12. rész Választás

 

Éltem értelme

12.rész Választás

Rin:

Boldog voltam, ilyen boldog sosem voltam még. Megtaláltam életem szerelmét, és soha az életben nem akarok elválni tőle. Vele akarok maradni életem végéig... Bár még mindig tartok attól, hogy bajba kerül, és én fogom bajba sodorni. Ám felveszem a harco, úgy döntöttem. Megvédem kerül amibe kerül. Megbeszélem a dolgokat Chul-Moo-val, hogy ne keverje bajba Ryu-t, hogy hagyja békén. Megbeszélem a családommal is... És ha tudom, akkor az egész maffiaharctól távol tartom majd, amennyire csak lehet. Tudom, hogy azt mondta szembe áll a dolgokkal, de ez nem ilyen egyszerű. 

A csók, amint véget ért, egymás szemébe néztünk. Ryu arca ragyogott a boldogságtól, és az én arcom sem sugározhatott mást.
      – Nem akarok zavarni, de el kell mondjam, hogy most láttam apád kocsiját nem messziről... – szólalt meg Hayato.
     – Jaj, ne! Mennem kell... – fordultam meg, de valaki, Ryu, visszarántott.
    – Mikor találkozunk? – kérdezte, és homlokát az enyémnek támasztotta.
     – Ígérem, hogy felhívlak, de most sietek, mert a végén lebukunk. De te ígérd meg, hogy minél hamarabb meggyógyulsz! – mondtam, és csókot leheltem ajkára.
    – Hé?! – húzott ismét magához. – Ez mi volt?
      – Búcsúcsók... – feleltem. – Nem hu...
De ekkor ajkaimra tapadt. Csókja szenvedéllyel teli, heves volt. Benne volt minden szeretet, amit irántam érez, vagyis szerelem...

Hayato köhécselése zavart meg. Ezzel ismét neki indultam a terasznak. Ryu és Hayato mögöttem:
     – Szeretlek – mondta Ryu.
    – Én is téged – simítottam végig az arcán.

Majd megfordulva a kötélen leereszkedtem. Azért jobb óvatosnak lenni, nem kellene lesérüljek, most itt. és ha már itt van? Miért kellene trapéz mozdulatokat végig vinnem.  Leérve utoljára felnéztem, intettem, és lassan, csendben kijutottam.

Majd elindultam boldogan haza. Első utam haza vezetett, de ma estét inkább Maimi-nél tölteném, hogy egyelőre ne lássa a családom a nagy boldogságomat. Meg kell beszélnem Ryu-val, mikor mondjuk el nekik: a családnak, a barátoknak, az embereknek. Na jó, persze Maimi már tudni fogja.

Szerencsére Chul-Moo nem volt itthon, ezért könnyen el tudtam kérezni. Maimi boldogan fogadott. Mint mindig, most is szülei dolgozni voltak. Kértünk egy koktélt, és a medencéhez mentünk. Én leültem, és a lábam belelógattam a hűs vízbe. Maimi is követte példámat.
    – Na, mesélj... – nézett rám kíváncsian.
     – Összejöttünk... – ezt az egy szót tudtam kimondani örömömben.
    – Tessék?!
    – Összejöttünk...
    – Komolyan?! – kezdett ujjongani.
     – Igen – mondtam. Ezután mindent elmeséltem.

Maimi felállt, és elvette a koktélokat:
     – Barátnőm, ilyen boldognak még sosem láttalak... – mondta.

Hátra fordultam, és nevetni kezdtem:
     – Igazad volt, Ryu talán újra boldoggá tud tenni. Olyan boldoggá, amilyen boldoggá tett a bátyám...
     – Nem, Rin, ez más boldogság lesz... Ez olyan boldogság lesz, amit semmi más nem múlhat felül – mondta Maimi teljesen más arccal. Ez igaz, nem fogalmaztam meg jól. Ez a boldgoság, valahogy más mint az eddigi megszokott érzéseim. Eltér tőlük. 
     – És veled meg Hayato-val mi van?
      – Semmi... Az a kis röpke hála-csók óta semmi...
      – Hé... Légy türelmes! Neked nem lehet rosszabb, mint nekem.
     – Ezt meg hogy érted? – kérdezte kíváncsian.
      – Akivel én járok, azt apámék nem biztos, hogy elfogadják. Ha mégis, az ő édesapja állhatna az utunkba, azért, mert... – De nem tudtam folytatni, a fájdalmas emlék ismét a fejemben kuszott.
       – Tudom – érintette meg a kezem Maimi. – De attól még reménykedhettek. Vagy küzdjetek. Ryu nem adja fel olyan könnyen a szerelmeteket.
       – Talán igazad van... De félek még mindig. És a legnagyobb veszély nem a többi család, hanem Chul-Moo... – mondtam ki.
     – Sosem gondolkodtál el azon, hogy talán többet érez irántad?
      – Mi?! Nem! Figyelj, gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Együtt nőttünk fel, testvérként bántunk egymással. Szeretjük egymást, mint testvérek, de biztosan nem szerelmes belém... – magyaráztam.
    – Ha te mondod – mondta, majd felállt. – Hozzak valami ennivalót?
      –  Miért ne... – feleltem, és Maimi eltűnt.

