Életem értelme
16.rész Rin vs Yankumi
Ryu:
Nem hittem a szavainak. Rint bevitték a kórházba? Jól hallottam? Biztos, hogy nem... a legjobb maffia harcos... Nem, biztos semmi komoly nem történt. Nem történhetett semmi, minden rendben volt vele. Nem elnne olyan könnyű. Biztos, hog ynem próbálták megölni, ugye?
Felpattantam a székről és azonnal indulni akartam.
– Mi történt? Valaki...
– Nem, ne aggódj, senki sem próbálta megölni. Fáradtság... Nem mondta neked? Tegnap elájult. Már egy jó ideje nem evett valami sokat, és nem is aludt, aztán most megint beütött nála.
– Tessék? Ezt nekem egy szóval sem mondta. - tegnap elájult? Miért nem mondta el nekem?
Na de most nem állhatok ezen rágodni, azonnal látnom kell Rint.
– Oda kell mennem!
– Ryu... iskolaidő van – szólalt meg Yankumi.
– És az most kit érdekel? – mordultam rá, és már mentem is kifelé. Az óra? Szerinte nekem most ez a legfontosabb.
– Én is megyek.
– Yabuki-kun! – kiáltott Yankumi a most már utolérő Hayatónak.
Nem ellenkeztem, őszintén jónak láttam, hogy egy barát velem legyen.
Maimi autója a suli előtt volt, beültünk, és már hajtottunk is a kórház felé. Jaj, remélem, tényleg csak a fáradtság, és semmi komoly. De nem értem, miért tette ezt magával. Miért nem evett? Mi okozhatta a rossz alvást? És miért nem szólt nekem erről egy szót sem?
Amint a kórházhoz értünk, én kipattantam az autóból, és szaladtam is be az épületbe. A recepciónál megkérdeztem, hogy Rin Ashiát melyik terembe vitték, majd szedtem is a lábam, a szoba felé.
Második emelet, 47-es szoba... Kétségbeesve már-már kerestem a hülye szobát, amint megpillantottam a folyosó végén. Kicsit illetlenül és kopogás nélkül nyitottam be... Rin és az édesanyja volt csak bent, mindketten rám tekintettek.
– Ryu... – szerelmem ott feküdt az ágyban, infúzió a karjába kötve, szemei körül a fáradtság jelei, a fekete karikák villantak fel. Fáradtnak látszott, nagyon is. Ezt tegnap nem vettem észre?
– Rin... – odaszaladtam, és a karomba zártam. – Annyira aggódtam!
Mosolyogva ölelt át, majd lágy, fáradt hangon megszólalt, közben anyja mosolyogva hagyott kettőnket magunkra.
– Sajnálom, hogy nem mondtam el, de minden rendben, csak a fáradtság.
– Tényleg? - néztem a szemeiben.
– Igen, csak fáradtság. - bólintott határozottan.
– De mondd, miért tetted ezt magaddal? Miért nem ettél, miért nem aludtál?
– Egyszeűren csak minden összejött most. A motrom, a kemény edzések... kicsusztak a kezeim között a dolgok. Te mielőtt te arra gondolnál, neked ehhez semmi közöd! Sőt szinte te voltál az egyetlen dolog, ami ebben az egészben megnyugató és erő felfrissülő volt – nyomott egy puszit az arcomra. – Őszinte leszek hozzád, de ígérd meg, hogy senkinek sem fogod elmondani.
Bólintottam.
– Az igazság az, hogy amióta elment a bátyám, magamban tartottam valamit, mégpedig azt, hogy attól tartok, nem tudok mindennel megbirkózni. Mégis ő lett volna a vezér, és ő olyan más volt... én meg...
– Te meg te vagy. És jó vezér vagy, erős vagy, sokat fejlődtél, büszke lenne rád.
Két tenyerem közé fogtam arcát, és mélyen a szemébe néztem. Szavaimra elmosolyodott.
– Szeretlek. – Bújt a karom közé, és én örömmel öleltem át.
