9. rész Érzések

 

Életem értelme

9.rész Érzések

Rin:

    – Ashia Rin... – mondta ki nevem hűvösen.
Ismertem ezt az embert, de sosem tudtam a nevét. Amikor még nagymama élt, sokat járt hozzánk, és segített. De aztán apám elküldte. Sosem tudtam, miért, elég jó barátok voltak. Aztán apám azt mondta, hogy kerüljem őt, de sosem mondta el pontosan, hogy hogy hívják. Csak a kinézetére emlékeztem. És még emlékszem, amikor elváltak, akkor apám ordibált, ő meg csak azt mondta, hogy majd meglássa, ki az, és mindent tud. Amiután elment, apám szemében könnyeket láttam felsimerni. Valahogy nem tetszett nekem, és meg is fogadtam, hogy kerülni fogom. A mai napig nem is láttam. Az, hogy Ryu édesapja, rosszabb volt. Mert ha apám megtudja, hogy aki megmentett, annak a fia, akit utál, sosem fogja engedni, hogy újra lássam.

Az egy hétbe távolról figyeltem Ryu-t, nem tudtam ellenállni a kísértésnek. És nagyon örültem, hogy nem beszélt más lányokkal. 

Vajon ők miért kerültek ide? Megakartam tudni, miközben hozzánk beszéltek próbáltam hallgatozni, hogy mit mondanak nekik de nem jöttem rá. Minket azért, mert verekedtünk. aztán  valakik álcázták magukat és elloptak egy nagyon erős fegyvert a Misaki boltból. Misaki bolt egy fegyverbolt, főleg kardok, és az a címer ejtett, ami az Ashia családé volt. Elképzelhetően első gondolatom Fumihiko volt, de lehetett más is. Szerencse, Mami kitudta fizetni az óvadékot. Bár nem kellett volna, és nem is akartam a vállára tenni. 

Azért mentem Ryu mellett, mert éreztem, hogy le kell nyugodjon. Amikor meghallotta, hogy az apja kifizette az óvadékot, valami frucsát vélltem felfedezni a szemeiben. Zavart, dühöt, olyant, hogy miért pont ő? Nem lennének jóba az apjával? Mondjuk igaz, egyedül lakik.

   – Mr. Odagiri. – biccentettem feléje..
    – Ti ismeritek egymást? – kérdezte Ryu.
   – Egy ideig az apját szponzoráltam, kb. azután, amiután elmentél. – mondta az apja.
    – De én név szerint sosem hallottam... apám egy napon aztán...
     – Hallgass, te maffia! – szürte fogai közül.
    – Egy napon elküldte, és kiabáva apád azt kiabálta az enyémnek: "Meglátod, ki is vagyok, és mire képes." – mondtam, úgy éreztem, Ryu-nak joga van megtudni.
   – Mit tett? – kérdezte.
   – Nem tudom, sosem beszélt apám róla. – nem vettem le a szem kontaktust Ryu apjával.
    – A! Nem beszélt... – mondta vigyorogva Mr. Odagiri.
    – Mit tett?! – emeltem fel a hangom.
     – Nekem egy szegény ördög ne emelje fel a hangját.
    – Tudja mi volt a legfurcsább? Hogy amiután elment, anyám zokogott, apám forróságba került a dühötől. És akkor halt meg a nagymamám is.
      – Csak nem gyilkosnak akar mondani...? – mondta. – A nagymama öreg volt, és mint mondta, rá egy órára... – mondta.
     – Rin, apámat ugye nem gyilkosnak tartod? – kérdezte Ryu.
     – Dehogy... – mondtam, és közelebb mentem hozzá. Ismét szememben őszinteség volt és gyengédség. Ahogy az ő szemeiben is. - Csak meg akarom tudni az igazat, mert körülmények valami...
     – Nem is csodálom, hogy a világ legjobb maffiaharcosa itt van... itt a rendőrségen...
    – Ezzel mit akar mondani? – húztam ki magam.

