11.rész Szerelem

 

Életem értelme

11.rész Szerelem

Rin:

Egyedül akartam lenni, ezért elindultam… fogalmam sem volt, merre, csak elindultam. Egyedül jártam a már sötétedő utcákat. Órák hosszat sétáltam, mire besötétedett, és esni is kezdett az eső. Beléptem egy kávézóba, reménykedve, hogy csillapodik majd az idő és megittam egy forró csokit. Ám a gondolataim örvénye itt is kísértettek. Így újból elkellett indulnom, és elértem egy másik, kisebb parkba. 

A szemembe akadt egy szobor – egy harcosról készült szobor volt… egy nagy példakép alkatról… a nagymamámról. Ő is harcos volt, ezt a szobrot már több éve állították neki, amikor megmentette az egész várost a legutáltabb személyétől. Nekem is ugyanez a sorsom… Bár én nem szeretnék szobrot, ő sem akart persze, de a polgármester ragaszkodott hozzá. Emlékszem, kicsi koromban idehozott a nagyi, és mutatta a szobrot, mondván ez lesz az én sorsom is. Lenyűgözött, hogy milyen nagymamám is van nekem.

Közelebb mentem hozzá, mivel erőt adott. De ahogy közeledtem, észrevettem valakit a szobor sarkában… épp felállt. Ryu volt. Ahogy felállt, elájult.

      – Ryu! – futottam oda.
Ölembe tettem a fejét, és próbáltam felkelteni, de nem tudtam. A feje perzselt. Ki tudja, mióta lehetett ott az esőben… Hiába szólítgattam, nem kelt fel, már a könnyeim is potyogtak. Miért van így itt? Ez az én hibám? Ahogy vele beszéltem? Amit mondtam? Miért maradt ennyi időt kint? Idióta!

     – Haza kell vigyem… – reagálnom kellett azonnal, nem lesz jó vége ha itt marad.

De nem tudtam, hol lakik. Ekkor előkaptam a telefonját. Tudom, más tulajdonával nem szabad ilyet tenni, de ez sürgős volt. Kikerestem Hayato számát:

     – Halló? – szólalt bele.
     – Hayato, én vagyok, Rin.
       – Rin? Miért van nálad Ryu telefonja? Csak nem…
       – Nem… – mondtam. – Épp kint sétáltam, amikor Ryu-t megláttam, és elájult. Haza kell vigyem. Hol lakik? – kérdeztem.
        – Rendben, mondom is a címet… – ezután elmondta, de mielőtt lerakhattam volna, megszólalt: – Várj! Inkább én megyek oda. Ryu apja eltiltotta tőled. Ha rajta kapnak, hogy vele vagy, Ryu-nak vége. – Nem akartam arra a „vég”-re gondolni.
      – Rendben – ez lesz a legjobb.

Úgysem akartam, hogy miattam problémája legyen Ryu-nak. Ezért vártam, de idegesen… és magamban csak mondogattam: „Siess már!” Ryu-n már nem csak az esőcseppek folytak, hanem az izzadság is. Nagyon féltem, és nagyon aggódtam érte. Szorosan magamhoz öleltem és igyekeztem amennyire csak tudom megvédeni az esőtől. Oké, ez ostobaság lehetett.. de igyekezni akartam, amennyire csak lehet, hogy ne essen még nagyobb baja. Negyedórán belül megérkezett Hayato.

       – Itt vagyok – mondta lihegve. Látszott, hogy sietett.

Felvette Ryut a hátára, és felém fordult:

      – Minden rendben lesz – mondta. Úgy látszik, látta az aggodalmam.
      – Megkérlek, hogy szólj majd, hogy érzi magát… – tördeltem az ujjaimat.
      – Rendben. Adjám meg a telefonszámod? – kérdezte.

Bólintottam, mire lediktálta.

       – De kérlek, diszkréten hívj, csak délután, mivel Chul-Moo megfenyegetett… – szaladt ki a számon. Ezt nem kellett volna.
      –  Megfenyegetett? – kérdezte meglepődötten.
       – Csak eltiltott Ryu-tól – mondtam. – És amikor elmondtam neki, talán kiborulhatott Ryu, és ezért volt itt kint az esőben.
     – Értem…
     – Kérlek, ne mondd el Ryunak, amit mondtam.
       – Rendben. - kicsit tétováztam végül kezemet Ryu arcára tettem. 

    - Minden rendben lesz! - mondtam.