– Én is téged. De ígérd meg, hogy többet nem titkolózol előttem.
– Ígérem. – mondta, majd megcsókoltuk egymást.
Még aznap kiengedték Rint, természetesen azzal a feltétellel, hogy pihennie kell és rendszeresen ennie, ahogy ezelőtt. Én, mint egy jó barát, kötelességemnek éreztem, hogy figyelmem alatt tartsam, és mindig kikérdezzem, hogy evett-e, és mennyit aludt. Szóval ezután, amíg jobban nem lett, suli után meglátogattam, vele voltam, vele aludtam délután, és folyamatosan SMS-ben írtam neki, hogy mikor egyen – és természetesen bizonyítékot is vártam.
– Apa, most már felkelhetek az ágyból? – nevetett el magát Rin egy hét után. Sokkal jobban nézett ki, jó formában volt, és ismét rendszeresen visszaállt az evéshez és alváshoz.
– Mondtam, hogy ne szólíts így, na... – nyafogtam.
– De hát az vagy... – nevetett, majd megérintette az orromat.
"Na megállj!" gondoltam magamban, aztán utánakaptam, visszahúzva az ágyba. Nevetve sikoltott, hogy ne, mire csiklintani kezdtem. Nevetése a legcsodásabb dolog a világon.
Rin apja bevallotta, hogy egy kicsit szigorú volt mostanában, és visszafogta az edzéseket. Ő is pontosan tudta, hogy a lánya egészsége fontosabb, mint egy hülye edzés, és azt is, hogy a lánya fejlődött. Bár valamiért úgy éreztem, titkol valamit. Valamit nem mondott el.
Egyelőre azonban nem érdekelt. Nagyon boldog voltam Rin mellett, és ezt a boldogságot senki sem tudta elrontani. Vagyis ezt éreztem.
Rin:
Bevallottam, hogy nem volt okos ötlet eltitkolni Ryu elől a dolgot. Örültem, amikor egész héten ott volt mellettem, ápolt és ellenőrzött. Igen, kicsit túlságosan is apáskodott, de na, én így is szeretem. Megértem, hogy csak aggódott miattam. És őszinte kell legyek vele ezentúl. Szeretném ezt jól csinálni és éreztetni vele, hogy megbízhat bennem.
Apám visszafogott az edzésekkel, ezen azért csodálkoztam, mert tudtam, hogy valamitől tart – valamitől, ami miatt felerősítette az edzést –, de azt is, hogy az egészségem fontos. Ettől függetlenül lassacskán én is erősítettem az edzésemen, de nem terheltem túl magam. Beláttam, hogy nem volt okos ötlet nem enni és nem aludni eleget. Elengedtem magam! De ezen változtatok és jobban figyelek. Erős maradok! Mert nem vagyok egyedül!
Ma találkozom Ryuval és a srácokkal a sulinál, elmegyünk egyet sétálni. Elkezdtem készülődni: egy sárga-rózsaszín virágos, pántos ruhát vettem fel, egy rózsaszín szandált, valamint egy farmerdzsekit. Maimi is természetesen jön. Valahogy közelebb kellene hoznom Hayatóhoz. Még mindig nem látom rajta, hogy komolyan érdeklődne iránta, bár elég jóban vannak, de csak barátokként. Nem értem, hogy miért nem beszélnek a csókról. Mi van itt? Valahogy ki kell derítenem.
Hmmm... lehet, beszélnem kellene Ryuuval. Már épp kész voltam, amikor megszólalt a mobilom. A kijelzőn csak egy szám jelent meg.
– Halló?
– Jaj... kedvesem... mi volt ez? Ekkora fájdalmat hogy tudtál okozni nekem, hogy nem jelentél meg ezelőtt majdnem egy hete?
– Te?! – El is felejtettem, hogy kellett volna vele találkoznom.
– Mondd, hogy vagy? Hallottam, hogy le voltál gyengülve. Nem hittem volna, hogy ennyire, hogy még a találkánkra sem jössz el.