Hirtelen éreztem, ahogy egy kéz érinti az enyémet. De nem fogta meg, csak ott volt mellettem, a kezem mellett. Ryu keze volt, ő állt a hátam mögött, és nem bántam, senki sem láthatta. Kicsit le is nyugodtam. Milyen hatással van rám? Egy puszta érintése is.

     – Ugyanolyan vagy... ugyanolyan, mint a nagymamád.
    – Ne vegye a szájára a nagymamámat! – emeltem fel ismét a hangom.
     – Pont olyan vagy... – erre elnevette magát. – És olyan álszent is...
   – Nem is ismer... – mondtam.
   – De látom rajtad, és hallottam a fiamat, amikor rólad beszélt az édesanyjának. – mondta.

Ekkor felemelte a kezét, vártam az ütést, de nem jött. Észrevettem, hogy egy kéz megfogta a csuklóját. Ez pedig nem volt más, mint Ryué.:
    – Ne merd megütni. – mondta.
    – Inkább őt véded, mint a saját apádat. – mondta az apja.
    – Nem tett semmit sem ellened, és jól mondta, nem ismered. – Ryu villámokat szort a tekintetével.

Ezzel az apja kirántotta a kezét, és elindult. Ryu először hátra nézett, majd rám... megsimogatta arcom, és elment. Az érintése ismét perzselte bőröm. De élveztem... szerettem... ismét megmentett. Ryu Odagiri az én megmentőm.

Elmosolyodtam ezen a gondolaton.

   – Ne hidd, hogy nem vettem észre. – mondta Mami suttogva, miközben Chul-Moo-n elől ment.
   – Mit? – kérdeztem.
    – Amikor megérintett, lenyugodtál. Senkitől nem tudtál így lenyugodni, csak is a bátyádtól. Más senki sem érhette volna ezt el, max ha megüt vagy te ütöd meg őt, mert megpróbál megnyugtatni. – nevette le a végét.
     – A francba, azt hittem, nem veszi észre senki sem. De ugye más nem vette észre? – kérdeztem előre tkeintve Chul-Moonra úgy tűnt, hogy jó kedve van.
     – Nem, nyugi. De azt lehet, észrevették, hogy hogyan néztél Ryu-ra, amikor megérintett...
     – Most mondtad...
     – A végén. – vágott közbe. – Szereted? – suttogta még mindig.
      – Maimi... rá kellett jönnöm, hogy igen. – éreztem, hogy elpirulok.
      – IIiiiii... – visította, mire Chul-Moo hátra nézett, de nem szólt semmit.
     – Sssss.... – csitítottam.
    – De mikor jöttél rá? És hogyan?
     – Emlékszel, amikor másodszor mentett meg, hogy képes volt a pisztoly elé állni, akkor...
      – De olyan.
      – Azután jöttem rá és nem hagyhatom, hogy veszélybe sodorja magát. Ez az élet nem neki való. – kissé bánatosan kifujtam a levegőt.
     – Jaj barátnőm, ugyan azon járunk.
     – Mi? – ttekintettem értetlenül rá.
     – Ryu-nak van az a barátja, Hayato... Na, nem meséltem el mindent...
      –    Mit? – kérdeztem.
De nem mondta meg el, mivel beültünk az autóba. És nem tartottam sem én, sem ő, jónak, hogy hallja más is, aki megmondja, hogy mit ne csináljak és milyen ostoba vagyok. Kösz ezt nem akarom hallgatni. A végén bántaná Ryu-t. 

Nem tagadhatom, és őszinte leszek, láttam Maimi-n, hogy néz Hayato-ra, hogy bámulja, bár nem láttam Hayato-n semmi közelséget, de biztos vagyok benne, hogy ha megismeri, beleszerethet. Meg Maimi-val boldog lehet Hayato, de velem Ryu nem. Nekem egy csapatot kell vezetnem, én bármikor veszélybe vihetem őt. Ezentúl bármit meg fogok tenni, hogy megvédjem őt, hogy ismét ne miattam kerüljön bajba. 