Ezzel elbúcsúztunk és Hayato már ment is Ryuval az otthonába. Remélem, nincs komoly baja Ryunak… Ha igen, akkor én abba belehalok. Rá sem mertem gondolni, hogy miattam állt itt kint az esőben, szomorkodott és talán még sírt is.

Hazafele és otthon, sem sikerült megnyugodnom. Folyton Ryu arca volt előttem, ahogy ájultan ott fekszik a karomban. Szerencse, már mindenki aludt. Persze, azt sosem tudtam, honnan bukkanhat elő Chul-Moo, magyarázatot követelve. De óvatosan besétáltam a szobámban.

Csak reméltem, hogy minden rendben van… Ryunal… és nem szidják le túlságosan. Amint átöltöztem a pizsamámba, az ágyon ültem, és a telefont néztem. Talán fel kellene hívjam Hayato-t, és megkérdezzem, hogy minden rendben volt-e… De mi van, ha ott van? A legjobb barátja, Maimi mondása szerint, és lehet, hogy megvárta, amíg kihívják az orvost… ha kihívták… És akkor mi lesz ha Ryu apja észreveszi én hívom vagy meghallja? Nem kellene Hayatot is bajba kevernem.

Erősen feszült voltam, hiába éreztem fáradtságot is, nem tudtam aludni egész este.

Reggel zombiként mentem ki.

      – Mit csináltál az este? – ijedt meg Chul-Moo, amint épp kivett egy üveg tejet a hűtőből.
      – Fent voltam… – mondtam, és kikerülve kivettem a narancslevet.
     – Azt gondoltam, de mit csináltál? – kérdezte.
    – Csak… csak… ideges voltam… – mondtam.
      – Miért?
     – Még csak öt nap, és találkozom vele…
     – Kivel?
    – Az mindegy… – vontam vállat.

Ekkor vettem észre, hogy Chul-Moon csak egy törölköző van, a felsőteste meztelen.

     – Könyörgök! – takartam el a szemem, és már mentem is ki.

Nem ettem sokat, csak narancslevet ittam. Még mindig aggódtam Ryu miatt... Ezért az edzést is kihagytam, inkább az erdőbe futottam, és edzettem egyedül. De nem szállt ki a fejemből Ryu, és magamat hibáztattam... Nem kellett volna vele úgy viselkedjek. Ő nem tehet semmiről. Amikor már találkoztunk a sorsunk megpecsételődött. Báremnnyire is azt kaartam, hogy távol legyek tőle nem sikerült, a szívem hozzá vonzott. És nem akarom, hogy baja essen. Így talán az lesz a legjobb,  hogy ha bevallom neki az érzéseimet, és összejövünk. Nem érdekel, ha Chul-Moo nem szeretné, vagy ha el kell hagyjam a családom... Most a legfontosabb, hogy Ryu legyen jól.

Amint visszaértem, már ebéd idő volt. Senki sem kérdezte meg, hol voltam. Maimi viszont valamit sejtett, és elég szomorúan tekintett rám. Csak bólintottam, hogy majd elmondom. És ez ebéd után el is jött. Ismét Maimi házában osztottam meg vele a dolgot. A szülei el voltak menve, mi pedig a medencénél ültünk. Szomorúan lógattam a lábam a vízbe, amikor mellém ült Maimi:

     – Na, mondd! – kérdezte.
      – Chul-Moo volt az, aki ráküldte Ryuékra a támadókat. – Meghökkent, de nem hagytam beszélni, folytattam. – Hadd mondjam el. Aztán megfenyegetett, hogy megöli Ryu-t, ha nem szakítok vele, megakarja szakítani a kapcsolatot vele. Én persze hittem neki. Beszéltem is Ryuval. Akkor még nem is tudtam, milyen fájdalmat ütök a szívébe.
       – De barátnőm, hisz szeret téged, és ezt te is láttad... – vágott közbe.

Igen, láttam. Láttam, hogy belém szeretett, de nem gondolkodtam.

     – Azután elmentem egyedül sétálni. A nagyim szobránál jártam, amikor megláttam Ryu-t, aki elájult. Magas volt a láz, és nem nézett ki jól. Hívtam is Hayatót, hogy hol lakik. Mire azt mondta, hogy Ryu apja megtiltotta Ryu-t a közelembe. Ő meg eljött... – néztem a vízre. – Hayato elvitte végül, de én nagyon aggódom érte. Az én hibám... – és kisirtam magam, ami annyira bennem volt az elmúlt este óta ez most kijött hozzám.
     – Nem, barátnőm, nem a te hibád – ölelt át Maimi.

