14.rész Hogyan tovább?

A sebzett szív dala

14.rész Hogyan tovább?

Kairi:

Szeretlek... Nagyon szeretlek...  visszhangoznak fejemben a szavai, amit éppen egy pillanattal ezelőtt hallottam. Ajkai az enyémre tapadtak és kis karjai átkaroltak. Meglepődtem, erre egyáltalán nem számítottam. De nem toltam el magamtól. Sőt visszacsokoltam. Karjai átkarolták a nyakam, az enyémek pedig a derekára köré tévedtek. Testemen fura bizsergés futott végig, úgy éreztem a szívem majd kiugrik a helyéről, hangosan zakatolt. Abban a pillanatban, mintha csak mi ketten léteztünk volna, mintha körülöttünk minden megszűnt volna. Ott abban a pillanatban, semmi más nem volt csak én és ő és ez a csók, ez a  pillanat.

Remegett karjaimban, teste melege átölelt, édes, puha ajkai elkábítottak. Valahogy... Nem is tudom. Olyan érzésem volt, mintha ezt még sosem éreztem volna. Mintha egy ismeretlen érzés kerített volna hatalmában. Egy erős, intenziv érzés, ami alig akarta, hogy elszakítsam magam tőle. Erős mágnes éreztem ami vonzott hozzá... Ami valahogy nem akart elszakadni tőle. Olyan érzésem volt, mintha már korábban éreztem volna ezt vele. Amikor énekelt? Vagy amióta énekelt. Nem is tudom. Valahogy nem akartam tőle távol lenni... ki akartam élvezni ezt a pillanatot vele... sőt kiakartam élvezni minden egyes pillanatot vele. Lehetséges... lehetséges, hogy ez megtörténjen? Szabad ilyent éreznem? Szabad ez megtörténjen? Mi van ha vlaaki mos tmeglát? Ha a média és holnap tele lesznek a cikkek velünk? Megtudják, hogy kapcsolatom van egy beteggel és Sakura is bajba kerül, amit nem akarok.

De fel kellett ébrednem. Bár a szívem nem ezt akarta, az eszem megálljt parancsolt. Elhuzodtam tőle...

    - Kairi...

    - Nanase-san... - úgy tűnt meglepődik, hogy így hívom vagy talán a formális hangnemen. - Felejtsük el, hogy ez megtörtént.

    - Tessék?

    - Ne rontsuk el az estét. Felfogtam, megköszönted a segítséget! Rendben van átestünk! Ennyi, biztos, hogy összezavarodtál.

    - Én nem zavarodtam össze! - csattant fel. - Az érzéseim tiszták és őszinték!

    - Megértem, valaki aki nem ugyanazt a választ adta, mint eddig, megérintett de...

    - Ne jöjj nekem ezzel! Nem zavarodtam össze! Igen sokat jelentett amit értem tettél, igen te voltál az első aki kiállt értem és ez sokat jelent. De az érzéseim nem valami mulandóak. Szeretlek!

    - Nanase-san...

    - Ha te nem érzed ugyanazt akkor meg miért a francért csókoltál vissza?

    - Én...

     - Oké! Értem! A múlttal vagy leakadva?

    - Múlton?

    - Hallottam, mi történt az előző barátnőddel, hogy mennyire erős volt köztetek a kötelék és aztán... sajnálom! Elhiszem, hogy ez nem egy egyszerű dolog... de... esetleg mégsem tudnád megpróbálni? - közelebb lépett, közben lenyugodott és megfogta a kezem.

    - Nanase-san... nem erről van szó. - fájó pontot érintett. De őszintén nem erről volt szó csak... igen a történtek után, nem akarok szerelmes lenni újra. De... - Nanase-san te a betegem vagy és mint mondtam korábban nem létesitek semmiféle kapcsolatot a betegemmel, olyan közelit.

    - Akkor, miután meggyógyulok?

     - Nanase-san... - barna szemei reménnyel teltek meg. - Mi nem...

Könnyek jelentek emg szemében. Le is gördült az első könnycsepp az arcán, mire éreztem mintha valamit belém szurtak volna... ezzel egyetemben az ég feldördült és zuhogni kezdett az eső. A könnycseppei ezúttal az esővel együtt összekveredtek, arca fájdalommal és bánattal telve néztek rám. Megakartam szólalni, de sarkon fordult és ott hagyott. Percekig csak álltam ott és a hült helyét néztem. Összeszorult a két kezem és ajkamba haraptam. Ezt kellett tennem... Ő egy beteg, akiről gondoskodnom kell és aki a munkám része... olyan kapcsolat nem jöhet létre közöttünk. Nem! Nem szabad! Nem keverhetem bajba őt. Egy beteggel kapcsolat nem lehet. A média fel fogja fúkjni és lelepleződhet, hogy beteg. Ekkor hideg zuhanyt nem akarok rá tenni. Ezeket miért is nem tudtam elmondnai neki korábban? Ezeket is elkellett volna mondjam neki biztos, hogy megértette volna és erről letesz. Igen ezt kellett volna tegyem! Nem lehet kapcsolat közöttünk! Nem!

Villámlás fénylett fel és dörgés robogtatta meg a terepet, mintha ellenkezni akaran az mondandómmal. Sakura, mivel is jött el ide? És az vékony ruhája... bár igaz, hogy elvitte a kabátom, de nem lenne jó ha megfázna. Erre miért nem gondoltam? Neki iramodtam, hogy megkeressem Sakurát. Mások menedékbe siettek a vihar elől én szinte egyenesen belementem. Jobbra balra tekintettem, hátha meglátom valahol. Merre is lakik? Láttam a címét a korlapján... emlékszem, hogy leírtam a telefonomra, hogy sürgős eset esetén rögtön odataláljak. Gyorsan előkaptam a telefonom és kikerestem a leírt címet. Az eső miatt nehezen ám de kitudtam venni. Neki indultam a cím felé. Nem volt innen messze, tehát már haza kellett érnie, de akkor is megkell bizonyosodjak, hogy jól van. Már láttam az épületet, az út túl oldalán vol.  Átszaladtam az uton és egyenesen neki az üzletnek. Az ajtó már automatikusan nyílt, érzékelő sines ajtó volt... de nem mentem be. Ugyanis nem messze tőlem Sakura sírt hangosan Kamijo karjaiban. Nagyot nyeltem... Kamijo észrevett, de nem mondott semmit csak dühösen nézett rám. Nem tudtam megmozdulni, hogy odamenjek és nem is jött semmi szó a fejemben, amit mondhattam volna. Legalább láttam, hogy jól van és megérkezett. Így van ennyi épp elég... elég is. Jól van és nincs is egyedül. Amúgyis mit mondtam volna neki? Miért jöttem ide? Miért jöttem utána? Biztos nem akar most látni engem. Mit mondhattam volna? 