Csak egy percig néztem el az üres szobába, amikor megcsörrent a telefonom:
     – Haló? – kérdeztem bele.
       – Szia, én vagyok – hallottam meg Ryu hangját.
     – Ryu... Valami baj van? – kérdeztem aggódva.
      – Nem, ne félj... – mondta. – Hayato-val gondoltuk, hogy eljöhetnétek velünk holnap este az Arkádéba. Vagyis suli után, igazából általában akkor megyünk ki.
     – Persze... De te jobban vagy?
     – Igen! Nagyon! És ez mind neked köszönhető. - elmosolyodtam, most éppen hizeleg? De jól esnek a szavaim. -  Rin... ki az... – kezdett bele, de nem fejezte be a mondatát.
      – Tessék? Ki, ki? – kérdeztem értetlenül.
      – Hagyjuk... Akkor holnap találkozunk. Szeretlek – mondta, majd letette.
     –   Én is téged... – néztem a mobilt, ami épp fekete lett és kikapcsolódott.

     – Mi történt? – kérdezte Maimi, mikor visszajött.
     – Ryu volt. Holnap elhívott minket az Arkádéba suli után – mondtam.
      – És miért nézed így a telód?
      – A végén nagyon furcsa volt. Valakit meg akart kérdezni, de nem fejezte be a mondatát.
     – Nyugi, ami késik, nem múlik... – ült vissza mellém. – Szóval holnap Hayato is ott lesz...
      – Persze, gondolom a többi fiú is. Ja, persze, téged ő érdekel... – böktem meg játékosan, és mindketten elnevettük magunkat.

Az idő gyorsan elszállt, és arra eszméltem, hogy a megszokott szobában vagyok, ahol általában alszom, ha itt maradok. Az ablakon néztem ki a sötét éjszakába, amikor hirtelen ismét csörögni kezdett a telefonom.

    – Haló... – szólaltam bele óvatosan.
     – Szia... – hallottam a vonal másik végén, és megdermedtem.
     – Te... – lepődtem meg a hang hallatán.
     – Szóval felismered a hangom... – szólalt meg gúnyosan.
      – Mit akarsz, te szemét...? – kezdtem el mérgelődni, de próbáltam higgadt maradni.
     – Na, na... Én kellene mérges legyek azért, amit velem tettél akkor, és úgy elfelejtettél...
     – Tessék?! Én csak önvédelemből tettem, nem hittem, hogy az fog történni... – halkult el a hangom, ahogy minden emlék lepörgött előttem. – És te kezdted... – folytattam dühösen.
     – Rendben, figyelj, édesem...
    – Nem vagyok a tied! – kiáltottam hangosan.
      – Ssssss... Rin, figyelj... – komolyodott el a hangja, és én dermedten megálltam. – Visszaadom a motorod.
     – És mi az ára?
     – Miért hiszed, hogy van? - hallottam, ahogy mosolyog a hangjában.
    – Ismerlek...
    – Túl jól... Az ár nem kevés. Négy napon belül, a megszokott helyen, négykor találkozunk. Ne mondd el senkinek, vagy a barátod fogja megkeserülni.
     – Honnan...
    – Mindent tudok. – A vonal túloldaláról rideg nevetés hallatszott.

     – Rin! Minden rendben? – hallottam Maimi kiáltását, ahogy közeledett.

     – Figyellek. Ne hozz senkit. Egyedül gyere. Figyelmeztettelek. A motorod a Főnök tanárnál lesz. Tőle fog függeni, hogy visszaadja-e, vagy sem...

