a kezem és elindultunk haza hozzám. Azaz, nem is haza, hanem az ügynökséghez.

A szívem a torkomban dobogott. Tudtam, hogy mi lesz apámnak a reakciója. Féltettem Kairit és nem akartam, hogy elválasszanak tőle. De igaza van. Együtt kell mindent megoldjunk. Nem is. Együtt mindent megoldunk! Sikerülni fog! Nincs mitől félnem. Együtt minden rendben elsz4 Most nem veszíthetem el Kairit! Vele akarok lenni! Mellette akarok lenni! a támasza! És azt akarom, hogy ő is az én támaszomt legyen! Szükségem van rá! És ezt a szüleimnek is megkell érteniük. 

   -  Gyere be! - hallottam apám éles hangját az ajtó túl oldalán, ahogy Kairi doktor bekopogott.

Mielőtt azonban beléptünk volna kihuztam a kezem az ővéből. Inkább csak lasabban adagoljuk a dolgokat nekik. Beléptünk. Anyám a kanapén ült, telefonját böngészte, apám papirokat rakosgatott. Feltekintett a papir halom alól és egyenesen felém nézett. Egy pillantra megrezzentem, de Kairi közelebb lépett mellém és fél szemmel felém küldött egy pillantást. Nincs amitől félnem!

     - Dr. Tendo minek köszönhetjük a látogatását, hogy még Sakura is eljött a munkájáról? - tette le a páma  kezében lévő papirokat, anyám pedig a telefonját és kissé csalódotton nézett rám.

     - Sakura kihagyta a konzultációját!

     - Sakurának nincs szükséges konzultációra.

     - Elnézést kérek de ön nem orvos. Tehát ennyire biztosan ne állapítsa meg!

    - Nem kell orvos! Főleg maguk nem! Nem fogom többet ide engedni a lányom! Ha valami baja van, majd keresek más kórházat! De mint láthassa, most jól van. Dolgozott!

    - Valóban jól van? Ennyire bizots benne? Megkérdezte tőle, valaha, hogy van? Hogy bírja e a munkát? Hogy nem kell e szünet? Hogy hogy rendezze a napját?

    - A lányom, tudom, hogy mi a jó neki! - kezdtek elindulni az indulatok, egyre erélyesebb volt apám hangja, Kairi ugyanolyan nyugodtan beszélt ahogy eddig bár határozottásga élesen hasított a levegőben.

    - És ön? - fordult anyám felé. - Ön is egyetért ezzel a menetrenddel, ahol Sakura éjjel nappal szinte dolgozik? - anyám idegesen elpillantott.

    - Ki vagy te, hogy megmondd, mit tegyünk mi?! - állt fel apám és neki ment Kairinak. 

   - Apa! - léptem közelebb hozzájuk. 

      -Azt mondta, hogy a nehéz menetrend volt a gond azért beteg! De kiderült, hog ynem így van! Egy héttel korábban rosszul lett egy műsorban!

     - Hát ezért mérges? - tette össze a képet Kairi. - Sakura valóban a menetrendért ilyen...

    - Hogy lehetne, ha múltkor is beteg lett?

    - Az, nem azért volt!

    - Hát, akkor miért zseni doktorkám?

    - Egyszerűen bánatos volt! 

    - Már miért lett volna bánatos? - közben anyám is felállt és apámhoz lépett, hogyha kell megnyugtassa azonnal.

    - Miattam! - kiáltotta el magát Kairi.

A szüleim szava elakadt.

    - Hahaha! - majd apám hangos nevetésbe tört ki. - Most már értem! Már értem! Ját erről volt szó! Nem volt itt semmi! Csak a lányommal akart lenni!

    - Nem, apa, ez nem így van!

    - Hallgass! - szólt rám. - Maga milyen orvos, hogy kikezd a betegével! Vagy csak hírnévre vágyott?

    - Apa...

     - Szégyen! Gondoskodom róla, hogy véget érjen a karrierje! Azt elhiteti!

    - Higyjen amit akar, de én csak Sakurának akarom a legjobbat. Ne legyen ilyen! Sakura bizonyitani akar önöknek. Hát nem veszi észre? Szívét lelkét beleadja, hogy észrevegyék...

     - Ha beleadta volna, nem kezdett volna ki magával!

   Csend borult ránk. Nehéz súlyú, feszült csend. Majd ismét apám szólalt meg.

    - Tűnjön innen az irodából és vissza se jöjjön! Várjon majd arra, hogy hall még erről.

    - Jó! De Sakurát magammal viszem! - fogta meg a kezem.

    - Na még mit nem!  Ő itt dolgozik! - fogta meg apám is a kezem, bár kicsit durávbban.

    - Ha valóban érdekli a lánya, akkor engedi, hogy velem jöjjön kivizsgálásra. 

     - Mondtam már önnek, hogy nem engedem, hogy a lányommal többet foglalkozzon.

     - Ez már nem az ön döntése. Sakura már felnőtt nő, nincs beleszólása az életében.

    - Akkor jó! Kérdezzük meg őt mit akar! - nézett rám apám, villámokat szorva tekintetévrel.

Nagyot nyeltem és ökölbe szorultak a kezeim. Letekintettem a földre. Éreztem apám felől a nyomást, az indulatokat. Féltem... de a másik felől egy biztató, gyöngéd erőt érzékeltem. Kairi felé pillantottam. Szelid mosoly ékesedett arcán, szemeim gyöngéden hivogattak és mindez azt sugallta, hogy minden rendben lesz. Ő itt van mellettem! 

    - Én... Kairivel megyek!

    - Sakura...

    - Hogy mit mondtál?! - apám feje szinte tűzelt, ahogy a tudatáig ért a mondatom. És a munkád?

    - Apa, megakarok gyógyulni. Szeretném ha tovább fejlődne a karrierem, ha a hangom továbbra is elérne a rajongóimhoz. És ehhez mindenképp meg kell gyógyuljak. Kairi mellettem van, vigyáz rám. És igen több is lett mint egyszerű orvos, beteg kapcsolat. De ez nem az ő hibája. Az érzéseknek nem lehet parancoslni.

    - Te... te... 

    - Sakura ezt biztos jól átgondoltad? - nézett rám anyám, aggódva.

    - Igen! - mondtam határozottan.

    - Te döntöttél így! Lássam mit érsz el nélkülünk! Menj! És boldogulj magadra! - apám elengedett és ennyit mondott, nem nézet többet rám. Kairi keze megszorította az enyémet és intett fejével, hogy menjünk. Anyám kissé szomoruan nézett hol rám, hol apámra.

    - Remélem, hogy egy nap megbocsájtotok! - ezzel pedig elhagytuk az irodát

Amikor kiértünk az ügynökségből, Kairi rögtön a karjai közé zárt. Olyan meleg, olyan békés, olyan biztonságos. 

   - Jól vagy? - bólintottam.

    - Azt hiszem beszélek Daichiékkal, hátha befogadnak...

     -Gyere hozzám!