– Én nem mondtam akkor sem, hogy elmegyek. És hagyj békén... mégis most minek hívsz?
– Mint mondtam, tartozol nekem egy találkával. És ahelyett, hogy felhúznád magad, inkább meg kellene köszönd, hogy megértem a történteket, és nem megyek egyből hozzád. Vagy még jobb... nem megyek a szívszerelmedhez.
– Őt hagyd ki ebből!
– Hahahah... Olyan szép a kétségbeesett hangod... annyira szeretem... – nevetett fel. – Mit szólnál egy hét múlva, ugyanazon a helyen, négykor? Tudunk találkozni?
– És ha nem megyek el?
– Szerintem te is pontosan tudod, mi fog történni. Puszi.
Ezzel letette. Szuper... sosem hagy békén. Mélyet sóhajtottam, és kiléptem az ajtón. Ám épp, hogy kiléptem volna az ajton Chul-Moonal szembe mentem.
– Hé, vigyázz... – kezdte, de amikor meglátott, nem fejezte be a mondatot, hanem eltekintett gyorsan, és furcsa arckifejezés jelent meg az arcán.
– Bocsi, de te is figyelhettél volna – mondtam.
Igaz is, olyan rég láttam, csak az edzéseken futottunk össze, de akkor sem beszéltünk nagyon.
– Mi újság veled? Olyan rég nem... – kezdtem, de közbevágott.
– A kis külvilági emberkével vagy, miért kellene megzavarjalak? Inkább majd szólj, ha szükséged van rám valami harcra.
Ezzel elindult kifelé... de még megfordult, mielőtt átlépte volna a küszöböt.
– De kérlek, vigyázz, ne puhulj el – mondta, anélkül, hogy visszanézett volna, majd kilépett.
– Nyugi, bármikor meg tudlak még verni! – próbáltam poénkodni, de nem állt meg, és nem is válaszolt.
Ennek meg mi baja? Nem sokat gyötrődtem ezen, Maimi már várt. Beültem, köszöntem, és indultunk. A motrom ugyebár felrobbant, teáht így kellett közlekednem. Hiányzik a száguldás. Talán, körbe kelelen nézzek majd egyért.
– Csini vagy – mondta, én pedig elpirultam.
– Ugyan, ez csak a szokásos.
– Persze, persze, én is ezt mondanám – nevetett. – Chul Moo nem kérdezősködött?
– Már nincs miért. Mármint tudja pontosan, hogy már két hete járunk Ryuuval, és nem tud elszakítani. A szüleim elfogadták, és ennél több már nagyon nem kell. Természetesen nagyon jó lenne, ha Ryu szülei is elfogadnának, de harcolunk ezért – mondtam mosolyogva. – Bár ma, amikor találkoztam vele, furcsán viselkedett. Eltekintett, amikor meglátott, majd azt mondta, hogy ő nem akar zavarni, és hogy ne puhuljak el.
Maimi a kormányra dermedt, de nem mondott semmit – csak egy perccekkel később szólalt meg.
– Ez fura... – mondta, de rám sem nézett.
Mi van itt? Tud valamit én nem?
Maimi egy kávézó előtt hagyta az autót, és elindultunk a sulihoz. A fiúk már kint vártak.
– Sziasztok! – köszöntünk.
– Sziasztok! – köszöntek ők is.
Ryu hozzám jött, megölelt, és a levegőben megpörgetett. Nevetve csókoltam meg végül. Olyan aranyos! Kívülről biztos, hogy egy normális párnak nézünk ki. Kellenek az ilyen pillanatok.
– Ugyan, fiatalok, fiatalok, mi is itt vagyunk! – szólalt meg Takeda.
