8.rész Érzéketlen?

Életem értelme

8.rész Érzéketlen?

Ryu:

   – Anya... – az édesanyám volt előttem.
Nos az igazság az, hogy a családom gazdag és hát én bekerültem egy delikvens osztályban. Alig akarták elhinni, hogy ilyen lennék. Aki keresi a bajt. Apámnak pedig fontos a hírnév. Mi lenne ha kiderülne, hogy egyik fia delikvens osztályba jár? Egyszerűen elküldött.  Nem érdekelt, az elején őszintén nehéz volt, de utána nem bántam és önállóbb lettem. Megtanultam magamra támaszkodni és csak magamra. De persze támogatni pénzzel támogattak, valamennyire. Apám egy nagy ember és mindent el tud érni. A rendőrségnél van nagy rangja főleg.

Őszintén, ha összejönnék Rin-el, nem hiszem, hogy engedné, mivel mindig is utálta a maffia családokat. Bár engem ez nem érdekelne, igazán szeretem Rin-t, és ha ő is bevallaná, akkor nem érdekelne semmit, vele akarnék lenni. Nem érdekelne apám szava, senkije, ők elhagytak engem akkor, amikor egyedül raktak egy lakásba.

   – Fiam... – közeledett felém, hogy átöleljen.
De én csak elsétáltam mellette. Nem tudtam megbocsátani, hogy nem mondott semmit, amikor apám megütött és elküldött otthonról, sosem felejtem el azt a napot:

    – Mi ez a nagy ülés? – apámék a nappaliban ültek, csend volt.
Sosem ültek a nappaliban, sosem vártak ott. Anyám mindig a konyhában volt, apa meg dolgozni. Már láttam apám arcán a komolyságot:

     – Beszélnünk kell most azonnal. – apámnak sosem kellett sok idő, hogy felemelje a hangját.

     – Miről? – kérdeztem.

      – Hogy...hogy miről... mégis mikor akartad elmondani, hogy verekedtél az osztályban!!!... Hogy átraktak téged és a barátodat Hayat-ot a delikvens osztályba! Szégyentelen vagy! – ekkor, olyant tett, amit sosem hittem, hogy meg merne tenni, megütött. A földre estem és a szám elhasadt.

     – Nem hiszem el, hogy megütöttél. – kelltem ki magamból.

     – Azt akarom, hogy tűnj innen el. Menj el innen! – kiáltotta.

     – És mégis hol lakjak?! – kiáltottam én is. Nem is tudom ki volt a hangosabb.

      – Vettem neked egy lakást. Nyugi, támogatunk pénzben. De nem akarom, hogy többet itt lakhass. Soha se jöjj vissza!

Ezek voltak apám utolsó szavai. És be is tartottam, nagyon haragudtam szüleimre, nem is tudok nekik megbocsátani egyelőre. Messziről kerültem a házunkat, amiben felnőttem.

       – Mit akarsz? – nyitottam ki az ajtót.

      – Beszélni veled. – anyám kissé lehajtott fejjel válaszolt. Látszott rajta, hogy nem tudja, hogy közeledjen.

    – Gyere be. – nyitottam ki előtte az ajtót.
Bejött, nagyon lassan, körbenézve:

    – Szépen tartod a lakást. – mondta.

      – Kösz. – ennyit mondtam. – Ülj le. – mutattam a széket.

     – Köszi. – mondta és leült.
Kínos csend telepedett a szobába. Vártam, hogy miről akar velem beszélni. De nem mondott semmit.

   – Miről akarsz beszélni? – kérdeztem, ridegen és komoran.

     – Szeretném... szeretnénk... – javította ki magát. – Ha haza költöznél.
Kellett egy kis idő, míg rájöttem, mit is mondott. Aztán felálltam és kinéztem az ablakon. Nem tudom, mi lehetett bennem: harag, öröm, értetlenség... ezek mind bennem keveredtek:

     – Hogy-hogy? – nem mertem a szemébe nézni a saját anyámnak. Attól féltem valami olyant látok amiért megingok.

    – Apád és én úgy gondoltuk, túl rég büntettünk meg ezzel, és...

Közbeszóltam.

     – 2 éve majdnem... – mondtam.

    – Igen...- hajtotta le a fejét. -  és szeretnénk, ha most már újra velünk laknál.
   – Ennek más oka is van, mi? – kérdeztem.
     – Fiam, egyszerűen szeretnék veled lenni. Még megvan a szobád, úgy ahogy hagytad. – mondta anyám mellém jőve és a kezét rám helyezte.
    – Nem hiszem el, apám kifejezetten megmondta, hogy soha nem menjek vissza. 

