24.rész Mi

A sebzett szív dala

24.rész Mi

Kairi:

   - Sakura! Sakura! Hallasz?! Nyisd ki a szemed! Kérlek szépen! Nyisd ki a szemed! Kérlek! Nyisd ki! - a mentő elég gyorsan kijött a helyszinre és már tartottunk is kórház felé. - Kérem, hívják fel nekem Dr. Rokuro Koishikawat! - a mentős azonnal kezembe nyomta a telefont ahogy beütötte a számot. - Haló? Rokuro! Kérlek, oszlasd el a riportereket a kórház környékéről, most tartok egy mentővel arra Sakura eszméletet vesztett. Nem tudom, hogy mi történt. Köszönöm! Egy 5 perc és ott vagyunk. Rendben akkor a hátsó bejáratnál.

A mentő megkerülte a kórházat és a hátsó bejárathoz tért. Koichi, Rokuor és néhány nővér igyekezett a kocsihoz. Rögtön körbe állták az ágyat, hogy semmiképp se látszodjon Sakura még vénetlenül is. Besiettünk a kórházba épületébe és azonnal kivizsgálásra vittük. Bár én csak néző voltam, Rokuro nem engedte, hogy részt vegyek rajta, mert hogy ideges vagyok, látszott rajtam. És nem tagadhattam le. Nem értem, hogy mi történt. Olyan jó volt. Akkor most hirtelen mi lehetett a baj? Sakura... 

Háromnegyed órával később átvitték Sakurát egy szobába, ahol egyedül volt.

     - Elfáradt... az útobbi időben elég sok minden történhetett vele és a szervezete nem birta ezt a nyomást. 

Ajkaimba haraptam miközben a kollegám ezt mondta. Jobban kellett volna vigyázzak rá. Igaza volt az édesapjának, nem vagyok képes megvédeni.

     - Mikor fog felébredni?

    - Hát... - egy kissé elnézett ez nem tetszett. - Sakurán múlik. Nem tudom biztosra megmondani.

Bólitnottam, Rokuor megveregette a vállam. 

    - Maradhatsz nyugodtan vele. - elhagyták a szobát én pedig odasétáltam Sakurához és leültem az ágy melletti székre, megfogva a kezét és megpuszilva.

     - Huh... nagyon sajnálom, hogy nem figyeltem rád eléggé. Bocsáss meg nekem! De kérlek gyere vissza hozzám, hogy tovább építhessük közös életünket.

Kezét arcához tettem és csak néztem... néztem, miközben éreztem, hogy könnycseppek gördülnek le az arcomon. Fel kell ébredj. Fel fogsz ébredni! És többet soha nem engedem, hogy bármi is aggasszon vagy nyomasszon. Megosztjuk a terhünket és eloszlassuk egymáséit. Nem csak te vagy már és én... hanem már mi vagyunk. MI...

     - Kairi... - lépett be Koichiro. - Sakura édesanyja itt van. - oldara pillantottam, egy olyan szoba volt ahol egy ablak egy külső terembe vezetett, ott lehetett látni, ahogy Sakura édesanyja aggódva nézett befele.

Kicsit összeszedtem magam és felálltam, hogy beszélhessek vele.

    - Kairi, mi történt? Dr. Rokuro hívott, hogy Sakurát behozták. - Mi történt vele?

     - Sakura elájult. Úgy tűnik, hogy kifárasztotta magát.

      - Hogy? 

     - Túl sok minden történt vele, aggódott és tördelte magát. Ami ide vezetet... Nagyon sajnálom! Azt mondtam, hogy nem elsz semmi baja, hogy mellettem biztonságban van... - lehajtottam a fejem és összeszorítottam az öklömet. - hogy nem fog semmi sem feltűnni ismét, most mégis... ide kerültünk.

 Mrs. Nanase nem mondott semmit, hallottam ahogy egy lépést tesz közelebb majd a vállára tette a kezem.