Percekig csak ott ültünk, Miami pedig vigasztalt és azt ismételte, hogy nem az én hibám. Egy nyugtató teát főzőtt, miután kicsit helyre pattantam. Épp a konyhába ültünk le, amikor megszólalt a mobilom.

     – Halló?
    – Rin, én vagyok, Hayato – szólalt meg.
    – Hayato, hogy van Ryu?
    – Őszintén? Rosszul... – mondta.
     – Rosszabb lett? Volt nála orvos?
     – Volt az este, de csak annyit mondott, hogy megfázott… de most mind a te nevedet mondja. Ide kell jönnöd...
    – De az apja...
     – Az apja nincs itthon, csak mi ketten vagyunk. És este tízig nem is jön haza. Kérlek, könyörgök, Ryu miatt gyere ide! – mondta.
    – Sietek... – mondtam, és már álltam is fel.

Megmondtam Maiminek, hogy maradjon itt, és ha kérdezik, mondja azt, hogy a városba mentem valami sürgőset elintézni. Maimi még az autóját is ideadta. Amilyen gyorsan tudtam, odaértem. Hayato a kapuban várt már:

    – Örülök, hogy eljöttél... – mondta.
    – Ryu? – kérdeztem.

Már vitt is fel a szobájába. Tényleg rosszabbul nézett ki, és egyfolytában az én nevemet mondta. Veriték járta át egész arcát, homlokán egy vizes rongy pihent.

    – Ryu... – mentem oda, megfogtam a kezét, majd leültem a legközelebbi székre.
    – Rin... Rin... Rin... Rin... Rin... – nyögdécselte.
    – Itt vagyok... – végig simitottam arcán.

Ezután egész végig ott voltam mellette. Mellébújtam az ágyba is, és átöleltem. Hayato kiment, magunkra hagyott. El is aludtam, annyira megnyugodott Ryu... Újra a karjaiban lehettem, mint az első estén... És olyan megnyugtató, olyan békés. Mint maffia, folyton szemfülesnek kell lenned, őszintén még otthon is nehéz nyugodtnak lenni, de itt a karjaiban olyan békés és olyan menedéket érzek, mint eddig soha.

    – Rin! – ébresztett fel Hayato.
    – Mi az? – riadtam fel.
    – Elaludtál, tíz perc, és itt lesz Ryu édesanyja...
–      Ne! – keltem fel.

De még egyszer Ryu-ra néztem, aki lenyugodott, és békésen aludt. Visszafordultam hozzá, lehajoltam az ajkaihoz... és megcsókoltam. Csak egy puszi volt az ajkán... mégis csók volt.

      – Szeretlek... – suttogtam, még Hayato sem hallhatta.

Utolsó pillantást vetettem rá, aztán már kifelé is tartottam. Ez meleg helyzet volt...

Ezután kicsit jobban megnyugodtam, tudva, hogy Ryu lenyugodott. De attól függetlenül holnapután a sulihoz megyek, és megnézem, ott lesz-e Ryu. Remélem, hogy igen. Maiminek persze mindent elmeséltem, és nagyon örült az egésznek, de legfőképpen annak, hogy elfogadtam, szeretem Ryu-t. Azt reméli, hogy helyre teszem a dolgot, és összejövök Ryúval...

Hayato:

El sem hiszem, hogy mit tett Rin… Persze megértem. Igazából azt nem hiszem el, hogy megfenyegette az a személy azt, akit jobb kézeként tekint. Mármint Chul-Moo Rint, pedig ő megbízik benne. Jól gondoltam, hogy az apja dühöngött, amikor meglátta Ryu-t... Ez most milyen apa? Komolyan, azért ennyivel még az én apám is aggódik, ha beteg vagyok, és főleg, hogy most a fia ennyire rosszul nézett ki. Kihívták az orvost.

Persze engem kérdőre vontak. Nem mondhattam el, hogy Rinnel volt, így azt mondtam, hogy az Arcade-ban voltunk, mint mindig, de ő elment azzal, hogy fontos elintéznivalója van, és így találtam rá a parkban. Az apja sandított, így nem hittem, hogy nagyon bevette. Az édesanyján viszont látszott az aggódás. Nekem édesanyám elhagyott még kiskoromban… Ryu édesanyjára sajátomként tekintek, és ő is úgy viselkedik velem sokszor, amikor itt vagyok. Mindig is így volt.