Sarkon fordultam és elhagytam az épületet. Egy rossz érzést éreztem magamban egész uton hazafelé. Folyton felrémlett a csókunk, majd ahogy Kamijo karjaiba sír. Fájt, hogy úgy látom és zavart, hogy nem tudom kiverni a csókot a fejemből. Pedig azt kellene tegyem. De folyton fel és fel rémlett, sőt éreztem is még ajkaimon az ő édes ajkát. Újra a karjaim között akartam tartani, de ezt a gondolatot ki kell vernem a fejemből. Nem szabad...

    - Hazaértél? Na végre! azt hittem, hogy elfelejtetted, hogy megígérted együtt filmet nézünk nálad! - nővérem lépett ki a konyhából. - Mi a fene történt? Miért vagy ilyen csupa víz?! És hol a kabátod?

    - Odaadtam valakinek... -lehuztam a cipőmet és nem törödtem vele, hogy elrendezzem csak bementem a lakásba egyenesen az ágyamhoz és ledobtam magam oda. Felsóhajtottam.

    - Ne ülj le az ágyba! Menj öltözz át! Még megfázol és így minden csupa vizes lesz!

    - Hagyj békén! Majd elmegyek.... 

    - Mi ütött beléd? Miért olyan rossz a kedved?

    - Nem rossz a kedvem...

    - Ha te mondod. De rossz és gondterhetlenk látszol...

   - Sakurával találkoztam...

    - Igen? Történt vlaami vele? Hogy van?

    - Jól van! Nincs semmi baj, csak elhívott vacsorázni.

   - Oooo! Komolyan? Nanase Sakura az én öcsémet hívta el randizni!

    -Ez nem randi volt! - csattantam fel mir ekissé megszeppent. - Csak megakarta köszönni a segítségem.

    - De kiderült, hogy nem csak erről van szó, mi?

    - Bevalotta, hogy szeret és megcsókolt!

   -  Hogy mi?!

   - Aj, de kérlek ne csinálj ebből akkora nagy ügyet és ne is kezd hiresztelni.

    - Ezt nem hiszem el! Nanase Sakura és az öcsém.... -mintha a falnak beszélnék. - Nem tudom mondjuk mit látott benned... - szurosan felé tekintettem. - És te mit tettél?

   -  Azt mondtam, hogy ez nem lehetséges.

    - Miért?

    - Mert ő a betegem és nem kerülök olyan kapcsolatban egyik betegemmel is.

    - Ha csak egy beteged lenne, akkor nem mentél volna el vele vacsorázni, nem néznéd úgy, hogy akrámelyik percben is képes vagy megvédeni és nem beszélné annyit róla.

    - Ezt te meg, honnan veszed?

    - Nem vagyok vak!

    - Csak a dolgom végzem...

    - Nem csak a dolgod végzed! Látszik, nagyon is látszik rajtad! Miori miatt érzed ezt?

    - Nem! Miért jön mindenki ezzel?  - álltam fel. - Igen eldöntöttem, hogy nem akarok utána szeretni de... ez most nem erről szól.

    - Kairi, nyugodj meg! Öltözz át, pihenj egyet és gondold át a dolgokat! Szerintem most el akarod titkolni magadnak is azt amit valójában érzel! Pihenj le, majd máskor nézünk filmet!

Ezzel magamra hagyott a lakásba. Mi az, hogy titkolom az érzéseimet? Én nem! Ez alap, orvos és beteg között nincs olyan kapcsolat. Így tehát nincs mit titkolnom magamnak vagy bárki másnak. El is felejtem a történteket... megyek lezuhanyzom. Amúgyis kinek hiszi ő magát? Itt osztogat, mintha jobban ismerne engem, mint én magamat. Pedig ismerem magam és ismerem az érzéseimet. Az ami Miori-val történt... noymott hagyott az életemben és nehéz volt túl tennem magam. Nem is azt mondom, hogy elfelejtettem. Azt nem lehet... egyszerűen csak tovább éltem az életemet. Egy új barátnő... valahogy nem jött sosem fel ez a fejemben. Nem kerestem a szituációkat és nem is volt nagoyn ki. Koichi néha megpróbált elintézni egy egy randit, de sosem lett semmi több belőle, sőt még egy randinál sem lett több, ami inkább azzal ment el, hogy a csaj próbálkozott és én karba tett kézzel és lábbal ültem hallgatva. Csak azért mentem el, mert Koichi elrángatott. Másképp nem tettem volna. Folyton az idegemet ette, hogy menjek el és menjek el vele és nem bánom meg és csak egyszer és csakezért azért... mindig kapott valami okot. De annyi! Nem érdekelt! Nem akartam! Sakura is... amióta az életembe csöppent... én... az életem... nyomot hagyott... de nem szabad! Ő a betegem! Nem tudom, hogy mit lát a nővérem de nagyon rosszul lássa. Igen igyekszem, hogy segítsek Sakurán, mert ez a dolgom és igen figyelem, mert ez a munkám. De ennyi! El kell felejteni az egészet! 

De ez nem ment ilyen egyszerűen. Egész este forgolodtam és folyton Sakurán járt az eszem. A csók rémlett fel és az arca, a mosolygos ami mindig olyan élénken üdvözölt és a szomorú, amit az este láttam. Még láttam szomorúnak de mégis ez olyan más volt ez... és ez zavart. Zavart? Nem is tudom ha a jó szót használom... de fájt úgy látnom és ahogy Kamijonak a karjaiba is zokogott. Ennyire megbántodott... én nem akartam ez elérni. Én nem... 

     - Dr. Tendo jól van?

    - Hmmm... - Mariko nővér lépett mellém. 

    - Már egy ideje csak itt áll. Nem teszi meg a szokásos körútját?

    - De! De! Persze!

    - Dr. Tenod arra nincsenek kortermek!

    - Oh, igen!

Mi a brancs ütött belém? Ma olyan szétszort vagyok még a munkában is. Szedjem össze magam! Én nem ez vagyok! Megtettem a szokásos körutat.

    - Kairi... -  végén Rokoroval futottam össze. - Minden rendben?

    - Ah, godnolom a nővérek panaszkodtak... Jól vagyok! Kissé elkalandoztam, de össze szedtem magam.

     - Nem! Én magam is észre veszem, hogy furcsán viselkedsz. Fáradtnak látszol. Nem akarsz inkább hazamenni?

     - Nem! Jól vagyok!

    - Ha te mondod! De ha mégis meggondolod, semmi gond! Nyugodtan elmehetsz!

Csak bólibtottam és már indultam is volna vissza az irodámban amikor Yukito nővér megállított:

   -  Ezt magának hagyták a kapunál...

   - Nekem? - adott át egy tasakot át nekem. - Ki?

    - Nem tudom! Csak annyit mondtak, hogy itt hagyták önnek.

Kinyitottam a tasakot és megláttam a kabátomat, ami az este Sakurán volt. Felkaptama  fejem és gondolkodás nélkül szaladni kezdtem. Lementem az előtérbe és tekintetemmel őt kerestem.