Ezzel a vonal megszakadt.

      – Te nyomorult... – sziszegtem a fogaim között.
     – Minden rendben? – kérdezte aggódva Maimi, miközben odaért hozzám.
      – Holnap a motorom után megyünk.
     – De mégis hova?
     – A suliba...
     – De...
     – Csak higgy nekem, és ne kérdezz semmit.

Ezzel kisétáltam a teraszra, hogy friss levegőt szívjak. Az éjszakai égboltra néztem, és próbáltam rendezni a gondolataimat. Szóval újra itt van... a nyomomban. És a hobbija még mindig az, hogy engem kísértsen. De megértem. Azért tettem vele azt, amit tettem, mert megérdemelte, azért amit velem akart tenni.

       – Minden... – kezdte volna Maimi újra.
      – Megkérlek, hagyj magamra... – szóltam hátra se nézve, miközben az eget figyeltem.

Nem keverhetem bele Ryu-t. Nem akarom elveszíteni. Ez elmebeteg. És direkt ez volt a terve, hogy oda kerüljön vissza motrom. Véget kell vessek ennek, elegem van ebből a járkálásból.

Másnap reggel nem hívtam fel Chul-Moo-t. Tudtam, hogy ketten is elegendőek vagyunk, hiszen nem leszünk veszélyben. Vagyis ezt próbáltam elhitetni magammal. De valami mégis mardosta a szívemet. Valami furcsa volt. Tényleg ilyen könnyű lenne ez az egész?

Reggel egy fekete inget, rövidnadrágot és hosszú szárú csizmát vettem fel, hozzá egy fekete kabátot. Így indultunk el. Vajon a mai nap még mit tartogat számunkra?

Ryu:

"Szeretlek"… ez a szó még sosem hagyta el a számat ilyen formában. Senkinek nem mondtam még ki, legalábbis nem ebben az értelemben. Gyerekkoromban persze édesanyámnak és apámnak igen, de ez más. Ez teljesen más érzés.

Az este csendes volt, bár a házban nem maradt teljesen nyugalom. Apám még csak meg sem nézte, hogy drága „látós fia” hogy van. Nem is vártam volna mást tőle. Anyám éjfél körül ért haza, és csak annyit hallottam, hogy veszekednek. Nem hallgatóztam, megszokott dolog volt. De ezúttal nem ez aggasztott. Hanem az, hogy mit fognak szólni... hogy összejöttem Rin-nel. Apám? Ő biztosan nem fogja elfogadni. De, kerül amibe kerül megvédem tőle Rint. Mert nem fog elválasztnai tőle. Nem eresztem el Rint. 

Reggel a srácokkal indultunk a suliba. A boldogságomat képtelen voltam leplezni, az arcomra volt írva. Nem is próbáltam elrejteni. A srácok persze azonnal rájöttek, mert Hayato nagy szája sosem marad csendben.

A suli előtt a szokásos diák forgalom zajlott. Emberek jöttek-mentek, mindenki a saját tempójában. A srácok közben Momoko sulis lányokról és valami sulis randiról dumáltak. Én egyáltalán nem figyeltem rájuk. Két okból is. Az első, hogy sosem voltam nagy Momoko rajongó. A második – és ez sokkal fontosabb –, hogy most már ott van nekem Rin.

Rin... Vajon mit csinál most? Ha arra gondolok, hogy maffiózók veszik körül, bármikor megtámadhatják, kiráz a hideg. Persze tudom, hogy ő a világ egyik legjobb harcosa, de akkor is féltettem. Melyik srác ne féltette volna a barátnőjét? Erősebb kell legyek, hogy megtudjam védeni őt, még velük szemben is. 

Bementünk az osztályba, és elfoglaltuk a szokásos helyünket, leghátul. A srácok még mindig a Momoko sulis lányokról beszéltek, Hayato nagy lelkesedéssel ecsetelte, hogy nemsokára itt lesznek valami bemutató miatt.

     – Na, fiúk… A Momoko sulis randi akció ma kezdődik, amikor is a Momoko sulis lányok idejönnek bemutatót tartani. Már csak pár perc, és megérkeznek! – mondta Hayato, és mindenki csillogó szemmel hallgatta a tervét.