Hazaérve Maimi házába mentünk. Az ő házuk modern stílusu volt, igaiz gazdag ház. A miénkkel ellentétben, ami régi stílusú japán ház. Na jó, mi is gazdagok voltunk, bár nem annyira, mint Maimi-éknél, de attól függetlenül apám ilyen házat akart. A mi házunk a negyed legfelső pontján van, a természettel együtt, és nem messze egy hegy. Régi mód a harcosoknak. Maimi-éknél nem éppen a szomszédunk, hanem tőlünk pár méterrel vannak azért. Mindig elámulok a házukat látva.

Emeletes, medencével, minden megvan ami egy ilyen luxus épületben kell. Kicsit csodalkoztam is, hogy eddig nem rabolták ki. Na de ki akarná kirabolni, ha az Ashia család közelében van és az ők területén? Meg amúgyis, nem ez az egyetlen nagy ház, gazdag a negyed ahol elhelyezkedik. No meg persze, verekedünk, de sosem törünk be más házába, ahogy az ellenfeleink is. A szobája is hatalmas volt, hatalmas ablakkal az emeleten. 

Leültünk az ágyba és vártam kíváncsian, hogy Maimi már meséljen.

     -  Na...? — siettettem, mert már nagyon érdekelte, hogy miről is maradtam le.

     — Szóval amikor a rendőrök követték, és Fumihiko megjelent az üzenettel, ő mentett meg. Haza akart kísérni... és én hálából megcsókoltam...

     — Megcsókoltad?! — döbbentem le.

      — Megcsókoltam. — ugrálva, szökdécselve, kiabáltunk, mint a tinik. 

    - Nagyon bátor vagy! Én ki sem néztem volna belőled...

    - Hát igen, én sem gondoltam. Őszintén végig sem gondoltam ott, csak valahogy megtörtént.

    -Jaj, barátnőm nagyon örülök és drukkolok.

     —Köszönöm! Én is neked. Figyelj, Ryu szeret téged, miért nem akarsz együtt lenni vele?

      — Mert csak bajba sodorom... Az első találkozáskor is megserült... a pisztoly elsülhetett volna akkor Fumihiko kezében.

     — Rin... — nézett szomorú szemekkel.

     — Neked még lehet jövőd Hayato-val, de nekem nem lehet jövőm Ryu-val.  - ez volt az igazság bármennyite is fájt.

     — Rin... de megpróbálhatnád. Rin, figyelj, ő az a személy, aki helyettesítheti a bátyádat, nem... nem... nem helyettesítheti, ő az a személy, aki az életed szerelme lesz. Ilyen személyt nem fogsz találni, soha az életbe. Még a bátyádnál is másabb, a szerelem csodás érzés. — mondta. Maimi-nak már volt barátja, aki elárulta. — Gondold át... hogy talán adsz egy esélyt. Ez egy igazi szerelem lenne.

     — Nem is tudom Miami, ez nem játék. De tegyük fel, hogy átgondolom.

Másnap, szokás szerint edzéssel kezdtük. Jobb formában voltam, mint valaha. Észre vettem, hogy Chul-Moo furcsán méreget. Aztán épp a konyhába töltöttem vizet, amikor megjelent. A falnak nyomott, hatalmas, erős karjai nem engedtek utat, hogy bármerre is elmenjek. Szememben nézett, mély dühös volt:

     — Megváltoztál...

    — Mire érted? — huztam fel a szemöldököm.

     — Ne nézz hülyének. Észre vettem, hogy nézted azt a külvilági srácot, amikor megérintett, hogy reagáltál. — szóval még ő is észrevette. 

     — Sehogy... — próbáltam tagadni.

      — Szereted..., de ugye tudod, hogyha összejöttök, és megserül, a te lelkifurdalásod lesz...

        — Hagyj békén... — löktem el dühösen..

     — Rin, nyisd már fel a szemed! — emelte fel a hangját. — Nem neked való.

    — És akkor ki? — vágtam rá ridegen..

     — N... nn... nem tudom. — mondta, és elnézett. — De én nem fogom hagyni, hogy vele járj. - jelentette ki.