    - Elnézést! - léptem a receipcióhoz. - Aki itt hagyta nekme a tasakot, mikor ment el?

    -Öhm... nemrég!

Nem vártam meg, hogy bármi mást is mondjon kiszaladtam az utcára és körbe néztem. Mint ahogy az este is jobbra tekintettem, balra tekintettem, szemeimmel őt kerestem. De színét se láttam neki. Összeszorítottam az ökleimet... Miért nem ő adta vissza? Kerül... már nem mer szemembe nézni. De akkor mégis, hogy fogok a szemébe nézni? Látni akarom! Hallani a hangját és beszélni vele! 

Visszasétáltam a kórházba csalódottan. Mikor is kell elgyen legközelebb ellenőrzése? Egy hét múlva nagyjából... beszélni akarok vele. Látni akarom...

    -Oh, nézzétek hamarosan kezdődik a műsor amiben Sakura részt vesz! - épp a részlegünk recepciója előtt jöttem el, mikor megütötte ez a fülemet.

Megálltam és óvatosan mögéjük sétáltam. Fel is bukkant Sakura... mosoly kuszott az arcomra. Csodaszép volt. Egy flitteres lila majort viselt, egy sötét zöld bör kabáttal és egy fekete nadrággal és hozzá illő magassarku cipővel. Haja kiengedve vállait verdeste. Ám valami mégis fura volt... 

   - Üdvözlünk Nanase Sakura! Hogy vagy?

    - Üdvözlök mindenkit! Kösöznöm szépen a meghívást! Jól vagyok! - hazudik.... egyáltalán nincs jól látom az arcán... olyan kedvtelen és sápadt is... csak nem!

    - Mariko kérlek készíts elő egy táskát nekem!

    - hogy?! - ijedt meg, hogy ott voltam mögöttük.

    - Csak készítsd elő! El fogom hagyni a kórházat egy 2 órára. - gyorsan az irodába siettem, hogy felkapjam a kabátom. Nem lehet!

Lehetséges, hogy megint... oda kell mennem! Azonnal oda kell mennem! Mellette kell legyek! Szüksége van rám! 

3.rész Első látásra?

 

Életem értelme

3.rész Első látásra?

Rin:

Őszintén nem tudom ,miért mentem be... egyszerűen kijött a számon a szó, egyszerően elfogadtam. A szüleim nem aggódtak értem, nem akaráki vagyok, nem akármilyen harcos és nem féltettek, és az erkőlcseim is ismerték már. Sajnáltam Ryu-t amikor azt mondta, hogy a szülei csak úgy elhagyták. Amikor a barátja szembe szállt Chul-Moo-val, nem tagadhatom meglepődtem,hogy nem hátrált meg és a szemébe láttam valami mást is... valami ami arra utalt hogy nem előszór száll szembe valakivel. És amikor verekedni kezdtek mindegyiköjükön látszott ,hogy nem először harcolnak és nem is voltak olyan rosszak. De az a alány aki velük volt, furcsáltam. Olyan fura volt ahogy csak ott ült. Valami nagy energiát éreztem felőle és higgyétek el ha ilyent érzek akkor az valami harcos erő. 

Amikor Ryu bement lezuhanyozni , én keresni kezdtem egy poharat, hogy inni tudjak, de nem tudtam hogy hol keressem. Végül bátorságot vettem és bekopogtattam a fürdőszoba ajtaján, nem jött válasz , szolítottam de semmi, végül lassan benyitottam . szerencsére nem átlátszó üveg volt a zuhanyzónál. Amint a zuhanyz fülkére néztem, a szivem kihagyott egy ütemet. Előttem Ryu volt meztelenül.... mármint csak az árnyéka, ami látszott. Nagyot nyeltem, a teste elképesztően jól néz ki, már csak a formája is... izmos, sportos alkatnak tűnik... végig simitani rajta. Rin! Mi a csudát csinálsz?! Gyorsan elhagytam a helyet.Ostoba voltam. Miért is mentem be egyáltalán?  Most a szívem őrült ütemben dobog, arcom pirba borult... és hirtleen mintha melegebb lenne. 

 Viszamentem a a szobába, ami együtt volt a konyha és a nappali  és bekapcsoltam a tv-t. Gondololdtam, hogy megvárom Ryu-t , de végul kudarcot vallottam, mivel elég könnyen lecsukodtak a szemeim. Túl nyugodtan aludtam el egy idegen lakásán... mégis valahogy nem féltem, olyan biztonságba éreztem magam.

Éjjfél körül lehetett amikor felébredtem a nagy vihar miatt. Ryu-t is felköltöttem szegény annyira aggódott. De örültem hogy itt volt mellettem, és hogy átölelt. Hálás voltm, hogy  mellettem maradt egész reggelig. 

Reggel nem akartam köszönés nélkül elmenni de muszáj volt. Sokáig nem maradhattam itt és nem akartam, hogy bárki kellemetlen személynek feltünjön, hogy itt jártam. Nem volt biztonságos neki. Épp, hogy elhagytam volna a lakást, meglepődve mentem össze barátjával Hayatoval, aki épp megérkezett. Elmondtam neki ,hogy a reggeli ami készitettem ne egye meg, és hogy majd üzneje meg hogy köszönok mindent. Az arcából ítélve, élvezte a helyzetet, nem kellett sokat gondolkozzak azon, hogy vajon mit gondolhatott, miért is volt itt. De most az egyszer nem veszek tudomást róla. Ryu majd úgyis tisztázza. Nem tudom, hogy miért árultam el annyi mindent Ryunak az este, sőt azt a titkot is amit Miami sem tud még. Mi ütött belém? Nem tudom. De csak bele néztem azokba a barna szemekbe és egyszerűen úgy éreztem kiakarom mondani és megbízhatok benne. Pedig kevesebb, mint egy napja ismerem.

 Nagyon furcsa volt az a nap. Kell beszéljek Maimi-vel... Csendben akartam beérni a szobámba, nem a szüleimtől féltem, hanem...  

   -Mégis hol voltál?-a szobámba érve hirtelen szólalt meg egy hang, pont akitől rajtőzni próbáltam, Chool - Moo.

   -Itt is ott is...-mondtam vállat vonva.

   -Egész este? - kérdezte szemöldökét felhuzva.

   -Mondjad mit akarsz...? - sóhajtottam fel. - Ugyis tudod hol voltam...-mondtam.

   -Hazavitted azt a srácot, aki tegnap beleavatkozott a harcba, és ott aludtal? - kérdezte, de szerintem nagyon jól tudta mi lesz a válaszom.

   -Igen, de ne hidd hogy történt valami köztünk csak nagy volt a vihar és nem akarta..am...-hosszabitottam el.- Hogy bajom essen.-mondtam.

   -Nem is feltételeztem, hogy történt volna valami, ismerlek...-mondta és állam alá nyúlt, hogy szemébe nézhessek. -De még így sem jó,. hogy barátkozol vele...-mondta. 