Én csak ültem csendben, és végül megszólaltam:

    – Honnan tudjátok, hogy Yankumi elenged minket? – próbáltam megtörni a lelkesedést.

    – Ne legyél már ilyen negatívista… – hallatszott valahonnan elölről, de azt se tudtam, ki mondta.

Mindenki egy kicsit felháborodott ellenem.

       – Na, na… hagyjátok Ryu-t! Csak azért mondja, mert lett barátnője – jegyezte meg Hayato sunyi mosollyal.

Az osztály persze azonnal felfigyelt:

    – Mi?! Barátnőd lett, Ryu? Ki az? Ki az?! – kérdezték egyszerre vagy tízen.

      – Ryu-nak barátnője? A~ szerelem… hát nem gyönyörű? – hallatszott valaki gúnyos hangja.

Ebben a pillanatban Yankumi jelent meg, ahogy mindig, a semmiből, és azonnal elkezdett valami idétlen dolgot magyarázni, mintha érdekelt volna.

      – Téged meg mit érdekel? – kérdeztem türelmetlenül, elnézve róla.

      – Csak kérdeztem… – nézett rám azokkal a szánalmas kutyaszemekkel, amitől már csak még idegesebb lettem.

      – Nem fog sikerülni – vágtam rá szárazon. Ő is biztos, le akarna beszélni erről az egészről, de nem fogok hallgatni rá. 

Yankumit közben hívták, így végre eltűnt az osztályból, mi pedig felmentünk a tetőre. A srácok teljes extázisban bámulták, ahogy a Momoko sulis lányok sorban megérkeznek, és hangosan kommentálták az aranyos egyenruháikat.

Nekem szerencsére nem kell ilyen dolgokat figyelni. Az én barátnőm nem ilyen. Rin teljesen más. Ő nem egy szokványos lány, és ezért vagyok biztos benne, hogy ő az, akire vártam. Nekem, ő kell és nem más.

Rin:

A suliba egy csomó Momoko-s lány ment be. De nekünk úgysem kellett bemennünk, a motorom ott állt a suli előt  Furcsa volt, nagyon furcsa.

    – Várj! – állítottam le Maimit. – Ez nagyon furcsa. Ismerem, van valami trükk ebbe

     – Honnan veszed? – kérdezte.

      – Van itt egy üzenet: "Sok puszi, édesem. A legnagyobb meglepi a suliban vár." A francb! – morogtam.

     – Mi az?

     – A társait idehívta…

     – Vagyis oda, ahova most mennek be Hayatóék… – mutatott a bejárat felé, ahova a fiúk épp beléptek.

     – Ügyesen kitaláltad, Rin… – szólalt meg egy hang mögöttünk.

      –    Noboru… – fordultam meg.

A hátam mögött Noboru annak az alkanka a jobb keze állt.

     – Ő is itt van?

      – Nem… engem csak azért küldött, hogy lássa, rájössz-e az üzenetre, és megmondjam: ez csak ízelítő abból, mi lesz, ha a barátod megtud valamit- Ryu!

      – Ryu!!!!! – kiáltottam, és szaladtam befelé. Utánam Maimi is követett.

A tornaterem felől nagy zajok hallatszottak. Benyitva mindenki rám figyelt. A diákokat és tanárokat egyaránt körbevették.

     – Nektek mindenképpen el kellett ezt rontanotok, ugye…? – szólaltam meg ingerülten.

Valójában a támadóknak szólt a mondatom, de Noboru válaszolt, aki utol ért minket.

    – Mindenképpen. Szóval menj, és mentsd meg a barátoda vagy mindenkit. De vigyázz, mert az időd korlátozott, ha még valaha látni akarod a motorodat épen. - szemei elsötétültek.

Erre felmutatott egy órát.

     – Pontosan fél órád van. Ennyi idő alatt meg tudsz oldani mindent?

     – Tudtam, hogy van ára… – szorítottam össze a fogamat. – Ugye tudja, hogy ha felrobbantja, akkor maga vesz újat?

     – Hah… – nevetett fel. – Természetesen. Legalább lenne okotok találkozni.

    – Milyen nagy képű valak. - szűrtem a fogaim közül.

     – Fejlődtem az utóbbi időben. – mondta, és hirtelen a hátam mögött termett. – Úgysem tudsz legyőzn!

Megfordultam, de hirtelen hasba ütött, én pedig csúsztam egyet.

      – Rin! – kiáltott Ryu.