    — És mi lesz, ha vele járok?! — kérdeztem provokálva.

    — Nem akarod tudni...

     — Utoljára mondom, hagyj békén.

Szemeimmel villámokat szortam felé, tekintélyt parancsoltam. Tekintélyt parancsoltam, mint a vezér, akivel így nem beszélhet. Majd sarkon fordultam és elmentem. Neki meg fogalma sincs, hogy kivel packázik... És nem értem, mit érdekeli őt az ilyesnmi.

   — Kiabálást hallottam, mi történt? — kérdezte Maimi.

   — Chul-Moo gurult be... — mondtam. — Azért mert rájött, hogy szeretem Ryu-t.

    — És? — kérdezte.

    — Azt mondta, hogy nem fogja hagyni, hogy együtt legyünk.

    — És mit fog tenni?

    — Nem mondta el. - fujtam ki idegesen a levegőt.

5 perccel később Chul - Moo is kijött, csak épp rám pillantott de nem mondott semmit. Nem egyszer vitatkoztunk már. Mindketten makacsok voltunk és tartottuk az igazunkat. De a kötelességet nem felejtettük el. Mint most sem, ismét elindultunk a Kurogin Gauken suliba. Vissza szerzem valahogy a motorom. Már csak hárman mentünk. Jobb elővigyázatosnak lenni. Épp most mentek be a diákok. Jó időpont. Szememmel Ryu-t kerestem, de nem én voltam az egyetlen, aki valakit keresett, Maimi is kereste Hayato-t. De édes! Örülök, hogy barátnőm ilyen boldog.

    — Szia Rin. — köszönt egy srác, nem ismertem.

     — Bocsi, de ismerjük egymást? — kérdeztem.

     — Ryu egyik barátja vagyok, Hyuuga. — mondta.

     — Ja... örvendek. — mondtam, majd eszembe jutott egy kép, Ryu és a barátaival. Oké, megvan ki.

Meg akartam kérdezni, hogy Ryu? De egyfelől igaza volt Chul-Moo-nak a hisztériájának. Túl veszélyes járnunk. Nem lehetek gyöngéd.

     — A motorodért jöttél? — kérdezte.

     — Ismét megpróbálkozok. — mondtam mosolyogva.

     — Sok szerencsét. — kacsintott felém.

    — Köszi. — kedves srác..

    — Üzensz valamit Ryu-nak? — kérdezte.

     — Miért üzennék? — nem szabad, nem lehet.

    — Rendben...

Ezzel még ott hagyott. Nem láttam Ryu-t bejönni, így gondolom, már megjött... Nem álltunk sokat kint, már mentünk is be a tanáriba. Az egész tanár ott volt, köztük Yamaguchi-sensei is, Ryu osztályfőnöke. A Főnök tanár már reszketett is. Bekell valljam vicces, mikor így látom az embereket.

     — A motorom... — ennyit mondtam.

     — Én... én... én szívesen visszaadnám, de már nincs meg...

    — Tessék? — ütöttem a falba, mely kicsit megrepedt. Az egész tanár összerezzent, kivév Yamaguchi-sensei. Van valami ebben, még mindig nem engedtem el, hogy valahonnan ismerős..

     — Én... én... nem akartam.

     — Hol van a motorom? — tettem egy lépést felé és tűz gyuladt a szememben. - Kezd fogyni a türelmem!

    — Yamaguchi-sensei menjen az osztályhoz.

     — De... — kezdett volna tiltakozni.

    — Menjen most, és biztosítja, hogy nem fognak kijönni. — parancsolta és már Yamaguchi ment is.

    — Hol van a motorom? — ismételtem a kérdésem. - Egyszer sem szeretem ismételni a kérdésemet, szóval ne játszadozzon velem. Magához már túl kedves voltam. - csaptam a mellettem lévő asztalra..

     — Egy ember elkérte, nem elvette. Azt mondta, hogy ismeri önt...

     — Hol van? — kérdeztem.

    — Aaaa... nem tudom...

    — Ne nevettessen. — ütöttem a legközelebbi íróasztalra újból.