Az orvos annyit mondott, hogy megfázott. Ezután az apja dobott is ki. Azon gondolkoztam, hogy fel kellene hívnom Rint, de mégsem hívtam, mert gondoltam, biztos alszik már.

Másnap reggel is átmentem Ryu-ékhoz, hisz hétvége volt. Az szülei rám bízták Ryu-t. Az apja még mindig nem bízott meg bennem, de olyan arcot vágott, hogy „jobb, mint a semmi”. Ryu mellett volt egy fotel, arra helyeztem magam kényelembe. Persze felhívtam a többieket, és elmondtam, mi történt. Ők is meglepődtek, és ide akartak jönni, de leállítottam őket. Ha az apja itt találja őket, vége a bizalomnak. A telefonommal babráltam, amikor hirtelen Ryu megszólalt, és Rin nevét kezdte kimondani…

Rosszabbul kezdett kinézni, és én tudtam, hogy ide nem orvosság, orvos vagy más kell, hanem maga Rin kell. Már hívtam is. Szerencsére hamar ideért. Persze magukra hagytam őket, és az idő el is repült felettünk. Én is elaludtam lent a nappaliban, és arra keltem fel, hogy nemsokára itthon lesz az édesanyja Ryunak. Futottam is fel. Rin is elaludt Ryu ágyában, Ryu mellett, de most nem ez foglalkoztatott. Fel is költöttem. Már sietett is, de előtte… adott egy csókot Ryu-nak, és elment. Pont időben.

Ryu:

Reggel nehezen gondoltam vissza, mi történt. Egy melegséget éreztem nem rég... De most reggel volt, így gondolom, az tegnap lehetett. Hayato a fotelben ült és olvasott valamit.

     – Felkeltél... na végre – ugrott fel.

     – Mi történt? – kérdeztem.

      – Nem emlékszel semmire? Elájultál, és Rin megtalált. Felhívott engem, én pedig hazahoztalak... – ekkor minden eszembe jutott. – Egy napon át aludtál.

     – Értem... Gondolom, akkor Rin nem is keresett...

    –     Dehogynem... Tudod, hogy aggódott – mondta. – Tegnap itt volt.

     – És? – kérdeztem izgatottan, mint egy kisgyerek akinek valami régi álma teljesült.

     – Anyádék szerencsére nem voltak itthon, én meg magatokra hagytalak... Nem tudom, mi történt. De amikor felébredtem, és láttam, hogy nemsokára itthon lesznek a szüleid, felszaladtam. Rin melletted aludt, és átölelte a mellkasod... Majd amikor indult, megcsókolt, és valamit suttogott… – mesélte.

     – Értem... Várj, mi? Megcsókolt? – döbbenten néztem rá.

Szóval ez a melegség az volt… hogy mellettem volt és hogy ajkai az enyémen voltak. Megérintettem ajkaimat. 

     – Igen – bólintott.

     – Add a telefont, fel kell hívnom – mondtam, miközben felálltam volna, de közbelépett.

      – Nem jó ötlet, lehet, hogy még nem érzed jól magad.

Őszintén szólva, tényleg szédültem, így visszaültem, de mindenképpen beszélni akartam Rinnel. Tehát Hayato ideadta a telefonomat.  Hívtam is, de nem vette fel. Többször is próbáltam, de semmi... Egy napig alszom, és közben valami olyan történik, ami nekem csodás érzést jelent... Boldog voltam, nagyon, felülmúlhatatlanul.

Rin:

Másnap kora reggel indultam a suli felé. Reméltem, hogy Ryu már jobban van, bár én még mindig nem aludtam – igen, két éjszakán keresztül. Enni sem ettem sokat. Tudom, hogy legyengülhetek, és rosszabb is lehet, de még nem éreztem magam rosszul. Csak azt reméltem, hogy senki sem fog követni.

Nem épp a kapuban vártam, mert akkor biztosan hívnák a rendőröket, főleg a tanárok, ha meglátnak és felismernek. A suli másik oldalán, egy fánál támaszkodva néztem a diákokat, és kerestem a tekintetemmel Ryut. Amikor megláttam közeledni a barátaival, Hayato elé szaladtam. A fiúk nem tűntek meglepettnek. Ennyire kiszámítható vagyok?

     – Beszélhetnénk? – kérdeztem halkan. Nem akartam Ryu barátai előtt kérdezősködni, mert... nos, ők elég perverznek tűntek. Vagy na meg is tapasztaltam. 