   -Nem barátkozom, csak udvarisa voltam vele.-mondtam.

   -Rin, a fönőköm vagy, ha mondhatom így, de egy jó tanás ne közeledj ahhoz a srác felé, se senki felé a külvilágból. Mert még az is lehet, hogy hátba dőfnek és "megkaparintanak"...

Tudtam kikre érti, menekülnünk kellett, nem csak a rendöröktől, akik kézre akartak kaparintani, hogy befejezhessük a harcokat és ne okozzunk gondot. Persze, ez nem olyan egyszerű a mi világunkban. Ezt pedig ők is tudják, hiszen nem csak mi vagyunk ezek... De attól szeretnének kézre kapni sokunkat.

   -Nem fognak feladni, nem is ismerik...-mondtam.

   -Jó rendben, akkor gondolkozz ,ugy, hogy ha bajuk esik akkor te , mi börtönbe kerülünk, igy is hányszor szálltál már szembe egy rendőrrel.- sokszor.

   -Talán igazad van, de akkor is...-de közbe szolt.

   -Nincs akkor is... öltözz át , gyarkolonunk kell,...-mondta.

Erre kiment... talán igaza van, magam miatt nem aggódom hanem Ryu miatt, a baratai miatt, tegnap csak szerencséjük volt, és Ryu-nak a kis sebe se volt nagy ügy, de sokkal rosszabb is történhetett volna. Sokkal rosszabb is történhetett volna.... Muszáj beszélnem Maimi-val amiután vége az edzésnek. 

De semmiképp itt be kell menjünk a belvarosba, hogy senki se zavarja meg a beszélgetésünk vagy hallja meg. Apam nem szerette aha a belvárosba barátkozunk bárkivel, "külivlág ismét", de azt sosem tiltotta meg, hogy oda menjünk.. A városban mindenki félt tőlünk... naná ki nem félne a világ legjobb maffia családjától, és kifejezetten tőlem. A rendőrök a nyakunkon voltak, figyeltek eés mi figyeltünk mekkora felhajtást is végzünk.

Általában a napokat edzéssel kezdtük. A csapat főbb tagjai összegyülnek és edzenek, mivel pedig én vagyok a vezér kötelességem ott lenni. Chul-Moo mint mindig formában volt, mindig vele küzdőttem, és persze bármennyire törekedett sosem sikerült legyőznie, a mai napig.... Hirtelen fogta meg karom és a földre csapott. Fővön gyakoroltunk és nem fájt annyira  a landolás, de még így is felhorzsolodott a csuklom amikor megcsavarta azt és a hátam is kicsit belefájdult..... Mindenki oda gyült. Szuper! Mindenki nézz meg ahogy a vezér leesett. : 

  -Lányom minedn rendben?-segitett fel apám.

   -Persze.-mondtam.

   -De mi történt?...Te sosem veszitesz...-mondta.

   -Nem ugy látszik...-mondtam és felnevettem ironikusan

   -Csak nem figyelt...-mondta Chull-Moo és árgus szemeivel végig mért. Huh... hogy megfogom kapni.

De igaza volt, nem figyeltem, gondolataim elkalandoztak és csak arra tudtam gondolni amit reggel Chul-Moo mondott. Valahogy nem érzem képesnek magam... olyan voltam , mint a bátyám, a külvilággall akartam barátkozni... pedig tudom, hogy nem szabadna.... bár taláb most volt valami más is. Bementem a fürdőszobában rendben tenni magam, hajam kocba állt, a csuklomra néztem ami piros volt, ráengedtem a hideg vizet... Hirtelen nyilt az ajtó és Chul-Moo lépett be rajta :

   -Nem szokás kopogtatni...-emeltem fel a hangom.

   -Miért nem érzed képesnek magad?- ezt meg...- Miért fontos neked annyira az a srác...? Miért akarsz közel kerülni hozzá?- csak úgy bombázta a kérdéseket.

   -Állj le!- kiáltottam.- Nem tudom miért nem érzem magam képesnek.... és nekem...- dadogtam egy kicsit. - nem fontos az a srác, és k.....-de nem fejeztem be.

   -Nem való neked, ugysem engedné az apád, mások vagytok értsd meg!- kiáltotta és megragadta a karom.

   -Hagyj békén!- kiáltottam és kirántottam a kezem..- Szükségem van egy csajo napra!

Ezzel egyedül hagytam. Nem mondtam egy szóval sem, hogy Ryu fontos nekem. Akkor meg mi baja? Nem értem... bár tény ami tény amióta találkoztunk valahogy nem tudom elfelejteni. Pedig nem szabadna. Veszélyes neki. 

Miami nagyon örült a "csajos napnak". Szeretett vásárolni. Ő volt a legkívülállóbb közülünk úgymond. Valójában az ő családja egy nagyon gazad család, előkellőként volt nevelve, de amikor ebbe a negyedbe kerüétek és költöztek, apám és az ő édesapja alkut kötöttek , ha Maimi megtanul védekezni, harcolni, ugyanis sokszor került célkeresztbe a vagyon miatt, akkor a családjuk támogat minket. Miami nem ellenekzett, bár láttam rajta, hogy akart volna. Hallgatott a szüleire, erősen próbálkozott és bár nem olyan erős, ügyes és megtudja védeni magát. Az elején nem értettem, hogy mit keres egy elkényeztett hercegnő itt és nem tudtam, hogy sokáig kitart... de kitartott, azért is megmutatta. No meg, ketten lassan jó barátok lettünk, a legjobbak.

Felpattantunk a motromra és elindutlunk be.

A ruhám egyszerű volt, egy fehér poló , egy fekete nadrág, egy farmer kabát, aminek az ujj része bőrből van , egy Convers és egy piros kockás sál a derekamra kötve. Egy csendes kis teaházhoz mentünk ahol leültünk az asztalhoz. 

Eleétől végéig elmeséltem Maimi-nak , attól kezdve hogy mi történt amiután Ryu lakásához értünk , a mai reggelig. Nagyon meglepődött, de szemei izgalomtól és örömtől csillogtak... :

    -És te mit akarsz csinálni? - kérdezte izgatottan.

     -Nem tudom, abban gondoltam hogy segíthetnél.-mondtam.

   -Hát , nem azt mondom, hogy az ő pártját fogom , de Chul-Moo-nak igaza van , bajuk eset , amiből ténleg lecsukhatnak téged...-mondta.

   -Tudom.- mondtam és sóhajtva az asztalra könyököltem.

   -De attól függetlenül... nem gondolod, hogy elős látásra bele szerettél Ryuba? - nézett érdeklődve.

Én egy jó, hosszú percig emésztettem a dolgot, majd bele szurcsoltem a teaba ami elottem volt es ekkor elekezdtem nevetni : 

   -Én szerelmes?.... -mindenki engem figyelt.- Ugyan.... csak most találkoztunk és máris Ryu-ba...