    — Leírtam egy cetlire, de nincs itt...

     — Holnap visszajövök, ha nem fogja tudni... — de nem fejeztem be.

Nem fogom megverni, de megakartam félemlíteni. Elegem van már ebből a játékból,. Fárasztó!

    — Vigyenek ki... — mondta erre, megfogtak a férfi tanárok és már vittek is ki, Chul-Moo erőszakot akart alkalmazni, de rászóltam. Letudjuk győzni, de nem keveredhetünk már is bajba a rendőrökkel. Főleg, hogy ott van Ryu apja.

    — Eresszenek el! Tudok menni egyedül is... — megráztam magam.

Erre meg a lépcsőről lelöktek az egészet:

     — Elég! — mennyire idegesitőek.

Odajöttek, hozzánk és megint megfogtak:

    — Nem értik, hogy mi is ki tudunk menni... — mondta Maimi.

    — Van lábunk... — mondtam szarkasztikusan.

—     A Főnök tanár utasítása. — mondta egy edző ruhába felöltözött férfi, gondolom torna tanár.

Ekkor kidobtak a kapun... Én leestem a földre, és ekkor elvágtam karom egy törött üvegen... Ezek szemétládák...

    — AAAaaaa! — kiáltottam. — Ti...

Szemeimmel a villámokat csak úgy szortam, a tanárok rettegtek de erőt véve vissza siettek az épületben. Hülye iskola! Hogy ezek még... Nyugalom! Nyugalom! Csak civilek, akik nem tudják, hogy mit csináljanak és a hatalmukat akarják bizonyitani. Találkoztál már ilyenekkel. 

Elindultunk, vissza haza. A karom vérzett, ezért még megfizetnek, azért, hogy így bántak velem.

Miami:

Érézketlenül bántak velünk,  kegyetlenül, az nem kifejezés. Hangosat kiáltott Rin, nem csodálkoznék, ha Ryu is meghallotta volna. Talán ezért is küldte a Fönők tanár be az oszijukat?

Amint hazaértünk, bekötöttem Rin karját. Nagyon vérzett... De szokás szerint, nem mutatt aki Rin, hogy fáj.

 Végül megbeszéltük, hogy este elmegyünk egyet az Arcade-ba. Elmeséltem, hogy milyen volt ott amikor a fiúkkal találkoztam. Biztos tetszeni fog neki... hátha találkozunk Hayato-ékkal is. Chul-Moo-nak nem szóltunk, csak hogy sétálni megyünk. Durva volt ő is, de én tudom miért... látom rajta, nem mondta el, de látom rajta. Féltékeny... szerelmes Rin-be, már jó pár éve. Először nem kedvelte, gondolta, hogy csak egy lány aki azzal játszik, hogy kik a szülei, de aztán meglátta, hogy valójában milyen erős is és beleszeretett. Aztán majd mindent megtett, amit Rin kért, innen láttam. De Rin nem vette észre.... Őszintén sajnáltam, de nem így kell elérni, hogy a lány figyelmét felhozzuk, hogy kiabálunk vele és próbáljuk rá erőltetni erőnket.

A kocsimmal mentünk be a városba.... Reménykedni tudtam csak, hogy ott lesznek. A főtéren hagytam az autót, mindkettőnknek szüksége volt egy kis friss levegőre. Nem szóltunk egymáshoz, csak lépkedtünk. Rin követett... 

Emlékeztem az útra, épp egy útfelújításnál mentünk el, egy híd mellett, amikor észrevettem...

     -Rin...-álltam meg.

Rin is ugyanarra nézett. Hayato-t és csapatát, most választották szét és ütötték. A legtöbb ember Ryu-t verte... Nem volt esélyük, látszott a címer, ezek maffiózók voltak. A fiúk már szépen össze voltak verve.

    -Menjünk...-mondta Rin, és már ugrott is.

Sötét volt, nem láthatták Rin-t, nagy rejtőző mester. Az övé volt az első lépés. Ryu közelébe férkőzött, és épp amikor meg akarták ütni, elkapta az ütést:

    -Ezt nem kellett volna.... 