     – Jól vagyok, nyugodjatok le!

– Fogjátok le! – kiáltott Noboru.

Ekkor mindenkit lefogtak és a földre tepertek. A lányok sikítva próbáltak menekülni. Komolyan, ezek milyen libák. Csak síkitani tudnak. Miami harcolt néhányukkal, de végül hárman lefogták őt is. A fiúk sem akarták engedni magukat, de túl sokan voltak és körbe fogták őket. Noboru és én maradtunk egymással szemben.

       – Szóval ez volt a nagy terved? Hogy ketten harcoljunk? Ehhez nem kellett volna ekkora felhajtá Szívesen szétverlek bármikor. – vontam vállat.

      – Hm… Alábecsülsz, Rin. A tervem az, hogy válassz: a kis barátod… – mutatott Ryu-ra – vagy a motorod…

      – Ezt meg hogy érted? – kérdeztem.

      – Minden a maga idejében… – mondta, majd megtámadott. 

Már ütött is. Védekezni szerencsére volt időm, hátráltam. Gyors… gyorsabb lett. Én nem vagyok ilyen gyors, de erőben szerencsére nem erősebb. Ezért hátra tudtam dobni. A gyorsasága miatt csak védekezni volt időm. A lányok sírtak, Ryu osztálytársai néha vergődtek. Nem fogják, hogy kiképzett maffia harcosokkal állnak szemben, nem pedig a szokásos kis diákharcosokkal – ha lehet őket így nevezni. Olykor Ryu-ra néztem, aki engem figyelt, és próbált kiszabadulni. Kezdtem tartani a választástól. De ha a motorom és Ryu között kell választanom, nem kérdés, hogy kit választok. Ez egyértelmű! Nem tudom, hogy mit gondolt ez az alak?

Már egy jó ideje harcoltunk. Fáradt voltam, és sebeim is voltak már… de szerencsére az ellenfelem is fáradt.

       – Itt az idő! Tíz perced van választanod. – Ezzel csettintett, és két magas, jó formában lévő harcos előhozta Ryu-t, majd kényszerítette, hogy letérdeljen.

Hirtelen valami kemény tört ketté a hátamon… én pedig a földre rogytam.

        – Rin!!!! – kiáltott Ryu.

        – J…j…jól vagyok… – hazudtam. Jól helybenhagytak, de csak mert ez volt a tervük. Noboru kifáraszt, aztán pedig szépen nekem vágnak valamit.

       – Na, kis Rin… válassz! – ment Noboru Ryu háta mögé, felemelte a fejét, majd egy kést tartott a nyakához.

      –  Rin… menj! Velem minden… – kezdte Ryu, de közbevágtam.

      – Noboru, te se lehetsz ilyen hülye, hogy azt hidd, a motorom választom a barátom helyett, akit szeretek. – támaszkodtam négykézlábra.

     – Most csak viccelsz, ugye? – lökte meg Ryu-t, aki a földre esett. – Meg volt győződve, hogy nem szereted annyira ezt a delikvenst, hogy őt akarnád menteni, és nem a motorod… Hisz egyszer ezt megtetted vele…

      – Ő… ő volt… és Ryu más… – mondtam. - Nem olyan féreg.

       – De szemét vagy vele. Nem is tudom, miért akar még mindig téged.

      – Én sem értem… mégis mondhatod neki… – vágtam vissza.

      – Engem meg nem érdekel. Itt a vége a kis barátodnak… legalább a kórházban kiköt!

Ezzel felemelt egy széket, ami már nem fából volt, mint amivel engem ütöttek, és Ryu felé fordították. Engem meg lefogtak.

      – Ne!!!!! – kiáltottam, és a könnyeim is kicsordultak.

Noboru szeme mintha kitágult volna, és mint egy őrült, felemelte a széket. Teljes erőmből, ami még volt, kiszabadultam, Ryu elé kerültem, és a saját testemmel védtem meg. A szék rajtam csattant. A kiáltás magamba szakadt, majd Ryu-ra estem.

Szaporán vettem a levegőt, de még nem ájultam el. Hangos zaj közepette érkeztek meg a rendfenntartók, és Noboruékat támadták meg. Volt, amelyik szaladni kezdett, volt, amelyik harcolt. A diákok és tanárok sikítva futottak össze vissza. De akadt aki a diákokat menekítette ki.

      – Miért?…