   - Akkor meg miért jár ennyire a fejedben?

    - Nem... nem... nem...

Csak nevettem, de a szivem mélyen valami bánott... valami ami taláb az igazsághoz vezetett volna. Körbe néztem és meghajoltam, elnézést kérve, hogy zavart okoztam.

 Maimi furcsán méregetett, bánat és aggódalom látszodott szemébe. Elfolytottam egy halvány mosolyt majd a teát kezdtem nézni. Szerelmes? Sosem voltam még szerelmes, de azt tudom hogy az nem 1 nap alatt törtenik, legalábbis én igy gondolom el. Biztos igy gondolom el... Nem annak idő kell, meg kell ismerni a személyt, és minden.... Én nem ismerem, hogy bele is szeressek.

Egy óra telhetett el amiota jártuk az üzleteket amikor hirtelen valakik szembe jöttek velünk :

   -Nocsak nézd kit látnak szememim...- Fumihiko Baisotei volt, a családja valahol a nulladik helyen van a maffiák között.

Ők is maffia család, de nem nagyon teljesitenek jól, ezért gyülőlnek és sokszor alkuldoznak más családokkal hogy megtámadjanak minket, és ezzel élre kerüljenek. Mert ha valaki végezz velünk, vagy legalább velem automatikousan az első család lesz a maffiák közül. Fumihiko persze , ezt el is akarja érni , de piszkos trükkökkel. Sosem kedveltem ,ahogy ő sem engem. Sosem sántikál joban. Most is látom a szemében a rosszat, de nem tehetek semmit, mivel a mall őrei figyeltek, ez nagyon észrevehető volt. 

   -Mit akarsz?-sziszegtem a fogaim közül.

   -Én ugyan semmit...-nevette le magát és tekintett hátra a két libához, akik követték mindig.

   -Tudod ,hogy ezt sosem fogom elhinni.-mondtam.

   -Igazad van...-mondta.

Ezzel legyintett egyet kezével, arcon csapva, tudta jól, hogy ez  is elég, hogy kihozzon a sodromból. Dühtől izzottak a szemeim és mérgesen kifujtam a levegőt, felé morrogtam, mire elnevette magát. De türtöztetnem kellett magam. Mélyen kifujtam a levegőt és kikerülve elindultunk kifele a motorhoz. De követtek.

   -Hagyj békén!- kiáltottam Fumihiko-nak. 

   -Én békén hagylak ...-mondta nevetve.

   -Sajnálom Miss Ashia de törvénytelenül parkolt.

Egy magas , szemüveges férfi fordult hozzánk... Most vettem észre ,hogy a parkoloba nincs a motrom : 

  -Hol a motrom?- nem érdekelt semmi törvény, semmi rendőr. Visszakartam kapni a motrom!

Ha valaki a motorommal szorakozott akkor nálam kiütötte a biztosítékot. Kezdtem közeledni ehhez a férfihoz, aki távoldott és a mellette lévő ember mind monodtt nekei valamit.

   -Mint mondom, törvénytelen helyen parkolt és elvitettük.-mondta.

   -Hogy mi?!-kiabáltam el magam. 

    -Rin  , nyugodj le.-nyugtatott Maimi.

   -De nem tudok...-mondtam. És ekkor derült égből villámcsapásként ért a felismerés. Én sosem parkolok törénytelen helyen.- Ez a te műved...

Fordultam Fumiihikohoz. Elnevette magát : 

  -Ugyan... nincs közöm hozzá.

De persze a szemében más látszott . Visszafordultam a férfihoz és megfogtam a gallérjától : 

  -Kérem most vissza a motrom% -mondtam, okl inkább követeltem. Szemembe lángok gyúltak, a férfi  akit Fumihiko belevont, rettegett tőlem.

   -Sajnálom de ezt nem tehtem, meg... ha.. ha... akk... akar tárgyalni jöjjön a Kurogin Gakuen suliba és megbeszéljük...

  -He! - fogtam meg a gallérjától

A rendőrők rögtön odaszaladtak, de én még ennek ellenére is percekkel később engedtem el. Miamival összenéztünk és szaladni kezdtünk. Tudtuk , mind ketten tudtuk Maimi-val ,hogy ha együtt futunk, hamar elkapnak, ezért szétválltunk. Persze a rendőrők is szétválltak és utánunk eredtek.

Utcáról utcára szaladtunk, embereket kerültünk ki és dolgot szöktem át, hogy minél hamarabb lerázhassam magamról őket ... 

Épp egy parkon keresztül futottam végig, befordultam egy kisebb utcán amikor valakivel összeütköztem... Felkaptam a fejem, hirtleen gondoltam, hogy egy rendőr de.... Ryu volt az... körülötte a barátai : 

  -Rin... minden rendben?- kérdezte.

   -Bocsi de most nincs sok időm...-mondtam és szemeimmel folyton hátra pillantottam.

Ekkor vette észre a csuklomon lévő horzsolásokat.

  -Ez meg mi?- kérdezte. - Ki bántott?

A szemeiben néztem, amik meglepően dühtől izzodtak. Ajkamra haraptam, szemeimet forgattam , mit tegyek, biztos nem enged el amig meg nem magyarázzom . De hallottam a lépteket ahogy közelednek, éles a hallásom és a látásom, nem, nem vagyok vámpir, csak gyakorlat teszi a mestert, egy jó maffia jellemzői.

   -Ott van!-hallottam meg.

   -Sajnálom, most mennem kell.- kivettem a csuklom Ryu kezébol és szalandi kezdtem.

Egy kis időt szereztem, valószínű, hogy Ryu-ék lefoglalták őket, amiért később meg kell nekik köszönjem. Ismét segítettek, pedig csak most ismertek meg és tudják ki vagyok. Így nekem volt még időm hogy a nagyapám vendéglőjébe érjek. 

Nagyapam nem kérdezősködött, tudta hogy lázadó vagyok, hirtelen haragu ... csak adott egy pohár vizet, majd engedte hogy menjek haza. Alig, hogy hazaértem esni kezdett az eső, majd hamarosan viharrá változott.  Ahány villám csapott le annyiszor szorítottam le a szemem, ahányszor dörgéstől zengett az ég, annyiszor öleltem szorosan a párnát. Egyszer csak hirtleen megszolalt a mobilom, nem ismertem ezt a számot : 

  -Halo?-kérdeztem bele.

   -Szia...Rin en vagyok...-hallottam meg Ryu hangját.

   -Ryu...-mondtam.- Szia.

Kicsit valahogy hangja hallatán boldog lettem, és enyhitettem a kezem szorongásán.

   -Miért hivtál?-kérdeztem.

   -Láttam vihar van, és gondoltam felhivlak. Jól vagy?-kérdezte.

   -Nem....-nem hazudtam.

   -Annyira bánom. hogy nem lehetek ott veled...-de hamar vissza akarta szivni...-vagyis nem ,..mármint...