Ryu nem mondott semmit, csak odament hozzá, és játékosan hasba csapta. Erre mindenki nevetni kezdett. Elindultunk, és kikötöttünk a mólónál. Figyeltük a folyót, beszélgettünk, nevettünk – jó volt. Elég jól összeszoktunk már a srácokkal. Néha figyeltem, ahogy Maimi Hayatóval beszélget, de semmi nem történt köztük… viszont Tsucchi néha eléggé zavarba jött, amikor Maimival beszélt. Lehetséges, hogy tetszik neki a barátnőm? Hoppá… szerelmi háromszög? Takeda mesélte a legújabb szerzeményét – vagyis a randiját –, Hyuugát felhasználva a lánynál. Előadták, mi is történt, mi pedig csak nevettünk.
Ekkor hirtelen úgy éreztem, valaki figyel. Körbenéztem, de nem láttam senkit.
– Minden rendben? – nézett rám Ryu.
– Igen, csak olyan érzésem van, mintha valaki nézne – mondtam, és újra körbefuttattam a tekintetem.
Ryu is körbenézett.
– Nem látok senkit. Nyugi, minden rendben – karolt át, majd visszafordult a két barátjához.
De én valahogy nem tudtam teljesen koncentrálni. Tényleg éreztem, hogy valaki figyel minket. Néhány perc után felálltam, és elindultam egy szikla felé. Kész voltam mindenre, készen álltam védekezni. Bár kétlem, hogy maffia családból lenne valaki – ők nyíltan támadnak…
Ahogy elég közel értem a sziklához, az egyik lábamat feltettem rá, és átugrottam. Egyenesen szembetaláltam magam…
– Yamaguchi-sensei? – lepődtem meg a látványtól.
Felszólításom után a többiek is csatlakoztak.
– Te kukkolsz minket?! – hüledezett Takeda.
– Nem… nem… szó sincs erről. Én… én csak… – próbált magyarázkodni a tanár, de aztán felsóhajtott. – Jó, rendben… egyáltalán nem tetszik, hogy Ryu az első számú maffia család lányával jár.
– Bocs, de neked ebbe nincs beleszólásod – mondta Ryu határozottan, és igaza volt.
– Ryu, őrültség, amit művelsz! Tudod te egyáltalán, mekkora bajba sodorhat?
– Nem fog, ne aggódj! És amúgy is meg tudom védeni magam.
– Nem, egyáltalán nem tudod megvédeni magad… nem tudod, milyen ez a világ.
– Ó… és te mintha jobban tudnád?! – förmedt rá Ryu.
– Tudjátok a titkom…
– Igen… egy ősi harcos családból származol… és? - vágta oda szemrebbenés nélkül Ryu.
– Ősi harcos család? Yamaguchi… Oedo… Oedo a nagyapád… Sosem hittem volna, hogy még az unokáját is harcra készen látom – csapott meg a felismerés. Korábban, láttam már a nagyapját, apám mellett.
– Ismered a nagyapját? – kérdezte Ryu.
– Harcolt apám mellett… de feladta. Ott hagyta apámat… az unokája miatt.
– Így van! -helyelte Yamaguchi-sensei. - Pontosan ezért nem engedhetem, hogy...
– Igen, a maffia világa nem való se nekünk, se Ryunak de... – szólaltam meg halkan.
– Azt majd én eldöntöm, mi jó nekem! – kiáltott fel Ryu, és elém állt.
– Ryu, mi a francot beszélsz?! Te nem tudsz semmit… húzódj meg a delikvens iskolában, és hagyd a kinti sötét harcos világot másokra… - oh, még sosem hallottam így beszélni a tanárnőt.
– Sajnálom, már beléptem ebbe a világba… De ez a világ nem sötét, ez a világ fényes, mert Rin velem van… – fordulta felém és felém nyújtotta a kezét.
– Rin, ezt nem engedheted meg… – nézett rám Yamaguchi-sensei kérően. – Tudod jól, hogy nincsenek erre felkészülve. Hogy sokkal komolyabb harcok zajlanak ebben a világban. Rin, ha szereted, akkor elengeded…
– Azt hiszed, nem tudom? – fordultam felé erőeljesebben.. – Azt hiszed, nem kelek fel minden reggel azzal a gondolattal, hogy talán ma jön el az a nap, amikor Ryu veszélybe kerül miattam? Hogy minden este úgy alszom el, hogy mi van, ha éppen most követik…? Szerinted nem próbáltam már lebeszélni magam erről? Hogy ez nem helyes, hogy ez veszélyes? De erős vagyok! Képes vagyok megvédeni ő Az életem árán is megvédem! Nem hagyom, hogy baja essen!