Bólintott, és átsétáltunk ahhoz a fához, ahol az előbb álltam.

     – Ryu? – kérdeztem aggodalmasan. – Ne mondd, hogy rosszabbul lett...

     – Nyugi, nem – felelte. – Sőt, jobban van. De az édesanyja kötelezte, hogy még egy vagy két napot az ágyban maradjon. Egyébként ő is beszélni akart veled.

     – Értem... Hayato, segítened kell, hogy tudjak beszélni vele – mondtam határozottan. Nem futamodok meg, Rin Ashia vagyok!

    – Rendben.

     – Tudom, hogy suliban kellene lenned, és ha megtudja a tanárod vagy a szüleid, akkor megbüntetnek, és... várj, mi?

     – Rendben, segítek – vágta rá egyszerűen. Majd hátrafordult a többiekhez: – Fiúk, tartsátok nekem a frontot.

Ezután kézen fogott, és elkezdtünk szaladni. A keze melegséget adott, de nem ugyanolyan érzés volt, mint Ryu érintése.

     – Csak az édesanyja van otthon – magyarázta Hayato futás közben. – Tíz percen belül elindul. Bemegyek és azt mondom majd, hogy be akartam nézni minden rendben van e Ryuval. Nyitva hagyom a kaput, amin bejössz, megkeresed Ryu ablakát, felmegyek, és leküldök egy kötelet, amin felmászol. Mire mindez megvan, az édesanyja már elmegy.

     – Nem lehetne valahogy egyszerűbben? – kérdeztem, kissé hitetlenkedve.

     – Ne vonj kérdőre – felelte vigyorgova, és ismét elindult.

Minden pontosan úgy történt, ahogy mondta. A kapun beléptem, és a leírása alapján megtaláltam Ryu szobáját. Hayato nemsokára megjelent a kötéllel. Amint felértem az ablakhoz, hirtelen kopogtattak az ajtón.

     – Az édesanyja! Bújj el – suttogta Hayato.

Gyorsan elrejtőztem a teraszon a fal mögé, és csendben maradtam, hogy még véletlenül se halljanak meg.

      – Megyek, fiam... – hallottam Ryu édesanyjának szelíd hangját.

Milyen gyengéd és kedves hang!

     – Rendben – válaszolta Ryu.

     – Nem fázol? Miért nyitottátok ki a teraszajtót? – kérdezte az anyja.

      – Csak friss levegőt akartam szívni.– felelte Ryu.

     – Nem... be kell csukni. Nem kell, hogy megint visszaessél...

     – Ne aggódjon, én becsukom – próbálta menteni a helyzetet Hayato.

    – Kérlek, Hayato, hadd csukjam be én. – mondta határozottan az édesanya.

A francba! Megláthat… Idegesen körbenéztem, és ekkor rájöttem, hogy nincs más választásom...

Ryu:

Nem mehetek suliba, és ha nem mehetek suliba, akkor pláne nem tudok beszélni Rin-nel. A francba... Pedig meg akartam kérdezni, hogy miért csókolt meg, hogy ez is egy játék volt-e? Bár ez biztos, hogy nem veszem be, akkor miért jött el értem, miközben beteg voltam? Hogy mit súgott? Az ujjaim az ajkamra tettem, és éreztem, éreztem ajkai ízét, ajkai csodás ízét. Bár őszintén nem tudom milyenek, hisz nem voltam észnel, de biztos édesek. Elképzeltem. Ajkai édesek, mint a méz... Nézz ide, Ryu... nem rég szóba sem jöhetett egy lány, most meg álmodozol egyről... Jaj, Rin, mit tettél velem? Elvetted az eszem.

     – Szia... – toppant be hirtelen Hayato.

   – Szia... – mondtam, és észrevettem, hogy nagyon kapkodik.

    – Mi az? – kérdeztem, és felültem. – Ismét ellógsz?

   – Itt van Rin...

     – Tessék? – álltam fel.

     – Igen, csak kell egy kötél...

Nem hittem a szavainak. A legjobb barátom, persze, és szoktam hinni neki, de ez most valahogy lehetetlennek tűnt. Kiment a teraszra, és ledobott egy kötelet. Elléptem a teraszhoz, és kinéztem. Valaki mászott a kötélen, még nem láttam ki. De amikor már láthattam, elmosolyodtam. tényleg Rin volt az.! De nem tudtam fogadni őt, mert kopogtattak. Hamar visszapattantam az ágyba, Hayato is bejött.

Anya volt az, tudtam, hogy aggódni fog, de azt nem reméltem, hogy be akarja csukni a terasz ajtót. A francba, megláthatja Rin-t. Idegesen néztem Hayato-ra, ahogy ő is rám,  már csak pár lépésnyire volt az ajtótól, és tudtam, hogy ki fog nézni. Becsuktam a szemem, és összeszorítottam a kezem. Vártam, hogy mikor lepődik meg anyám, mikor jön egy sikoly, egy kiáltás, de nem jött semmi.

    – Így már jobb... – kinyitottam a szemem, és láttam, hogy semmi döbbenet. Az ajtó be volt csukva. – Én elmentem, magatokra hagylak!

Hayato meghajolt.

     – Hol van Rin? – kérdeztem.

     – Megnézem... – mondta.

    – Ne, majd én... – álltam fel.

Felálltam és elindultam a terasz felé. Kiléptem, és nem láttam sehol. Anyám épp elment szóval nem volt veszély, hogy meglát. Kezdtem gyötörni magam, hogy talán elment, de ekkor:

      – Jaj... a francba... legközelebb jobb búvóhely kell. – hallottam egy édes hangot. Éppen kapaszkodott a ház szélében.

      – Rin... – néztem döbbenten. Segítettem neki visszalépnie a teraszra. Megköszönte.

Haját hátra simította, és rám nézett. Ő is döbbenten nézett, de elmosolyodott:

    – Miért jöttél? – kérdeztem.

    – Bemehetek? Nem szeretném, ha megfáznál újra... – mondta gyengéden.

Bólintottam, és előre engedtem. Hayato, amint meglátta, hogy befelé tartunk, kiment. Becsuktam a terasz ajtaját és vártam, egyikünk sem szólt semmit...

     – Nagyon aggódtam... – nem nézett rám, csak háttal állt nekem.

    – Miért?

    – Mert miattam álltál ki az esőben, miattam hűltél... meg... Ryu...

     – Sss.... – magam felé fordítottam karjaim a derekán, és szemébe néztem.

     – Ryu, tudom, hogy szerelmes vagy belém... – mondta ki.

Beleharaptam az ajkamba, és elnéztem... Nem mertem szemébe nézni, meg le sem akartam tagadni. Megijedek a szerelmtől? Szedd össze magad Ryu!

      – Ryu... – fordította felém a fejem. – Mondanom kell valamit.

     – Először kérlek, mondd az igazat, akkor is játszottál velem, amikor meglátogattál és megcsókoltál? – kérdeztem.

      – Épp erről akarok beszélni... – mondta.

     – Ne, tudod mit? Inkább felejtsd el, csak sajnálomból csináltad biztos. Igazad van, el kell felejtsük egymást... – hadartam. Mi ütött belém?

De közben a szívem mélyén fájt minden... Elfordultam tőle...

     –    Ryu...

     – Ne... kérlek... menj... – mondtam, és próbáltam erőt gyűjteni. Ryu, ne tedd ezt!

       – Ryu... én nem tudlak elfelejteni, mert... szeretlek... – mondta utolsó szavait olyan halkan, hogy nem voltam biztos benne, hogy tényleg ezt mondja-e...

    – Tessék? – fordultam felé.

     – Szeretlek, Ryu, attól a perctől, amikor a halál küszöbén álltál velem, amikor Fumihiko elénk tartotta azt a pisztolyt, és te megvédtél... Senki sem lett volna képes erre... – mondta, és közeledett felém, majd egyik kezét az arcomra tette, a másikkal a hajamba túrt. – Szeretlek, Ryu, oly annyira, mint senki mást...

       – Igaz? De amiket mondtál...

        – Amiket mondtam, azért mondtam, mert féltelek... mert féltelek attól az egésztől, ami rád vár, ha velem vagy... – hangja remgett ahogy kimondta ezt.

       – Sssss.... Azért szerettem beléd, mert te más vagy. Te más vagy, mint a többi lány... És ha veled akarok lenni, akkor mindent kockára teszek, hogy veled lehessek... És bizonyítottam már, hogy nem félek... – mondtam, és én is az arcára tettem kezem. 

    - Igen de az csak egy töredék és...

     - Nem érdekel. Bármire készen állok, hogy veled legyek. Mindennel megfogok birkozni. Szeretlek.

    – Én is. – mondta, és megcsókoltuk egymást.