   -Hidd el en sem bánnám.-mondtam.

   -Ténleg?-lepődött meg.

   -Feltartoztattátok a rendőrőket, ugye? Köszönöm szépen!.-mondtam elterelve a gondolatokat.

   -Ja, a rendőrőst, nem tesz semmit. De mit csináltál?

   -Nagyon figyelnek minket, mivel tudják hogy kik vagyunk és persze felnek is tőlünk, de van egy alkunk ha nem bántjuk a város lakoit, nem keveredünk bajba ott ahol kárt okozhatunk nekik, akkor megtarthassuk a hatalmunk és nem szólnak bele a dolgainkban.- mondtam.

   -És akkor?

   -Akkor megláttak amint összetűzésbe kerülök egy emberrel...-de nem akartam az okát elmondani.

   -És mik voltak azok a sebek? Az a horzsolás?

   -Hát...- elterelő hadművelet kellene...

   -Nem terelheted el...- jelenetette ki.

   -Mondjuk ugy hogy egy ember tette, akivel ma találkoztam...-ez az ember Chul-Moo volt , bár nem először találkoztam vele, de akkor lebuktam volna ha azt mondom.

   -Szemét......- kezdte de kozbe szoltam.

    - Honnan van meg a számom?

    - Oh... igen bocsánat, a nagyapádtól kértem el. Azt mondtam, hogy megakarom köszönni, hogy az este haza vittél. Hah...

    - Kis cseles...

    - Haha! - nevetett fel, valahogy ezt a nevetést jól esett hallani. - Amugy miért kerültél összetűzésbe?

   -Mennem kell most szia.

Ezzel már le is tettem, féltem, féltem hogy megtudja az igazat és én azt nem akarom. Nem akarom ,hogy tudja mi minden forog nálam kockán. Életem is... és az ővét nem akarom kockáztatni. Nem szabad ebbe bele keverednie. Már így is túlságosan itt van... talaán el kellene felejtsem... itt a vége Ryu ... rövid volt, jó volt, de ennek nincs közös jövője... Letettem a telefont és lefeküdtem. A vihar dombolt, de valahogy nem féltem, egy dologra tudtam csak gondolni... Ryura... 

Másnap reggel muszáj volt visszaszereznem a motrom... Összegyüjtöttem egy pár embert , köztük Maimi és Chul-Moo is.  Nem akartam verekedést, csak szükség esetén ha vissza kell lopni a saját tulajdonom. Felvettem egy rocker-hez hasonlo ruhát, bar én sosem voltam az és egy hozzá passzoló kesztyűt .  Vagy 20-an lehettünk végül, higyjétek el ez kevésnek számít. Könnyű a feladat, először tárgyalunk, ha nem működik akkor jön az ijesztegetés. Milyen sulit is mondott? Kurogin Gakuen .... Hát akkor gyerünk!

13.rész Gyógyító csók

A sebzett szív dala

13. rész Gyógyító csók

Sakura:

Kereken 1 hét telt el, amióta kiengedtek a kórházból. Dr. Tendoval nem találkoztam azóta az este óta, mióta összefutottam vele abba a parkba. Pedig már annyira vártam, hogy keressen. Megbeszéltük a közös ebédet... De nem keresett. Azzal nyugtattam magam, hogy megígérte és keresni fog, csak biztos sok a dolga. Mindenestre ma már találkozom vele, mert vizsgálatra megyek a kórházba. Apám, ahogy megígérte Kairinek, nem dolgoztatott annyit. Visszatértem a rajongokhoz de egy nap kevsebb munkával mint asdig. Jól éreztem magam! Valahogy nem is tudom, minden olyan könnyed volt. Daichi mindesetre pontosan figyelt rám és mindazokra a dolgokra, amirr felhívta a figyelmét Kairi. Aranyos volt, ahogy néha ide oda rohangált vagy ideges lett, hogy valamit nem követek. Ami az én részemről nehéz volt a próbákat alább hagyni. Folyton a maximumot akartam kihozni, de Daichi leállított. Mindig felhozta, hogy Kairo dühös lenne ezzel pedig meg is álltam.

 Már csak tényleg az hiányzott, hogy találkozzak Kairivel. De nemsokára annak is eljön az ideje. Vajon nagyon fura lenne ha rákérdeznék a közös evésre? Nem szeretnék túl nyomulos lenni. Inkább most ezen nem gondolkodok, egyszerűen megvárom, hogy eljöjjön az idő és aztán meglássuk. 

És elérkezett. Daichi nem tudott elkísérni, bár szeretett volna és bár Kami is szeretett volna jönni, végül neki is dolga akadt. De nem maradtam egyedül Aoi, Daichi barátnője jött el velem. Nagyon izgatott volt, hogy végre lássa azt az orvost, aki elravolta  a szívemet. Egész úton ezzel is volt el, folyton cukkolt. Izgatottan léptem be a kórház ajtaján. Talán először is életemben hogy izgatott voltam. Furcsán hangzodhat... de már vártam ezt a találkozást. Elindultunk a liftek felé ahol összefutottam Dr. Rokoroval, Yuikaval és Marikoval is. Majd egyensen a vizsgáló terem felé vettük az irányt. A váróteremnél nem volt senki. Na most már nem tudom, hogy azért mert tényleg nem volt tit senki, azaz nem volt senki most programálva vagy Kairi úgy rendezte, hogy ne legyen senki, hogy ne legyen feltűnés, hogy ki is van itt. Valami ilyent is hallottam, hogy apám megkérte ne legyen felhajtás, hogy rensszeresen ide járok. Szóval talán az útobbi nyílvánul meg. Nem kopogtattam be, inkább megvártam, hogy kijöjjön valaki és behív. Yukito, az ápolló férfi lépett ki először a teremből. Mosollyal az arcán köszöntött és mondta, hogy menjek be nyugodtan, szól Kairinek, hogy megérkeztem. Aoival beléptünk a terembe és leültünk az iróasztal túlso oldalára, ahol 2 szék volt.  Ahogy leültem toporogni kezdtem. Természetesen az első a munka, de azért már látni akarom. Vajon van műtéte? Vagy csak a szokásos körútját teszi? Nem! Nem ilyenkor szokott menni. Ismerem az időrendjét, nm ilyenkor szokott. TEhát... kellene, mindjárt.... mindjárt... mindjárt...

    - Elnézést a késésért! Sziasztok! - nyílt az ajtó és belépett Dr. Tendo.

Szemeim rögtön felcsillantak, kihuztam magam és rögtön felálltam, szívem heves dübörgésbe kezdett és levakarhatatlan vigyor jelent meg az arcomon:

    - Semmi gond! Szia! - köszöntem és meghajoltam előtte, mire elénk került ő is így tett. - Ő, a menedzserem párja Aoi. 

    - ÖRvendek! - nyújtotta a kezét.