Ryu felnézett rá, és elmosolyodott. Ahogy a többiek is. Ryu-t elengedték, aki a földre rogyott. Rin meg megszorította annak a férfinak karját... Ekkor jöttem én... harcolni kezdtünk. Meglepetésemre, én is jól harcoltam, jobban mint valaha. Csak az járt a fejemben, hogy Hayatot megvédjem. Próbáltak a srácok segíteni, de túl gyengék voltak már a sok ütésektől. Mégis maffiákkal harcoltak.:

    -Kik vagytok?-kérdezte Rin, amint az egyik embernek szorította a karját.- Ki küldött?

    -Aaaa!-kiáltott a férfi.- Sosem fogja megtudni...-mondta rekedt hangon.

     -Azt nem hiszem...-mondta, és kiütötte a lába alól.

Túl sokan voltak és nem akartam feladni olyan könnyen. Bár, hogy akartuk kideríteni kik, nem mondták el. Aztán hirtelen megjelent valaki:

    -Hagyjátok békén az én különleges diákjaimat.

Ő pedig nem volt más, mint Yamaguchi - sensei. Elkezdte levenni a hajgumiát, majd a szemüvegét... és megtámadta az egyiket. Rin-el csodálkozva néztük. 

Nem is eggyel szépen elbánt... Rin valamiért észrevettem, hogy összeszorítja ökleit... Mérges volt, de megértettem, hisz ő akarta megmenteni Ryu-t. Ehelyett megjelent Yamaguchi-sensei és beállt a sorba. De ott volt a meglepetés is. Ez nem egy egyszerű tanárnő. A férfiak elfutottak, és a fiúk kezdtek összeszedni magukat:

     -Jól vagytok?-kérdeztem, és felsegítettem Hayato-t.

    -Igen. Honnan tudtátok, hogy itt vagyunk?-kérdezte.

   -Nem tudtuk, az arcade-ba akartunk menni.-mondtam. Tekintetemmel végig néztem rajta, voltak sebei de semmi komoly.

     -Arcade-ba?-kérdezte elmosolyodva.

Yamaguchi-sensei odament, és felsegítette Ryu-t... erre is Rin összeszorította ökleit. Féltékeny volt... most először Rin Ashia féltékeny... De édes!

     -Menjünk mi is...-mondta Hyuuga.

     -Nem, hisz nézzétek hogy néztek ki...-mutattam végig rajtuk.

    -Ez semmi...-mondta Hayato.

    -Egész biztos? - csak bólintott.

    -Én is megyek....-jelentette ki Yamaguchi.

    -Én haza megyek...-jelentette ki Rin.

    -Tessék?-kérdeztem meglepődve.

    -Haza akarok menni.-mondta, és nem nézett ránk.

    -De velem jöttél...

     -Nyugi, a kocsi a tied, én egyedül is haza tudok menni...-mondta.

    -Rin....-néztem rá.

Nehez lehetett nézni Ryu-ra, amint Yamaguchi-sensei-t karolja, vagyis Yamaguchi őt... Persze nem hiszem, hogy azt hiszi, hogy egy tanár-diák kapcsolat van, egyszerűen rossz látni, és megértettem. Féltékeny, most először tapasztalja ezt az érzést. Még friss, még érzékeny.

    -Haza kísérlek...-mondta Ryu.

     -Nem kell, köszi. Maradj csak....

Ezzel meg eltűnt, mielőtt más mondhatott volna bármit is...

     -Hová tűnt?-kérdezte Takeda.

     -  Jól rejtőzik a sötétben.-mondtam.- Én is inkább megyek, megkeresem, és együtt haza megyünk.-mondtam.

      -De...-szólt közbe Tsuchyia.

     -Sziasztok!

És már szaladtam is. Rin, szegény, milyen érzés lehet benne. Mondjuk örültem a barátnőmnek, hogy ilyen új érzéseket tapasztal meg. Bár biztos, hogy meg lehet ijedve, hogy mi is ez benne?