     - Nem tettél te semmi rosszat. Sőt! Miattad sokkal szabadabb lett és boldogabb... - mosolyogva a lánya felé nézett. - Boldog, ami mellettünk nem lehetett... Annyira bánom már a tetteimet! - könnyek buggyantak elő szemeiből. Majd közelebb sétált az ablakhoz és kezét felemelte, mintha megakarná érinteni Sakurát. - Amikor megtudtuk hogy lányunk lesz, nagyon örültünk a férjemmel. Gyerekként rengeteg mindennel elhalmaztunk. Aztán megtudtuk, hogy milyen szép hangja van és szerettünk volna híreséget faragni belőle. De elvakított a hatalom.... ahogy egyre híresebb és sikeresebb lett, egyre csak előre akartunk tőrni vele. Ő pedig szó nélkül tűrte. Azt tette amit mondtunk neki és szárnyalt. Csodásan szárnyalt. De nem vettük észre, hogy mennyire aggódik és fél, hogy egy rossz lépést tesz. Amikor először feljöttek a tűnetei, azt hittük, hogy csak megfázott. Volt olyan idő is, amikor eltitkolta tőlünk. Kórházról kórházra járt és bunkon viselkedett midnenkivel aki segíteni akart neki. Úgy érezte, hogy nem elsz ebből semmi és csalodást okoz nekünk, időt veszít. Mi pedig alig látogattuk. De amikro idekerült és te pedig az orvosa lettél, megváltozott. Többet mosolygott, mesélt nekünk rólad.. bár sokszor hamar témát válltottunk. De nagyon el volt veled. Azt érwezt,e hogy valóban uton halad és beléd szeretett. Mielőtt félre értenéd, sosem volt bajunk veled Kairi. remek orvosa vagy és remekül bánsz a lányunkkal is, jobb párt nem akarnánk neki. Csak makacsok voltunk és elvakított, az amit elveszitettünk. A lányunk.... akit igazából, szörnyű kimondani de a saját sikereinkre használtuk fel. Oh... - felé nyujtottam egy zsebkendőt. - Köszönöm! Szörnyű anya vagyok,h ogy nem álltam ki előbb érte. Szótlanul tűrtem, hogy amit az apja akar azt csináljon...

    - Belátta a hibáit, Sakura meg fog bocsájtani önnek. 

    - Nem hiszem! Erősebb lett és talpra állt magától, amit az apja nem hitt. Ezért lett mérges, irigyelte, hogy nélkülünk, olyan jól megy. Pedig ez az ő tehetsége, mi nem adtunk hozzá.

    - Segítették.

     - Igen, de nem jól adtuk ki.

      - Biztos vagyok benne, hogy Sakura megfogja hallgatni és jól fognak esni a szavai.

     - Stressz alá tettük, megborítottuk az életét. Tudod... az apja mondta el az igazságot a médiának. Ő inditotta el a betegségéről szoló cikket és önről is ő huzta le a leplet.

    - Tessék?

     - Ugye? Mindent megtett, abba reménykedve, hogy ezzel Sakura visszajön hozzánk. Szörnyű! És ha ez nem lenne elég, akkor ő vette fel azokat az embereket, hogy elrabolják. Ezzel rád adva az okot, hogy nem tudsz rá vigyázni.

    - Micsoda? 

     - Erről nem is tudtam, csak mielőtt hozzánk jöttél volna, akkor tudtam meg. El sem hiszem, hogy meddig elment volna, hogy kontrollálja a lánya életét továbbra is. Szörnyűek vaguynk.

Zokogva a földre csuszott. El sem hiszem. Minden ami történt az Sakura apja tervelte ki, csak azért, hogy továbbra is kihasználja Sakurát? Ezt nem hiszem el.

    - Annyira sajnálom! Annyira sajnálom!

Leguggoltam az édesanyja mellé és megsimogattam a hátát.

    - Őszintén megbánja és beszélnek Sakurával, akkor minden rendben elsz. Ami pedig a férjét illeti... ő kell rájöjjön tettire.

     - Igen... 

Egészen addig maradtam Mrs. Nanase mellett, amíg meg nem nyugodott. Majd bementünk Sakurához és magukra hagytam egy kicsit, hogy legyenek kettesben. Alig hiszem el amiket hallottam. Micsoda ember! Mi járhatott a fejében, hogy ilyent tegyen? Ez hihetetlen! De valóban ő kell rájöjjön, hogy mit tett rosszul és megjavuljon, vagy eltakarodjon Sakura életéből, mert többet nem engedem, hogy így bánjon vele. De előbb Sakura ébredjen fel és lássuk, ő is mit szól .Jóga van megtudni és dönteni erről.

Az órák lassan teltek, órákból pedig napok lettek. Alig hagytam el Sakurát ebben az időszakban. Ha valami műtét volt, a szokásos menetemet megtettem... de amikro csak idő volt, ott voltam mellette. Szünetben, szbadnap, este. Fogtam a kezét és vártam türelmesen, hogy felébredjen. Fel kell ébredjen. Tudom, hogy fel kell ébredjen.

     - Kairi... - épp kiléptem a szobából, hogy hozzak magamnak egy kis vizet, amikor a szüleimmel találtam szembe magam.

    - Ti meg mit ekrestek itt?

    -  Ryuko mondta, hogy mi történt és...

    - Eljöttetek, hogy megmondjátokigazatok volt? Elmondom, hogy nem! Sakura fel fog ébredni! És együtt leszünk.

     - Nem ezért jöttünk. - anyám előbbre lépett. - Szeretnénk bocsánatot kérni. Szrönyen viselkedtünk.

    - Valóban? Sakura elmesélte, hogy voltál nála és megpróbáltad lebeszélni.

    - Igen, tudom rosszul döntöttem. Aggódtam...

    - De az én véleményemet meg sem kérdezted. Én döntöttem, ti nem hallgattatok meg.

    - Igazad van! Nagyon sajnáljuk!

     - Apa?

     - Ha neked ő kell rendben, de...

    - Drágám, hallgass!

    - Hmm... hogy van a lány?

     - Stabil az állapota, még nem ébredt fel de talán hamarosan.

    - Segíthetünk valamiben? 

    - Köszönöm, de most egyelőre nem!

    - Ha valami mgis van szólj csak!

A szüleim elhagyták a kórházat. Én töltöttem magamnak vizet és visszasiettem a szobába.

    - Szerelmem, ébredj fel! Sok minden történik itt, amiről tudnod kell!

Sakura:

    - Szerelmem, ébredj fel!

Mi ez a kellemes, édes szó, ami meg melengeti a szívemet? Milyen álmomban csöppentem, hogy ezt hallom Kairi hangján?

    - Hmmm... ég egyszer kimondod?

    - Sakura?!

Lassan kinyiltak a szemeim, bár az erős fény kissé iritált a retinám. Ám hamarosan a világ legvonzobb arca került a szemeim elé.

   -  Kairi...

    - Jól vagy? Fáj valamid? Rosszul érzed magad? - tekintete ide oda járt, hogy mindent szemügyre vegyen. Kórházba voltam.

    - Mi történt?

    - Eljáultál és nem ébredtél fel, majdnem egy hetet. - igaz, ott voltam a Shibuya kereszteződésnél, miután eljöttem. Kairi megkeresett és kibékültünk. Várj, mit is mondott.

    - Egy hét? Huh... az sok idő. Akkor mégis beteg vagyok?

     - Nem! Csak kifáradtál, nagyon kifáradtál. De ígérem, hogy többet nem hagoym, hogy ez megtörténjen. Nem csak te vagy és nem csak én, hanem mi vagyunk. Együtt osszuk meg a terhinket és oszlassuk őket egymásnak.

     - Rendben! Én is sajnálom, hogy magamba zárkoztam!

    - Kérlek többet ilyent soha ne csinálj, velem! - ezzel pedig megcsókolt.

    - Kérlek, még egyszer úgy szólítanál, mint az előbb?

    - Hmm? - nézett értetlenül rám.

    - Oh, ne tedd az eszed. Az előbb, ahogy szólítottál.

     - Szerelmem?

    - Igen! Tetszik, nagyon is tetszik! - mosolyogtam. - Soha nem neveztél így.

    - Akkor ezentúl többször megteszem, szerelmem!

Elmosolyodtam, megpuszilta a homlokom.

    - Megyek szólok egy nővérnek és édesanyád is itt van lent a bűfében.

    - Anya?

    - Igen, beszéljetek! - mosolyogtt Kairi.

Magamra maradtam. Egy hetet aludtam? Mi minden történt ebben az időben? Mi van a rajongóimmal? De nem szabad már is idegeskednem. Minden rendben lesz. Nem vagyok egyedül! A legfontosabb, hogy itt vagyok és Kairi mellettem van. 

   - Sakura... - lassan nyilt az ajtó és anyám lépett be rajta.

    - Anya...

    - Sakura... - könnyek szökkentke ki a szeméből és odasietett hozzám átölelt.- Sakura annyira örülük, hogy felébredtél! annyira sajnálom, a történteket. Tudom, hogy nehéz lesz, de kérlek bocsáss meg nekem! Hadd legyek mellett, mint anya és segítselek, ne stresszlejelek és mondjam meg, hogy mit tegyél. Kérlek!

    - Köszönöm! - öleltem én is át. - TYudom, hogy apával mindig csak a legjobbat akartátok nekem.

    - De eltűloztuk. Nem így kellett volna.

    - Meglehet javulni... Apa? - anyám elkomolyodott. - Mi az? Ő nem...

De ebben a pilalnatban visszatért Kairi, Rokuroval és Mariko nővérrel. Megvizsgáltak. Szerencsére, minden a legnagyobb rendben volt, bár azért ma még bent tartanak de holnap hazamehetek. Miután ismét elhagyták a termet és anya, én és Kairi maradtunk anyám összenézett Kairivel, aki bólitnott.

    - Apa, még mindig haragszik rám?

     - Nem tudom. Eljöttem otthonról, amikor megtudtam valamit... 

Értetlenül összehuztam a szemeimet. Anyám mesélni kezdett. Hogy apám tervelte ki az elrablást, hogy Kairire kenje felelőtlenségét és ő maga árulta el a helyzetemet is a médiának.

    - Ezt nem hiszem el... 

    - Tudom, hogy nagyon nehéz... - fogta meg anyám a kezemet. - Én magam sem hittem, volna, hogy idáig lesülyed.

    - Sakura, te kell eldöntsd, hogy mit szeretnél. De talán a legjobb az lenne ha...

   - Ha feljelenteném a saját apámat?

Kairi kissé visszahökkölt.

    - Nincs amitől félj megértem... de mégis... - összeszorítottam a ökleimet.

    - Nincs amitől félj, lányom. Itt vaguynk melletted, én is és Kairi is.

   -  Így van, szerelmem! - elmosolyodtam, ahogy ezt a szót ismét meghallottam. Tényleg komolyan gondolta, hog ymég elmondja nem egyszer ezt a szót.

    - Nem lehetne, hogy inkább először beszéljek vele? Talán, ő is meggondolta magát az útobbi időben.

Anyám összenézett Kairivel.

   -  Beszéltetek ti vele? - megrázták a fejüket.

   - Bár mondtam, hogy mi történt és nem jött egyszer sem látogatóban.

    - Attól még beszélni akarnék vele. Kérlek érd el, hogy ide jöjjön.

Anyám bólintott és elhagyta a szobát. Kairi leült mellém és átölelt.

   - Biztos, hogy ezt akarod?

   - Igen!

Fejemet a mellkasára fektettem. Később még meglátogatott Daichi, Kamijo és Aoi is. A kórház dolgozói is meglátogattak, mint Koichiro, Yuika aki elmesélte, hogy elős ranidjukra mennek, Sayoko, Ishihara, Yukito. Virágcsokrokat is kaptam és kiderült, hogy a rajongóim is gyogyulást kívántak és várnak vissza, amint jobban érzem magam. Bár erről nem tudtak egészen, ccsak feltűnt, hogy eltűntem megint egy kicsit, de támogatnka továbbra is.

    - Megérkezett apád... - lépett be anyám, möggötte apámmal. Kairi elakarta lépni tőlem, de megfogtam a kezem, így vissza ült.

   -  Szia!

    -Szia! - fáradtnak tűnt, nagyon fáradtnak. Borostás volt az arca, kocos a haja és sötét karikák virtottak a szeme alatt.

    - Hallottam anyától, hogy mit tettél...- nem mondott semmit, nem is nézett a szememben, hanem a földet nézte. - Nem mondasz semmit? Nem örülsz, hogy felébredtem? Miért nem látogattál meg? Miért csak anya...

    - Mit szeretnél hallani? Hogy nagyon sajnálom! Hogy tönkre tettem a családunkat? A feleségem elhagyott, a lányom is... egyedül maradtam. Szánalmas ember vagyok, aki csak magára, a hatalomra és a pénzre gondolt. Önző voltam! Szörnyű ember vagyok! De tudom, hogy ezek a szavak nem érnek semmit... amint elvesztettem édesanyád, amit megtudtam, hogy mi történt veled... össze omlottam, itt voltam a kórház előtt mionden egyes nap, de nem volt merszem bejönni. Nem tudtam, hogy mit mondjak. Nem tudtam, hogy hogy merjem betenni ide a lábam. Szörnyű ember vagyok. Gondolom, felakarsz jelenteni és minden jogod megvan hozzá. De annyit hagdd mondjak el, hogy szeretném ha céget te vennéd át.

    - Apa...

   - Jó kezekben lesz. És nem kell visszalépj az énekességből is. Daichi és anyád is melletted fog állni, remek segítség lesz és felfogod virágoztatni az ügynökséget, úgy mint még én soha. Remek énekes vagy! Csodálatos! A világ legjobbja! Sajnálom, hogy ezt csak most mondom el.

Csend telepedett ránk. Kikelltem az ágyból és apámhoz lépkedtem. Amikor meglátta a lábam felemelte meglepve szemeit. Őszinteség sugárzott bennük, bánat és megbánás... Haloványan elmosolyodtam és átöleltem.

    - Nem jelentelek fel! Nem tudnálak. Nem akartál rosszat, nem cselekdtél jól, de megkaptad a bűntetésed. Kérlek marad mellettem apa!

Apám zokogni kezdwett, hangosan... eddig alig láttam ezt rajta, sosem engedte ki az érzéseit, de most más volt. Őszintén zokogott a karjaimban. Megbánta tettét. Anyám közelebb lépett és ő is átölelt bennünket. Fejemmel intettem Kairinak, aki bár bizonytalanul de csatlakozott hozzánk. Mindannyian beláttuk a tévedésünket. És új fejezetet nyithatunk az életünkben.