– És én sem hagyom, hogy neked… – ölelt át Ryu hátulról. Közelsége rögtön hatott, hogy lenyugodjak.
– Erős? Egy cím még nem jelent semmit… – szólalt meg Yamaguchi-sensei gyanakodva.
– Talán azt hiszed, gyenge vagyok?
– A ti világotok nem nemes harc…
– Nem nemes harc? És te talán jobban tudod? - léptem el Ryu karjaiból.
Már szemben álltunk egymással, és villámokat szórtunk a szemünkből.
– Gondolom, ugyanarra gondolsz, mint én… – mondtam szinte suttogva. – Ha én nyerek, akkor befejezed ezt a kukkolást, és békén hagyod a fiúkat.
– Ha én nyerek, örökre elhagyod Ryut. Soha többé nem kerülsz a közelükbe.
– Rendben. - hát akkor jöjjön aminek jönnie kell.
Ryu:
Ott álltak egymással szemben, alig öt méterre. A szél süvített.
– Szerintetek Rin győz?
– Yankumi erős, tudjuk, mire képes… Tapasztaltabb, nem?
– Szerintem is… Ryu, te mit mondasz?
– Én bízom Rinben. Képes rá…
Bár mekkorra őrültésg is ez, azt hiszem hagynom kell nekik és bízni. Bár féltettem, pontosan tudtam, mire képes Yankumi. A többieknek igazuk volt: biztos tapasztaltabb… de tudom, hogy Rin képes megvédeni magát. Nem fogja hagyni, hogy elválasszanak.
Rin támadt először. Yankumi kissé megtántorodott hátra, de azonnal ütött vissza. El is kapta… Reflexszerűen léptem egyet előre, de azonnal nemet mondtam magamnak. A harc folytatódott, mindketten erősek voltak. Yankumin a tapasztalat látszott, Rinen a kitartás… Már vagy fél órája harcolhattak.
– Nem tudsz semmit az életről… Még hogy te vagy a legjobb maffiaharcos… – nevetett Yankumi.
De látszott rajta a fáradtság, ahogy Rinen is.
– Fogalmad sincs, mivel nézek szembe nap mint nap!
Újra támadt, de ismét a földre került.
– Ennyi volt. Ismerd be! – nézett le rá Yankumi.
– Nem, nincs vége… Én vagyok Rin Ashia, az első számú maffia család lánya, a legerősebb maffia harcos… és szerelmes vagyok Ryu Odagiribe!
Mindenki szeme elkerekedett, ilyenre senki nem gondolt. Hogy ilyen egyszeűren kimondja az érzéseit. Rin neki rontott Yankuminak, aki leesett… De ahelyett, hogy felállt volna, felsóhajtott.
– Végre…
– Tessék? – nézett rá értetlenül Rin.
– Látom, hogy szereted Ryut, az életedet is feláldoznád érte… Nem csak a rangod számít, hanem ő is. – állt fel Yankumi. – Kérlek, vigyázz rájuk!
Yankumi kezet nyújtott, Rin elfogadta. Majd Yankumi elindult.
– Köszönöm. – hajolt meg.
– Igazi ellenfél vagy nekem. – mosolygott vissza Yankumi. - Kérlek ne sodord veszélybe őket, amennyire lehet maradjanak ebből a világból ki.
Yankumi ismét elindult, Rin lábai pedig elcsuklottak egy pillantra és földre esett.
– Szerelmem… – szaladtam hozzá, és átöleltem.
– Jól vagyok… Nem hittem volna, hogy van még egy ilyen erős harcos… olyan, mint a nagyapja az emlékeimből. – mosolygott a távolodó Yankumira.
– Szeretlek! – mondtam, és megcsókoltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése