13.rész Gyógyító csók

A sebzett szív dala

13. rész Gyógyító csók

Sakura:

Kereken 1 hét telt el, amióta kiengedtek a kórházból. Dr. Tendoval nem találkoztam azóta az este óta, mióta összefutottam vele abba a parkba. Pedig már annyira vártam, hogy keressen. Megbeszéltük a közös ebédet... De nem keresett. Azzal nyugtattam magam, hogy megígérte és keresni fog, csak biztos sok a dolga. Mindenestre ma már találkozom vele, mert vizsgálatra megyek a kórházba. Apám, ahogy megígérte Kairinek, nem dolgoztatott annyit. Visszatértem a rajongokhoz de egy nap kevsebb munkával mint asdig. Jól éreztem magam! Valahogy nem is tudom, minden olyan könnyed volt. Daichi mindesetre pontosan figyelt rám és mindazokra a dolgokra, amirr felhívta a figyelmét Kairi. Aranyos volt, ahogy néha ide oda rohangált vagy ideges lett, hogy valamit nem követek. Ami az én részemről nehéz volt a próbákat alább hagyni. Folyton a maximumot akartam kihozni, de Daichi leállított. Mindig felhozta, hogy Kairo dühös lenne ezzel pedig meg is álltam.

 Már csak tényleg az hiányzott, hogy találkozzak Kairivel. De nemsokára annak is eljön az ideje. Vajon nagyon fura lenne ha rákérdeznék a közös evésre? Nem szeretnék túl nyomulos lenni. Inkább most ezen nem gondolkodok, egyszerűen megvárom, hogy eljöjjön az idő és aztán meglássuk. 

És elérkezett. Daichi nem tudott elkísérni, bár szeretett volna és bár Kami is szeretett volna jönni, végül neki is dolga akadt. De nem maradtam egyedül Aoi, Daichi barátnője jött el velem. Nagyon izgatott volt, hogy végre lássa azt az orvost, aki elravolta  a szívemet. Egész úton ezzel is volt el, folyton cukkolt. Izgatottan léptem be a kórház ajtaján. Talán először is életemben hogy izgatott voltam. Furcsán hangzodhat... de már vártam ezt a találkozást. Elindultunk a liftek felé ahol összefutottam Dr. Rokoroval, Yuikaval és Marikoval is. Majd egyensen a vizsgáló terem felé vettük az irányt. A váróteremnél nem volt senki. Na most már nem tudom, hogy azért mert tényleg nem volt tit senki, azaz nem volt senki most programálva vagy Kairi úgy rendezte, hogy ne legyen senki, hogy ne legyen feltűnés, hogy ki is van itt. Valami ilyent is hallottam, hogy apám megkérte ne legyen felhajtás, hogy rensszeresen ide járok. Szóval talán az útobbi nyílvánul meg. Nem kopogtattam be, inkább megvártam, hogy kijöjjön valaki és behív. Yukito, az ápolló férfi lépett ki először a teremből. Mosollyal az arcán köszöntött és mondta, hogy menjek be nyugodtan, szól Kairinek, hogy megérkeztem. Aoival beléptünk a terembe és leültünk az iróasztal túlso oldalára, ahol 2 szék volt.  Ahogy leültem toporogni kezdtem. Természetesen az első a munka, de azért már látni akarom. Vajon van műtéte? Vagy csak a szokásos körútját teszi? Nem! Nem ilyenkor szokott menni. Ismerem az időrendjét, nm ilyenkor szokott. TEhát... kellene, mindjárt.... mindjárt... mindjárt...

    - Elnézést a késésért! Sziasztok! - nyílt az ajtó és belépett Dr. Tendo.

Szemeim rögtön felcsillantak, kihuztam magam és rögtön felálltam, szívem heves dübörgésbe kezdett és levakarhatatlan vigyor jelent meg az arcomon:

    - Semmi gond! Szia! - köszöntem és meghajoltam előtte, mire elénk került ő is így tett. - Ő, a menedzserem párja Aoi. 

    - ÖRvendek! - nyújtotta a kezét.

    - Szintén örvendek! Köszönöm, hogy gondoskodik Sakuráról. - fél pillantással felém nézett és elégedetten bólogotatott, remélem, hogy Dr. Tendo ezt nem vette észre. 