    - Szintén örvendek! Köszönöm, hogy gondoskodik Sakuráról. - fél pillantással felém nézett és elégedetten bólogotatott, remélem, hogy Dr. Tendo ezt nem vette észre. 

    - Akkor kezdjünk is neki! Kérlek ülj az ágyra.

Levetettem a kabátomat és odaadtam Aoinak, az ágyhoz sétáltam és leültem. Továbbra is hevesen dovogott a szívem és ez így ment egészen a vizsgálat alatt. PEdig nem ez az első, hogy ilyen közel van hozzám méhis... nem tudom mi ütött belém, hogy nem tudtam lepcsíllapitani. Kairi még meg is jegyezte, hogy kicsit szapora a szívverésem. Csak elnevettem a dolgot. Aztán elküldött egy két rögentre és felmérésre. Majd ismét az irodába vártuk az eredményt. Azaz vártam én, mert Aoi elment venni egy kis vizet. Nemsokára vissza is érkezett Kairi.

    - Nos, minden rendben van! - ült le ismét velem szembe. - Egyelőre semmi nem látható ami aggodalomra adna okot. Ahogy mesélted a héten pedig minden rendben volt. 

    - Igen!

     - Rendben! Akkor folytassuk ezt a kontrollt a továbbiakban is!

    - Oké!

     - Szép napot továbbra is! - csak épp odadobta ezeket a szavakat, tekintetével már is a papirokat bújta.

    - Ennyi? - a lelkesedésem kicsit leesett.

    - Hm... - emelte fel félig szemöldökét. - VAn esetleg valami amit nem mondtál el? - letett a kezében lévő papirokat és összefogta kezeit.

    - Nem... nem... mindent elmondtam. Elfelejtette? - Hát akkor köszönöm! - álltam fel. Elfelejtette? Tényleg ennyit ért neki az az egész beszélgetés? Én azt hittem, hogy... talán jelent valamit. De akkor úgy tűnik, hogy mégsem.

Összekaptam a holmijaimat és elindultam az ajtó felé, de épp mielőtt a kilincshez értem volna:

    - Holnap délután mit csinálsz?

    - Tessék? - fordultam vissza felé. 

    - Tartozol nekem egy evéddel nem? - fél mosoly csillant fel az arcán.

    - De! De! De! - a leleksedésem újba felszökött. Emlékszik!  - Szabad vagyok! - fogalmam sincs de teszek helyet. Valahogy megoldom, mindenképpen. - Akkor később még beszélünk!

    - PErsze! - intett egyet a kezével és már is fordult vissz a apapirjaihoz.

Hatalmas mosollyal az arcommal léptem ki a teremből, Aoi épp ekkor ért vissza. Rögtön látta, hogy valami történt de ezt később a kocsiba meséltem el neki. Úgy döntöttünk, hogy shoppingolni megyünk, ugyse volt még munkám csak 3 óra múlva lesz egy rádió műsorom. Az időt egészen ki is használtuk. Fel alá jártunk a bevásárló központban szinte minden egyes üzletet végig nézve. Nem tudtam, hogy mit akarok... ruhát, bluzot szoknyával vagy nadrággal. Nem tudom... esetleg egy új cipőt. Az is jöhet. De nem volt elképzelésem egyszeűren akartam valamit. És valahogy úgy, hogy ránézek és tudom, hogy igenis ez kell nekem. Nem volt az a nagy shoppingoló, bár énekes karrierremre hivatkozva sokszor eljártam bevásárolni, mert így diktált a divat. De nem volt sokszor kedvem hozzá, tehernek éreztem. Viszont most... most egyáltalán nem így gondoltam erre. Élvezettel ugrottam a ruhák közé és vállogattam, hogy mi slenne jó. Aoi meg készségesen mondta a véleményt. Néha még egy kicsit túlzásokba is esett, hogy ezt kellene felvegyem mert milyen jól kihangsúlyozza a derekam, vagy ez mert milyen jól látszik a nyakam és biztos, hogy elcsavarom Dr. Tendo fejét. Bele élte magát, ahogy én is. 2 és majdnem fél óra elteltével döntöttem.  Egy háromnegyedes ujjú, térdig érő, sötét zöld ruha. Felső része bővebb, derekán barna őv díszeleg. Kar része fodorba végződik és szoknya része egyenesebb. Nem túl kirivo, nem túl elegáns és azért nem is túl laza. Pont megfelelő!

Ezt követve Aoi elvitt a rádió állomásra. Daichi nem értette, hogy mi ütött belénk hiszen máskor jó órával ott szoktam lenni a munkán. De Aoi csak annyit mondott neki, hogy ugyse értené ő a csajos dolgokat. Erre csak szemét forgatta. Aoi mielőtt elment, megígérte, hogy holnap benéz és segít elkészülni. Daichi erre még jobban összezavarodott, hogy miről is van szó, de nem kérdezett semmit. Elmentünk a rádió műsorba, ami jól sikerült. Minden rendben volt! 

Szerencsémre, holnap délelőtt lesz munkám így délután találkozhatok vele. Amint hazaértem irtam neki, hogy holnap 17 környéke megfelel e? Addig el nem aludtam amíg a válasz meg nem jött. Igen! Egy ennyi. Egyetlen szó engem mégis boldoggá tett.

Nagyon izgatott lettem. Alig tudtam aludni az este. Folyton a másnap járt az eszemben. Alig vártam, hogy eljöjjön az új nap. Nem is tudom mikor vártam ennyire a következő napot. Oké voltak, egy egy munka, új dal, koncert alkalmával vagy egyszerűen, hogy találkozzak a szüleimmel és elismerjék amit tettem előtte. De ez... Ez most más. Ez az érzés, ez a várakozás más. Más fajta. Sosem hittem volna, hogy ennyire várni fogok egy találkát egy fiúval. Eddig nem voltam szerelmes. Főleg amióta felkerült a betegségem, nem akartam, hogy bárki így lásson, így nézzen, így viseljen el. De ezt megváltoztatta Kairi. Alig várom, hogy lássam. Hamarosan. Hamarosan látni fogom. 

Másnap délelőtt volt egy fotozáson, az új album borítójára és margójára készült. Próbáltam koncentrálni a munkára ,de öszintén volt amikor csak úgy elmosolyogtam és vihorásztam. Ezzel kicsit gondot okozva az egész menetnek. De rendben meg lett a végén. Senki sem értette, hogy mi van velem. Csak Daichi, aki este Aoitól megtudta, hogy mi történt. Egy kicsit aggódott látszott az arcán, de nem mondott semmit. Tudta, hogy nem tud lebeszélni róla. Ezt szeretem Daichiba, sosem avatkozott be csak ha nagy szüksêg bolt, hagyta, hogy én döntsek és tapasztaljak. Más menedzserek égen fóldön visszafogják a sztárjujat. Ő nem.