Elléptem a fiókhoz, ahova betettem Rin levelét, és elővettem... többször is elolvastam, amit rajta írt:

„El kellett menjek. Bocsáss meg, hogy nem költöttelek fel, de olyan nyugodtan aludtál. Köszönök mindent, Ryu, remélem, még találkozunk.
Szeretettel, Rin.
U.I. Készítettem reggelit, remélem ízleni fog. És elérhetsz ezen a telefonszámon.”

Nem írta volna ezt, ha csak játszott velem. Nem... biztos nem játszott velem. Nem! Kizárt dolog. Láttam az álarc mögötti valódi arcát. Nem olyan.

Anya a vállam fölött átnézett:
      – Ki ez a lány? Fiam, azt ne mondd... – derült fel az arca.
    – Ne! Nyugi, nem történt semmi olyan, nincs barátnőm és főleg nem feleségem. – mondtam.
     – De ahogy ír, nagyon kedvesnek tűnik. – mondta mosolyogva.

Ezt a lágy arcot mindig is szerettem... és ez hiányzott a 2 év között.
       – Anya, kérdezhetek valamit?
     – Már kérdeztél. – nevetett el magát. – De persze.
      – Ha egy lány kedvesen viselkedik veled, őszinte hozzád, és az elején bár úgy tűnik, mintha játszana veled, de a végén annyira megenyhül, és aztán mégis azt mondja, játszik veled, akkor mit érez? – szépen kicsavartam szavaim.
      – Akkor össze van zavarodva, vagy másképp mondva félt valakitől... – mondta mosolyogva. – Akkor hazajössz?
       – Rendben. – mondtam.

Nem azért mentem, mert apám akarta, hanem anyám miatt. Láttam azért az arcán, mennyire szenvedett az ütéskor, amikor apám megütött. És miatta megyek vissza. Csak összeszedte a bátorságot, hogy eljöjjön ide és kitudja apám mit mondott neki. Bár attól még a sebek nem gyógyulnak be ilyen könnyen.

Összeszedtem néhány dolgot, amire éppen szükségem volt. Apám azt mondta anyámnak, aki megüzente, hogy ez a lakás meg fog maradni, gondolom, ha megint csalódást okoznék. Legyen aminek lennie kell. De várhassák, hogy visszamenjek ha újból megtörténik. Nem akarok vitatkozni folyton. Elegem volt már abból. Szóval így az sem volt baj ha a dolgaim itt maradnak.

Anyám hirtelen megtorpant az ajtóban:
     – Fiam, ez a Rin... csak nem Rin Ashia? – kérdezte.

Lebuktam...
    – De... – vettem nagy levegőt, és kimondtam.
   – Fiam, ha apád megtudja... - félelem suhant át az arcán. - És ő...
   – De nem fogja. – vágtam közbe. - Tudom nagyon is jól, hogy ő ki. De ő nem olyan, mint amilyennek mondják. Kiléptem a lakásból.

Amikor elindultunk, felhívtam Hayatot, hogy szóljak, hazaköltözöm, és ne keressen itt. Furcsállta ő is az elején, hisz gyerekkorunk óta barátok vagyunk, tudja, mi történt velem. Azt mondta, szól a többieknek is. 

Rég nem jártam az utcában, ahol felnőttem. És tekintettemmel végig pásztáztam minden kis részletet, semmi sem változott. Amikor a házhoz értem, mély levegőt vettem és bementünk. Apa nem volt otthon, mint gondoltam. A szobám nem változott, ahogy mondta anyám, pont ugyanolyan volt, mint régen. Hátra vetettem magam az ágyon, és elgondolkoztam anyám szavain.

Összezavarodott?... Nem, azt nem hiszem, alig pár napja ismerjük egymást, miért lenne máris miattam? Félt valakitől... Engem? Miért féltene, mitől? Chul-Moo-tól, nem félek tőle, az egész csapattal is megküzdök, ha kell... Az apjától? Sosem láttam, vajon olyan félelmetes? Nem tudom, de ez az egyetlen magyarázat eddig, mivel ideges volt legutoljára, alig nézett a szemembe. Logikus...

1 hét telt el. Nem találkoztam Rin-el, mintha kerülne direkt. A srácokkal többször is elmentünk az étterembe, de csak a barátnője volt ott. Maimi annyit mondott, sok a dolga, mint vezér. 

Ma a srácokkal úgy döntöttünk, hogy elmegyünk egy "randira", én nem vagyok oda érte, nem is akarok menni, hisz legszívesebben Rin-el mennék, de mind tudjuk ez most nem fog összejönni. Hayato próbált vigasztalni, de nem sikerült annyira. Végül azért mentem bele, hogy hátha ki tudok kapcsolódni. De még tartogat az este, gondolom.... 