    - Akkor kezdjünk is neki! Kérlek ülj az ágyra.

Levetettem a kabátomat és odaadtam Aoinak, az ágyhoz sétáltam és leültem. Továbbra is hevesen dovogott a szívem és ez így ment egészen a vizsgálat alatt. PEdig nem ez az első, hogy ilyen közel van hozzám méhis... nem tudom mi ütött belém, hogy nem tudtam lepcsíllapitani. Kairi még meg is jegyezte, hogy kicsit szapora a szívverésem. Csak elnevettem a dolgot. Aztán elküldött egy két rögentre és felmérésre. Majd ismét az irodába vártuk az eredményt. Azaz vártam én, mert Aoi elment venni egy kis vizet. Nemsokára vissza is érkezett Kairi.

    - Nos, minden rendben van! - ült le ismét velem szembe. - Egyelőre semmi nem látható ami aggodalomra adna okot. Ahogy mesélted a héten pedig minden rendben volt. 

    - Igen!

     - Rendben! Akkor folytassuk ezt a kontrollt a továbbiakban is!

    - Oké!

     - Szép napot továbbra is! - csak épp odadobta ezeket a szavakat, tekintetével már is a papirokat bújta.

    - Ennyi? - a lelkesedésem kicsit leesett.

    - Hm... - emelte fel félig szemöldökét. - VAn esetleg valami amit nem mondtál el? - letett a kezében lévő papirokat és összefogta kezeit.

    - Nem... nem... mindent elmondtam. Elfelejtette? - Hát akkor köszönöm! - álltam fel. Elfelejtette? Tényleg ennyit ért neki az az egész beszélgetés? Én azt hittem, hogy... talán jelent valamit. De akkor úgy tűnik, hogy mégsem.

Összekaptam a holmijaimat és elindultam az ajtó felé, de épp mielőtt a kilincshez értem volna:

    - Holnap délután mit csinálsz?

    - Tessék? - fordultam vissza felé. 

    - Tartozol nekem egy evéddel nem? - fél mosoly csillant fel az arcán.

    - De! De! De! - a leleksedésem újba felszökött. Emlékszik!  - Szabad vagyok! - fogalmam sincs de teszek helyet. Valahogy megoldom, mindenképpen. - Akkor később még beszélünk!

    - PErsze! - intett egyet a kezével és már is fordult vissz a apapirjaihoz.

Hatalmas mosollyal az arcommal léptem ki a teremből, Aoi épp ekkor ért vissza. Rögtön látta, hogy valami történt de ezt később a kocsiba meséltem el neki. Úgy döntöttünk, hogy shoppingolni megyünk, ugyse volt még munkám csak 3 óra múlva lesz egy rádió műsorom. Az időt egészen ki is használtuk. Fel alá jártunk a bevásárló központban szinte minden egyes üzletet végig nézve. Nem tudtam, hogy mit akarok... ruhát, bluzot szoknyával vagy nadrággal. Nem tudom... esetleg egy új cipőt. Az is jöhet. De nem volt elképzelésem egyszeűren akartam valamit. És valahogy úgy, hogy ránézek és tudom, hogy igenis ez kell nekem. Nem volt az a nagy shoppingoló, bár énekes karrierremre hivatkozva sokszor eljártam bevásárolni, mert így diktált a divat. De nem volt sokszor kedvem hozzá, tehernek éreztem. Viszont most... most egyáltalán nem így gondoltam erre. Élvezettel ugrottam a ruhák közé és vállogattam, hogy mi slenne jó. Aoi meg készségesen mondta a véleményt. Néha még egy kicsit túlzásokba is esett, hogy ezt kellene felvegyem mert milyen jól kihangsúlyozza a derekam, vagy ez mert milyen jól látszik a nyakam és biztos, hogy elcsavarom Dr. Tendo fejét. Bele élte magát, ahogy én is. 2 és majdnem fél óra elteltével döntöttem.  Egy háromnegyedes ujjú, térdig érő, sötét zöld ruha. Felső része bővebb, derekán barna őv díszeleg. Kar része fodorba végződik és szoknya része egyenesebb. Nem túl kirivo, nem túl elegáns és azért nem is túl laza. Pont megfelelő!