Fotozás után egy interjum volt egy magazinnal, majd a sutdioba mentünk, hogy megnézzük az eddig felvett dalokat. Most őszíntén bántam, hogy csak ennyi munka van. Ugyanis 14- kor már végeztünk és otthon ültem. Korábbra tehettem volna a találkozot. Így kinkeserves volt a várakozás, hogy az idő teljen. Lassan telt. De én minél hamarabb akartam vele találkozni. Még az is megfordult a fejemben, hogy rá kérdezzek, nem e tehetjük hamarabb. De ez illetlenség lenne. Viszont más fél óra elteltével megrrkezett Aoi és segített készülni. Ahogy ő mondani szokta idő kell a műalkotásra. Persze rá szóltam, hogy annyira ne essen túlzásba, ahogy a ruha én magam sem akarok túl kitűnni. Meg amugyis nem az szoktam lenne. De megnyugtatott, hogy nem fog. És valóban egy óra eltetével kész voltam. Egy halovány smink ami remekül passzolt a ruhához és magamhoz. A hajam kontyba kötve, szépen elrendezve. Aoi tudja a dolgát, nem hiába a stylistként dolgozik. Alkalmakként nekem is segített és bár akartam áthívni, hogy dolgozzon nekem, udvariasan visszautasított. Nem akarták, hogy Daichival egy helyen dolgozzanak. Megértem. 

Felhuztam az egyik fekete magassarku cipőm , magamhoz vettem a táskám és kész voltam. Kairivel a parknál találkozunk, ahol egy héttel ezelőtt is összefutottunk. Mire odaértem már ott volt, pedig még jó fél óra volt az időpontig. Úgy tűnik, nem szereti ha megvárakzotatja az embert. Milyen kedves! 

    - Szia! Régóta vársz? - amikor felém fordult úgy tűnt, hogy meglepődik kinézetemen. Remélem, hogy nem gondol furcsának. Ő egy halovány sárga bluzot viselt rajta a jól megszokott hosszú kabátja, ami most barna volt és egy fekete nadrág. Milyen jóképű!

    - Nem! Nem túl vékony ez a ruha? - nézett végig rajtam. - Meg fogsz fázni!

    - Nem! És rajtam van a kardigánom. 

   - Ha te mondod! Hová megyünk?

    - Oh... Hát... - erre nem gondoltam. - Valamit szeretnél?

    - Van itt egy jó kis étterem remek a rámenjünk. Jó lesz?

    - Persze! - elindult. Követtem.

Két utcával arébb megérkeztünk az étterembe. Kellemes kis étterem volt. A barna és sárga szín urolkodott. Kairit mosollyal fogadták, úgy tűnik rendszeres vendég. Leültünk egy asztalhoz és rendeltünk. 

    - Milyen családias étterem! - néztem körbe.

   - Úgy csinálsz mintha nem lettél volna ilyen étteremben.

    - Mert ez az igazság! Legtöbbször egyedül eszem. Daichi és Aoi sokszor meghívnak de nem akarok rájuk akaszkodni. A szüleimmel pedig... Hát egy hónapba egyszer összeülünk, hogy mutassák törödnek velem. De otthon van a házban és elég csend van... - Hajtottam le a fejem. Szemem sarkából láttam, ahogy sajnál. - De jól vagyok! Ezek a pillanatok nekem legalább még értékesebbek! Szóval köszönöm, hogy eljöttél! - mosolyodtam felé. 

    - Ha kell .. - szólalt meg percekkel később. - Ha kell máskor is eljövők. - nem nézett rám, a falon logó képeket nézet. Kairi, ha ilyeneket mondasz a szívem ki fog ugrani a helyéről. 

    - Köszönöm!

    - Khm... Na jó! Minden rendben a munkába? 

    - Igen! Ahogy megbeszéltük vigyázok az egészségemre. - nem mintha ezt az előzö nap nem beszéltük volna meg. Cuki, ahogyan próbál témát válltani. 

    - az jó! Ha valami nehézség akad szólj!

    - Erre egyáltalán nincs szükség! Neked is elég próblémád van. Már így is sokat segítettél. 

    - Mondtam - nézett mélyen a szememben. - Amíg fel nem épülsz, addig mindent megteszek.

Miért? Kairi ennyi mindent megteszel egy páciensednek? 

    - Oh, hozzák is az ételt.

Letették elénk a két ráment és enni kezdtünk. Közbe beszélgetésbe elegyedtünk. Kellemes volt! Vele mindig olyan kellemes! Jól éreztem magam mellette. Reméltem, hogy legalább egy kicsit ő is jól érzi magát mellettem. Ahogy mosolyog, felnevet, rám néz... Úgy éreztem ő is jól érzi magát. 

    - Én fizetek... - de elvette előlem a számlát 

    - Fizetek!

    - De én hívtalak meg! Én állom!

De mintha meg sem hallott volna csak betette a pénzt és felállt. 

    - Megyünk?

    - De akkor is az én sorom lett volna! Kairi- sensei! - szaladtam utána. - Kairi - sensei én...

Hirtelen tüsszentettem.

    - Ej, miért nem öltözött fel jobban? 

    - Én... Nem fázom!

    - Jaj persze, látom... - égnek emelte a tekintetét. Lehajtottam a fejem. 

Hallottam ahogy felsóhajt, majf a következő pillanatban mocorgás hallatszik, elém lép és a kabátját rám teríti.

    - Meg ne fázz nekem! - felemelem a fejem és arcára nézek. Kairi... A szívem zakatol. Elvarázsolt! Én...

Közeledni kezdek felé, majd ajkainkat összeérintem. Megcsókolom. Meglepődik, de nem tol el magától. Pillanatokkal később hátrébb lépek, érzem, hogy pirba borult az arcom. De már nincs visszaút.

    - Szeretlek! Nagyon szeretlek! - vallom be érzéseimet gondolkodás nélkül. Egyszerűen úgy éreztem, meg kell tegyem. Valahogy szükségem volt erre. Szükségem van rá!

Lovely Runner - I'll be right there

Lovely Runner

I'll be right there 

~Minjárt ott leszek~

Annyira magányos vagyok, annyira magányos vagyok,

a nap óta amikor elhagytál.

A számos fájó éjszaka és szomorúság ellenére

nem tudlak elfelejteni, egyedül vagyok.

Még ha hiányzol is és nem tudlak elfelejteni

Tudom, hogy soha nem láthatlak újra.

Bár mindezt tudom, nem könnyű

nem tudlak elfelejteni, egyedül vagyok.

Ott leszek,

Te vagy az egyetlen számomra!

Mindig rólad álmodom, érted élek.

Milyen érzés? Szerelemet érzek.

Te is tudod, még eltelt napok után is

ott leszek,

és ott leszek és várlak.

Oooh...

Ott leszek,

Te vagy az egyetlen számomra!

Mindig rólad álmodom, érted élek.

Milyen érzés? Szerelem érzése.

Te is tudod, még eltelt napok után is

ott leszek,

és ott leszek és várlak.