Bár tényleg legszívesebben otthon lennék, és próbálnám hívni Rin-t, hisz ez az 1 hét is otthon azzal telt el, hogy hívni próbáltam, üzenetet küldtem neki. Huh, magamra sem ismerek. De látni akartam, nagyon is. Ja, meg azzal, hogy apám lustának nevezett, hogy nem teszek semmit, de még nem dobott ki. Apámék sosem tettek nekem határokat, így a barátokkal bárhova mehettem, és bármit tehettem. Az elején még amikor a bárba dolgoztam, akkor is nem szóltak semmit. Azt hitték, csak dolgozok. Bíztak úgy-ahogy bennem. Bár tudták, hogy ezen túl bajba keveredek... Hiába próbáltam ismét hívni indulás előtt, nem vette fel. Még a csapatát sem láttam itt, egyszer-egyszer fellebbentek olyan hírek, hogy maffiák vannak a városban, de nem ők, hanem az ellenségeik. Fájdalmat éreztem, hogy nem láthattam, a szemeit, az arcát, hogy nem szólhatok hozzá, vagy ő nem szólhat hozzám. Persze már majdnem 2 hete találkoztunk, de mégis.... valahogy olyan furcsák ezek az érzések. Olyan "élénkek", olyan intenzívek, olyan varázsosak. Sosem éreztem még ilyent... Ez nem olyan szeszély, vagy olyan játék, mint amilyent a srácok gondolnak, ez valódi, ez igaz.

      – Min gondolkozol? – kérdeztem anyám. Az ebédlőben ültem az asztalnál gondolataimban merülve. Apám, mint mindig, dolgozni volt.
    – Anya... ha szeretsz valakit, akkor mit érzel? Akkor mit tehetsz, hogy együtt legyél? – támadtam le ismét a kérdéseimmel.
   – Csak lassan. - mosolyodott el. - 1. Ha szeretsz valakit, akkor a fellegekben jársz. Nem is tudom, olyan varázsos érzés, olyan, amit sosem tapasztaltál. Valamint hogy érted, hogy együtt legyél? – kérdezte.
    – Mondjuk, nem akar veled lenni, mert fél valamitől, vagy valakitől, és tudod, érzed, hogy ő is érez valamit, és szeretnéd, hogy együtt legyél vele, mit kell tenni? – ez a kérdés is aztán olyan kitekert lett. Már fogalmazni sem tudok ezektől az érzésektől?
     – Elég furcsán fogalmaztad, majdnem nem értem. De megpróbálom megfogalmazni... Ha tiszta szívből szereted, akkor nincs semmi akadály, akkor harcolnod kell érte, harcolnotok kell, küzdenetek, és akkor együtt lehettek. – mondta.
    – Értem... 
   – Fiam, ugye nem Rin-ről van szó? Nem szeretném én se, és se apád, hogy együtt legyetek. – mondta.
   – Az én dolgom. – ezzel felálltam, és kimentem.

Nem érdekelt, hogy még jó negyed óra volt a találkozásig a srácokkal. Csak a kapunál álltam, és gondolkoztam. Miért gondolom, hogy Rin is szeret? Ahogy átölelt akkor este, ahogy őszintén beszélt, nem mondom, hogy szerelem, de talán ő is vonzódik hozzám... nem tudom, nagyon össze vagyok zavarodva, fogalmam sincs, mit higgyek el. Mérgesen a kapuba ütöttem. Rin... Rin... Rin... nem tudom elfelejteni... nem tudom kizárni a fejemből, főleg a szívemből.

Hayato:

Apám nem vont kérdőre, hova megyek. Nem is érdekelt. Úgysem válaszoltam volna. Aggódtam Ryu-ért, nem tudom, min mehet át, de aggódtam, hogy újra történne valami, és ismét visszamenne oda dolgozni abba a bárba. De én most nem nézném, segítenék. Nem tagadhatom, amikor 1 hete felhívott Ryu, hogy visszaköltözik a szüleihez, csodálkoztam. De úgy éreztem, hogy valamit az apja tervez, vagy valamit titkol. Ryu mellett kell legyek, ahogy a többiek is. Ryu felé vettem az irányt, kint volt az utcán, nnagyon el volt merülve a gondolataiban.

     — Mi történt? — kérdeztem.

    — Össze vagyok zavarodva. — mondta. — De inkább menjünk most. - rázta meg a vállait.

     — Melletted vagyok. — mondtam, és megveregettem a vállát. 