Ezt követve Aoi elvitt a rádió állomásra. Daichi nem értette, hogy mi ütött belénk hiszen máskor jó órával ott szoktam lenni a munkán. De Aoi csak annyit mondott neki, hogy ugyse értené ő a csajos dolgokat. Erre csak szemét forgatta. Aoi mielőtt elment, megígérte, hogy holnap benéz és segít elkészülni. Daichi erre még jobban összezavarodott, hogy miről is van szó, de nem kérdezett semmit. Elmentünk a rádió műsorba, ami jól sikerült. Minden rendben volt! 

Szerencsémre, holnap délelőtt lesz munkám így délután találkozhatok vele. Amint hazaértem irtam neki, hogy holnap 17 környéke megfelel e? Addig el nem aludtam amíg a válasz meg nem jött. Igen! Egy ennyi. Egyetlen szó engem mégis boldoggá tett.

Nagyon izgatott lettem. Alig tudtam aludni az este. Folyton a másnap járt az eszemben. Alig vártam, hogy eljöjjön az új nap. Nem is tudom mikor vártam ennyire a következő napot. Oké voltak, egy egy munka, új dal, koncert alkalmával vagy egyszerűen, hogy találkozzak a szüleimmel és elismerjék amit tettem előtte. De ez... Ez most más. Ez az érzés, ez a várakozás más. Más fajta. Sosem hittem volna, hogy ennyire várni fogok egy találkát egy fiúval. Eddig nem voltam szerelmes. Főleg amióta felkerült a betegségem, nem akartam, hogy bárki így lásson, így nézzen, így viseljen el. De ezt megváltoztatta Kairi. Alig várom, hogy lássam. Hamarosan. Hamarosan látni fogom. 

Másnap délelőtt volt egy fotozáson, az új album borítójára és margójára készült. Próbáltam koncentrálni a munkára ,de öszintén volt amikor csak úgy elmosolyogtam és vihorásztam. Ezzel kicsit gondot okozva az egész menetnek. De rendben meg lett a végén. Senki sem értette, hogy mi van velem. Csak Daichi, aki este Aoitól megtudta, hogy mi történt. Egy kicsit aggódott látszott az arcán, de nem mondott semmit. Tudta, hogy nem tud lebeszélni róla. Ezt szeretem Daichiba, sosem avatkozott be csak ha nagy szüksêg bolt, hagyta, hogy én döntsek és tapasztaljak. Más menedzserek égen fóldön visszafogják a sztárjujat. Ő nem.

Fotozás után egy interjum volt egy magazinnal, majd a sutdioba mentünk, hogy megnézzük az eddig felvett dalokat. Most őszíntén bántam, hogy csak ennyi munka van. Ugyanis 14- kor már végeztünk és otthon ültem. Korábbra tehettem volna a találkozot. Így kinkeserves volt a várakozás, hogy az idő teljen. Lassan telt. De én minél hamarabb akartam vele találkozni. Még az is megfordult a fejemben, hogy rá kérdezzek, nem e tehetjük hamarabb. De ez illetlenség lenne. Viszont más fél óra elteltével megrrkezett Aoi és segített készülni. Ahogy ő mondani szokta idő kell a műalkotásra. Persze rá szóltam, hogy annyira ne essen túlzásba, ahogy a ruha én magam sem akarok túl kitűnni. Meg amugyis nem az szoktam lenne. De megnyugtatott, hogy nem fog. És valóban egy óra eltetével kész voltam. Egy halovány smink ami remekül passzolt a ruhához és magamhoz. A hajam kontyba kötve, szépen elrendezve. Aoi tudja a dolgát, nem hiába a stylistként dolgozik. Alkalmakként nekem is segített és bár akartam áthívni, hogy dolgozzon nekem, udvariasan visszautasított. Nem akarták, hogy Daichival egy helyen dolgozzanak. Megértem. 

Felhuztam az egyik fekete magassarku cipőm , magamhoz vettem a táskám és kész voltam. Kairivel a parknál találkozunk, ahol egy héttel ezelőtt is összefutottunk. Mire odaértem már ott volt, pedig még jó fél óra volt az időpontig. Úgy tűnik, nem szereti ha megvárakzotatja az embert. Milyen kedves! 