A többiekkel találkozva, már mentünk is. Nem hazudhatok, el is felejtettem, mi mindent ígértem magamnak, hogy segítek Ryu-nak, hogy mellette leszek, amikor megláttam a Momo suli lányait. Én ilyen vagyok, sajnálom. De persze tudtam is, hogy barátság is van. A lányok meglepődve néztek, hogy mennyien is vagyunk, az egész osztály ott volt, hisz mindannyian olyanok vagyunk. Sajnáltam is, de meg is értettem. A lányok meg voltak szeppenve féltek, visszahuzodtak. Na jó, ki nem félne több mint 20 sráccal. 

Mosolyogva néztem a lányokat, és kerestem a megfelelőt. Na jó, mindegyik szép volt, megfelelő. Elég jól éreztem magam, de ahogy Ryu-t néztem, komoly volt az arca, mint mindig, durva. De a szemeiben ott volt a fájdalom, a szomorúság. Bár nem vette észre, én igen, hogy több lány nézte őt, mint mást. Mit látnak Ryu-ba? Na jó, talán segíthetek neki egy kicsit, felejtse el Rin-t.

     — Ryu, megkérlek, kijössz egy kicsit? — huzódtam közelebb hozzá.

Bólintott, és felállva kimentünk a folyosóra.

    — Mondjad... — támaszkodott a falnak.

      — Ryu, nem értelek. Itt van 10 csodaszép lány, amelyekből vagy 6 téged néz. Ne mondom, hogy nem érzed? - bár fölösleges kérdés. Nem érzi. -  Na de mindegy. Amit akarok mondani, hogy miért nem próbálsz elfelejteni Rin-t, és bulizz más csajokkal... — karoltam át a nyakát.

     — Nekem nem kell más lány, Rin-t senkivel nem tudod helyettesíteni. Rin más, mint a többi lány... — egy kissé rám förmedt ls lerázta a karom.

      — Jó-jó... nyugi... — mondtam.

Mérgesen ment vissza... Hát ennek a fiúnak teljesen elvették az eszét.. Épp bementünk az ajtón, amikor észrevettük, hogy a fiúk ide-oda futkosnak, már kiáltani akartam, de ekkor Takeda elénk állt.

      — Itt van a főnök tanár. Itt van Yankumi, az egész tanári. — mondta.

          — Srácok, futás! — kiáltottam el magam.

Már mindenki szaladt is ki. Ryu hátra maradt, és Take-val Hyuuga-t próbálták, hozni, épp egy csajnak a telefonszámját kapta meg. Hát igen nehéz döntés... mit is akarsz? Mi 5 egy helyre futottunk, de amikor elértünk egy nyugodt helyre, egy rendőr és egy árus jött velünk szembe:

      — Ők voltak! Ők voltak!

Nem értettük, mi történik, le is fagytunk. Nem ismertük, hogy ki ez az ember. Bekerítettek és bevittek a rendőrségre. 

Gondoltuk, hogy Yankumi-t hívják. Vártuk a következményeket. Őszintén, tényleg nem tudtuk, mit csináltunk, nem hiszem, hogy tettünk volna bármit is. De ellenünk szólt mindig. Ryu-t vitték először be a rendőrségre, és hirtelen az ajtóba megtorpant. Én mentem utána, és vállán átnézve, megláttam, kiket figyel. Ki az, akit figyel, pontosabban. Rin volt és a barátnője, na meg a jobb keze. 

Először Chul-Moo vett észre:

   — Nahát, bűnözők is lettek a megmentők... — állt fel, és közeledett felénk, de egy rendőr megállította.

Rin felnézett, meglepődött, ahogy észrevett. Mami is. Egy terembe voltunk, azt vártam, hogy Ryu megszólítja, próbál segíteni neki, próbál helyre tenni a dolgokat. De ekkor...

     — Nahát, kit látnak szemeim... — kérdezte nem épp kellemesn hangnemben.

    — Én is azon csodálkozom. Mit tettek? Csunyan beszéltetek? Fenyegettétek? Verekedtetek? — ugyanúgy visszakapta Rintől.

    — Én sem tudom még. — közeledtek egymáshoz, és már egymással szembe is voltak.

Nem hittem a szememnek, nem rég még Ryu erről a lányról álmodott, szenvedett érte, és most ő provokálja.

     — És te mit tettél? Ne mond, hogy elfogtak a városba verekedni... — provokálta, ismerem a legjobb barátom.

     — Nem... sajnos... én sem tudom, hogy miért vagyok itt... 

     — Na ne mondd... hazudsz...

    — A! Még hazudok is... — mondta Rin, és kicsit felemelte a hangját.

     — Őszintén, nem tudom, mi ütött beléd, a motrodért, vagy itt... gondolom... mit érsz a motoroddal...

     — Nagyon is sokat, szóval ne érdekeljen téged. 

Már majdnem megcsókolták előttünk egymást. Ekkor Ryu elmosolyodott, ebbe a mosolyba rejlett minden. Rideg, de kedves, őszinte és volt benne valami lágyság, valami pimaszság. Ezért szerették annyian. Ezért akadt meg annyi lány szeme rajta. Na nem mintha nekem panaszkodnom kellene.

     — Nem láttalak, meg ilyenek soha. Tetszik... — csibész mosolyra huzta ajkait..

De nem hittem, hogy ilyen lenne Ryu, volt egy terve, látszott a szemében.

     — Van mit még tanulnod... — ment bele a játékba Rin is. Őszintén ebbe a pillanatban azt láttam, hogy nagyon is találnak.

Nem hiszem, hogy tudta, hogy Ryu tervezett valamit, csak pusztán játszott. De mielőtt befejezték volna beszédüket, megjelent Yankumi. Persze magyarázkodni kezdtünk, de nem segített. 

Már egy jó ideje ott voltunk. Ahogy Rinék is.

    — Van valami terved? — mentem oda Ryu-hoz, aki Rin-t nézte.

    — Mondhatni. — vigyorgott.

   - És el is árulod nekem, hogy mi az?

     — Mondhatni, hogy a saját állításával fogom legyőzni. - elégedetten hangsúlyozta,

Nem értettem, mire célzott, de ráhagytam. Úgy éreztem, ez félig az a Ryu, aki 1 éve még összeveszett velem, akitől félt mindenki. Volt valami benne. De ráhagytam, nem hittem, hogy újra visszaesne. Yankumi mindent megpróbált, de nem sikerült, hogy kihozzon.

A másik csapat felé tekintettem én is, Rin valamit nagyon magyarázott, Mami hirtelen felállt:

    — Én ki tudom fizetni. — ezt jó hangosan mondta, sőt, kiáltotta.

Mindenki őt nézte. Elmosolyodtam, ő meg szerényen bocsánatot kért. Nem tudom, mekkora összegről lehetett szó, de nagy lehetett, megerősítette bennem, hogy Miami valójában gazdag családból származik. De a gondolataimból egy másik rendőr zavart ki:

    — Hazamehetnek. — az egészen meglepődtünk. Meg Rinék is oda néztek.

    — De hogyan? — kérdezte Yankumi.

    — Odagiri édesapja kifizette az óvadékot. — jelentette.

     — Odagiri édesapja? — csodálkozott Yankumi.

Mindenki rá nézett, Ryu csak a földet fixírozta. Nem is tudom, mikor láttam legutóbb az apját. Egy éve, ha nem több. Nagyon nagy ember a rendőrségnél és nagyon szigorú. Nem is tudom, hogy bírja Ryu. Bár nem nagyon foglalkozik vele, hisz majdnem éjjel-nappal munkában van. 

Pont ugyanakkor értünk a folyosóra, kifelé tartva, mint Rinék. Chul-Moo ment elöl, utána Mami és legvégül Rin. Valami szomorúság volt az arcán, ha jól láttam, furcsa volt. A végén előre ment, és Ryu mellé került. Nem szóltak egymáshoz, csak egy-két szót, de többet nem. Ryu arca ettől sem vidult fel, meg is értem, sosem szerette, ha az apja húzza ki a bajból. Dühítette. Ám úgy tűnt, hogy Rin azért ment mellé, hogy hátha jelenlétével nyugtatni tudja. Vagy túl nagyot gondolok?

     — Ryu apja kicsoda? — kérdezte Yankumi.

     — Egy nagyon fontos ember a rendőrségnél.

      — Hogy kicsoda, az apám a jelentéktelen. — vágta oda Ryu.

Ekkor hirtelen megállt. Észrevettem miért, az apja jött vele szembe. Eljött mellette mit sem mondva:

      — Ah? — lepődtem meg.

      — Kicsoda? — kérdezte Yankumi.

      — Ryu édesapja vagyok. — hangja tekintélyt parancsolt.

     — Örvendek, az osztályfőnök vagyok, Yamaguchi Kumiko.

     — Maga Yamaguchi-sensei? — kérdezte.

     — Igen. 

     — Nem is köszönsz el a tanárodtól? — fordult Ryuhoz.

     — Viszlát. — Ryu ide se nézett.

      — Menjünk haza. — mondta az apja, de ekkor észrevette a mellette álló Rin-t. — Ashia Rin...