    - Szia! Régóta vársz? - amikor felém fordult úgy tűnt, hogy meglepődik kinézetemen. Remélem, hogy nem gondol furcsának. Ő egy halovány sárga bluzot viselt rajta a jól megszokott hosszú kabátja, ami most barna volt és egy fekete nadrág. Milyen jóképű!

    - Nem! Nem túl vékony ez a ruha? - nézett végig rajtam. - Meg fogsz fázni!

    - Nem! És rajtam van a kardigánom. 

   - Ha te mondod! Hová megyünk?

    - Oh... Hát... - erre nem gondoltam. - Valamit szeretnél?

    - Van itt egy jó kis étterem remek a rámenjünk. Jó lesz?

    - Persze! - elindult. Követtem.

Két utcával arébb megérkeztünk az étterembe. Kellemes kis étterem volt. A barna és sárga szín urolkodott. Kairit mosollyal fogadták, úgy tűnik rendszeres vendég. Leültünk egy asztalhoz és rendeltünk. 

    - Milyen családias étterem! - néztem körbe.

   - Úgy csinálsz mintha nem lettél volna ilyen étteremben.

    - Mert ez az igazság! Legtöbbször egyedül eszem. Daichi és Aoi sokszor meghívnak de nem akarok rájuk akaszkodni. A szüleimmel pedig... Hát egy hónapba egyszer összeülünk, hogy mutassák törödnek velem. De otthon van a házban és elég csend van... - Hajtottam le a fejem. Szemem sarkából láttam, ahogy sajnál. - De jól vagyok! Ezek a pillanatok nekem legalább még értékesebbek! Szóval köszönöm, hogy eljöttél! - mosolyodtam felé. 

    - Ha kell .. - szólalt meg percekkel később. - Ha kell máskor is eljövők. - nem nézett rám, a falon logó képeket nézet. Kairi, ha ilyeneket mondasz a szívem ki fog ugrani a helyéről. 

    - Köszönöm!

    - Khm... Na jó! Minden rendben a munkába? 

    - Igen! Ahogy megbeszéltük vigyázok az egészségemre. - nem mintha ezt az előzö nap nem beszéltük volna meg. Cuki, ahogyan próbál témát válltani. 

    - az jó! Ha valami nehézség akad szólj!

    - Erre egyáltalán nincs szükség! Neked is elég próblémád van. Már így is sokat segítettél. 

    - Mondtam - nézett mélyen a szememben. - Amíg fel nem épülsz, addig mindent megteszek.

Miért? Kairi ennyi mindent megteszel egy páciensednek? 

    - Oh, hozzák is az ételt.

Letették elénk a két ráment és enni kezdtünk. Közbe beszélgetésbe elegyedtünk. Kellemes volt! Vele mindig olyan kellemes! Jól éreztem magam mellette. Reméltem, hogy legalább egy kicsit ő is jól érzi magát mellettem. Ahogy mosolyog, felnevet, rám néz... Úgy éreztem ő is jól érzi magát. 

    - Én fizetek... - de elvette előlem a számlát 

    - Fizetek!

    - De én hívtalak meg! Én állom!

De mintha meg sem hallott volna csak betette a pénzt és felállt. 

    - Megyünk?

    - De akkor is az én sorom lett volna! Kairi- sensei! - szaladtam utána. - Kairi - sensei én...

Hirtelen tüsszentettem.

    - Ej, miért nem öltözött fel jobban? 

    - Én... Nem fázom!

    - Jaj persze, látom... - égnek emelte a tekintetét. Lehajtottam a fejem. 

Hallottam ahogy felsóhajt, majf a következő pillanatban mocorgás hallatszik, elém lép és a kabátját rám teríti.

    - Meg ne fázz nekem! - felemelem a fejem és arcára nézek. Kairi... A szívem zakatol. Elvarázsolt! Én...

Közeledni kezdek felé, majd ajkainkat összeérintem. Megcsókolom. Meglepődik, de nem tol el magától. Pillanatokkal később hátrébb lépek, érzem, hogy pirba borult az arcom. De már nincs visszaút.

    - Szeretlek! Nagyon szeretlek! - vallom be érzéseimet gondolkodás nélkül. Egyszerűen úgy éreztem, meg kell tegyem. Valahogy szükségem volt erre. Szükségem van rá!